Könyvpárok 19. - Cseh-szlovák elbeszélések
Tudom, a csehszlovák kifejezést egy szóba írják. De ma valójában nem esik szó semmilyen 1993 előtti kiadású könyvről. Csak két novellaválogatásról, amelynek a szerzői ugyan kortárs írók, sőt, kortársak is némiképp, s mindketten éltek az egykori Csehszlovákiában, mégis, szinte mindenben különböznek. Az egyik férfi, a másik nő. Az egyik nyolcvanegy éves, a másik harmincöt. Az egyik cseh író, a másik szlovák írónő. Az egyik elbeszél, a másik elriaszt. Az egyik ködös novellákat ír, a másik sötéteket. Az egyik mögött egy élet állt, amikor kiadta az első novelláskötetét, a másik előtt még egy élet áll, holott már több kötete is megjelent. Ami pedig külön összekötötte őket számomra: mindkettejüktől azért ismerhettem meg elbeszéléseket, mert a 2017-es Könyvfesztiválra kiadták egy-egy könyvüket.

Zdeněk Svěrák: A csaló
Magyar Napló, 2012
Zdeněk Svěrák (*1936) a cseh irodalom egyik legendája: író, forgatókönyvíró, dalszerző, színész, s nem mellesleg Jan Svěrák rendező apja. Többek közt neki köszönhető Jiří Menzel Az én kis falum című filmjének forgatókönyve is (amelyet magyarul is kiadtak). Mintegy hatvan könyve jelent meg cseh nyelven: forgatókönyvek, elemzések, gyermekmesék (utóbbiak közül nálunk egy olvasható, a címe: Apukám, ez jól sikerült).
Elképesztő írói termékenysége ellenére a kispróza műfaja sokáig elkerülte, pedig a novellaforma mindig vonzotta. "Az elbeszélés virágágyás, a regény egész szántóföld. Mindig tudtam, hogy a szántóföldet nem tudnám megművelni, de az ágyásokban csábított a munka - írja meghatóan szerény önvallomásában, amely A csaló fülszövegeként olvasható. - Az ágyások nem beláthatatlanok. És ha bennük dolgozom, nemcsak az ültetés érdekel, hanem a gyomlálás is. Szeretem kihúzogatni a gyomokat, azokat a nem megfelelő szavakat, amelyek megfojtják az igaziakat. Szeretem a tömörséget." Ez a vonzó célkitűzés elképesztően erős, valóban tömör, ütős és megdöbbentő tárgyú és formájú elbeszéléseket eredményez: ilyenekből A csalóban tíz olvasható, ám ez a tíz szöveg negyven év munkája. Az író 1966-ban írt először novellát (ez A csaló című), jelen, debütáló novelláskötetével, amely csehül a szerény Povídky (Történetek) címet kapta, azonban csak 2008-ban állt az olvasók elé. Azonnal hatalmas sikert aratott, s ettől kezdve elbeszélőként is felfigyelt rá a cseh kritika.
Magam azért ismerkedtem meg vele, mert 2011-ben egy második novelláskötetet is kiadott (Nové povídky), amely idén a Napkút Kiadó gondozásában, Forgács Ildikó fordításában megjelent magyarul is. A címe Kettős látás lett a benne szereplő kilenc írás egyike után: s azonnal az író rajongójává tett. A könyvről egy hosszabb ajánlót is írtam.
A csaló korábbi megjelenését sajnos csak ekkor fedeztem fel, amikor, felbuzdulva a Kettős látás élményén, utánanéztem, van-e még elérhető magyar nyelvű írása a szerzőnek. Így megismerhettem a csalót, aki személyisége kulcsát fejtegeti, az urat, aki racionális indokok alapján ruhában zuhanyozik, az idős hölgyet, aki elmegy megnézni egy színdarabban ifjúkora bálványát, a zenei ismeretterjesztőt, aki sajátos módon áll bosszút a kritikusán és a gyógyítót, aki képes csodát tenni. Továbbá elolvashattam a Siketfajd átkának történetét, a forró vasárnap történetét, egy forgatási nap történetét és a visszavett levél történetét... És persze kedvencemet, az Ivanka és Lenin című opuszt, amely ugyan 1977-ben játszódik, de mintha épp most történne...
Csak ajánlani tudom a könyvet: vegyék-vigyék, mert kevés van belőle...

Ivana Dobrakovová: Halál a családban
AB-ART, 2014
Ivana Dobrakovová (*1982), fiatal és már fiatalon befutott szlovák írónő: pedig nem rendelkezik igazán könnyen megjegyezhető névvel. (Több őt említő magyar oldalon egy szótaggal kevesebb jut a vezetéknevének, sajnos.) 2009-ben jelent meg először novelláskötete Prvá smrť v rodine címmel, s máris az Anasoft Litera díj döntőse lett vele. Ez az a gyűjtemény, amelyet ma ajánlani szeretnék: a Halál a családban. Dobrakovová azonban nemcsak ezzel lett finalista: azon kevés szlovák írók közé tartozik, akiknek minden műve bejutott az Anasoft Litera döntőjébe. Azóta ugyanis írt egy regényt, a Bellevue-öt (2010) és egy újabb novellagyűjteményt, a Toxot (2013): s ezek meghozták pontosan ugyanazt a sikert, mint az első könyve. Mivel tanult foglalkozása fordító és tolmács, jelenleg olasz és francia fordítással foglalkozik, miközben Torinóban él.
Az első novelláját (Gyümölcsökről és zöldségekről) az interneten olvastam, abból az apropóból, hogy az idei tavaszra a Noran Libro kiadta Toxo című könyvét magyarul, György Norbert fordításában. Nagyon tetszett a könyv is, bár különösen sötétnek és kegyetlennek találtam a benne szereplő hét írást. A könyvről egy hosszabb ajánlót is írtam. (link nemsokára)
Természetesen azonnal utánanéztem, van-e még elérhető magyar nyelvű könyve a szerzőnek: így találtam rá a Halál a családbanra. Őszintén szólva az 1995-ben, Pozsonyban létrejött AB-ART könyveire egyszerűen lehetetlen rátalálni a könyvesboltokban, legalább is azokban, ahol én valaha megfordultam. Szerencsére azonban az internet segíthet azoknak, akik kortárs, jól fordított szlovák irodalmat szeretnének kézbe venni magyarul.
Így olvashattam el végül a könyvet, amelynek néhány darabja, mint Az örökség vagy az Apuka szinte erősebben és tökéletesebbnek tűnt, mint a Toxo novellái. Ha nagyon szemügyre vennénk a gyűjteményt, biztosan el lehetne róla mondani, hogy néhány elbeszélés talán nem a legjobb helyre került benne: vannak ugyanis olyan szövegek, amelyek egyértelműen egyazon élmény, emlék vagy ötlet kidolgozásai, s kétféleségük mindig arra ítéli a második változatot, hogy erőtlenebbnek tűnjön. S az is felvetődhet, hogy valamiért úgy érzem, György Norbert Dobrakovová-szövegei hatásosabbak, mint Vályi Horváth Erika fordításai. Mégis, a Halál a családban egyik kedvenc gyűjteményemmé lett: nehéz beleereszkedni sötét és bizonytalan világába, de azután sokáig az olvasóval marad a hangulata.
Mindenkinek bizalommal ajánlom: próbáljon rátalálni (a vállalhatatlan borító ellenére).

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek
Könyvpárok 17. - Történelmi nyomozások  

Könyvpárok 18. - Régen várt tudomány
Két nő a Monarchia peremén - Szofija Andruhovics: Felix Austria
A Felix Austria volt az első regény, amit Szofija Andruhovicstól olvastam. És sokáig kellene gondolkodnom, ha említeni akarnék még egy olyan olvasmányélményt, amely ukrán szerzőtől származik. Amikor azonban befejeztem a könyvet, úgy éreztem, mindig is ismertem Szofija Andruhovics szövegeit: s hogy ez a kötet az én regényem. És arra is rájöttem, hogy mennyi közös érzés lehet egy ukrán kortárs író könyvében és egy magyar kortárs olvasó lelkében.

A Felix Austria ugyanis egy igazi európai, monarchiás történet. Egy olyan Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, ami mindörökre eltűnt a történelem süllyesztőjében, de amelyik mégis közös, közép-európai, kelet-európai emlékünk, sorsunk, börtönünk, múltunk, és persze nosztalgiánk. A regény helyszíne egy galíciai kisváros: egy valóban létező, sőt, még az írónő családjához is köthető hely, ugyanakkor egyfajta szimbolikus monarchiás olvasztótégely is. Egy biztonságot adó, hatalmas közép-európai birodalom keleti szegletének kisvárosa, ahol öröknek tűnő rendben élnek egymás mellett svábok és ruszinok, zsidók és lengyelek, ortodoxok és görögkatolikusok, evangélikusok és haszidok, s ahol magától értetődő a fejlődés és az európaiság. Bármennyire is idilli azonban ez a világ, 1900-ban már két évtizede sincs hátra, hogy azután háború, nyomor, országok, népek és kultúrák szétesése és felbomlása következzen.

Amikor a regény elkezdődik, azonnal megteremtődik egy nosztalgikus, otthonos milliő, amelyet azután majd a regény végére már fenyegetettnek és hazugnak fogunk érezni. A folytatásban pedig máris ott a regény másik fő konfliktusa: a szereplők háromszöge, amely később négyszöggé, sőt ötszöggé bővül, szeretet, gyűlölet, múlt, jelen, jövő, féltékenység és elragadtatás, megcsalás és imádat vonzásainak és taszításainak engedelmeskedve.

Az írónő
Az egyik főszereplő Adela, a néhai Anger doktor leánya: szőke, fehér bőrű, éterien finom jelenség, ifjú feleség, aki nem vezeti a háztartását, csak úrnője annak, s aki nem társa a férjének, sokkal inkább féltve őrzött, imádott játékbabája. Aki pedig mesél róla, akinek az elbeszélését, naplóját olvashatjuk a Felix Austriában, Sztefanyija vagyis Sztefa Csornenyko, a paraszti származású cselédlány, akinek különös utat tartogatott az élet. A két együtt játszó kislány, Adela és Sztefa együtt menekült meg egy pokoli tűzből, amely Sztefa édesanyjával végzett. Anger doktor pedig szeretetből vagy más okból, ki tudja, magához fogadta a kis árva lányt, saját gyermekével együtt nevelte, félig úri kisasszonynak, félig pedig cselédnek. Így tette azzá, ami: Adela őrangyalává, kiszolgálójává és zsarnokává. A háztartás vezetőjévé, a házaspár örök vendégévé, aki nélkülözhetetlen, de azzá is teszi magát. Aki rajong Adeláért, csak érte él, elkíséri még a házasságába is, mint óvó, védő, kiszolgáló cseléd-pótanya.

De vajon hová vezethet ennyi ragaszkodás, ennyi követelőző szeretet? És ki él nagyobb rabságban: a cseléd vagy az úrnő? Miközben ezeken a kérdéseken töprengünk, különös karneválként játszódnak le előttünk udvarias vizitek és áhítatos körmenetek, botrányos gyónások és elegáns köszöntések, a császár látogatása és néhány zsúr. És összecsap a szerelem az utálattal, az önállóság az önállótlansággal, a naiv egyszerűség a körmönfont manipulációval.

A 2014-es ukrán kiadás
Vajon milyen Adela és a férje kapcsolata? Miért nem hagyja, hogy Sztefa elköltözzön tőlük? S miért akar maradni Sztefa? Vajon milyen hatással jár a két nő régi ismerősének, az immár családos Joszif atyának a feltűnése? Miben sántikál a szemfényvesztő illuzionista, a különös vonzerővel rendelkező Thorn lovag? A tipikus kisvárosi figurák között jó néhány szimbolikus alak is megfordul, mint a különös, égből jött, angyalszerű kisgyerek, az autista Feliksz: a talált fiú, akit Sztefa a szívébe zár, ám aki a legkevésbé sem illik a békés és monarchiás kisvárosi világ díszletei közé.

A sok-sok felmerülő kérdésre csak a regény utolsó lapjain kaphatunk választ: ám mire végre eldönthetjük, ki is a regényben az igazi jó és az igazi gonosz, teljes panorámával bontakozik ki előttünk egy régmúlt világ, amelyen örökségképpen osztoznak a mai ukránok, magyarok, csehek, szlovákok, osztrákok és még sokan mások. Megismerünk több pompás lélektannal ábrázolt nőalakot, a szenvedély és a ragaszkodás számos sötét és veszélyes formáját. S elgondolkodhatunk azon is, mennyit tükrözhet egy – akár fiktív, akár reális – valóságból egy naplóregény, amelyben sohasem hallgattatik meg a másik fél.

A történet vége megjósolhatatlan. Csak annyit lehet róla elárulni: végül örökre megsemmisül mindenféle idill, s a boldog békeidőkből sem marad más, mint a nosztalgia.

A regény a Typotex Világirodalom sorozat részeként jelent meg.
Az én Dantém
Botticelli: Dante, 1495 körül
Már csak négy évet kell várni, hogy 2021-ben megünnepelhessünk egy igazi, nagy irodalmi ünnepet. Ekkor lesz Dante Alighieri (1265-1321), a középkor talán legnagyobb költője halálának hétszázadik évfordulója. A komor, aszkéta külsejű, csendes szavú, mégis szuggesztív egyéniségű, s kiváló szónok Dante ősi firenzei család büszke sarja volt, aki a századfordulón teljes önátadással vetette bele magát városa nagypolitikájába: 1300-ban elnyerte a priori tisztséget is. Megvesztegethetetlen és rendíthetetlen volt, ugyanakkor türelmetlen és szenvedélyes. Talán ennek köszönhette, hogy politikai ellenfelei elbánhattak vele: 1301-ben, távollétében kétévi száműzetésre és vagyonelkobzásra, 1302-ben pedig máglyahalálra ítélték. Így soha nem térhetett vissza szülővárosába: 1321. szeptember 14-én hunyta le a szemét száműzetésben, az őt befogadó, neki mégis idegen Ravennában, ahol mindmáig nyugszik.

Ám talán haszonnal is járt az, hogy emberi-költői magányra ítélték, csalódnia kellett a politika, a hazafiasság és az emberi tisztesség értelmében, valamint, hogy küzdve hazatéréséért és városáért Rómától és Arezzótól Veronán és Padován át Bolognáig és Párizsig bejárta kora Európáját. Így születhetett ugyanis meg fő műve, a valószínűleg már teljességgel a száműzetés idején írt Isteni színjáték, amelyről röviddel Dante halála után még azt hitték, befejezetlen maradt - a Paradicsom utolsó énekein ugyanis haláláig dolgozott, s a kézirat e része még elhunytakor is nála volt.

Dante költői nagysága számomra is vitathatatlan volt, iskolás korom óta. Őszintén szólva azonban akárhányszor is olvastam újra híres, nagy munkáját Babits Mihály klasszikussá nemesedett fordításában, sohasem tudtam hozzá igazán közel kerülni. Igazi Dante-szeretetem, sőt, Dante-rajongásom nemrégen kezdődött, egy új fordítással: Simon Gyula Paradicsomával. Így ismertem meg lassan, fokról fokra az én Dantémat: róla szól ez a bejegyzés.

Isteni színjáték - Pokol 
Fordította: Baranyi Ferenc
Tarandus, 2012
A legtöbb olvasó szerint az Isteni színjáték legizgalmasabb része a Pokol, az Inferno. Vallomásai alapján Babits Mihály, a megkerülhetetlen nagyság is ezt élvezte leginkább fordítani. Az iskolai oktatásban szinte már csak ez van jelen mára, olyannyira, hogy a diákkönyvtári Színjátékok sokszor mindössze a Pokol énekeit tartalmazzák. Igencsak ijesztő azonban, ha valakiben ennek köszönhetően annyi marad meg az egész műből, hogy be kellett magolnia, melyik bugyorban milyen bűnösök, s mi módon bűnhődtek...
Azt gondolom, hogy egészen jól elolvasgattam volna Babits Pokolját, ha sosem találkozom Baranyi Ferenc változatával. Amióta azonban ezt a 2012-ben megjelent, új fordítást ismerem, egészen másképp gondolok a Színjáték első felére. Sokféle filozófiai, teológiai, üdvtörténeti és poétikai értelmezése mellett egyúttal tökéletesen működik, mint letehetetlenül izgalmas, fantasztikus eposz, kalandregény avagy látomás. Egy élvezetes történet, amelyet épp befejezünk, s máris vágyunk újraolvasni. Egy olyan mű, amelynek szívesen lapozzuk fel újra és újra egy-egy pompás részletét, hogy megint elmerüljünk benne. Ez a Pokol minden oldalával, sorával, pillanatával meglep, szuggesztíven látható, hallható, szagolható, tapintható, elképzelhető. Emellett pedig gondolathű, formahű és - szép is.
Baranyi Ferenc már 1981-ben lefordított egy éneket a Pokolból. A teljes fordítás 2001 és 2012 között készült el: éppen a kiváló költő, író, műfordító és operakutató hetvenötödik születésnapjára, s éppen száz évvel a Babits-féle Pokol után. A Tarandus Kiadó jelentette meg könyvformában Borza Vera finom rajzolatú, ám nem különösebben jelentős illusztrációival, s Madarász Imre jegyzeteivel, amelyek a könyv leggyengébb pontját jelentik: eredetileg ugyanis a Babits-fordítás diákkönyvtári kiadásához készültek, s szemernyi átdolgozáson sem estek át, így előfordul, hogy olyasmit magyaráznak meg, mint a szövegből magyarul hiányzó elemet, amely a Baranyi-változatban már bőséggel, pontosan benne van... Szomorúnak tartom azonban, hogy több kortárs kritika is kizárólag a kiadás e gyengeségeivel foglalkozott Baranyi szövege helyett. Az sem tett jót e Pokol elfogadottságának, hogy mire a könyvesboltokba került, már lehetett tudni, hogy nemsokára Nádasdy Ádám is előáll saját, teljes Színjáték-változatával. Így, attól tartok, a Baranyi-féle Pokol sem az iskolai oktatásba nem került be igazán (egyetlen, meglehetősen drága kiadása van mindössze, öt évvel ezelőttről), sem kiválóan szervezett (és egyébként megérdemelt!) médiahisztéria nem keletkezett körülötte, mint Nádasdy változata körül: mindössze néhány kedélyes író-olvasó találkozó és könyvbemutató történt vele kapcsolatban.
Giotto: Dante, 1332-1337, az egyetlen hiteles portré
Ám szerencsére a könyvek értéke nem a fogadtatásuktól függ: így nyugodtan állíthatom, hogy ez a legjobb és legpompásabb Pokol-fordítás, amit csak olvastam. Könnyedén gördülő, olvasmányos és lebilincselő szöveg, amely segít abban, hogy közelebb kerülhessünk Dantéhoz és művéhez: jóval közelebb, mint amennyire Babits engedett. Érdekessége, hogy a Babits-féle fordítással ellentétben nem jambikus időmértékben (ahogy ő írta, "hatodfeles jambusban"), hanem hangsúlyos endecasillabóban adja vissza a tercinákat, vagyis ebben hűségesebb Dantéhoz nagy fordítóelődénél. (Baranyi egy részletes tanulmányt is írt korábban Az endecasillabo mint kifejező eszköz Dante Színjátékában címmel.) Ugyanakkor az eredetihez hasonlóan rímes fordítás: Baranyi Ferenc megküzdött azzal, amit úgy foglalt össze, hogy amikor fordítóelődei követni kívánták a bonyolult rímelést, elképesztően komplikált körmondatok alkotására kényszerültek miatta. Véleményem szerint a Baranyi-változatban szinte nincsenek ilyen kompromisszumok. Ha akadnak is benne körmondatok, ez a szöveg mindig megőrzi lineáris olvasmányosságát, szemben Babits mondatszerkezeteinek gyakori előre- és hátravetettségével.
Mint minden fordítás, nyilván ez is rendelkezik hibákkal. Mégis úgy gondolom, hogy - a forma- és gondolathűség szempontjából - ez a legjobb magyar nyelvű Pokol, amely valaha született. (Nádasdy Ádámé ugyanis eltekint a formától.) Semmiképpen sem értek egyet azzal, hogy ez a fordítás "nem különbözik eléggé Babitsétól": ránézésre valóban hasonló, elég azonban eljutni az Első ének végére, hogy lássuk, markánsan más. Szerethető, modern, izgalmas, nem alkalmaz sem átírást, sem hozzáírást, sem rímtelenítést, s a legbonyolultabb családfákat, a pokolbéli tájleírásokat és az élvezetes beszélgetéseket Dante és Vergilius között is egyforma pontossággal és ötletességgel adja vissza. Nyelv és téma szempontjából is kaland: mint Dante műve eredetiben.

Isteni színjáték (- Purgatórium)
Fordította: Babits Mihály
Talentum Diákkönyvtár, Akkord, 2011, a három Dante-fordítás először megjelent 1913-ban, 1920-ban, 1923-ban
Babits Mihály minden szempontból megkerülhetetlen alakja a magyar irodalomnak. Költő, író, kritikus, mások mentora, ízlésteremtő és ízlésformáló. Olyasvalaki, aki úgy tudja leírni és megfogalmazni a véleményét, hogy azonnal a prófécia, a bölcsesség, az egyetlen igazság vitathatatlan színvonalára emelkedik. Grandiózus formaművész, hihetetlenül precíz irodalmár, aki mindent keményen és könyörtelenül megítél (így önmaga teljesítményét is), s elképesztően művelt, olvasott irodalomtörténész, aki fenséges háttértudással lát hozzá a legapróbb kritika megírásához is.
Babits fordítása volt a magyar Isteni színjáték több mint száz évig. Elődei feledésbe merültek, utódai nemigen akadtak. A Dante-mű részletfordítói (Döbrentei Gábor, 1806, Arany János, 1856, Császár Ferenc, 1857, Angyal János, 1878, 1885, Gárdonyi Géza, 1896, Zigány Árpád, 1908, Radó Antal, 1930, Weöres Sándor, 1966) munkáira sokszor már csak a lexikonszócikkek emlékeztetnek, s gyakorlatilag senki sem olvassa Bálinth Gyula hexameteres (1868) és Szász Károly rímes-tercinás teljes (1885, 1891, 1899) fordítását sem. A prózafordítás elavul (Cs. Papp József, 1897-1909, valószínűleg ugyanez lesz a sorsa Szabadi Sándorénak is, 2004): de a verses változatokat amúgy sem helyettesítheti. Gyakorlatilag az elmúlt században senki sem mert előállni azzal, hogy büszkén és kategorikusan mást ajánl Babits műve helyett.
Maga Babits tanulmányaiban leginkább Szász Károllyal szállt vitába: szinte önigazolásként bizonygatta, hogy fordítására azért van szükség, mivel a Szász Károly-féle szöveg téves és problematikus. Mindez logikusan ered abból, hogy Babits számára egy műfordítás elkészítése nemzeti érdek, sőt ajándék a nemzetnek, s az elkészülő változat az egyetlen igazi, helyes megoldása az adott szöveg magyar nyelven történő visszaadásának. Ezért nem tudott napirendre térni Szász Károly vitatható sorai felett: mert csak a (vélt) tökéletes volt számára elfogadható. Ezzel összevetve persze azt, hogy Szász Károlytól egész sorozat megoldást átvett (a legtöbbet precíz lajstromban jelölve is kiadása végén), talán mégsem volt Szász Károly műve olyan "rossz" és "nehézkes". A Babits-féle irodalomkritikusi kegyetlenség azóta visszaütött: a babitsi gondolat (miszerint a korábbi változatok tökéletes részleteit az újabb fordítónak kötelessége átvenni) azt eredményezte, hogy napjaink médiája már bulvárörömmel csemegézett a "plagizáló Babits" témáján, nagy leleplezések közepette figyelmeztetve a fentiekből pedig egyenesen következő tényre, hogy például a mára klasszikusnak számító "Az emberélet útjának felén" formula nem saját ötlet, hanem átvétel Arany Jánostól, vagy hogy a Pokol kapujának felirata Angyal János változatából származik. A Nádasdy-fordítást ünnepelve az egyik kritikus ráadásul e szavakkal esett túlzásba: Babits munkája "mától múzeumba való", "rímkényszeres", "olvashatatlan", "szenvelgő", "túltolja a biciklit", "lejárt a szavatossága". Izgalmas összevetni ezt azzal, amit Babits írt Szász Károly változatáról ("döcögő okoskodás", "különös nehézkesség", "nagyra van a rímeivel", de verselésben "gyenge"), vagy a jelzőkkel, amelyekkel a többi fordítókat illette (Döbrentei "akaródzó", Bálinth Gyula "zengéstelen", Zigány Árpád "zamattalan"). Levonható a következtetés, hogy Babits finomabb ötletességgel tudott sértegetni - de egyúttal az is, hogy mára az ő fordítását éri utol - főleg újságírók részéről - a leértékelés: mert már van újabb, egy új egyetlen...
Andrea del Castagno: Dante, 1450
Épp ezért szeretném hangsúlyozni, hogy az én Dantém magába foglalja a Babits Mihály-félét is. A Purgatórium, amelynek új fordításán Baranyi Ferenc (és Simon Gyula) jelenleg is dolgozik, egyelőre Babits Mihály fordításában a legjobb. S ha végre meg is jelenik az általam várt, új változat, akkor is fenntartom magamnak a jogot, hogy megismerése után esetleg azt mondjam, nekem a babitsi jobban tetszik. A fordításokkal kapcsolatban egy dolog érdekel: hogy teljesek legyenek. De ettől kezdve saját élmény megismerni, felfedezni és élvezni őket, s eldönteni, melyik áll a legközelebb hozzánk. Az új fordítóknak legfeljebb megküzdeni kell az elődeikkel, nem pedig legyőzniük őket. (És földbe taposni, megsemmisíteni, nevetségessé tenni sem: igaz, a 21. századi magyar Dante-fordításokkal kapcsolatban ez a média reakciója volt, nem pedig a fordítóké.)
Bevallom, a Purgatóriumot szeretem a legkevésbé: kevésbé kalandos, mint a Pokol, kevésbé lenyűgöző, mint a Paradicsom, nem csoda, hogy Babits is többet bíbelődött vele, mint a másik két canticával. Előnye viszont a változatának, hogy a Purgatóriumnak - talán - "jobban áll" az esztétizálás, a nyelvi és képi szépségkeresés, a cizellálás és a dekadencia (Babits erősségei), mint a másik két résznek: így különösen jó az ő változatában olvasni.

Isteni színjáték - Paradicsom
Fordította: Simon Gyula 
Eötvös József Könyvkiadó, 2014
Sokáig gondolkoztam, hogyan tudnám úgy megszerkeszteni ezt a bejegyzést, hogy ezzel a kötettel kezdődjön. A Dante művei iránt feltámadó érdeklődésem, imádatom, mániám ugyanis azzal vette kezdetét, hogy elolvastam ezt a Paradicsomot. Egy olyannyira lélegzetelállító, lebilincselő, fantáziamozgató, misztikus áhítatba kergető, mégis kalandregény-izgalmú szöveget kaptam kézhez, amilyenről nem is feltételeztem volna, hogy létezik.
Végül úgy döntöttem, a Paradicsom mégis marad saját kronológiai helyén, de már a poszt bevezetőjében megemlítettem Simon Gyulát, azt a zseniális fordítót, aki vállalkozott arra, hogy az új század (és évezred) magyar olvasói kezébe adjon egy új fordítású Paradicsomot. Olyat, amely a Dante-féle formában, rímes tercinákban íródott, s a Dante-féle tartalom minél érthetőbbé tételét, a dantei allegorizmus és metaforikusság költői magyarrá változtatását tűzte ki célul. Vagyis csupa szinte lehetetlen feltételt, amelynek azonban oly kiválóan megfelelt, hogy az Isteni színjáték e köztudomásúan legbonyolultabbnak, legkevésbé érthetőnek és befogadhatónak, sőt, néha legunalmasabbnak tartott része szülte meg bennem azt a rajongást, amely már az egész műnek, sőt, az egész életműnek szól - hála az új fordításnak.
Simon Gyula valószínűleg nemigen ismer lehetetlent, különösen az itáliai és olasz irodalom magyarrá változtatása terén. A magyar műfordításirodalomba egy sokak által megvalósíthatatlannak ítélt munkával köszönt be: Ludovico Ariosto monumentális, több mint harmincnyolcezer soros reneszánsz eposzának, Az eszeveszett Orlandónak az első teljes, magyar nyelvű, hiteles fordításával, amely 1994-ben jelent meg. A sor azután folytatódott a nálunk addig gyakorlatilag ismeretlen Matteo Maria Boiardo Orlando szerelemre lobbanása - A szerelmes Orlandójával (a mintegy nyolcszáz oldalas mű, amelyhez Ariosto saját "kiegészítését", eposzát megírta, magyarul 2006-ban jelent meg) és a szerző Daloskönyvével (és eklogáival, 2008). Ariostótól is fordított még: a Szatírák (1996) felcsillantják a költő gunyoros, társadalomkritikus oldalát, az Öt ének (2003) pedig az Orlando pompás kiegészítése. Simon Gyula tolla alatt megelevenedett néhány Botticelli festmény is: ahogyan Angelo Poliziano Stanzák (2003) című művében olvasható. Hála neki, a reneszánsz csiszolt elméjéhez méltó módon született újjá Pietro Aretino Beszélgetések, avagy A hat nap című munkája (2002), amely rendszerváltáskor piacra dobott, hiányos, elsietett magyarítása alapján sokáig csak egyfajta kis pajzán pornográfiaként volt ismert. A monori tudós tanár ráadásul modernebb lírát is fordított: Giosué Carduccitól három kötet is neki köszönhetően jelent meg (Barbár ódák, 1996, Jambusok és epodoszok, 2006, Ritmusok és rímek, 2009), először adták ki hazánkban verseskönyvét Vittorio Alfierinek (Versek, 2007), tavaly pedig a 19-20. század fordulójának jeles olasz lírikusától, Giovanni Pascolitól fordított le latin nyelvű költeményeket (Római lanton rómaiakról, 2016). Mindeközben fáradhatatlanul tanított, megírt számos jól sikerült olasz nyelvkönyvet, jó pár jelentős tanulmányt, sőt, két monográfiát is (Ariosto és eposza, 1999, Carducci költészete, 2002). És persze foglalkozott Dantéval: 2012-ben  A virág jelent meg a fordításában, 2017-ben Dante versei (mindkettőt lásd lentebb), 2014-ben pedig a Paradicsom, magyarázó ábrákkal, jegyzetekkel, tudós kísérőtanulmánnyal, de ami ennél sokkal fontosabb: őszintén élvezhető formában.
Luca Signorelli: Dante, 1499-1503
Eddig csakis jót írtam Babits Mihályról és az ő Dante-fordításáról. A Paradicsom esetében azonban nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a babitsi szöveg sok esetben egyszerűen érthetetlen: a hangulata misztikus és ünnepélyes, de látni és elképzelni már igen nehéz azt, amit Dante megpróbál az elménkbe varázsolni. Ezzel szemben Simon Gyula változatában olyan különös és meglepően modern jelenetek tanúi lehetünk, mint amikor Dante úgy érzi, tétovázva áll a semmiben, a levegőég kellős közepén, miközben valójában sebesen repül; vagy amikor körülötte a hő fénnyé válik és a fény hővé. A Dante-korabeli természettudományos, teológiai és filozófiai fogalmak, eszmék, képek és szimbólumok érthető és pompázatos rendben bontakoznak ki ebben az új, közérthető Paradicsomban. Ha visszagondolok az első olvasásra (amely a babitsi fordítás ismerete ellenére tényleg olyannak tűnt, mintha a legelső lenne életemben) fehér izzás, lágy fény, hívogató, sárga világosság, kép és látomás lenyűgöző áradata, testetlen hangok és hangtalan mozgó testek, a hatalmas napkorong és az égi rózsa fényárja előtt felmagasodó, sötét árnyékot vető, túlvilági személyek emléke jelenik meg bennem. Egy énekről énekre egyre feszültebb, izgalmasabb, harmonikusabb és titokzatosabb világ, amelyet különös öröm volt beutazni.
Összefoglalva: ha valaki meg akarja ismerni Dante Paradicsomát, csakis Simon Gyula fordítását ajánlom neki. A kötet egyébként (megelőlegezve a Nádasdy-féle kötet mellékleteit) kiváló jegyzetekkel, magyarázó ábrákkal és mutatókkal is rendelkezik. Ám az új, magyar szöveg már önmagában új, magyar Dantét ad. Az én Dantémat.

Az új élet
Fordította: Baranyi Ferenc
Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei, Eötvös József Könyvkiadó, 2002, a fordítás külön kötetben először megjelent 1996-ban
A Vita nuova című művét, Beatrice iránti szerelmének egyszerre reális, fikciós, misztikus és önéletrajzi megörökítését 1292-94 között írta Dante. Az önmagában is lenyűgözően poétikus szövegbe belefűzte verseit is (számos szonettet, balladát, canzonét), amelyek 1280-től folyamatosan keletkeztek. Az új élet lapjairól egy fiatal, huszonéves Dante szól az olvasóhoz, a mű pedig az élet, a szépség és a szerelem ünneplése.
Magyar nyelvre többen is lefordították (Jékely Zoltán, Ferenczi Zoltán, Koltay-Kastner Jenő), magam alapvetően Rónai Mihály András változatában kedveltem meg. Amikor azonban Baranyi Ferenc változatát is kézbe vehettem, kissé olyan érzésem volt, mintha egy új műre találtam volna: a versek természetesebben olvashatóknak, mégis éppoly művészinek, a prózai részletek pedig olvasmányosabbnak, ötletesebbnek és őszintébbnek tűntek a Baranyi-változatban. A munka három kiadásban is megjelent: ezek közül az első, az Eötvös József Könyvkiadó 1996-os változata és a harmadik, a Hungarovox 2013-as kiadása mindenhol elfogyott. A második kiadás azonban folyamatosan kapható, csak épp sem címéből, sem fülszövegéből nem derül ki, hogy Az új élet második kiadása lenne... Mivel Baranyi munkáját egybekötötték húsz csodás, középkori itáliai költemény műfordításával, ezért a 2002-es könyv antológia képében jelent meg, Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei címen. Minden érdeklődőnek ajánlom azonban, hogy ne a címükben Az új életeket üldözze az antikváriumokban (mint én tettem sokáig), hanem ezt a jelenleg is kapható könyvet vegye meg: így egyszerre ismerheti meg tizenhat középkori olasz költő munkásságát, s fedezheti fel magának az ifjú, szerelmes, "romantikus" Dantét - Baranyi Ferenc tolmácsolásában.
A saját, elképzelt Dantémat egy kissé Az új életből alkottam meg: bár nyilván csak annyi köze van a valódihoz, miként egy lírai énnek egy költőhöz, mégis, számomra ő az igazi. Boldog és boldogtalan, bátor és  bátortalan, finom és udvarias, mint egy középkori trubadúr, mégis meglepő részletességgel beszél érzelmeiről, amelyek így átélhetővé teszik ezt a régi, misztikus szerelmet, a maga hitelességében és hihetetlenségében is. Az "édes új stílus" e pompás összefoglalása ráadásul elvezet az Isteni színjátékhoz is.

A virág
Fordította: Simon Gyula
Eötvös József Könyvkiadó, 2012
Az Il Fiore Dante ritkán emlegetett ifjúkori műve: még nem volt húszéves, amikor 1284-ben belekezdett az írásába, s 1290-ben fejezte be. Életében teljesen feledésbe merült, szövege csak 1878-ban került elő a montpellier-i egyetemi könyvtárban, s bár szinte azonnal kiadták, még mintegy száz évet kellett várni arra, hogy a tudósok meggyőzően alátámasszák: tényleg Dante-mű. Ezt a tényt Magyarországon még kevésbé fogadta el az irodalomtörténet, így csak 2012-ben láthatott napvilágot A virág fordítása, Simon Gyula avatott munkája. (Párhuzamosan egyébként Hárs Ernő is elkészült belőle szép részletekkel, de az egész munkát nem fordította le.)
A mű azonnal kedvencem lett. A virág ugyanis jelképekkel teli, csodálatos szerelmes kalandtörténet 232 szonettben elbeszélve. Olvasható eposzként vagy verses regényként, ám mindenképpen lebilincselő és különleges. Főhőse, a magányos vándor, a Szerető, aki csodálatos virágot fedez fel egy kertben, s halálosan beleszeret. Ám ahhoz, hogy a Virág, vagyis a szeretett nő az övé legyen, számos akadályt kell leküzdenie. Szembe kell szállnia a varázslatos kert goromba őrével, a Gáncsossal, s olyan segítőivel, mint a mindent elrontó Szája-Árt, Féltékenység és Szemérem. Meg kell győznie az Észt, hogy néha fontosabbak az érzelmek, mint a rideg, számító logika. El kell fordulnia az áruló Baráttól, aki sok-sok nőkkel és szerelemmel kapcsolatos rossz tapasztalatát sorolja fel, hogy elriassza a Szeretőt Virágától. Hűséget kell esküdnie Ámornak, s kíséretében bátran megostromolnia a szerelemkertet.
Olyan ez a mese, mintha egy színpompás, tarka, középkori gobelint pásztázna végig egy kamera: látunk aranyszálakat és fakult részeket, harcot és szerelmet, szépséges, forrásos-virágos kertet és kietlen, bánatos tájakat. A cselekmény sokban hasonlít a francia Rózsaregényre. Dante azonban teljesen saját képére alakítja, többek közt azzal, ahogy a vándor két segítőtársát megeleveníti: egyikük az Aggnő, az egykori szépasszony és kerítőnő, a másik Képe-Mása, a csodás átváltozó-művész, aki megfelelő ellentételezésért cserébe akár a szerelmeseknek is segítségére siet, hiszen élete az alakoskodás és cselszövés. Ők már szinte reneszánsz alakok, kiragyognak ebből a középkori falikárpitból, s legalább olyan jól szórakoztatják az olvasót, mintha Boccacciót olvasna. A 232 szonett bravúros költőisége viszont sokkal inkább Petrarcát idézi. Igazi élvezet elolvasni a művet: ajánlom mindenkinek.

Versek
Fordította: Simon Gyula 
Eötvös József Könyvkiadó, 2017
Új keletű Dante-rajongásom 2016-ban vette kezdetét: nem csoda hát, hogy a Versek című kötet 2017-es megjelenését már igazi ajándékként éltem meg. Mire a boltokba került, elolvastam az összes, ebben a bejegyzésben megemlített Dante-művet, s emellett meggyőződésemmé vált, hogy Simon Gyula az egyik legjobb Dante-fordító, akitől valaha is szöveget olvastam, ha nem a legjobb... Ezek után hozzájutni Dante összes, külön műbe nem foglalt verseinek gyűjteményéhez, éppen az ő fordításában, s mindezt egy - számomra váratlan - megjelenésű kötetben kézbe venni, igazi nagy öröm volt.
Dante lírai életművének nagy részét A virág és Az új élet tartalmazza. Kötetbe rendezte őket, egyfajta lírai regényként, költeménytörténetként, sőt, Az új életben prózai összekötőszöveggel is ellátta. Van azonban ötvennégy olyan verse is (szonettek, madrigálok, sestinák és canzonék), amelyek vitathatatlanul hitelesek, azonban nem fűződtek könyvvé Dante életében. Három canzonéja a Convivio (vagyis Vendégség) című töredékes értekezésében maradt fenn. A tizenöt részesre tervezett munkának minden elmélkedő fejezetéhez egy-egy ilyen vers társult volna: ám Dante végül csak négy prózai fejezettel és három verssel készült el. Mindezek miatt a Dante-versek száma ötvenhét, ám hozzájuk még huszonhat további társul, amelyek hitelességéről ugyan máig vita folyik, de legalább függelékben minden Dante összes művei-kiadásban szerepelni szoktak, hiszen nem egy közülük mestermű.
A kötetben rövid magyarázatokkal, néhány képpel és egy okos bevezető tanulmánnyal kísérve tehát Dante összesen 83 verse olvasható. Szövegüket A virág és az Isteni színjáték avatott tollú fordítója alkotta újra magyarul: vagyis olyasvalaki, aki már korábban eldöntötte és kikísérletezte, milyen módon beszél az ifjú és az érett Dante nyelvén. Mivel a gyűjtemény versei között vannak Dante pályakezdésekor írtak és közvetlenül a halála előtt keletkezettek is, számomra nagyon fontos ez a művészi hitelesség. Az is nagyszerű, hogy a kötet egyfajta Daloskönyvként képes létezni, s fantasztikusan egységes, mivel csak egy írója és csak egy fordítója van. Így elkerülhető az a nálunk szokásos gyakorlat, hogy egy külföldi szerző költeményeinek gyűjteményes kiadását ugyan a kor legjobb műfordítóinak műhelye magyarítja, rossz esetben azonban nem egy költő/lírai én születik meg magyarul, hanem annyi, ahányan - ahány szemlélettel - fordítanak tőle. Végül, ami a legcsodásabb, maga Dante, aki szerelmes dalaiban éppúgy, mint csúfondáros szonettjeiben vagy filozófiai költeményeiben igazi mesternek mutatkozik, s lenyűgözi az olvasót őszinteségével, művészetével és témái sokaságával. Engem most ez a gondolat szólított meg a legjobban. "Adhatnának békét nekem, tehetnék: / nem adnak: űznek egyre idegenként. / De aki bölcs, engedni sosem átallt, / mert tudja, hogy diadal a bocsánat." (XLVII.)

Domenico di Michelino: Dante, 1465
Isteni színjáték
Fordította: Nádasdy Ádám
Magvető, 2016
Az eddig leírtak fényében nehéz meghatároznom, mi is a viszonyom Nádasdy Ádám teljes Isteni színjátékához. Egyfelől lenyűgöz a hatalmas és bámulatos munka, amit elvégzett. Gyönyörködtet a mű szellemessége, szépsége, kegyetlensége, modernsége, amely egyértelműen kitetszik Nádasdy fordításából. Meghökkentő méretű és alaposságú a tudás, amellyel elkészült a könyvben szereplő sok-sok magyarázat, mutató és ábra. De meglepő mélységű az a háttérinformáció is, amely magának a szövegnek a megszületéséhez hozzájárult: a sok külföldi és magyar fordítóelőd, a Dante-filológia és a műfordítás módszertanának beható ismerete. Nem véletlen, hogy a költő 2008-as akadémiai székfoglalója is ezt a roppant tudást csillogtatta meg Kísérlet a Divina Commedia új fordítására címmel - szerényen, mintha valaki csak egy apró ajándékot tenne le a nemzet asztalára, úgy, ahogyan azt Babits Mihály képzelte. Egyébként is: nagyon tisztelem Nádasdy Ádámot, a költőt, műfordítót és nyelvészt, szeretem olvasni a gondolatait, követni a nyilatkozatait, számos színdarabot láttam már az ő fordításában és rokonszenves mindaz, ami őt és az Isteni színjátékot meg Dantét összekapcsolja. Örülök, hogy 2017-ben elnyerte az Artisjus Irodalmi Nagydíját a Színjátékra.
Másfelől ez a teljes, magyar Isteni színjáték rímtelen. Igaz, olyan, amilyen még nem volt: drámai jambusban van fordítva, vagyis a maga módján mégis kötött a formája. És páratlanul gyönyörű is. Ennek ellenére - Nádasdy kifejezésével élve, aki ezt az olyan Színjáték-fordításra alkalmazta, amely rímel, de nem elég érthető - mégiscsak "félkarú óriás". Nagyon érthető, de nem rímel. Akármennyit győzködtem magam az egyébként örömökkel teli olvasás alatt, hogy ez nem számít, nekem mégis számított. Az, ahogyan a terzinák tekergő rímei visszafelelnek egymásnak, a Paradicsom tájékán már nagyon-nagyon hiányzott. És Simon Gyula fordításában megtalálni vélem a létezhető "két kart": az ő Paradicsomja érthető és rímes;  bár igaz, csak egyharmada a nagy műnek.
Ettől függetlenül Nádasdy Ádám hatalmas műve szerethető, különleges és jelentős: többek közt azért is, mert egy kissé ráfordította a média és a magyar értelmiség figyelmét is Dantéra és művére, amely a legkevésbé sem múzeumba való. Babits fordítása sem csak költészetről, olasz irodalomról és magyar olvasókról szólt, hanem akkoriban friss trendekről, vitázó kritikusokról, irodalmi irányzatokról és a San Remo-díjról. S amikor mindez lefoszlott róla, lett - legalább száz évre - örök olvasmány, s - talán tényleg örökre - hatalmas művészi teljesítmény. Hasonlót kívánok Nádasdy Ádám fordításának is.

15. századi festő: Dante, 1436 után
Zárásképpen azonban be kell vallanom: számomra valójában csak a lehetőségig formahű Dante az igazi. Bármennyire is élvezem a Nádasdy-féle fordítást, mégis, kissé szégyenkezve, de Babitscsal értek egyet: "a rímtelen Dante nem Dante". Éppen ezért az én Dantém főműve magyarul egy patchwork-Színjáték: amelyben a Pokol Baranyi Ferenc, a Purgatórium Babits Mihály, a Paradicsom pedig Simon Gyula munkája.
És nemsokára talán már azt írhatom le: az én Isteni színjátékom Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordítása. Miközben ugyanis mindketten elismerték Nádasdy Ádám nagyszerű munkáját, egyikőjük sem adta fel a teljes, forma- és tartalomhű magyar Divina Commedia elkészítését. Ehelyett "társultak", kettejük munkájára egyetlen, új, modern Színjátékként gondolva. Ahogyan Baranyi Ferenc nyilatkozta 2017 januárjában, amikor nyolcvanadik születésnapján köszöntötték: "a Purgatóriumot fordítjuk le Simon Gyula barátommal. Jómagam lefordítottam a Pokolt, ami 2012-ben jelent meg, Gyula a Paradicsomot, amely 2014-ben jött ki, most pedig a Purgatóriumnak az első felét én, a másikat ő fordítja. Összesen ugye száz énekből áll az Isteni színjáték, azaz végül is „felesben” birkózunk meg vele. Meggyőződésem, hogy jó dolog az, ha a világirodalom alapértékeiből minél több magyar változat létezik. Babits Mihály és Nádasdy Ádám fordítása mellé hamarosan odatehetjük a miénket is."
Őszintén várom, hogy elolvashassam.
Könyvpárok 18. - Régen várt tudomány
A mai poszt két kötetét egyetlen dolog kapcsolja össze. Mindkét szerzőtől már nagyon régen vágyakoztam egy új könyvre, s most, amikor megjelent, épp olyat kaptam, amilyet szerettem volna: újszerűt, érdekeset és különlegeset.

Stephen Hawking: Fekete lyukak - A BBC Reith előadásai
Akkord, 2017
Az idő rövid története, A tér és az idő természete, A nagy, a kicsi és az emberi elme, Einstein álma és egyéb írások, A Világegyetem dióhéjban, Az idő még rövidebb története, A mindenség elmélete: A Világegyetem eredete és sorsa, A nagy terv: Új válaszok az élet nagy kérdéseire, Az én rövid történetem, George kulcsa a rejtélyes univerzumhoz, George kozmikus kincsvadászata, George és az ősrobbanás... A lista nem hosszú, de egy fél élet van bennük: ezek azok a tudományos ismeretterjesztő könyvek (és az a három ifjúsági regény), amelyekkel a vitathatatlanul zseniális tudós, Stephen Hawking ellátta a világot, s amelyek kivétel nélkül mind megjelentek magyarul is. Most egy újabb csatlakozik hozzájuk, a Fekete lyukak, amely a BBC két, tizenöt perces rádióadásában tartott érdekfeszítő előadást foglal egyetlen könyvbe magyarázó ábrákkal és okos kiegészítésekkel.
Ahogyan a korábbi könyvekben is szerkesztők és alázatos társszerzők segítettek abban, hogy Hawking gondolatai a megfelelő, közérthető formában jussanak el az olvasókhoz (Roger Penrose-tól Leonard Mlodinowon át Lucy Hawkingig), ezúttal is van egy kalauzunk Hawking szövegében: David Shukman, tudományos szakíró és a BBC News tudományos szerkesztője szólal meg olykor-olykor, a lapszélen, hogy kifejtsen néhány olyan dolgot, amit Hawking nagyvonalúan ismertnek tekint, egy kezdő olvasónak viszont segítő információul szolgálhat. Az eredmény: egy inspiráló tudományos ismeretterjesztő kötet, amelyből mindent megtudhatsz a fekete lyukakról, amit valaha is tudni akartál.
A könyv használata két fontos figyelmeztetést igényel. Ez egy népszerű munka, amely mindössze félórányi rádióelőadást dolgoz fel: vagyis senki se egy vaskos szakenciklopédiát várjon, amikor - például az interneten, látatlanban - megveszi. A 116 kis oldal, amely látványos vizuális megformálásával, szellős tagolásával és ötletes magyarázó ábráival hívogat egy kis tudományos olvasgatásra, részben az idén hetvenöt éves Hawking kedves köszöntése és ünneplése, részben pedig olyan kis könyvecske, amelyet már egy érdeklődő kamasz is a kezébe vehet. Másrészt a könyv élvezete igényel egy kis játékosságot: legalább annyit, amennyit egy másik kedvenc, apró természettudományos könyvecském, Paul Davies Hogyan építsünk időgépet? című opusza. Aki nem nyitottan és érdeklődve közelít Hawking sajátos humorral előadott gondolataihoz, az mindig kételkedni fog bennük, mégpedig morogva. Nekem viszont nagyon tetszett a Fekete lyukak, s csak ajánlani tudom.

Kertész István: A görög-római hadművészet fejlődése - A trójai háborútól Julius Caesar koráig
Zrínyi, 2017
Amikor megláttam a Könyvfesztiválon ezt a kötetet (ráadásul kedvezményes áron), úgy éreztem, Kertész István szövege most kapott igazán méltó külsőt. A nagyalakú, kemény táblás, fényes papírra nyomott, számos térképpel és számítógéppel készült, professzionális ábrákkal ellátott, majdnem kétszázötven oldalas kötet olyan hadtörténeti összefoglaló a szerzőtől, amilyenre már régen szükség lett volna.
Az ókortörténész első tudományos ismeretterjesztő kötete, A hódító Róma 1983-as megjelenése óta folyamatosan foglalkozott azzal, hogy a tudomány eredményeit ne csak neves szaklapok sokszor mégis alig olvasott hasábjain publikálja, hanem megossza az amatőr, nem szakmabeli érdeklődőkkel és azokkal, akik az iskolában tanulnak róla (kötelező anyagként vagy épp hadtörténeti, ókortörténeti szakkörökön, versenyekre készülve). E törekvés legfontosabb eredményei voltak pompás uralkodó- és politikusarcképei (Híres és hírhedt római császárok, Hellén államférfiak), és az eredetileg még a Tankönyvkiadó gondozásában megjelent, majd sok-sok ábrával megújult hadtörténelmi összefoglalói, az Ókori hősök, ókori csaták és az Antik harcmezőkön. Aki ezeket a könyveket szerette, annak valószínűleg már a beleolvasáskor is tetszeni fog az új kötet, A görög-római hadművészet fejlődése, mivel a téma természetesen közös. Az új, albumszépségű összefoglaló is az ókori történelem azonos csomópontjait veszi sorra a trójai és a görög-perzsa háború eseményeitől a peleponnészoszi háborún és a hellenizmus nagy csatáin át a pun háborúk, Marius hadseregreformja és Caesar hódításai koráig. Végigkísérhetjük benne a fegyverzet és a harcászat fejlődését a görög sötét kortól a pharszaloszi csatáig. Tanulmányozhatjuk a klaszikus görög és a makedón phalanx közti különbségeket, vagy épp a manipulus-hadviselés és a Marius kori hadseregszervezet eltéréseit. Külön tanulmányok mutatják be a legfontosabb ütközeteket Marathóntól Artemiszionig és Szalamiszig, Khairóneiától Gaugamélán át Rhodosz ostromáig, Cannaetól Zamán át Alesiáig.
A kötetben ráadásul egy megváltozott világhoz illően nem(csak) művészi rajzokat, hanem számítógépes rekonstrukciókat láthatunk a különféle korok harcosainak felszereléséről, viseletéről és páncéljairól, a hajókról és a korabeli ostromeszközökről. A különböző ütközeteket és hadmozdulatokat részletes ábrákon is tanulmányozhatjuk. Összefoglalva tehát: izgalmas és látványos olvasmányt vehetünk kézbe az ókortörténelemről.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek
Könyvpárok 17. - Történelmi nyomozások
Előkészületben 4.
Újabb tíz kötetről szeretnék ajánlót írni ma, jónak ígérkező nyári olvasmányokról és egy szeptemberi meglepetésről.

Vu Cseng-en: Nyugati utazás, avagy a majomkirály története
Szenzár, megjelenés: szeptember 4.
Az ősz egy régi klasszikus ismételt megjelenésével kezdődik: igényes kiadásban lát napvilágot a kínai irodalom egyik büszkesége, a 16. században, a Ming-korban íródott különleges filozófiai kalandregény, a Nyugati utazás. A regényt 1969-ben fordította le Csongor Barnabás az eredeti, kínai szövegváltozatból. 1980-ban jelent meg az egészen kellemes külsejű második kiadás, ennek papírkötése azonban azóta a legtöbb buzgó olvasó könyvtárában leszakadozott vagy kifakult. Majdnem negyven év után idén új kiadást vehetnek a kezükbe azok, akiket érdekelnek a ritka és különleges regények. Addig is, míg várunk rá, csillapíthatjuk türelmetlenségünk a gyerekváltozattal.

Georges Simenon: Maigret emlékiratai
Maigret-sorozat
Agave Könyvek, megjelenés: augusztus
Egy Maigret! Az Agave Könyvek Simenon-kiadása idén ismét lassított: az év elején jelent meg az elmaradhatatlan nem-Simenon-kötet, ezúttal A vonat, a nyár végére pedig megérkezik az idei Maigret. Csak ez az egy lesz belőle, idénre a kiadó nem ígér több Simenont. Ám így is: már csak 3 kiadatlan kötetben az író 75 Maigret-opusa közül! E játszian irodalmi, magyarul még soha meg nem jelent regényében Maigret jól odamondogat saját szülőatyjának, aki ekkor gondolta át igazán 35 könyves figurája jövőjét; hogy azután újabb negyven, egészen más hangulatú művel ajándékozza meg...

Edith Kneifl: Szép kastélyban szép halottak
Monarchia-krimik I.
Magistra, megjelenés: július 23.
A 2016-ban frissen megalakult Magistra Kiadó július végén megjelenteti harmadik könyvét! Elsőként azonnal egy pompás történelmi regényt adtak ki, amelyben Tom Sawyer nyomoz. Simon X. Rost filmre illően izgalmas, remek Aki sosem alszikja azóta könyvtáram megbecsült darabja, s nemsokára itt is írok róla. Így természetesen alig várom ezt a monarchiás krimit: egy sikeres osztrák írónő jó értékeléseket kapott, izgalmasnak tűnő történelmi detektívregényét.

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok
Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság
Agatha Christie: Öt kismalac
Agatha Christie: A ferde ház
Agatha Christie: Az alibi
Új Agatha Christie-sorozat
Helikon, megjelent

Mivel eddig még nem sikerült belevennem az előkészületben rovatba, gyorsan adom tudtára mindazoknak, akiket illet, és akik még nem vették észre, hogy Agatha Christie bűnügyi regényeinek jogai átvándoroltak az Európától a Helikon Kiadóhoz. Utóbbi pedig mindjárt gondoskodik is róla, hogy minél több rajongó, olvasó és könyvesbolti keresgélő értesüljön minderről: hiszen a szuggesztíven és kedvesen újracsomagolt első öt könyvük június óta már a legtöbb helyen bekerült a boltokba. Hogy az Európa nem jól döntött az utóbbi néhány évben, amikor a kemény kötéses sorozatán először borítót cserélt, majd a sorozat 2015-ös (ünneplendő!) lezárulta után egyszerre kezdett újra kiadásokat kibocsátani keskeny puha kötésben és széles, védőborítós kemény kötésben, arról egy ismerősöm mondata győzött meg: "most akkor ez megint egy új Agatha Christie-sorozat? mivel én már négyfélét láttam az utóbbi időkben...". Mindenesetre: ez most tényleg egy új Agatha Christie-sorozat, bár természetesen a művek a régiek. A 2017-es év végére az ígéretek szerint már tíz kötettel fog rendelkezni. Én pedig nemsokára részletesen írok az első öt kötetről itt, a blogon.

Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg
MesterMűvek - Történelmi alsorozat
Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben
MesterMűvek - Science fiction alsorozat
Delta Vision, megjelenés: július 31.
Az Istár hajója kifutása óta a MesterMűvek háza táján folyamatos a készülődés: úgy tűnik, aki augusztusban megy nyaralni, az már két új MM-kötetet is magával vihet majd: Sherlock Holmes megalkotójának izgalmas és különleges történelmi kalandregényét és a klasszikus ős-sci-fi egyik legendás szerzőjének a novelláskötetét. Alig várom!

Linkek
Előkészületben 1.
Előkészületben 2.
Előkészületben 3.