Őszintén szólva néha már megcsömörlök tőle, hogy manapság mindenki, legyen bár író vagy kiadó, csakis sorozatokban gondolkodik. Ha megjelenik egy új könyv, a legtöbb esetben feltétlenül kiderül róla, hogy az iksz saga ipszilonodik kötete vagy a kú széria zéedik darabja, hogy van előzménykötete és testvérsorozata, netán egy már létező regény másik oldala, továbbírása vagy folytatása. Vajon miért kapaszkodunk ennyire abba, ami már létezik? És miért igénylik a vásárlók, hogy vaskos téglákat cipelhessenek haza büszke öntudattal, mert ez egy duo-, tri-, tetra- vagy pentalógia?

Mindez egyrészt nehezíti az olvasást, mert ha nem vagyunk szerencsések és a kiadó nem az elején kezdte a sorozatot, vagy nekünk nem került a kezünkbe az első regény, egy egyszerű történelmi romantikusban is belefuthatunk akár öt-hat olyan szereplőbe is, akit ismernünk kellene a korábbi történetből, különben még az sem érthető, egyáltalán mit keres a sztoriban! Másrészt akár bevallja ezt magának író-kiadó-olvasó, akár nem, mindezek miatt rengeteg túlírt kötet kering a piacon és sütkérezik az olvasók szeretetében. De vajon fogunk-e rájuk emlékezni harminc év múlva?

Agatha Christie a Nyílt kártyákkal című regényében fest mulatságos képet a terjedelmi kényszerről, amikor Mrs. Olivert, a krimiszerzőt így panaszkodtatja: "Amikor azt hiszem, hogy végre kész vagyok, akkor kiderül, hogy csak harmincezer szót írtam, holott a következő folytatáshoz hatvanezer kell, és akkor megint ki kell ötlenem egy gyilkosságot, vagy még egyszer el kell raboltatnom a hősnőt. Tulajdonképpen rém unalmas." (László Zsófia fordítása, Európa, 2012, 161.) Hát, ellentétben Chistie könyveivel, azt hiszem, tudok néhányat, aminél pontosan meg tudom mondani, hol volt az a pont, ahol a szerző hasonló módon éppen elkezdte a túlgubancosítást és szövegszaporítást...

És mégis: mindezen gondolatokat legalább részben máris cáfolja, hogy rengeteg sorozatba tartozó könyvet olvasok és szeretek. S ha néha úgy is érzem, hogy akadtak nem túl szerencsés kötetek, mindig remélem, a következő jó lesz. Akkor is, ha olyan, ezerszer újraírt figuráról van szó, mint Sherlock Holmes.

James Lovegrove: A háború istenei
Szukits, 2018
Az idén kilencven éve alapított Szukits immár az ötödik olyan Sherlock Holmes-regényt adja ki, amely a Titan Books sorozatának darabjait átvéve, egy alternatív, enyhén steampunk, viktoriánus világba vezet el. Az első kötetet, James Lovegrove Lidércnyomását (amely bizony nem különösebben tetszett nekem), Guy Adams Isten lehelete című könyve, George Mann Lélekdoboza és Guy Adams Dr. Moreau serege című regénye követte. A tavalyi év végén pedig újabb Lovegrove-könyv került a boltokba, A háború istenei.
Van egy olyan érzésem, hogy ez a sorozat nem egészen az lett, amivé az eredeti kiadó ígérte formálni: a steampunk és alternatívvalóság-máz ugyanis úgy hullik le róla minden esetben, mint rossz krémes aljáról a réteslap. Eddig igazából egyetlen regénynél sem értettem, hogy miért függetlenítette magát a valódi történelemtől, amikor ebből csak annyi látszik, hogy pl. a Lélekdobozban német zeppelinek bombázzák Londont. Ahhoz, hogy egyes természetfeletti eseményeket (különös légörvény az Isten leheletében, bűnöző különös páncélzatban a Lidércnyomásban) össze lehessen hangolni a (könyves) valósággal, igazából elég lett volna annyi, hogy abban írják meg. Hiszen amikor maga Doyle írt sci-fi beütésű történeteket, pontosan ezt tette: Challenger professzor például a Doyle-kori, valóságos Londonban veszített el egy ősállatot stb. A háború istenei pedig (amely 1913-ban játszódik), pontosan arra példa, hogy tökéletesen lehet erőlködés nélküli, érdekes krimicselekményt írni úgy is, hogy nem gyömöszölünk bele mindenféle zsánerkeverést imitáló, felesleges apróságot: ebben a könyvben a gőzpunkot egy különleges repülőgép képviseli - de mirt ne lehetne egy megszállott feltalálónak különleges repülőgépe a valóságban is?
Pontosan ezért ez a Lovegrove-regény nagyon tetszett nekem: ellentétben a szerző előző, a sorozatban kiadott regényével, Holmes ebben hús-vér, élő ember és izgalmas, olykor szánalomra-, máskor csodálatraméltó személyiség volt, nem egy bábfigura. Továbbá volt a regényben még nyomozás, üldözés, kaland, barátság és izgalom. Így mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet. 

Irene Adler: A nagy végjáték
Manó Könyvek, 2019
A Sherlock, Lupin és Én sorozat eme tizenharmadik darabja egyben a zárókötete lett. Nem véletlenül kapta A nagy végjáték címet, s éppen a bűvös tizenhármas sorszámot. Irene Adler nem mesél többet fiatal lány korában megesett nyomozásairól: ez a végső emlékezés.
Annyira hozzám nőttek már ezek a figurák, hogy szinte hiányozni fognak. Pedig a történet tényleg véget ért: ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell valljam, hogy már a 12. kötetben, amikor Irene származásának utolsó titkára is fény derült, s az utolsó bonyodalmat is sikerült elhárítani a feje fölül. Ennek ellenére a jelen regény, amelyben Irene visszaemlékszik még egy londoni nyomozásukra, kifejezetten üdítő és érdekes volt: talán mert a szerzőkön már nem ült a "ki-kell-bonyolítani-a-nagy-titkot" kényszere. A rejtély egyik kedvencemmé vált a sorozatból, s méltó befejezés volt a hosszú szériához. Annak is nagyon örültem, hogy a szerzők végül nem döntöttek a "Lupin vagy Sherlock lesz Irene első szerelme" kérdésben, hiszen az eredeti történetekből mindig is tudható volt, hogy a válasz: igazából egyik sem... De jó volt eljátszani a gondolattal. S egyáltalán, véleményem szerint Alessandro Gatti és Pierdomenico Baccalario mindent, de mindent kihozott a figurákból és a körülöttük létező világból, mégpedig úgy, hogy hű maradt Doyle szelleméhez és ahhoz a célkitűzéshez is, hogy ezeket a könyveket már tízévesek is elolvashatják. (Meg én is.)
Ami a folytatást illeti: legnagyobb örömömre a Manó Könyvek az utolsó lapokon beharangozta, hogy folytatja a sorozatot. Olasz nyelven már 7+2 nyomozása létezik Irene M. Adlernek - vagyis Irene Adler lányának. A lehető legnagyobb izgalommal várom, hogyan fogja összehozni az író a már felnőtt Sherlockkal és Lupinnel az Anasztázia nyomában című regényben... Szóval: menthetetlen sorozatolvasó vagyok...
Egyébként itt írtam a sorozat korábbi köteteiről:
1. A fekete dáma 2. Utolsó felvonás az Operában 3. A skarlátvörös rózsa rejtélye 4. A katedrális árnyéka 5. A fehér kastély 6. A Szajna árnyéka 7. A Kobra bosszúja 8. Szfinx a Hyde Parkban 9. Rókavadászat gyilkossággal 10. A bűn fejedelme 11. Az ármány kikötője 12. A búcsú hajója

Linkek
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik  
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor 
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Könyvtestvérek 6. - Könnyű olvasmányok