Vegyes érzésekkel - A magyar BBC History első éve
Mérföldkőnek éreztem 2011 áprilisát, amikor a BBC History magyar változatának első számával egy új, rangos lap jelent meg a magyar nyelvű, történelemnépszerűsítéssel foglalkozó folyóiratok sorában. Azóta eltelt egy év, megjelent tizenkét szám, amelynek hűséges vásárlója és olvasója voltam. Mai bejegyzésemben szeretném megfogalmazni, miért szeretem a magazint, de azt is, miért veszem vegyes érzésekkel a kezembe még a legújabb számot is. Véleményem - nem is lehet más - teljesen szubjektív, s remélem az, hogy a blogomban írok a magazinról, ellensúlyozza kritikai megjegyzéseimet.

Pro

A Rubicon és a História mellett nem tudok másik olyan folyóiratot mondani, amely olyan modern, élvezhető és folyamatos módon vette volna magára a történelem legújabb eredményei széles körben való megismertetésének feladatát, mint a BBC History. A Nagy-Britanniában is viszonylag új, 2000 óta megjelenő folyóirat (és magyar kiadása) hasonlít is magyar laptársaira, meg nem is.

Egyrészt már alcímében vállaltan világtörténelmi magazin, miközben mind a Rubicon, mind a História erősebben koncentrál a magyar történelemre. Másrészt anyaga vegyes: a szám egyes tartalmait magyarok írják, míg más cikkek és tanulmányok az eredeti kiadásból vett fordítások. Ezt iszonyatosan fontosnak tartom: mióta a magyar könyvkiadás a még addigiaknál is véletlenszerűbben, esetlegesebben és összevisszábban jelentet meg külföldi szakirodalmat és népszerűsítő történelemkönyveket (már tálalásában, kiadáskor is abszolút összemosva az életrajzi regény, a bulvársztori és a szakkönyv határait), óriási dolog, hogy a legfrissebb angolszász szakirodalom eredményei megjelenhetnek magyarul színes, izgalmas formában. Harmadszor pedig, ellentétben a Rubiconnal, a BBC Historyt nem tematikus számok összeállítása jellemzi, hanem hihetetlen változatosság, s egyes visszatérő rovatok, mint amilyen például a történelmi filmekkel, a világtörténelem meghatározó napjaival vagy éppen az egyes napi események történelmi hátterével foglalkozó cikksorozat.

Minden lap hihetetlenül szép látványt nyújt. Az egyes számok ára 795 Ft, ami körülbelül a fele, harmada még egy történelemmel foglalkozó olcsó kiadványénak is: az ízléses kiállítás, a képek, illusztrációk, térképek, fotók, ábrák gazdagsága szinte képeskönyvbe illő, így a magazint valóban megéri gyűjteni, megbecsülni, könyvként kezelni, s minőségéhez viszonyítva talán olcsónak is nevezhető.

A BBC History lényege azonban minden külső szépségen túl a beltartalom: a szakszerű szövegek, magukat olvastató, adataikban azonban rendkívül megbízható cikkek. Egyrészt olyan témákról olvashatunk az egyes lapszámokban, amelyeknek nincs méltó, modern szakirodalma magyarul. Másrészt a szerzők a mindennapi életnek, a történelem részleteinek, a kultúra és történelem egymásra hatásának és a mikrotörténelemnek is nagy teret biztosító, olvasmányos angolszász történelemírás legjobb hagyományait őrző tanulmányokkal és cikkekkel állnak elő számról számra. Csak néhány példát említenék.

Az angol Viktória királynő életéről a közelmúltban nálunk is elérhető mozifilm (Az ifjú Viktória királynő) és BBC filmsorozat (Viktória és Albert) is született. A téma az asztalon hever. Ehhez képest tudomásom szerint a magyarul elérhető legmodernebb Viktória életrajz Virgina Woolf kor- és eszmetársa, Lytton Strachey először 1921-ben megjelent, igen szubjektív, bár érdekes kötete, a Viktória királynő, amely attól, hogy kiadótól kiadóhoz vándorolva új és új köntösben megjelenik, még nem lesz frissebb. Nem csoda, hogy nagyon megörültem a 2012. februári szám Hogyan küzdött meg a trónért Viktória? című cikkének, melyet Dr. Kate Williams, az egyik legújabb, 2008-as angol életrajz szerzője írt. A legújabb, márciusi szám is tartalmaz írásokat Viktóriáról: Helen Rappaport, aki 2011-ben adott ki könyvet angol nyelven a királynőről, a lapban Viktória Albert herceggel való házasságáról ír, Papp Gábor főszerkesztő pedig Viktória leszármazottait veszi sorra Európa nagyanyja című összeállításában.

Ugyanígy - ha már uralkodókról van szó - I. Erzsébet királynő sincsen jobb helyzetben, ha magyar életrajzairól van szó. Miközben Stuart Máriáról temérdek biográfiát találni bulvártól a szórakoztatón át Antonia Fraser kiváló, élvezetes és szakszerű alapművééig, királynőtársának egyetlen megbízható, teljes életrajza még J. E. Neale-től származik, amely először 1934-ben (!) jelent meg, magyarul pedig csak háború előtti fordításban érhető el... (A fiatal királynőről azért van egy újabb könyv, David Starkeyé, ám címéből - I. (Angliai) Erzsébet - még az sem derül ki, hogy csak a királynő hatalomra kerüléséig ismerteti majd az eseményeket...) Ezért örültem annyira a januári szám összeállításának, amelyben Tracy Borman a királynő udvartartásáról, John Cooper pedig Walsinghamról, Erzsébet kémeiről és konspirációiról írt. Mindkét szerző történész és a cikk témájával foglalkozó könyvük vadonatúj: 2007-ben, illetve 2011-ben jelent meg, - az általuk felvillantott anyag tehát teljesen friss és szakszerű. Ugyanilyen érdekes volt (a témáról abban a hónapban könyvet kiadó) Claire Jowitt írása A birodalom kalózairól a 2011. júliusi számban, vagy a 2011. novemberi lapban a Tudorokról szóló életrajzi összeállítás, amelyben hat angol történész foglalta össze, miért meghatározóak az egyes Tudor-házbeli uralkodók Európa és a világ történelmében - a kaleidoszkópszerű cikksorozat pedig arra is ráért, hogy szerény terjedelme ellenére izgalmasan ütköztessen különböző modern történészi felfogásokat a témáról.

De nemcsak híres személyekről olvashattunk a magazinban. Már az első, 2011. áprilisi számban is szerepelt egy szenzáció: interjú a történetfilozófus Francis Fukuyamával Visszatekintés a történelem végére címmel. A beszélgetést számos hasonló tematikájú cikk folytatta, átgondolva Európa fejlődését, helyét a világban és jövőjét (Ian Morris: Miért a Nyugat a nyerő?, április, Niall Ferguson: A Nyugat csodája, június, Neil MacGregor, a British Múzeum igazgatója: Sokatmondó tárgyak, augusztus stb.). Fukuyamával is még egy beszélgetés volt olvasható a júliusi számban Politizáló főemlősök címmel.

Hihetetlenül szórakoztatóak, érdekesek voltak az életmód-történeti válogatások, amilyen a Történelmi tükörben a haj (július), a Vigyázz, mit veszel! (a társadalmi rétegek újkori vásárlási korlátozásairól, február), az Öltözzünk, hogy tetsszünk! (a 17 században!, december), a különleges foglalkozásokról szóló Mit kezdjünk a bulldogégetővel? (július) vagy a Hogyan tanultunk meg először úszni? (egy 16. századi úszást oktató könyvről, január) című cikk volt. Olvasóként betekinthettem a régészetbe (Bosworth felfedezése, szeptember), a modern hadtörténelembe (pl. szinte minden szám foglalkozik a II. világháborúval, ezek közül a legérdekesebbek az angol történészek által a Szovjetunió és Németország háborújáról írt cikkek, olyan szerzőktől, mint Laurence Rees vagy Ian Kershaw), vagy épp az ókortörténelembe (Simon Young Apokalipszis akkor című írása olyan modernül, megdöbbentően és olvasmányosan elemzi Britannia provincia Róma általi el- és magárahagyását, amely Pannonia történetének tanulmányozásához is ötleteket adhat, október).

Végül, de nem utolsósorban az olyan rovatok, mint a Pillanatkép, a Ki gondolná?, A történelem egy nagy napja vagy a Röviden rengeteg apróságot, érdekességet, újdonságot mutatnak be hétről hétre, olyasmit, ami még nem bizonyított, új elmélet, vagy ami évfordulós érdekesség, s így beszélni kell róla.

Mindez a lap angol oldala. Ehhez kapcsolódnak azok az anyagok, amelyeket a magyar szerkesztőség állít össze. Hihetetlenül érdekes cikksorok kísérik az angol tanulmányokat, máskor azonban teljesen új, magyar kutatási eredmények, forrásközlések jelennek meg a lapban. Példa erre az immáron három számon át folytatott, az 1956-ban külföldre távozó, visszatérő, külföldön katonai szolgálatot vállaló, vagy az idegenlégióba belépő pesti srácokról szóló írássor Nóvé Béla tollából (január-február-március). Remek volt Dunai Andrea A Stasi a Balatonon című, saját kutatásokra támaszkodó cikke a legvidámabb barakk különös kémügyeiről (augusztus), Perényi Roland írása az 1909-es ciánkális merényletről, melyet a monarchia vezérkara ellen követtek el (szeptember), vagy épp Voigt Vilmos vitákat indító és lezáró cikke Benyovszky Móricról, "Madagaszkár királyáról" (október). A két legérdekesebb magyar összeállítás talán a novemberi szám Horthy rendszerével és az utódlása kérdéseivel foglalkozó három cikke, illetve a decemberi szám öt írást összefogó, Teleki Lászlóról szóló része volt, utóbbiban Csorba László, és fiatal történészek szakszerű kalauzolásával lehetett összevetni a történettudomány eredményeit gyilkosság - öngyilkosság ügyben, továbbá szó esett Teleki utókoráról, sőt, a holttestéről készült fotók ürügyén a rendőri helyszínelés és fotózás kezdeteiről is.

Zárásképpen megemlíteném kedvenc állandó rovatomat, a Művészet/Történetet, amelyben Róka Enikő, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa izgalmas kor-, mentalitás- és művészettörténeti kalandozásra viszi olvasóit a Deákot gyászoló Erzsébet királyné ábrázolásainak értelmezésétől a történelmi festészeten és Barabás Miklós fürdőhelyi képein keresztül a mecénás és kultúratámogató József nádor ábrázolásaiig vagy Madarász Viktor allegorikus festményeiig.

Mindenkinek ajánlani tudom tehát a magazint: fedezze fel, szeresse meg, s rengeteg meglepetésre találhat olvasása során.

Kontra

Nem akarom azonban eltitkolni, hogy egyelőre még nem vagyok elégedett a magyar kiadás minőségével, bármilyen elképesztően nagyképűen hangzik is ez.

Egyrészt igen-igen sok a zűrzavar a szerkesztésben. Bár minden lap ajánlóval fejeződik be, a következő számból rendszeresen hiányoznak az ajánlott cikkek. A márciusi számból például ezt ajánlották februárban: Európa nagyanyja, Az algériai háború, Perzsa Birodalom (utóbbit már többedszer ígérték), A náci sorozatgyilkos - ezek közül azonban csak az első került be a tényleges lapszámba... (Így felesleges ajánlót készíteni.) Ugyanígy rendszeresen bennragadnak a szerkesztéskor lapalji ajánlók, programtervek és egyszer még a keresztrejtvény is megismétlődött. Sajnos a januári számnál még a magyar kiállítási beszámoló is megkeveredett.

Másrészt sok az apró pontatlanság a magyar kiegészítő anyagokban. Az áprilisi szám mítoszokat oszlató szövege például a "fénylik, mint Salamon töke" szólásról magyarázva egyúttal megerősített egy újabb, ezerszer, már tankönyvekben is cáfolt mítoszt, amikor azt írta, hogy a ma Salamon-toronynak nevezett visegrádi építmény volt a király rabságának helye. Ugyane szám Mária Teréziát császárnőnek nevezte császárné helyett, s téves képaláírással jelentette meg a Visszanéző egyébként remek fotóját. Igaz, erre az ember azt mondja, hogy egy ilyen jó összeállítású, úttörő első számnál természetesen becsúszhatnak apróbb hibák. Ám sajnos ezek a pontatlanságok, főleg az apróbb, innen-onnan összeállított anyagokban és a képszerkesztésben állandósultak. Csak egy pár kiragadott példa.

A májusi szám közölt egy "19. századi" képet Toldi Miklósról, mely valójában Somogyi Győző modern alkotása volt. A februári szám Kemény Jánost és Vajda Jánost keverte össze, igen rossz fényt vetve a képszerkesztőre (mivel a Google valóban elsőként Vajda János képét adja ki Kemény János nevének képkeresésére, de talán nem az első találatot kellett volna beilleszteni egy rangos folyóiratba, főleg úgy nem, hogy a Vajda-kép tankönyvekből is közismert, s a költő viselt ruhája és szakálla is ékesen bizonyítja, hogy nem egy huszadik század második felében készült portréról van szó).

Litván Dániel Naptárlapok összeállításai érdekesek, de néha felületesek. Az ellopott Szent Korona című februári cikk például ismerteti, hogyan csempészte ki Luxemburgi Erzsébet, az özvegy királyné számára egyik udvarhölgye a koronát Visegrádról, hogy a leendő V. László csecsemő fejére tehessék Székesfehérváron. Ám a cikk a Szent Koronát hol nagy, hol kis kezdőbetűvel írja, befejező mondata meg bár ott se lenne: "a magyar rendek kitartottak Ulászló mellett, egy hónappal később ugyanaz az érsek ugyanazt a koronát I. Ulászló fejére is feltette." Ulászló ugyanis nem kapta vissza a koronát, jobb híján egy Szent István-fejereklye-tartóról levett koronát tettek a fejére, a Szent Koronát pedig csak Mátyás tudta visszavásárolni a Habsburgoktól 1463-ban... Ugyanígy a legújabb, márciusi szám Luxemburgi Zsigmond koronázásáról szóló írása is meglenne az utolsó mondat nélkül: Zsigmond "legnagyobb hatása az utókorra talán az volt, hogy Erzsébet nevű lányának házassága révén került az első Habsburg (I. Albert) a magyar trónra, így kisebb megszakításokkal 1918-ig Zsigmond utódai viselték a koronát." Ami természetesen nem igaz, hiszen Albert fia (Zsigmond király egyetlen leányának egyetlen fiúgyermeke), V. László ifjan és gyermektelenül halt meg, vele pedig véget is ért Zsigmond vérvonala. (László két nővére lengyel királyné, illetve luxemburgi hercegné lett, a Habsburgokhoz nincs közük.) Ehelyett a magyar trónra lépő osztrák Habsburg-ág a spanyolból vált ki, I. Ferdinánd V. Károly öccse volt, s a korábbi magyar királyok közül nem a Luxemburgokhoz, hanem a Jagellókhoz volt köze a Habsburg-Jagelló házassági szerződésnek köszönhetően. A témához kapcsolható a februári számban Az utolsó "igazi" császár című írás tévedése is V. Károllyal kapcsolatosan, aki természetesen nem fiai javára mondott le a trónról, hanem mint fentebb is kiderült, öccse (osztrák ág, I. Ferdinánd) és fia (spanyol ág, II. Fülöp) javára, ráadásul nem 1555-ben, hanem 1556-ban.

A Halotta már? magyar rovata is sorra hozza a tévedéseket és félinformációkat, miközben célja a mítoszoszlatás lenne. Egy kínosan sikerült cikkecske júliusban például úgy magyarázta az Óperenciás tenger kifejezés eredetét, hogy az ober Enns (az Ennsen túl) elhallás a honfoglalás korára vezethető vissza, "(a)mikor Árpád hadai a 907-es rozgonyi csatában legyőzték a bajor" sereget, s ebben a határfolyóban állapodtak meg. Mivel a kifejezés nem a honfoglalás idejéből (a sok nyelvi változás ezt lehetetlenné is tenné), hanem a magyar újkorból, a Habsburg seregbe való besorozás idejéből származik, Árpád nem állapodott meg az Enns határfolyó-létében a bajorokkal, 907-ben pedig nem Rozgonynál, hanem a későbbi Pozsonynál volt a csata, ez a cikk bölcsebb maradt volna, ha meg sem születik. Ennek ellenére a későbbi számokban sem javították. A Nyulak szigetéről szóló, a rovatba kissé hosszú közlemény írója előtt is ott lett volna a lehetőség, hogy a régész Trogmayer Ottó elképzelésén túl, miszerint az Insula leporum később Nyulak szigetének fordított alakja az Insula leprorum, vagyis Leprások szigete alakból torzult (habár leprakolónia építményének nyomai nem kerültek elő!), megemlítse, hogy az is elképzelhető, hogy a leporum alak nem a lepus (nyúl), hanem a lepor (dísz) szóból származott, s eredetileg építményei, ékességei miatt nevezték latinul így a szigetet.

Összefoglalva: az a maximális pontosság hiányzik ezekből a szövegekből, amely az angol cikkeket jellemzi. Nem lehet megközelítéseken és kiegészítéseken vitázni, míg az olvasói levelek arról szólnak, hogy megint valami hibát találtunk az újságban! (Én nem írok leveleket, inkább most bosszankodom...) Ráadásul rendre a saját történelmünkkel kapcsolatban bukkannak fel hibák és félreírások. (Bár olyasmi is előfordul a lektorral, hogy benne hagyja a Személyes történelem rovatban az így kiáltóan téves mondatot, miszerint Franciaországban "a 18. sz második felében kialakultak a rendek".)

A könyvajánlók is igencsak meglepőek. Míg az angol változat az önreklám mellett (mert persze, van az is) célul tűzi ki, hogy egyfajta szemléje legyen a megbízható, friss tudományos köteteknek, a magyar lap ajánlói 80 %-ban csak a Kossuth Kiadó és társkiadói kiadványairól szólnak, s a legnagyobb gátlástalansággal kombinálják össze a szezont a fazonnal: szakcikk végén képeskönyvet reklámozva, ismeretterjesztés után meg bulvárt. Belőlük nemhogy nem bontakozik ki a modern magyar történettudományos irodalom, vagy legalább a jó, magyar nyelvű történelmi ismeretterjesztő művek listája, hanem tulajdonképpen semmilyen hasznuk nincsen (reklámnak istentelenül hosszúak és apró betűsek). Hogyan került például a két, a legújabb kutatásokon alapuló I. Erzsébetes angol cikk közé Brenda Ralph Lewis Európai uralkodók sötét titkai című szép, de teljes mértékben megbízhatatlan, rendkívül felületes és tévedésekkel teli kötetének ajánlója? S bár fontosak a történelmi regények, mégis mulatságos, hogy míg Ablonczy Balázs A visszatért Erdélye mindössze fél oldalt kap, a Malajzia útikönyvnek (!) egy egész, a Historium könyvkiadó két induló regényszerzőjének pedig két egész oldal jut egy ajánlóban... S vajon tényleg olyan fontos-e José Rodrigues dos Santos A hetedik pecsét és Az isteni formula című könyvét reklámozni, hogy a májusi szám történelmi könyvajánlójának egyharmada erről szóljon (éppen abban a lapszámban, amelyben Dominic Sandbrook tiszta szívből kiosztja az ostoba összeesküvés-elméleteket...)? A kiadó egyszerűen lemond a valódi könyvajánlók írásáról és összeszerkesztéséről, így azonban az egész rovatnak semmi értelme, nem méltó a BBC History szakmai színvonalához! Az pedig, hogy Ablonczy Balázs, Ormos Mária vagy Csorba László művei és kutatásai után komolyan foglalkoznak Börcsök Mária Kettészakadt Magyarországával, nemcsak a könyvajánlókban, de a BBC History Klubban is megrendítette a bizalmam. Már az ajánló cikk kezdő felfedezése, Szerémi György ezerszer cáfolt emlékiratának újra elhívése (lásd a hitelességről a tényleg történelmi kutatáson alapuló Mohács - egy "mesemondó" szemével című könyvet Csorba Dávid tollából!) olyan fárasztó, hogy kishíján félredobtam dühömben, de aztán folytattam, így alkalmam volt ismét majdnem falhoz vágni, amikor elértem az "ezt bezzeg nem tanítják az iskolában" kitételhez... (Ideje lenne már belepillantani egy tankönyvbe...) Máig nem értem, hogy ha a kevésbé használt források kevésbé hitelesek, az ajánló írója szerint miért azoknak kellene hinnünk...

Végül az utolsó elgondolkoztató dolog, hogy míg az első szám magyar anyagait ugyanúgy az egyes témákkal foglalkozó történészek és tudósok írták, ahogy az angol cikkeket ( Romsics Ignác, Ferwagner Péter Ákos, Csányi Vilmos, Balázs Eszter és még sokan mások), a későbbiekben szaktörténész írta magyar cikkel már egyre ritkábban, számonként csak egy-két helyen találkozni. (Ezeket fentebb többségében fel is soroltam.) Ehelyett rendre Papp Gábor, Győrffy Iván és Litván Dániel összeállításai szerepelnek, amelyek érdekesek ugyan, de nyilván nem szólhatnak ugyanolyan alapossággal, ugyanúgy friss forrásokra támaszkodva Toldi Miklósról, Viktória királynőről, a győri csatáról és Belgium létrejöttéről, vagy épp Kolumbuszról, a magyar boszorkányperekről, a magyar ipar fejlődéséről és az afrikai felfedezőkről, mintha ezeket a témákat a korszak aktív, az asztalra a témában éppen valamilyen művet, vizsgálatot, újdonságot letett történész kutatói írták volna. Számomra a BBC History angol anyagának lényege, hogy a legújabb könyvek legtudósabb szerzőit szerzik meg egy-egy sűrű szövetű, izgalmas cikk írásához. Ehelyett a magyar részt lassan négy-öt ember írja, mégpedig úgy, hogy a magyar cikkek rendre hat-hét-nyolc oldalra elnyúlnak, miközben a magukon uralkodó angol szerzők tartják magukat a három-négy oldalas tömör ismeretközléshez.

Érdemes lenne ezeken a hibákon javítani, hogy a remélhetőleg még sok-sok évet megérő BBC History valóban az ország legrangosabb, legmegbízhatóbb (világ)történelmi folyóiratává válhasson.

Írásommal - minden kritika ellenére - a lap reklámozása volt a célom. Kívánom, hogy az egyéves BBC History magazin a tizedik születésnapját is megünnepelje majd!

Megjegyzés: májusban a lap főszerkesztője, Papp Gábor válaszolt bejegyzésem felvetéseire. Levelét itt olvashatod: Ismét a BBC Historyról.

A képeken az első 12 magyar szám borítója, illetve az angol októberi és decemberi szám, amelyből cikkeket vettünk át a januári, illetve a márciusi számba.
Varázslat Joanne Harris módra
Joanne Harris mindig is érdekelt. Nagy, boldog családi élmény volt számomra a híres film, amelyet később természetesen saját dévédén is beszereztem. Szintén együttes öröm volt, amikor sorra, mind végigolvastuk a Csokoládét, megismertük az igazi Joanne Harrist. Azóta azonban valahogy elszakadtam az írónőtől: a Partvidékiek után érdeklődésem elfáradt, s bár még mindig nyomon követtem, mit írt (mert ajándékként folyton előkerültek a regényei), én magam alaposan adósa lettem az olvasással könyveinek. Máig. Elhatároztam, hogy utánajárok annak a varázslatnak, amely Joanne Harris oly sok annyira különböző könyvéből egyformán, mégis sokféleképp árad.

Íme, a tizenhárom friss olvasmányélmény. (Pontosabban egyelőre kilenc és még kettő, mert a maradék két könyvet még nem sikerült megfogalmaznom: frissítés vasárnap várható.) Stíluselemzőknek érdemes összehasonlítani az első két mondatokat és elábrándozni azon, milyen másféle is a tizenegy regény. A Bővebben részeket viszont olyanoknak nem ajánlom, akik az adott könyvet még nem ismerik: vigyázat, spoilerveszély!

Aludj, kislány
A regény: A huszonkilenc éves Joanne Harris második könyve volt ez a kötet, amely teljességgel megtévesztő fülszövege szerint "a rémregények hangulatát idézi". Ahogyan az írónő előszavában írta, azt hitte, a könyv végérvényesen halott, míg a rajongók kérésének engedve, akik könyvespolcukra akarták tenni a Joanne Harris összest, elő nem készített belőle egy új kiadást. Aki kézbe veszi, két okból is meglepődhet. Egyrészt az írónő, még a Csokoládén innen is gyakorlott tollú, hihetetlenül profi történetmondónak bizonyul, a regény meséje lebilincselő. Másrészt van benne jó pár elem, amely a későbbi, nagy sikerű kötetetek ismerőit arra készteti majd, hogy azt hümmögjék: "aha, hát már itt is..."
Az első két mondat: "Amikor rátekintek a nevemre és utána álló betűkre, mérhetetlen üresség tölt el. Mintha ez a Henry Chester nevű festő, aki kétszer állított ki a Királyi Szépművészeti Akadémián, nem én volnék, hanem valaki más képzeletének bizonytalan körvonalú szüleménye, egy olyan üveg dugója, amelyben egy finoman rosszakaratú dzsinn lakik, aki átjárja a bensőmet és veszélyes kalandok birodalmába repít, hogy megtaláljam önmagam halvány, rémült kísértetét."
Bővebben: A regény címszereplője, Effie ördögi körbe kerül. A neves, de valójában mégis tehetségtelen festő, Henry Chester megvásárolja a szépségét, a báját és a fiatalságát: először, kislányként modelljévé teszi, majd később, alig tizenhét évesen a feleségévé. Henry azonban nem ismeri az igaz szeretet és szerelmet. Feleségében az egykori ártatlan gyermeket keresi, aki iránt állandó, bűntudattal teli vágyat érez. Miután Effie elveszti kisbabájukat, a házasság pokollá válik... Mielőtt azonban valamiféle lélekelemző, izgalmas, de egyszer olvasós ponyvaregényben éreznénk magunkat, van két bökkenő. Az egyik, hogy a történet szálai 1881-be vezetnek vissza, a viktoriánus Angliába, alig néhány évvel Hasfelmetsző Jack vérengzése előttre: minden adott tehát a borzongató, klasszikus hangulathoz. A másik, hogy bár pillanatokra úgy tűnhet, Joanne Harris később is alkalmazott technikájához híven egyszerre több (négy) mesélővel is megajándékoz bennünket, a keret és a történetszövés egyértelművé teszi, hogy közülük egy, Henry, a férj a többi felett áll - ő túléli majd, bármi is történjen a többiekkel, sőt, kommentárt is fűz az ő emlékezéseikhez... A mese pedig bonyolult, de mesterien szövött: Effie tragédiája beteljesedik. Nem kell ő sem a gyerekeket ágyba vinni vágyó, túlfinomult és önző férjének, aki nem tud mit kezdeni túlontúl épeszű és felnőtt feleségével, ezért laudánummal, klorállal és más kábítószerekkel mérgezi (Aludj, kislány...). Sem a kezdetben védelmezőnek és anyainak tűnő egykori bordélytulajdonosnőnek, Fannynak, aki nem "a sötét bűbáj mesternője" (lásd fülszöveg), csak egy silány hipnotizőr (Aludj, kislány...), aki megerőszakolt és megfojtott gyereklánya, Marta gyilkosát keresi, s véli megtalálni Henryben, akit a Martává bűvölt Effie lányos varázsával akar csapdába ejteni. Végül nem kell a csábító szerepében feltűnő, a szerelmi megváltást ígérő Mose-nak sem, akiben győz a haszonleső szerencselovag, s hajlandó inkább jó pénzért sírba zárni a kábult álomban fekvő Effie-t (Aludj, kislány...), mint hogy ingyen és bérmentve elvigye a boldogtalanságból. Ami felkavaró, hogy ebben a regényben végül a gonosz győz: Fanny eltűnik, miután bosszút áll Henryn, az őrületben másodhegedűs Mose-t felakasztják egy olyan bűnért, aminek az el nem követésében biztos volt. Effie halott. Henry pedig, a meggyötört, felelősségre vont, majdnem megőrült Henry még megéri, hogy kommentálja ezt a danse macabre-t, mielőtt vele is végeznek a mérgek és átkok. Vagy talán lenne valamiféle mélyebb üzenete annak, ahogyan a fejezetek és események a tarot egyes lapjainak jóslatait követik? A regény merész, izgalmas kalandozás egy múltbéli hangulatban (tele remek, korjelző utalásokkal és intertextusokkal), jól megírt, könnyen olvasható, mégis stílusos és sokkoló történet épp csak egy cseppnyi misztikummal (volt Effie-kísértet? vagy csak lelkiismeret-furdalás vetített képeket a szereplők elé? hát költöző-lélek-Marta a templomban?). Rémregénynek azonban túl intelligens. Ráadásul az elolvasása után egy ideig biztosan nem tudunk jó érzéssel nézni az érzelmes, 19. századi kislányportrékra...
Olyan, mint a mentás-lime-os csokoládélapka.

Csokoládé
A regényről: Erről a könyvről igencsak nehéz általánosságokat írni. Mindenki tudja, hogy ez "a" nagy Joanne Harris-mű. Ha semmit sem ismersz tőle, ezt muszáj! A fiatal írónő ügynökváltás, kiadókeresés és cseppet sem varázslatos kalandok után megtalálta a szerencsét, az önbizalmat és a sikert. Harmadik könyve 1999-ben világsiker lett, az új évezred bestseller írónőjévé tette szerzőjét, s már 2000-ben finom, kedves, s a regényhez illően gondolatébresztő és komoly filmet készítettek belőle Lasse Hallström rendezésében, Juliette Binoche, Alfred Molina, Judi Dench és Johnny Depp főszereplésével. Igaz, a szívmelengető és az életbe édességet csempésző csokifesztiválos könyv után több kiadó, terjesztő és reklámkiötlő megpróbálta beskatulyázni Harrist a mágikus-realista-gasztroregény-írónő szerepébe, ő azonban mosolyogva bújt ki a klisék közül a Szederborral, átejtett a címmel a már cseppet sem az evés örömeit megidéző Ötnegyed narancs esetében, majd - megőrizve irodalmi konyhatündér imázsát a szakácskönyveivel - hátat fordított az unalmas elvárásoknak és teljességgel új írói utakra tért. Tizenhárom babonás év elmúltával pedig kezd úgy tűnni, hogy a Csokoládé sokkal több volt, mint múló kordivat: kezd klasszikussá válni...
Az első két mondat: "A karnevál szelével érkeztünk. Februárhoz képest meleg szél volt, megrakva az út menti főzőlapokon sülő palacsinta, kolbász és porhanyósan édes ostya zsíros-forró illataival, miközben a konfetti leszánkázott a gallérokon és a mandzsettákon és úgy ringatózott a csatornákban, mintha a télért kínálna gyermeteg kárpótlást."
Bővebben: A Csokoládé című film két nagyon fontos ponton változtatott a regényen. A múltba helyezte, egy régi-régi konzervatív kisvárosba, s a helyi papból helyi polgármestert formált. A filmben egyetértettem a két változtatással. A könyv viszont éppen attól fantasztikus, hogy elég merész a jelenben játszódni, s látszólagos gonosza egyházi ember. Iszonyúan sokrétű könyv a Csokoládé. Itt csak néhány dolgot jegyeznék fel, ami mindig eszembe jut róla. Először is elragadó, hihetetlenül szuggesztív, egyszerűen gyönyörű szövegű regény tele ételekkel, érzésekkel, szeretettel, gyűlölettel, költészettel, lázadással, mesékkel és mágiával. Másodszor fantasztikusan eltalált a főszereplőnő, Vianne alakja. A nő, aki a széllel érkezik, s magával hozza a játékosságot, a nyugtalanságot, s felkavarja maga körül a szeretetet és a gyűlöletet, egy igazi nevesincs, múltja-sincs varázsalak, egy tökéletes jó boszorkány. Mindenkivel képes csodát tenni, mindenkinek az életébe beavatkozik, de csakis azért, hogy boldogabbak, elégedettebbek, önismerők és szeretetre képesek legyenek az emberek. Varázshatalma egyszerre misztikus és hétköznapi: lehet, hogy jóslásaiban, az általa figyelt előjelekben vagy a múltjára való emlékezésekben van a lényeg, mégis, úgy tetszhet, valójában jóságával és csodálatos, érzékkavaró ételeivel tesz csodákat. Megtanítja az embereket önmaguk szeretetére és a bizalomra úgy, hogy ő sokszor nem bízik saját magában, s hosszas vitákat folytat réghalott anyjával, aki - talán nem is volt az anyja... Ő vívódik, küzd, de közben hatására körülötte a világ lassan egyre jobb lesz, valósággal megváltódik a hétköznapiság, közönyösség, konformizmus és bigott szeretetlenség átkától. Illetve megváltódna, ha nem lenne Reynaud tisztelendő. Aki maga a Fekete Ember, a gonosz, mindenben Vianne ellentétpárja. Illetve... Az ő alakja a harmadik dolog, amit nagyon fontosnak érzek a regényben: nélküle nem lenne az a Csokoládé, ami. Reynaud férfi, Vianne nő, egyikőjük a vallásos önmegtagadás, másikójuk a pogány életöröm megtestesítője, a tisztelendő gyűlöli az élet és az étel örömeit, a nagy érzelmeket és a boldogságot, Vianne ezekért és ezekben él, Reynaud lemondásról, fegyelemről, a jövőről és a kötelességről beszél, Vianne világában odafordulás, életöröm, a jelen és a szeretet uralkodik. Mégsem teljesen ellentétesek. Mindkettejük gyerekkorában van egy szégyellt, elfelejteni vágyott titok. Mindketten hisznek abban, hogy hatással tudnak lenni az emberekre, és hogy hatással kell lenniük. S mindkettejüknek van mentora: Vianne-nak a halott maman, Reynaudnak a kómában fekve haldokló pére, az előző tisztelendő. Nekik mondják el gondolataikat, tőlük várják az útmutatást - de közben mindketten egyedül vannak. Nagyon egyedül. Ahogy - ez a negyedik dolog, ami megragadott a könyvben - a történetben kezdetben mindenki nagyon magányos. Anouk, aki Papuccsal vigasztalódik, Armande, akit betegsége, makacssága és a falusi ostobaság elválaszt az unokájától, a túl okos, túlkímélt, szintén magányos Luctől, a boldogtalan, megtört Joséphine vagy a kutyáját szerető, s közben halálát várni kényszerülő Guillaume. Csak a könyv végére lehet remélni, hogy a magány feloldódik, s a falu ismét közösséggé válik: hogy a csokoládéfesztiválnak, vagy a szeretetnek köszönhetően, mindegy is. S ez az ötödik dolog, amiért sokkal szívesebben újraolvasom ezt a Joanne Harris-könyvet, mint bármelyik másikat: végig a tragédia felhője lebeg a könyv fölött, a zárásban azonban szomorúság, gyász és töprengés mind feloldódik a szelíd, megbocsátó vidámságban. Ebben a könyvben minden elveszett lélek számára van remény a boldogságra.
Olyan, mint a forró csokoládé (a kedvencem).

Szederbor
A regényről: A Csokoládé után iszonyatosan nehéz megszólalni. Azt hiszem, ennek Joanne Harris is tudatában volt. Az előző regény tetemes részét az ételekhez, csemegékhez, nosztalgikus hagyományokhoz és a kisvároshoz fűződő eszmefuttatások, varázslatok és titkok tették ki. A Szederborét ugyanígy. A Csokoládénak több síkú narrációja volt. A Szederbornak még merészebb, idősíkokat változtató. A Csokoládéban rejtőzött egy szörnyű, múltbeli titok. A Szederborban is. Hogy a második könyv mégis egészen más: más hangulatú, más súlyú és persze más a cselekménye, már megmutatta, Harris nem a Csokoládé szerzőnője, hanem nagy író. S azóta is - az.
Az első két mondat: "A bor beszél. Kérdezzünk csak meg bárkit."
Bővebben: Jay Mackintosh író. Csak az a baj, hogy évek óta nem írt semmit. Még mindig kitart a népszerűsége, még mindig nagy ígéret: de senki sem érti, hogy a Földialma Joe óta miért nem alkotott újabb nagyregényt, miért pazarolja a tehetségét álnéven írt ponyvákra. Nem érti Kerry, a menedzsere, istápolója, élettársa (?), egyúttal kiszipolyozója, de nem érti maga Jay sem. Ahhoz, hogy értse, be kellene vallania magának a múltat: hogyan alapozta egész gyerekkorát, hitét, bizalmát, bizakodását a jövőben öreg barátjára, a rejtélyes, mindentudó, teremtő erejű és teremtő fantáziájú, varázslatos magokat őrizgető, különleges italokat készítő, világot látott és a világ összes titkait ismerő Joe-ra, s hogyan ábrándult ki belőle és mindebből egy borzalmas napon. Első regényét talán úgy írta meg, hogy visszabújt ebbe az elvesztett gyerekkorba - s azóta sem talált ki belőle. Épp úgy fél az élettől, mint kisfiú korában félt a rivális gyerekbanda gengsztervezérétől. Éppúgy kerüli az emberi kapcsolatokat, ahogy akkor elvesztette az első szerelmét. Azután átköltözik Franciaországba, egy tanyára és furcsamód megtalálja a saját múltját. Elöntik azok az érzések és hangulatok, amik a gyerekkorát jelentették, s lassanként nekikezd feldolgozni mindazt, amit képtelen volt megemészteni. Közben pedig írja új regényét, amely arról a közösségről szól, melyet most ismert meg: a hajthatatlan nagyanyáról, a városból érkezett, kitaszított anyáról, aki süketnéma kislányát neveli világtól elzárt tanyáján, a pletykás, gyanakvó, mégis kedélyes falusiakról, a kegyetlen vidékről... S azután lassan a rejtély darabjai összeállnak. Tudjuk már, mi volt Joe varázslata. Tudjuk, mi lett Joe sorsa. Azt is, hogy a gyerekkor visszahozhatatlan, de örökre velünk marad (mint a Különlegességek üvegei lenn, Jay pincéjében). S megértjük, miért él Marise, a magányos özvegyasszony úgy és ott. Titka tragikus: valaki, aki szép, okos és jobb sorsra érdemes, hogyan kerülhet sorsa béklyójába úgy, hogy reménye sincs kiszabadulni... Zsarolás, gyilkosság, őrület, féltékenység, zaklatás, titkok, harcok és küzdelem a természettel: ez az, ami megnyílik Jay előtt, aki rájön arra, hogy most az egyszer nem fog elfutni, mint kisfiúkorában. Segít, védelmez, teremt: és magának is létrehoz egy új, alkotó életet. Amiben ugyan nem lesz belőle író, viszont tökéletesen boldog lehet. Ha csak az alkotásról, a médiáról vagy az írás lélektanáról szólna, akkor is nagy regény lenne. Ha csak krimi volna, akkor is érdemes lenne elolvasni. De lélektani regény, családregény, netán gasztroregény olvasata is van. Remek újrakezdés a Csokoládé után (és még arra is ráér, hogy néhány utalással kikacsintson a közkedvelt regénytestvérre...).
Olyan, mint az almás-mandulás-fahéjas csokoládégolyó.

Ötnegyed narancs
A regényről: Állítólag sokszor megkérdezik Joanne Harrist, miért ír annyit (bár mostanában már nem mindig) a franciákról. Ő erre különböző, családjával, érdeklődésével összefüggő válaszokat ad, és ez így van rendjén. Ám mégiscsak érdekes, hogy Franciaország II. világháborús történetének lezáratlan, elintézetlen érzelmi ügyeit egy angol írónő kavarta fel, mégpedig hatásosan és lebilincselően. A történetmesélés ezúttal látszólag lineáris, ám a Szederborhoz hasonlóan múltbeli emlékek és dokumentumok fűződnek bele a jelenkori elbeszélésbe és a gyerekkorra való, cseppet sem meghatott emlékezésbe. A magát egyre töredékesebben kifejező rég halott anya naplóalbuma, egy kislány pőre, naturalista elbeszélése és a jelenbeli mesélő, az idős Framboise narrációja szövődik össze egy sokkoló végű, tragikus pillanatokat felidéző regényszöveggé.
Az első két mondat: "Amikor anyám meghalt, bátyámra, Cassisra hagyta a gazdaságot, a borospincében levő vagyont a nővéremre, Reine-Claude-ra, és rám, a legfiatalabbra az albumát, és egy kétliteres üveget, amelyben egyetlen fekete, teniszlabda nagyságú Périgord szarvasgomba lebegett a napraforgóolajban, és amely, ha kinyitjuk az üveget, még ma is az erdő talajának erős, nyirkos illatát árasztja. A vagyon meglehetősen egyenlőtlenül oszlott meg közöttünk, de anyám egy természeti erő volt, mely kénye-kedve szerint osztogatta kegyeit, és nem engedett betekintést sajátos logikája rejtett berkeibe."
Bővebben: Már a Szederbor megmutatta, hogy a gyerekkor sohasem az édes-bűvös-bájos örömök világa. A vidéki gyerekkor meg főképpen nem. Míg az előző regény csak a hetvenes évek ártatlanságát vesztett kamaszkorába vitte vissza szereplőjét és olvasóit, az Ötnegyed narancs egészen a második világháború idejéig nyúlik vissza. Öntörvényű, váltott gyerek főhősnőjét nehéz szeretni gyerekként, s nehéz nem szeretni felnőttként. Hála azonban az idősíkokat váltogató elbeszélésmódnak, a két szereplő - aki természetesen valójában egy - csak a történet legvégén találkozik a fantáziánkban, amikor tudjuk már, milyen titkot őriz a falujába idősen és özvegyi (ál)nevén visszaköltöző Framboise, s mit követett el vagy éppen mit nem követett el a fiatal, kalandvágyó Boise... A regény családtörténet a múltban és a jelenben. Ott van a kőkemény, földessé feketült, szíjassá száradt anya: a vidéki matriarcha, a gazdálkodófeleség, aki nem csak nőnek, embernek is megszűnt lenni, amikor anya, majd özvegy lett. Az anya, aki bizonyára lát valamit a kis francia faluban feltűnő idegenben, a német katonában, Tomas Leibnizben: talán a férfit, talán egy más világot... De leginkább azt az embert, aki meg tudja váltani a rettenetes fájdalmaktól, és akinek a segítségével megőrizheti ép eszét és keménységét: Leibniz, a buzgó feketéző tud gyógyszert szerezni arra a betegségre (valamilyen agydaganat?), ami előbb-utóbb megölné az anyát. Aztán ott van Reinette, a falu legszebb lánya, kedves, bájos, édes, butácska: akit még Leibniz sem tud megvédeni attól, hogy megerőszakolják. Cassis, a hetvenkedő kamasz főképpen nem: s amikor itt alulmarad olyan erőkkel szemben, amiket sose győzhetett volna le, meg is teremtődik egész későbbi személyisége, amelyik mindig félni fog, mindig önző lesz, mindig a hátsó utakat keresi - s ezt adja tovább a gyerekének is. Végül a kilencéves legkisebb lány, Framboise az, aki leginkább érti, mi is játszódik le körülötte, de mivel gyerek, az ő világában a hatalmas és titokzatos hal éppoly fontos, mint az új barát, Leibniz, vagy az anyja, s a mesék, az álmok és a valóság összefonódik. Ez a család találkozik a megszállással, a kiszámíthatatlan gyűlölettel - s veszíti el önmagát. Nem tudom, miért, de a múltbeli zárójelenettől legalább úgy irtózom, mint a disznóöléstől. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen értelmetlenül, ostobán, arrogánsan, kegyetlenül és ok nélkül egyetlen család, egyetlen nő ellen forduljon az emberek dühe, ahelyett, hogy azokat gyűlölnék, akik esetünkben maguk a gonosz: az ártatlanok kivégzőit, a németeket. Számomra már az is felkavaró, amikor kopaszra nyírva megszégyenített nők fényképét látom a háború utánról: a franciák borzalmasan dolgozták fel traumáikat ezzel a bűnbakkereséssel, a háború sosem ilyen egyszerű! Harris regényének megoldása azonban egy még jelentéktelenebb vétek, egy baleset köré épül, megmutatva, hogy soha nem az számít, mi történt valójában, elég egy tévedés, s a gyűlölet azonnal elharapózhat. Framboise rettegésben éli le az életét, nővére tönkremegy, bátyja családja önző, haszonleső kopók gyülekezetévé válik. Saját életüket rontják el, mert még mindig szégyellik azt a büntetést, amit nem is érdemeltek meg. Framboise igazi felszabadulása, amikor végre megválik a titoktól. Ekkor lesz teljessé világa, s végre boldog lehet. A gyűlöletet csakis úgy lehet legyőzni, ha megszabadulunk a félelemtől. A történet már régen nem csak a háborúról szól: izgalmas, általános érvényű példázat, s remek regény egyszerre.
Olyan, mint a keserű csokoládé émelyítően édes narancsreszelékkel.

Partvidékiek
A regényről: Első alkalommal ez a könyv volt annyira hangulattalan számomra, hogy jó ideig el is tántorított Joanne Harristől. Talán én voltam a hibás: mert nem rossz ám! Sőt - hangulatos, ironikus, furcsa ábrázolata egy igazi mikrotársadalomnak. Le Devin szigetén vannak jók és gonoszok, mulatságosok és nyomorultak, hallgatagok és beszédesek, szegények és gazdagok. A regény a sziget két felének gazdasági vetélkedésével kezdődik (kinek lesz strandja, ki nyeri meg a turistákért folytatott versenyfutást), ám ez a történetvonal lassan egybefűződik a szigetre hosszú idő után hazaérkező Mado otthon- és múltkeresésével, egy bontakozó szerelem történetével és különböző múltbeli titkok szálainak felfeslésével. Joanne Harris a Szederbor titokkeresését, a Csokoládé társadalomábrázolását és a tőle már megszokott érzékletes lélek- és életábrázolást új elemekkel keveri. A narráció nagy meglepetésre hagyományos, lineáris és egyetlen szereplőhöz köthető, a szigetiek megalkotásához pedig minden eddiginél többet merít saját emlékeiből.
Az első két mondat: "A szigetek külön világ. Minél kisebbek, annál igazabb ez a megállapítás."
Bővebben: A Partvidékiek a nyugalom regénye, legalább is a kétharmadáig. A megszeretésében sokat segítettek azok a Maigret-történetek, amelyek a felügyelőt a hangyaszorgalmú Párizsból visszavitték a tengerparti kis halászfalvak kívülről barbár, tanulatlan és gyanakvó, belülről azonban méltóságteljes, szikár és tragikus világába. Joanne Harris valahol ezt a hangulatot találta meg ebben a regényében. Ezt a látszólagos nyugalmat azonban felkavarja néhány dolog, amely elindítja az eseményeket az elsöprő, vészterhes, mégis enyhülést hozó végkifejlet felé. Először is kiderül, a nyugalom - ahogyan a partvidéken született, de hazájába a városból és a művészlétből visszaérkezett Mado rájön - bénult, önfeladó közönyösség. Másrészt a sziget két fele olyan engesztelhetetlen gyűlöletet érez egymás iránt, hogy azt csak egy kívülálló oldhatja fel: talán Flynn, a messziről jött, angol ismeretlen. Harmadrészt Mado, aki úgy érzi, neki kell emberismeretével, erejével és tántoríthatatlanságával a vállára venni szülőfaluja bajait, szintén idegen itt - még a saját apjának is... A könyv érzékletesen ábrázolja a versenyfutást a pénzzel és az intrikával. Úgy tűnhet, a sziget szegényebbik, Les Salants-i vége ötletességgel és emberfeletti erőfeszítéssel legyőzheti a Le Houssiniéré-ieket, köztük is a főellenséget, a betolakodó Brismand-t. Ám a könyv kétharmadánál a történet nekiindul és megállíthatatlanul rohan tovább a három-négy csavarral ellátott végig. Mindennek értelme lesz Mado sose látott nagybátyja titokzatos öngyilkosságától Brismand úr családjának történetén át a parti medúzák veszélyességééig. Végül összeáll egy nem hagyományos, szomorkás szerelmi legenda a messzi múltból, amely egy duplacsavarral kihat az összes jelenbeli szereplő életére is. Semmi sem az, aminek látszik: ez lesz a regény legfőbb felismerése. A műveletlen, bárdolatlan, szótlan apa romantikus, csodásan rajzoló szerelmes, az ostoba nővér boldogtalan anya, a vérszívó gazember lelkes vállalkozó, a leleményes falusi kémlelkű haszonleső, az igaz barát áruló, az elűzött asszony kacér pillangó, a halott öngyilkos, az öngyilkos halott. A tékozló fiú meg nem azonos önmagával... Amikor a történet végén a természet ítélkezik, hirtelen értelmetlenné válik a versengés, a gyűlölet, de még az annyira emberfeletti erőfeszítéssel elért sikerek is - annak a gátnak a lebontása mentheti meg Les Salants-ot, amelyiknek a felépítése az egész addigi történet lényege volt... A kritikák szerint Mado a történet legérdekesebb alakja: erős, önfejű, bátor, makacs, problémás nő. Nekem azonban érdekesebb lett Flynn: akit éppoly változékonyra és kiszámíthatatlanra sikerült rajzolni, mint ami titkos, csak a könyv végén kiderülő élettörténetéből következik. Bár biztosan nem a legjobb Joanne Harris regény, megismerésre méltó, izgalmas kötet páratlanul találó jellemrajzokkal. A két fagylaltozó karmelitát a mólón pedig nem lehet elfelejteni...
Olyan, mint a fehér csokoládéba forgatott mandula jázminszirommal.

Szent bolondok
A regényről: A Szent bolondok Joanne Harris hetedik regénye volt. A könyv cselekményét már akkor felvázolta, amikor még meg sem írta a Csokoládét, ám befejezetlenül félretette a regénykezdeményt, s évekig hagyta pihenni. Ha a sikeres, befutott írónő pályáját nézzük, látható, hogy négy könyvön keresztül szigorúan kerülte a - korábbi köteteiben alapvető - történelmi témákat. Míg első könyve 19. századi vámpírtörténet, a második pedig viktoriánus-gótikus regény volt, egészen a Szent bolondokig nem festett le múltbeli eseményeket, csak annyira, amennyire az szerepet játszott jelenbeli hősei életében. A hetedik könyv újszerű témaválasztása mellett kissé emlékeztetett problematikájában a Csokoládéra, szerelemábrázolásában azonban új utakon járt.
Az első két mondat: "A komédiásokkal kezdődik. Heten vannak, hat férfi és egy lány: a lány flitteres, szakadt csipkeruhában, a férfiak bőrben, selyemben."
Bővebben: A könyv közege egy tengerparti, francia apácazárda a 17. században. Főhősnője pedig az apácák között lelki nyugalmát meglelni vélő Juliette, az egykori mutatványosnő, aki elveszítve társait, szerelmét és biztonságát, az elhagyott kolostorba menekül, hogy védelmet találjon kislányával, Fleurrel. Bár egy kissé hasonlít a szituáció a Csokoládé kezdetére, a mélységesen emberi, gyakorlatias, gyermekét szerető, védelmező, s kissé a mágikus praktikákhoz értő Juliette mégsem Vianne-klón. Sokkal inkább korlátok közé szorult, békére vágyó és tévútra lépett szereplő, aki gyászolja gyűlölt-utált, neki gyermeket adó, de közben mégis mindkettejük vesztét okozó Feketerigóját, Guy Le Merle-t, a szélhámost és szerelmest, aki egyszerre volt pozőr és szabadsághős, az igazság bajnoka és hazug csaló - és aki talán már nem is él. A történet szerkesztése minden eddiginél mozaikosabb és csavarosabb: minden titok a szereplők monológjaiból derül ki, közben előre és hátra kalandozunk az időben, s mindent beterít a hit felhője és a babonák köde. Le Merle betör a békés, éppen apátnőjét vesztett zárdába: papnak öltözve kíséri a püspök unokahúgát, a tizenkét éves Isabelle-t, akinek nagybátyja által előírt célja minimum a szentté válás - a püspök a büszke és babonás, ám tudatlan és merev főnöknővé nevelt kislány vállán szeretne felkapaszkodni a bíborosi magaslatokra az ifjú XIII. Lajos zűrzavaros Franciaországában. A zárda tehát gonosz, kegyetlen és megszállott hellyé válik, ahol a gyengeséget kinevetik, az öregséget lenézik, az emberséget szégyellik, a szeretet pedig tilos. Öngyilkosság, halál, bánat és szenvedés követi egymást, miközben a kis főnöknő kezeiből kifutnak a szálak: babaház-klastroma bábjai haláltáncba kezdenek. Juliette pedig nem tehet semmit: hiába leplezhetné le bármikor a püspökön bosszút állni akaró, az álnokság, a megszállottság és a vallási fanatizmus démonait elszabadító álpapot, az hallgatásra kényszeríti és zsarolja, mégpedig kislányával, Fleurrel... Ám ez a pap tudatosan gonoszként sem olyan ördögi, mint a Csokoládé önmagát mindig felmentő Reynaud-ja. Amikor a regény végén megismerjük indítékait, már egyszerre kell és lehet szeretni és gyűlölni. A zárójelenet egyszerre okos lezárás és szimbolikus felütés. Minden jó véget ér? Vagy mégsem? A pompás regény hiteles korrajz, a történet a történelemből kiragadva is példázatos: beszél szerelemről, bolondságról, becsvágyról, fanatizmusról. Majdhogynem romantikus nagyregény.
Olyan, mint a mákos-meggyes csokoládétörek rózsalekvárral elkeverve.

Bársony és keserű mandula
A könyvről: Joanne Harrisnek már több antológiában jelent meg novellája, néhány pedig kísérleti jelleggel született és a fiókban landolt. Egészen addig, amíg össze nem állította belőle ezt a kötetet, amelynek ujjongó előszavával csak egyet lehet érteni. Jó dolog elbeszélést olvasni, főleg ha az olyan ötletes, sűrített, sokféle és művészi, mint Joanne Harris kínálata. A kötetben huszonkét remek novella található, némelyik sci-fi, más lélekelemzős történet, de van mese, karcolat és igazán megkönnyeztető szépirodalmi teletalálat is az elbeszélések között.
Az első két mondat: "Csodálatos érzés, hogy hosszas pangás után a novella végre visszatért. A jó novella - és talonban van néhány egészen kitűnő - sokkal tovább megmaradhat az emlékezetünkben, mint egy regény."
Bővebben: Máris biztos vagyok benne, hogy Joanne Harris - függetlenül attól, hogy nálunk az Ulpius adja ki, s egyik-másik műve reklámoldalain képes róla azt állítani, ha ez a mű tetszett, a percíró Fejős Éváé is tetszeni fog - máris bevonult az időtálló szépirodalomba. A legjobb bizonyíték erre a Faith és Hope vásárolni indulnak című novella. Látszólag egykezes, könnyű darab: a két idős hölgy egy minden kényelemmel felszerelt, ám elembertelenítő idősek otthonából szökik ki, hogy felvonatozzon Londonba, egyen, igyon, megvegye a Lolitát puhakötéses kiadásban és megszemléljen egy csodálatos, koktélcseresznye-vörös cipellőt... És sikerül nekik. Ennyi. Vagy mégsem? Faith béna, Hope vak: az utazásban tehát egymás szeme és füle, szíve és esze. Amikor élményeket gyűjtenek, nem maguknak teszik. Mindenből mese lesz majd a hosszú, végtelen napokon, ami a végig hátravan. Faith átlagnő volt, Hope cambridge-i professzor: ők még emlékeznek kik voltak, miközben a világ nem - mindenki másnak ők két gyűrött kardigánú, göcsörtös lábú, fura vénasszony. Egy olyan világban élnek, ami úgy ad meg mindent drága kis öregeinknek, hogy azok közben mindent el kell hogy veszítsenek az ételek iránti szeretetüktől és a magyarázatot nem kívánó őrült ötleteiktől a kalandvágyon és a merészségen át a személyiségükig és az önbecsülésükig - ez a világ rossz világ. Harris hőseinek tulajdonképpen nincs miért panaszkodniuk: nem halálos betegek, a fejük is rendben van és a létezésük is biztosított - életük végéig elélhetnek a kényelmes öregotthonban. De vajon mi értelme van ennek a kényelmes életnek, ha épp az hiányzik belőle, ami a lényege lenne? Nem tudom, vidám-e ez a történet: Faith és Hope (a hit és a remény, akiket az egymás iránti szeretet köt össze) utolsó kirándulása a világban. Mindenesetre ironikus hangon elbeszélt, lelkes és anekdotikusan kalandos utazásuk teljes siker: önmagukká változtak, megszabadultak, megcsalták a rendszert, megmutatták, mire képesek... Én mégis mindig sírok a mesén (nem igaz, még most is...): annyira jóvátehetetlen ez az egész. Mert hiába buzdul fel az olvasó a történeten, és határozza el, hogy ő majd megért, ő majd odafigyel... Amíg fiatalok vagyunk, igenis biztosak vagyunk benne, hogy mindent jobban tudunk, és mindent és mindenkit megítélhetünk. Amikor pedig megöregszünk, már úgysem hiszi el nekünk senki a fentiek ellenkezőjét... Példázat is ez a történet, mégpedig elég sokrétű ahhoz, hogy érdemes legyen többször is elolvasni. Mint a könyv többi darabját is Hamupipőke mostohanővérének monológjától a pazarul szellemes Kölnivízig, amely első olvasatban a 18. század higiéniájáról fest mulatságos képet. Kötelező kötet!
Olyan, mint a keserű mandulás-szegfűszeges csokoládébonbon marcipánlikőrrel töltve.

Urak és játékosok
A regényről: Félelmetes kötet.
Az első két mondat: "Ha van valami, amit az elmúlt tizenöt évben megtanultam, az a következő: a gyilkosság nem nagy ügy. Csak egy korlátozás, amely értelmetlen és tetszőleges, akár a többi."
Bővebben: Félelmetes és elképesztő. Többet vasárnapig.
Olyan, mint a keserű kávés csokoládélabda.















Rúnajelek
A regényről: Joanne Harris teljesen ismeretlen vizekre evezett ebben a regényben. A kötet monumentális (magyarul 656 oldal, vagyis hosszabb még a Kékszeműfiúnál is), elképesztően nagy anyagra épül, ami a kitalált világot és a skandináv mitológiát illeti, ráadásul teljesen új terep: egy külön, sajátos, Tolkien-, Le Guin- vagy Neil Gaiman-minőségű és mélységű világot dolgoz ki és jelenít meg. Legenda, mítosz, kalandregény és prófétikus példázat egyben.
Az első két mondat: "Hétfő reggel, hét óra, ötszáz évvel a világvége után, és megint koboldok fosztogattak a pincében. Mrs. Scattergood, a Hét Alvó fogadó tulajdonosa váltig állította, hogy patkányok, de Maddy Smith tudta, hogy téved."
Bővebben: Be kell valljam, a Rúnajelekkel kapcsolatban egy kicsit tanácstalan vagyok. Le kell szögeznem, hogy miközben olvastam, tetszett. A szöveg hihetetlen tempóban vitt előre, a fejezetek kiválóan, abbahagyhatatlanul végződtek, sok volt a humor, a kötetrészek végén minden alkalommal olyan információkhoz jutottam, amiktől leesett az állam (pl. amikor Odin elmondja, hogy Maddy - Modi - az unokája, vagy amikor a Suttogó bemutatkozik...), s nagyon izgalmas volt a háromsíkú és folyton egymásba átjátszó világ is: a látszólagos emberföld a sok-sok ál-lénnyel, a falanszterbe illő vizsgálóbíró rendtagok számokkal teli, kilúgozott világa és a viharzó istenvilág. Azonban valahogyan egy kissé idegen maradt tőlem a könyv. Amikor becsuktam, valahogy először fordult elő velem, hogy nem vágytam rögtön újrakezdeni egy Joanne Harris-regényt. Ennek az egyik oka bizonyára az, hogy nem vagyok nagy fantasy-regény-kedvelő: nehezen nyomom le a makacs torkomon egy nem mesei, de mégsem valóságos világ szabályait, személyeit és tárgyait. Erre azonban nem lehet panasz: a pompás térkép, a szereplők listája és a varázslatos rúnajelek jegyzéke mindenben eligazít (persze kivéve a könyv cselekményének fő titkait). A másik ok azonban valószínűleg az, hogy engem nem mozgatott meg az a skandináv-mitológiai világ, ami Harrist úgy tűnik, igen. Hiába ismertem, valahogy olyan távoli és ismeretlen maradt továbbra is. Nem tudom, miért: mert a skandináv-kelta-normann hagyomány összefonódik valahol annyira, hogy egy mai angolnak személyesebben felfedezhetőnek tűnjék a Rúnajelek világa? Vagy csak valahogy nem voltam mitologikus-ironikus-újrajátszó kedvemben? Annak ellenére, hogy izgalmas, mulatságos és különleges küldetéstörténetet vehettem kézbe, most valahogy túl könnyűnek, túl kevéssé maradandónak találtam a kötetet. Így a Rúnajeleknek biztosan nekifutok még egyszer, hátha akkor jobban tetszik majd. Legkésőbb akkor, ha végre megjelenik a folytatása, a Rúnafények is magyarul.
Olyan, mint a vaníliás trüffel.

Csokoládécipő
A regényről: Joanne Harris az (ál)mitológiai kitérő után visszatért a nagysikerű Csokoládéhoz... Ez rossz hír is lehetett volna. Hány olyan film és könyv létezett, amelynek a második, harmadik részét sose kellett volna megteremteni... Harris azonban nem olyan szerző, aki pusztán azért nyúlna hozzá egy sikeres művéhez, mert nem tud mit írni. Nagyon is van mit fordítania a történet haladásán. A Csokoládécipő nyugtalanító új dimenzióit mutatja be ugyanannak a történetnek, s rádöbbenti az olvasót, hogy semmi sincsen rendben a világban, ha közöttünk jár egy Gyűjtő...
Az első két mondat: "Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy egyetlen év leforgása alatt körülbelül húszmillió levelet kézbesítenek halottaknak. Az emberek - a bánatos özvegyek és lehetséges örökösök - elfelejtik értesíteni a postát, nem mondják le a lapelőfizetést, nem értesítik a távoli barátokat, nem fizetik a kölcsönkönyvtári büntetést."
Bővebben: A Csokoládéban Vianne Rocher élete megoldódni látszott. Mintha megszabadult volna a múltjától, mintha a szél már nem kergette volna tovább, mintha - miután átélt egy nagyon furcsa szerelmet Roux-val - végre nőként, anyaként, személyiségként is önmagává változott volna: menekülőből, nevesincs jó boszorkányból emberré. Amikor azonban a Csokoládécipő elkezdődik, minden másképpen van. Vianne elköltözött a kisvárosból az elidegenítő nagyvárosba, Párizsba. Elvált Roux-tól, a barátaitól, akiknek megváltoztatta az életét. Új néven él, új identitást próbál kiépíteni, amihez hozzátartozik az is, hogy nem "varázsol" többet. A hitén, a nevén, a világán és a múltján kívül önmagát is megtagadja: épp készül hozzámenni egy férfihoz, akinek legfőbb jellemzője, hogy megállapodott, prózai és biztos pont, hogy elfoglalt, gazdag és fontos ember, s hogy éppen mindig távol van... A döntésen azonban nem lehet csodálkozni: Vianne-nak született egy második lánya, Rosette (az immár távoli, múltbeli Roux-tól, aki nem is tudja, hogy ő az apa), aki fogyatékos és furcsa. Anouk pedig kamaszodik, magányos, eltévedt, s elvesztette a bizalmát Vianne-ban. Vianne sem bízik már önmagában: nem csokoládézója van, csak dolgozik egyben, nem jósol, csak retteg a jövőtől, mintha igazi személyisége valahogy eltűnt volna valahová. Már nem biztos menedék, szikla, mint a neve mondja, csak egy hétköznapi, középkorú nő... Ebbe a helyzetbe érkezik az új szereplő, a piros lakkcipős Zozie de l'Alba. Ahogy a vakítóan vöröslő Lollipop-cipőivel (sose bocsátom meg a Csokoládécipő-címadást a fordítónak), közvetlen modorával, talpraesettségével, bájos zűrzavarosságával belép Vianne-ék életébe, látszólag épp olyan csodákat idéz elő, mint amikor Vianne megérkezett a Csokoládé kis falujába. Anouk végre boldog lesz, Vianne gondjai megoldódnak, minden parádésan tökéletes. Kivéve, hogy Zozie (a hófehér - alba) maga a Gonosz. Gyűjtő, aki embereket gyűjt. Könyörtelen gyilkos, álruhás bukott angyal, gonosz boszorkány, akinek egyetlen célja, hogy ne csak tönkretegye, de el is vegye mások életét. Nem tudni, ki is ő: valaki, aki már mindenki volt, valaki, aki még mindenki lehet. Bárhol találkozhatunk vele: szeretni fogjuk és nem vesszük észre, mikor gyűjtött be minket, mikor vette el azt, ami a legjobb volt az életünkben - ami az életünk volt. Először Anoukot keríti hatalmába, azután azonban Vianne egész világát. Harrisnak ebben a regényében diadalt ül a gonosz. Nem a megtévedt ostoba ördög, mint Reynaud tisztelendő történetében, hanem a valódi, fensőbbséges, könyörtelen és magabiztos gonosz. S győzne is, ha nem lenne elég egy gyerek szeretete, egy férfi igaz szerelme (Roux előkerült és izgalmasabb, igazabb, mint valaha), s Vianne nagy nehezen felébredő varázslatos harci kedve, hogy legalább saját köréből kiűzze a förtelmet. Vianne-ék megmenekülnek, ám Zozie csak egy vereséget szenvedett, de le nem győzetett - bármikor megjelenhet újra, akár most és itt is. Borzongató befejezés... És borzongató, mint csinál Harris az olvasójával: amikor hajlandó vagy elhinni, hogy Roux hazudik, hogy nincs is hajója, amikor már nem bízol benne, rajtad is győz egy időre a gonosz, Zozie... Ennél erősebben könyv még nem használt fel engem, az olvasóját. Megdöbbentő. Bár nekem egy kissé túl sok volt benne a mágiáról szóló beszéd (a Csokoládét ilyen szempontból sokkal titokzatosabbnak éreztem), az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú között Harrisnak sikerült egy újabb tökéletes változatot kidolgoznia a gonoszról szóló regényre. Elképesztőt és olvasandót.
Olyan, mint az erőspaprikás-édesköményes keménycsokoládé.

Kékszeműfiú
A regényről: Iszonyú nehéz róla írni.
Az első két mondat: "Az jár a fejében, hogy a gyilkosság színe kék. Jégkék, ködfal-kék, fagyott-kék, halott-kék, hullazsák-kék."
Bővebben: Vasárnapig következik.
Olyan, mint a kék papírba csomagolt kiszámíthatatlan pralinéösszeállítás levendulás, diós, zöld teás, repcemézes, kávés, meggypálinkás és chilis darabokkal.















A francia konyha
A könyvről: Bájos, hatalmas léptékű látványszakácskönyv fantasztikus képekkel (mennyi kék, mennyi csodálatos ház, ropogós fehér selyemfüggönyökkel!), csodás emlékekkel és remek ízekkel. Harris olyan erősen beleteszi saját személyiségét, hogy a legkevésbé sem érdekel, hány recept származik valóban tőle. Bátor az indítás, amely az ételek szeretetére hív fel, hogy élvezni tudjuk a különleges fűszerek, a selymes tejszín, a pompás húsok és a vad ízű friss zöldségek összhatását vagy a gazdag és pompás desszerteket. Persze az ételimádat és a nosztalgia összekapcsolódik a bioalapanyagok használatának és a vidéki őstermelők támogatásának hangsúlyozásával, ami igen modern üzenet. Ám a szakácskönyv legfontosabb figyelmeztetése mégis az, hogy az evést nagyon lehet és kell szeretni: akár vegetáriánus vagy, akár fogyókúrázol, akár csipegetsz, akár falsz, akár kísérletező szakács vagy, akár csak lusta ínyenc, az a jó, ha az étkezés ünnep és mindennapi öröm!
Azok a receptek, amelyek engem megragadtak: meleg kecskesajtsaláta, Pissaladiére, Tartelette Méridionale, rája fűszervajban, Coq au vin, zöldfűszeres bárányszelet, burgonya pék módra, cukkini citromos vajjal, breton flan, créme caramel, körtés-csokoládés brióspuding, mendiant-ok, Venus mellbimbója...

A francia piac
A könyvről: Joanne Harris tipkusan az az író, aki kétszer sem csinál semmit ugyanúgy. Bizonyíték rá a második szakácskönyve, amely nem játssza meg, hogy az előrelátó gasztrotündér még kétszázötven oldalnyi saját családi receptet és anekdotát tartalékolt volna egy esetleges receptkönyv-folytatáshoz, hanem vállalja, hogy a társszerzőknek az új könyvhöz útra kellett kelniük, s végül a mosolygós-büszke Délnyugat-Franciaországban sikerült megtalálniuk a megfelelő könyvanyagot, rengeteg csodálatos, új francia receptet. Közben szinte személyes ismerőseink lesznek a huncutul öntudatos és vállalkozó szellemű, félig a múltban élő, ám nagyon is modern emberek: csavaros eszű halászok, piaci kofaasszonyok, baromfitenyésztők (lásd pl. a 175. oldal képét egy alaptípusért). Ehhez egy anekdota a könyvből: hogyan fogadta a hetvenéves méhész az új EU-előírást, miszerint a családi receptes maszekméze nem árusítható többé. "És hogy boldogul? - kérdeztem. - Ó, hát most képeslapot árulok. Darabját öt euróért. - Micsoda? Nem kér értük egy kicsit sokat? - Lehet, de mindegyikhez ingyen adok egy üveg mézet. - felelte huncutul csillogó szemmel." Aki szereti az igazi, jó, gazdag étkeket, a mélyen emberi, nosztalgikus humort, vagy a gyönyörű, festői fotókat, élvezni fogja ezt a könyvet is.
Azok a receptek, amelyek engem megragadtak: sajtos pite, meleg kecskesajtsaláta gascogne-i módra, sütőtök bayonne-i sonkával, flockal töltött sárgadinnye, spenótos burgonyasaláta camembert-öntettel, pezsgős lazac, burgundi marhahús vörösborban, karamellkrém, kávékrém, őszibarack bíboros módra, cseresznyetorta, Sisi, baszk torta.

Link:
Joanne Harris regényei magyarul

Megjegyzések
Ami csodás: Joanne Harris minden regénye folyamatosan, majdnem naprakészen és magyarul kerülhet a kezembe!
Amit nem tudok megbocsátani a kiadónak:
1. A Csokoládécipő ízléstelen és házilag barkácsolt borítóját és borzalmas magyar címét: kíváncsi vagyok a legújabb könyv vajon Csokibarackot a tisztelendőnek címen fog e megjelenni...
2. A szemérmetlenül minőségromboló reklámocskákat a könyvekben (Ha tetszett a Rúnajelek, tetszeni fog a Hotel Bali is.), a teljesen félrevezető fülszövegeket a könyvek hátulján (lásd Aludj, kislány).
3. A lektorálatlanul hagyott fordítási hibák garmadáját. Talán a legrosszabbul a hat fordító magyarította Szent bolondok járt számtalan eltévedt vonatkozású "ő"-jével, de a híres Csokoládé néhány része is megfontolandó: például az első két mondatban vajon hogyan lett a szél megrakva illatokkal (értem én a szót, de a szél nem lehet megrakott, csak tele...), hova lett a tekergőző/gördülő konfetti (lehet, hogy szerpentin) a csatornából, s egyáltalán, a konfetti miért gyermeteg kárpótlás a télért, miért nem a tél eszement ellenszere? "We came on the wind of the carnival. A warm wind for February, laden with the hot greasy scents of frying pancakes and sausages and powdery-sweet waffles cooked on the hotplate right there by the roadside, with the confetti sleeting down collars and cuffs and rolling in the gutters like an idiot antidote to winter." Magyarul lásd fenn.
Megtiszteltetés
Ha egy ideje már figyelemmel kíséred a blogot, talán emlékszel a Barsi Ödönről írott bejegyzésemre. A hihetetlenül termékeny magyar szerző remek kalandos regények írója volt a két világháború között.

A mai napon a következő üzenetet kaptam:
"Nagyon örülök, hogy Apám regényei felkeltették a figyelmet. Szívesen válaszolok minden Rodriguez bibliográfiával kapcsolatos kérdésre. (...) A Rodriguez gyűjtőknek köszönhetően Apám és nagybátyám összes regényét sikerült megszereznem eredetiben, valamint az asztalfiókba is sikerült belenyúlnom, így kerülhet sor csaknem a teljes életmű kiadására. Ennek már az utolsó harmada van folyamatban. Minden Rodriguez olvasót üdvözöl az író fia, Rodriguez."

Természetesen azonnal válaszoltam, így most már egy még sokkal pontosabb, átnézett, kiegészített bibliográfiát olvashatsz az oldalon Barsi Ödön műveiről.

Addig is azonban szerettem volna erről az üzenetről írni. Mert megtiszteltetés.
Újabb történetek Robin Hoodról
Tavaly már írtam egy összefoglalót a magyar nyelven megjelent Robin Hood-regényekről. Akkor az volt a célom, hogy szó essék minden ifjúsági és felnőtteknek szánt kötetről, amely Robin Hood kalandjait beszéli el. Azt meg sem kíséreltem, hogy a mese- és képeskönyveket is felsoroljam, amelyekben a híres sherwoodi bandita a főszereplő, mert csak Walt Disney-féléből lett volna vagy tizenöt változat... Kimaradt azonban egy műfaj, amiről most szeretnék írni: a se nem képeskönyv, se nem regény rövid elbeszéléseké. Íme tehát három újabb történet Robin Hoodról. Ami a fordulatok és kalandok eredetét és az irodalmi Robin Hood-hagyományokat illeti, mindez megtalálható a fenti, régebbi bejegyzés bevezetőjében. Akit pedig az érdekel, mit gondolok az ilyen, könnyített, átdolgozott elbeszélésekről, megtalálja ennek a bejegyzésnek a végén.

Kalandos történetek
A Robin Hood - a tolvajok fejedelme című történetet átdolgozta Hilda Young
Egmont, Bp., 1994

A nagyalakú kötet külseje alapján meséskönyv is lehetne, tartalma alapján azonban inkább kiskamaszoknak való. Négy kalandos történetet mond el színes, egész oldalas festményekkel kísérve, újramesélve. Davy Crockett sztorija igazi, amerikai legenda, míg Robin Hoodé angol. A három testőr lazán követi Dumas híres regényét, míg A Karib-tenger kincse című "átdolgozást" máig sem értem: sok-sok beszéd a szörnyű, kegyetlen kalózéletről, de se igazi főhőse, se igazi sztorivonala nincs, zanzásított semmi. A Robin Hood-történet talán a legjobb darab a könyvben: mivel az "átíró" kezét semmi sem kötötte, viszonylag ügyesen sikerült egy in medias res-kezdésű, rövid történetet összeállítania a legismertebb Robin Hood-legendák alapján. Az elbeszélés kezdetén Robin (eredetileg Sir Robert de Locksley) már hónapok óta erdei bujdosó, aki a távollévő Richárd királyt várja haza, s János herceg ellen harcol, társai, Molnár Much, Little John és Vörös Will körében. Felidéződik, hogyan ismerkedett meg Little Johnnal, milyen hőstetteket hajtott már végre. Azután Tuck barát hírül hozza, hogy a gonosz rablólovag, Sir Guy of Gisborne feleségül fogja venni Robin szerelmét, Lady Mariant. S Sir Guy meg is jelenik az erdőben szamárbőr páncéljában (érdekes, hogy ez az egyetlen hely, ahol erről olvastam, hiszen Sir Guy hagyományosan lóbőr köpenyt és lókoponyából készült rémisztő sisakot visel...), hogy megölje Robint, ám persze Hood győz. A történet szól még arról, hogyan szabadította ki Little John Wynefrid asszony három fiát (igazán idétlen, hogy Tomnak, Dicknek és Harrynak nevezték el őket...), majd Robin a szamárbőr álruha segítségével az elfogott Little Johnt. A történet itt sajnos véget ér: ennyi fért a huszonöt oldalba. A kaland jól megírt, választékos nyelven fordított, érdekes szöveg, amelyen csak annyit ront a fordító, hogy láthatóan még sosem olvasott Muchról, a molnár fiáról vagy éppen Skarlát Willről... A rajzok szépek és látványosak, bár érdekes módon a rajzoló szeme előtt folyton ott lebegett kedvenc filmem, az 1938-as, Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood: a sheriff (az egyébként Sir Guyt játszó) Basil Rathbone-tól, Robin pedig (ahogy ez a 109. oldal portréján egyértelmű) Flynntől kapta a vonásait. De hogy miért ezt a könyvet vettem volna meg a gyerekemnek egy teljes Robin Hood-történet helyett 1994-ben, azt nem tudom. Bármilyen ügyes is a zanzásítás, a kötet jó könyvnek mégsem nevezhető.

Robin Hood
Neil Philip
Szemtanú klasszikusok, Park, Bp., 1997

Az itt szereplők közül talán a leglátványosabb könyv. Közepesen szép rajzok, érdekes meseszöveg, és hozzá rengeteg okos, érdekes kiegészítő, ismeretterjesztő anyag a margókon és külön oldalpárokon: ebből áll a sorozat minden kötete, így ez is. Van benne egy rövid (tizenegy fejezetes) regényke, néhány felejthető illusztrációval, ám mellé viseletek fényképét, krónikaillusztrációkat, térképeket, festményeket és részletes magyarázatokat kapunk Robin Hood idejéről és idejéből. A mű nem valamelyik (esetleg nálunk is ismert) konkrét Robin Hood-regény rövidítése, hanem egy teljesen önálló, gyerekeknek szóló feldolgozás, bár sokat merít a tizenkilencedik századi és huszadik század eleji (magyarul ki nem adott) klasszikus angol Robin Hood-könyvek történetéből (Howard Pyle, Paul Creswick, Louis Rhead). A mű egy sorozat harmadik tagja (a Drakula és A Notre Dame-i toronyőr előzte meg), de a legjobb mind közül. A sztori a legkevésbé sem képregény- vagy képeskönyvszerű, bár a meseszöveg igen tömör. Véleményem szerint leginkább a világra ráeszmélő, de még kevesebbet, rövideket olvasó harmadikos-negyedikes kalandkedvelő fiúknak, lányoknak ajánlható. Mindenképpen jó olvasmány, hiszen a Dorling Kindersley-könyvektől megszokott információval zsúfolt, mégis áttekinthető és esztétikus oldalak, rövidebb magyarázatok a fiatalabbak figyelmét is lekötik. A regényrészben pedig a legtöbb ismerős történet megtalálható: miért lett Robert, Huntingdon grófja földönfutó épp az esküvője napján, hogyan találkozott Csipet Jánossal, Zeke baráttal, hogyan járt be álruhában Nottinghambe, hogyan nyerte meg az íjászversenyt, hogy győzte le Sir Guyt, és hogyan halt meg... Az eredeti mű egyetlen hibája, hogy kissé rabul ejti a kultúrtörténeti magyarázatokat a legenda: szó sem esik arról, hogy I. Richárd nem volt túl jó király, János herceg szegény kap-hideget, meleget, pedig talán nem is volt ilyen rossz uralkodó, s az egyházi társadalom bemutatásánál is akad gond azzal, hogy a Robin Hood-történet minden pap/apáca szereplője, kivéve Tuck barátot, „gonosz”, népnyúzó. Így a középkori élet, és a történelem bemutatása kicsit mesés. A magyar változatban pedig szerepel egy fordítói döntés, amely beárnyékolja az egyébként élvezetes, kiváló, választékos nyelvű fordítást. Makovecz Benjamin - ahogy az fentebb is látható - a név- és helynévalakokat "Bartos Tibor iránti" tisztelete "jeleként az ő fordításából" kölcsönözte. Arról már írtam, hogy azt a regényt Bartos nem fordította, és nem átírta, hanem - írta. (Persze ez nem baj, csak kár azt állítani, hogy az a mű E. Charles Vivian regénye: a szerző egyszerűen nem ismerne rá.) Azt pedig megértem, hogy ha valakinek ez a gyerekkori meghatározó élménye, akkor ezeket a névalakokat fogja szeretni, autentikusnak érezni. Ám ebben az alapvetően ismeretterjesztő, kultúrtörténeti jegyzetekkel teleszőtt kötetben nem volt okos döntés Bartos légből kapott névalakjait használni. Ugyanis attól, hogy Tuckból Zeke barát lett (furamód, hiszen a szerzetes nem is viselhet zekét), még le kellett fordítani azt a jegyzetet, ami elmagyarázza, mit jelent a tuck szó. Attól, hogy Bartos kitalált egy Szent Mária apátságot (miközben Szűz Máriáról volt szó, akit így soha nem neveznek szentnek magyarul), ahhoz, hogy a könyv elején ez az anakronizmus térképre kerülhessen, megint hosszas magyarázatokba kellett bonyolódni, a 34. oldal pedig teljesen hiteltelen lett, amikor egy 1086-ban alapított "Szent Mária" apátságot mutatott be. Végül természetesen Sir Guyt nem lehetett Vad Viddé tenni, hiszen legkésőbb itt rá kell jönnie mindenkinek, hogy ez egy teljesen eltérő, másik Robin Hood-történet, nem Bartos és nem Vivian. Nagy kár, hogy az egyébként remek fordító ragaszkodott érzelmi döntéséhez, mert így az ismeretterjesztő szövegrészekbe túlmagyarázott illetve téves információk kerültek, így a könyv egyik feladatát nem tudja rendesen betölteni.


Robin Hood kalandjai
Howard Pyle eredeti regényét átdolgozta John Burrows
Klasszikusok könnyedén, Alexandra, Pécs, 2011

Ez a gyönyörű külsejű kisregény (tizenhat viszonylag rövid fejezet szép, finom fekete-fehér illusztrációkkal, kemény kötésben, olcsó áron) egy olyan amerikai sorozat tagja, amely a leghíresebb klasszikus könyveket dolgozza át rövidítve a Nyolcvan nap alatt a Föld körültől A három testőrön át Az utolsó mohikánig. A kötetek a legtöbb esetben megőrzik az eredeti regény szerkezetét, fejezetbeosztását, de alaposan rövidítenek, egyszerűsítenek, az utószó pedig segítő, értelmezésre, vitára indító kérdéseket tesz fel az olvasónak. Howard Pyle Robin Hood-regénye, a The Merry Adventures of Robin Hood igazi angol nyelvű klasszikus, amely először 1883-ban jelent meg. Talán ez a legrégebbi olyan Robin-regény, amely ma is az angol irodalom közkedvelt, sokszor kiadott műve, vagyis fennmaradt az idők rostáján. Ez a kötet pedig olyan, mint amikor mi egy Jókai Mór-regényt rövidítünk, dolgozunk át. Mivel egy konkrét, nálunk, Magyarországon viszont nem ismert regényről van szó, Robin kalandjai természetesen olyanok is, meg nem is, mint ahogy megszoktuk. Robint csellel, a királyi vadászok teszik bujdosóvá, amikor kilövetnek vele egy szarvast, de hiányzik a több regényből ismert elfogás jelenete. Szerepel az íjászverseny, a Little John-párbaj, Robin találkozása Tuck baráttal (akit itt Kurtacsuhás barátnak is neveznek), Allan a Dale-lel, akinek aránytalanul hosszú történetszál jut, Sir Richard of Lea megsegítése (aki itt Emmett perjeljének van eladósodva), vagy épp a párbaj Guy of Gisbourne-nal, de valamennyi történés a jó II. Henrik és nem Oroszlánszívű Richárd uralkodása alatt játszódik. A regény csúcspontja az, ami a későbbi regényekben már csak kisebb fordulat szokott lenni: a városbíró kiűzése Sherwoodból, és nyíllal való meglövése. A történet a frissen trónra került Richárd látogatásával zárul, aki Robint és néhány társát testőrévé teszi, Lady Marian pedig nem szerepel a történetben. A könyv igényesen fordított, szépen illusztrált (bár a képek kissé elmosódottak, jelentéktelenek), kellemesen kézbe illő, de meglehetősen aránytalanul szerkesztett és lecsupaszított történetszövésű kötet. Bármennyire is a szereplők jellemére, viselkedésére akarnak rákérdezni a záró, értelmező kérdések is, Robin Hoodnak például egyszerűen nincs jelleme. Tesz dolgokat - de kiismerni, megismerni nem lehet, mert papírfigura. Élete első gyilkosságán például egy egész soron át morfondírozik, s társaihoz, barátaihoz sem köti több, mint hogy azok uramnak nevezik, ő meg őket fiúknak. A történetből kilúgozódott Pyle hierarchikus, romantikus szemlélete, de helyébe nem lépett semmi modernebb. A könyv látszatra jó ajándék lehet, de kétlem, hogy valakinek klasszikus, gyerekkori emlékévé válik majd. Inkább elfelejti, mintha sose olvasta volna.

Végül: a három könyv ürügyén a könnyített olvasmányokról szeretnék még írni.

Az itt felsorolt mindhárom mű olyan átdolgozás, amelyik szándékosan letett arról, hogy egy teljes, eredeti regény élményét, sokértelműségét nyújtsa. A Kalandos történetek tette ezt azért, hogy a színes, élmény- és akciódús képek kísérte rövid szöveg kedvet csináljon az eredeti, igazi történetek megismeréséhez. A Szemtanú azért, mert sorozatszerkesztési elvükhöz híven egyszerre akartak irodalmi élményt adni és ismeretterjesztést végezni, s az irodalmat, a híres legendát felidéző rövid szöveget inkább csak azért közlik, hogy mindenki megismerhesse a legfontosabb történetszálakat, amelyekhez az érdekes kultúrtörténeti jegyzetek, részletes históriai magyarázatok és izgalmas képek és források fűződnek majd. Végül a Klasszikusok könnyedén sorozat deklarált célja, "hogy a gyerekek számára megfelelő, kíméletes bevezetés lehet a szépirodalomba, hogy közben nem szegi kedvüket a nehézkes szókincs és a szövevényes történet".

Mielőtt ezt a mondatot részletesen elemezném, jelzem: ezek a történetek egyszerűen NEM JÓ szövegek. A képeskönyv elhadarja az egész sztorit fél perc alatt. Akkor élvezhető valamennyire, ha már ismered a Robin Hood-kalandokat. A Szemtanú-kötet szakadozott, "mindent bele" szerkesztésű, pedig talán a legjobb szöveg a három közül: egy-két-három oldalas fejezetei szépen bemutatnak mindent, de a szereplők jellemzésére, a világban való körültekintésre már nincs idő. Persze ezt pótolja a könyv ismeretterjesztő része, de attól elválasztva a regényrész - semmi. Ám talán a legkínosabb az Alexandra vállalkozása: ez a könyv - nem az ő hibájukból, hisz a fordító remek munkát végzett - egyszerűen üres. Unalmas, agyonzsúfolt, mégis érdektelen. Nézzük az eredeti sorozat szerkesztője, Dr. Arthur Pober, a korai fejlesztés szakértője szavait: "Az első benyomások mindig fontosak." "Tanítsuk hát meg a gyerekeket a klasszikus művek élvezetére..." - írja az utószóban. Eszerint viszont Howard Pyle műve, egyáltalán, a Robin Hood-történet: egyszerűen unalmas. Első benyomásom, hogy nem tudom élvezni. Végigküzdöttem, de sehol nem volt egy sorsfordító, felkavaró jelenet. Se sokk, se feszültség, se humor, se csúcspont nem volt benne, még a szerelem is hiányzott. Hogy én ezek után kezembe nem veszem az eredetit, az biztos.

Eleve nem értem, miért hisszük azt, hogy a gyerekek gyengeelméjűek. Annak ellenére, hogy van, aki nagyon hátrányos körülmények közül érkezik, kisgyerekként nem hallgathat mesét, nincsenek saját könyvei, s (ezért is) rendkívül rossz technikával kezd el olvasni, úgy vélem, semmiképpen sem az a helyes módszer arra, hogy megnyerjük őt az olvasás ügyének, ha hatszáz oldalas nagyregényeket nyomunk össze neki hatvan oldalba, aztán megsimogatjuk a buksiját, mert máris elolvasott hatszáz oldallal felérő szöveget... Hadd olvasson érdekes meséket, sok képpel ellátott (de nem képregény!), igényes szövegű rövid történeteket. Olyasmit, ami valódi, eredeti, teljes értékű szöveg, de neki szól. Szerintem mindnyájunk olvasói életében volt egy-két olyan, viszonylag nagybetűkkel szedett, rövid, szerethető regény, amit pont ilyen első barátkozáshoz szántak, akkor is, ha mi esetleg állandóan olvasó környezetből jöttünk. (Nekem például a Riki-tiki-tévi a Már tudok olvasni! régi sorozatában.) Hol van az megírva, hogy ezt vagy azt a gyerekkönyvet már x évesen ismerni kell? Ha csak felsősként olvas először Robin Hoodról valaki, mert játszott egy érdekes számítógépes játékkal, ha valaki egyetemistaként veszi kezébe a Micimackót, mert elvitte a húgát a mozifilmre és tök jó volt - ki vádolhatja érte? A lényeg, hogy önként, saját választásából nyújtja ki a kezét valamiért, ami örök érték.

Ehelyett - már ez is sajátos - az utószó szerint a szépirodalom valami olyasmi, ami megviseli az embert. Másként nem kellene "kíméletesen" felkészíteni rá... A könyv ráadásul a legrosszabb beidegződéseket, a - véleményem szerint teljesen jogos - kötelezőolvasmány-utálatot élesztette fel bennem a zárókérdéseivel. Hogy én, ahelyett, hogy élvezném a sztorit, a legjelentéktelenebbnek tűnő adatokat próbáljam elmenteni az agyamban, mert a végén majd rákérdeznek... (Pl. Eszedbe jut olyan eset, amikor Robin emberei megijedtek valamitől?) Ez a tipikus olvasónapló-szindróma: utálom, mert kikérdezik, utálom, mert be kell számolnom az "élményről", ahogy olvastam... Tegyük még hozzá, a szintén kritizált "szövevényes történet" mindenféle irodalmi mű velejárója (például az oly váratlan sikert aratott Harry Potter és a bölcsek köve fő aduja), sőt pont ezért szoktunk olvasni. Mert érdekel a sztori! A Klasszikusok könnyedén idézett utószava mégis retteg tőle. Pedig elég unalmas lenne a Hófehérke, ha azzal kezdődne, hogy a királylányért eljön a királyfi, aztán elveszi, és kész. Menekülés, halálos veszedelem, törpék, gonosz királynő, három próba, álhalál, megmenekülés, szerelem - na, ez már valami. Pedig elég szövevényes. Persze biztos vagyok benne, hogy mondjuk a Monte Cristo grófja szövevényei nem egy ötévesnek valók. De vélhetőleg még ha keze ügyébe is kerül a könyv, nem is fogja elolvasni ennyi idősen. Ezzel szemben mondjuk egy Robin Hood könyvben olyan veszedelmesen sok kaland mégsem fenyeget. Feltéve, hogy minden fejezet szépen lezárul (amit sajnos ebben a pedagógiai rövidítésben nem értek el!), megvan a napi egy kaland, aztán félre lehet tenni a regényt (a jót, az igazit), amit olvasunk, és mással foglalkozni.

Végül ami konkrétan ezt a sorozatot, a Klasszikusok könnyedént illeti, de nehogy valaki azt higgye, a sorozattal vagy az Alexandrával van bajom, gondolhatnék az Illusztrált klasszikusok kincsestárára, a Régi csibészekre (ez a Robin Hoodos, csak puhakötésben) vagy a Klasszikusok újramesélve világirodalmi köteteire (a magyar könnyített irodalom más tészta), van még két nagy baj. Az első, hogy ami állítólag könnyebben érthető, nem is olyan nehéz szókincsű, az ilyen "borzasztóan érthetetlen" szavakat tartalmaz (angolul is): csecsszopó, daliás, siheder, felajz. Mert hát ez van: ilyen szavak nélkül egyszerűen nem lehet korhűen elmesélni a Robin Hoodot. Aki ezt nem érti, itt is lemarad, ha tehát képtelen ilyen szavakat elolvasni, ezt a könyvet is hiába olvassa. Illetve: megteheti, hogy megnéz egy remekül szinkronizált Robin Hood-filmet, aminél rámutatnak a sihederre, meg lehet látni az íj felajzását, sőt a sztori fő vonalai is kisülnek. Utána pedig esetleg elolvas egy igazi, teljes Robin Hoodot. Csak épp akkor itt semmi szükség nincs zanzásított közvetítőregényre. A másik bibi pedig, hogy nálunk bizony szinte minden könyvnek van-volt már ifjúsági változata. Csak hogy a Klasszikusok könnyedén sorozatát nézzem: Defoe-t, Verne-t, Dickenst, Twaint, Coopert, Kiplinget, Swiftet, Dumast és Jack Londont úgy körülbelül ötven-negyven éve rövidítésben (is, illetve néha sajnos csak...) elolvashatja a magyar gyerek. De nem "pedagógiai szándékú", kivesézett könyvként, afféle bébipapiként, hanem rövidített átdolgozásban (gondolj Karinthy Gulliverjére, Radnóti Don Quijote-könyvére) kapta kézhez: mert ha a milánói makarónit meg is darálod, továbbra is főleg tésztából, sonkából meg gombából kell állnia.

Fogalmam sincs róla, hogy ostoba, gyereklélektaninak tűnő dumák alapján minek kell sorra kiadni nálunk külföldi másodlagos irodalmat. Amikor nekünk van nemcsak másodlagos, hanem elsőosztályú gyerekirodalmunk is. Ha már Sherwood, Mándy Iván Robin Hoodján például nem lehet elaludni, buta szavak sincsenek benne, viszont aki nem nevet fel rajta időnként, annak egyáltalán nincs humorérzéke. Igazi jó könyv, ami egyszerre komoly és vidám, izgalmas, szövevényes, és könnyen olvasható, ifjúsági mű, de igazi szépirodalom. Egy jó könyvet nem(csak) a pedagógia ajánl figyelmedbe, hanem az olvasók, s nem kell olvasásszakértőknek sorozatukba szerkeszteni, hogy megbízhass benne (bár a Magyar Olvasástársaság nem is ilyen kiherélt regényeket ajánl a magyar gyerekeknek) - elég, ha mindig vannak lelkes ifjú és felnőttolvasók, akik szerint remek könyv, s így mindig népszerű marad.

Ha tudod valamiért szeretni, akkor jó a könyv.

Linkek a Robin Hood-regényekkel foglalkozó más bejegyzéseimről:
Történetek Robin Hoodról
Könyv a filmből, film a könyvből