Hideg idő, hűs őszi éj.
Ott kandallómon ég a tűz,
De hasztalan, nem melegít,
Mert, kedvesem, te mellettem nem ülsz.
 
Itten didergek egyedül,
Várom, hogy elálmosodom,
Mint várja mélaszomorún
Leroskadását a magányos rom.
 
Még gondolkodni sem tudok,
Lelkemnek szárnya összefagy,
Mert te, virágos tavaszom,
Te hő nyaram, te messze, messze vagy.
 
Csak már ne volna ily borús,
Ilyen sötét felhős az ég;
Hajolva ablakom fölé
Talán egy kissé elmerengenék.
 
Ha már szemed nem láthatom,
Ha már nem lehetek veled:
Hadd látnék egy szép csillagot,
Amely pótolna téged némileg!
 
(Debrecen, 1848. október vége - november 16.)

Ti ákácfák e kertben,
Ti szép emlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág,
 
Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.
 
Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok,
 
Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.
 
Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.
 
Itt ült e lombok alján,
Itt ült szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.
 
Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.
 
Ez volt a hajnal! Ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te rég teremtett ég.
 
Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.
 
Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!
 
Eljő ez is, de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép, arany szemfedő.
 
S a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.
 
(Nagykároly, 1848. október 22.)

Alig virradt, már újra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el.
Még csak alig, hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Kardot fogék kezembe lant helyett.
Költő valék és katona vagyok;
Arany csillag vezérelt eddig, s most
Utamra piros éjszakfény ragyog.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Nem a dicsvágy von engem tőled el...
Fejemre nem is férne a babér
A boldogság teljes rózsáitól,
És én le nem hajítom ezt azért.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Nem a dicsvágy von engem tőled el,
Tudod: belőlem az régen kihalt,
Hazámért ontom véremet, ha kell,
Hazámért vívok véres viadalt.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Ha senki nem védné is a hazát,
Magamnak őtet védni kellene;
S mostan, midőn mindenki síkra szállt,
Magamban én itthon maradjak-e?
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Nem mondom én: gondolj férjedre, míg
Ő a honért s érted harcolni fog;
Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy
Gondolatod van, és az én vagyok.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Tán megcsonkítva térek vissza majd,
De akkor is szeretsz te engemet,
Mert istenemre, amint elviszem,
Épen hozom meg hű szerelmemet.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
(Erdőd, 1848. október 17-22.)

Tudod, midőn először ültünk
E tó fölött, e fák alatt?
Röpűl a gyors idő fölöttünk,
Azóta két év elhaladt.
 
Ily ősz volt akkor is, ilyen szép
Mosolygó őszi délután,
Szelíd fuvalmak így rezgették
A sárga lombokat a fán.

Így tükrözé vissza a tónak
Vize a tiszta kék eget,
Így ringatózott ama csónak
Ábrándosan a víz felett.
 
De akkor még csak gondolatban
Élveztem mennyországomat,
Mert akkor még nem csókolhattam,
Mint mostan, édes ajkadat.
 
Két éve annak... sokat elvitt
Az idő tőlem azalatt,
De nem panaszlok, mert amennyit
Elvitt, sokkal többet hozott.
 
Téged hozott meg nekem, téged,
Reményim fényes gyöngysora,
Kiért az örök üdvösséget
Ezerszer adnám én oda.
 
Maradjunk még itt, légy mellettem...
Hol úgy busultam egykoron,
Hagyj engem itt most elmerengnem
Végetlen boldogságomon!
 
(Erdőd, 1848. szeptember 27.)

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Elszállt az égről a piros sugár, és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár;
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! Ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszül, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!
 
(Pest, 1848. szeptember 11. előtt)

Ma egy éve... ma egy éve...
Akkor lettél jegyesem,
Ma egy éve, hogy először
Csókoltál meg, kedvesem.
 
Édes volt a csók, amely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
 
Száll az idő, mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
 
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok;
Nem vesz kárba, mit az élet
Fájáról lehullatok.
 
Ami elhal életembül,
Föltámad mint szerelem...
Oly mértékben nő szerelmem,
Amilyben fogy életem!
 
(Pest, 1848. augusztus 5.)

Uton vagyok, s nem vagy velem,
Jó angyalom, szép kedvesem,
De jól tudom, lépésimet
Hiven kiséri szellemed.
Csak azt tudhatnám, édesem,
Minő alakban jársz velem?
Tán e szellő vagy, mely illattal
Röpül hozzám s játszik hajammal?
Az alkony pírja vagy talán
Amott az ég boltozatán?
Vagy tán az esti csillag, mely
Reám ezüst sugárt lövel?
Vagy a madárka vagy, ki ottan
Úgy megdalolgat a bokorban?
Vagy a kicsiny virág vagy itt,
Ki úgy veti rám szemeit,
Mikéntha mondaná; oh törj le,
És vígy magaddal, tégy szivedre!...
Mondd meg nekem, súgd meg nekem,
Melyik vagy, édes kedvesem?
 
(Nagykőrös, 1848. június 5-6.)

Szép kedvesem
Lágy kebele...
Szíved buját...
Mind érezem...
 
Kicsiny madár,
Dalolj nekem...
Tündéri dal,
Hű szerelem!...
 
Ezüst... arany...
Nem kell, nem kell,
Oly bús vagyok:
Vigyétek el!...
 
Mily illat ez,
Mily sok virág!
Egy végtelen
Kert a világ...
 
Bús, puszta lesz
Mindjárt az ég,
Hullatja le
Minden diszét.
 
A csillagok
Lehullanak,
Fejem körül
Koszorunak!...
 
Hah, lánc csörög!
Hát volna még?
Hisz ami volt,
Mind eltörék...
 
Csörög... de nem
A kezeken...
Földön csörög,
Leestiben.
 
Ott voltam én
A nagy csatán,
A zászlót én
Lobogtatám.
 
Hoztam haza
Vérző sebet...
Elmúlt a harc,
Beforrt a seb.
 
Aludj, aludj,
Szép kedvesem...
Oh, szabadság!
Oh, szerelem!
 
(Pest, 1848. január)

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes, szép, ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

(Pest, 1848. január)

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.
 
Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én miképp oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?
 
Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.
 
Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszorúért, mit
Kezecskéd fűzne rám.
 
Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.
 
Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!
 
(Pest, 1848. január)

Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
 
Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.
 
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.
 
Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélegzetem, szivverésem.
 
De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!
 
(Pest, 1848. január)

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.
 
Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -
 
Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!
 
A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?
 
S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedül: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!
 
S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.
 
Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.
 
Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.
 
Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid híven virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.
 
(Pest, 1847. december)

Rózsabokor a domboldalon,
Borulj a vállamra, angyalom,
Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
Hej, milyen jólesik nekem ez!
 
Lenn a Dunában a nap képe;
Reszket a folyó örömébe',
Ringatja a napot csendesen,
Éppen mint én téged, kedvesem.
 
Mit nem fognak rám a gonoszok,
Hogy én istentagadó vagyok!
Pedig mostan is imádkozom...
Szíved dobogását hallgatom.
 
(Pest, 1847. november 4. után)

Dicsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok!
És meglehet, hogy az vagyok valóban,
De ne köszönd ezt énnekem... szived
Annak forrása, bennem ami jó van.
Avvagy talán a földnek érdeme,
Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
Teremne-e csak egy fűszálat is,
Ha nem sütnének rá a napsugárok?
 
(Nagyvárad, 1847. október 24.)

Tíz pár csókot egyvégbül
A legédesebbjébül!
Ráadást is,
Feleség!
Nekem ennyi
Nem elég.
 
Csak úgy virág ha tarka,
Csak úgy asszony, ha barna.
Barna kis
Feleség!
Szíved, szemed,
Ajkad ég!
 
Ölelj, ölelj, angyalom,
Ha ölelsz, azt gondolom,
Hogy én még
Igy élve
Felröpülök
Az égbe.
 
Oltsuk el már a gyertyát,
Mert azt ingyen nem adják,
A gyertya
Derága,
Minek ég itt
Hiába?
 
Házasodjunk, hajahaj,
Házasélet kutyabaj,
Mindig szép,
Mindig a,
Reggel, délben,
Éjszaka!
 
(Koltó, 1847. október 20. előtt)

És vége a komédiának,
A fütty s a taps elhallgatott,
A nagy függöny szépen legördült,
S én otthagyám a színpadot.
 
S most itt vagyok... oly messze, messze,
Száz mérföld tőlem a világ,
Ki egykor azt becsavarogtam,
Mint a garaboncás diák.
 
Itt űlök feleségem mellett
Ebb' a csendes kis faluba'.
Egykor szűk volt a föld, s imé most
Elég tág e kicsiny szoba.
 
Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
És feleségem mosolyát,
S szemem nem kíván többet látni,
Bármily kevés az, amit lát.
 
Ki tette volna föl felőlem,
Hogy ilyen furcsán járok még?...
De mikor olyan furcsa, furcsa
Portéka az a feleség!
 
(Koltó, 1847. október 20. előtt)