Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Az előző Hármaskönyvekben többször is hosszú véleményeket írtam, sőt, a sorozat következő posztjai pedig talán hosszabbak lesznek... Ezért feltett szándékom volt, hogy a mai poszt rövid lesz. Persze nehéz volt megállnom, mert három nagyon izgalmas könyvet szeretnék ajánlani benne: egyet a sci-fi kedvelőinek, egyet szamurájoknak, egyet pedig mindenkinek, akiket érdekel a messzi világok és régi korok üzenete.

Kiss Sándor: A viharisten és a sárkány - Indoeurópai mitológia
Attraktror, 2017
Proto-indoeurópai nyelvcsalád. Rézkori királyságok. Halomsírok, kurgánok, kunhalmok. Világhegyek, vízi paloták, holtak szigetei. Ezekről és hasonlókról szól Kiss Sándor új könyve, amelyben egy rég elfeledett népcsoport leszármazottainak legszebb mítoszai, regéi és mondái felelgetnek egymásnak: mélyükön felfedezhető az egykori összetartozás sok-sok eleme. Odin sarja (aha, Thor) horgászik és csónakjába emeli a Világkígyót. Visnu isten vadkan képében, agyaraival emeli ki a leendő Föld sarát az alvilág mocsarából. Ymir óriás testéből Föld lesz, Manu isten testéből hindu társadalom. A paszulyok az égig nőnek, akárcsak Yggdrasil, a világfa-tölgy a skandinávoknál vagy Irminsul szent fája a frankföldi szlávoknál. Az özönvízzel harcolva bárkát épít nemcsak Noé, de a hindu Szatjavrata király, a hellén Deukalión és Bergelmir déróriás is. Sárkányt ölve győz a hettita Viharisten, a kijevi Dobrinya Nyikitics és Lambton angol lovagja. A kis kötet ugyan példákat válogat, tehát teljes képet - már csak terjedelme miatt sem - nyújthat, de az érdeklődést biztosan fel tudja kelteni a mitológia ismeretlen területei iránt. Ráadásul közben megismertet azokkal a szabályokkal és sémákkal, amelyek szerint az indoeurópai mitológiában egy ideális hős életútja felépül, tele kalandokkal. Így akár megalkothatjuk a saját héroszunkat is.

Mijamoto Muszasi: Az öt elem könyve
Helikon Zsebkönyvek 61., 2018
A más helyesírással Miyamoto Musashinak írt japán szerző 1584-1645 közt élt. Legendás hírű kardforgató volt, szamurájcsalád sarja, aki tizenhárom évesen győzte le első ellenfelét párbajban, s fél évszázadon keresztül vándorharcosként járta Japánt, mindenhol hírt és nevet szerezve. Fő műve, a Gorin no so, 1645-ben született meg: összefoglalja annak elméletét, hogyan legyünk becsületes, tiszta szívű és mesteri harcosok, és technikai szempontból is bevezet a vívás tudományába. A Helikon kötetében Abe Tetsushi és Varga Orsolya fordításában olvasható a harcművészeti munka, ami azért érdekes, mert először Tokaji Zsolt magyar változata lett ismert nálunk: 2004-ben és 2012-ben adta ki a Szukits Kiadó, illetve 2010-ben és 2012-ben a Fapadoskönyv kiadásában is megjelent. (Minden alkalommal A szamuráj útja főcímen, Taira Sigeszuke A szamurájkódex című könyvével egybekötve, amelyet a Szenzár 2016-ban adott ki újra, változatlan fordításban, de az író másik nevét és új címet használva Daidódzsi Júzan Szamuráj törvénykönyveként.) A jelenlegi fordítás viszont korábban mindössze egyszer jelent meg, a Szenzárnál. Őszintén szólva számomra elég nehezen olvasható a másik változattal összehasonlítva, mivel szakszóként tiszteli az összes japán kulcsfogalmat, jelentésüket pedig még csak nem is láb-, hanem végjegyzetben adja meg, ami hihetetlenül megnehezíti az olvasást. (Pl. "... a heihót követő embereket heihó no tassaként ismerik. A busiknak a heihó elvét mindenféleképpen tanulmányozniuk kell..." Ugyanez Tokajinál: "A Stratégia mesterének azt tartották, akik ezt az Utat gyakorolták.") Amennyiben ez egy népszerű kiadvány (mert az), a szamurájiskolát egyszer, zárójelben épp elég lett volna rjúhának nevezni, a kard művészetét kendzsucunak és a lelket kokorónak: mert valljuk be, hiába van sok-sok jelentése az eredeti fogalomnak (amelyet a jegyzet meg is ad), a szövegben egyet visel - és ez a magyar szavakra is ugyanígy érvényes.

Téridő ugróknak
A sci-fi klasszikusai, Urbis, 2017
Ifj. Veress István újabb, negyedik sci-fi-novellaválogatása immár új kiadónál jelent meg, de változatlan formában: tizennyolc eredetileg angol nyelven megjelent elbeszélést tartalmaz, amelyek közül a legkorábbi eredetileg 1948-ban, a legfrissebb pedig 2010-ben jelent meg, ezeket szép nevű ciklusokba rendezi, s attól függően, honnan vette az írásokat, azok előtt hol rövid bevezetőket találunk a szerzőtől vagy más íróktól, hol pedig nem. A fordítások élvezetesek (a válogató és Zsengellér Annamária munkái), a szerzők között pedig ott szerepel Brian W. Aldiss, Philip K. Dick, Harlan Ellison, Fritz Leiber, Frederik Pohl, Robert Sheckley, Robert Silverberg és Clifford D. Simak. A magyarul még meg nem jelentetett írások nem feltétlenül a legjelentősebbek az egyes íróktól, de nagyon élvezetesek. Az pedig különösen kedvemre való volt, hogy a válogatás a második (igazi?) sci-fi aranykorra koncentrál: a 18 írásból tizenegy való az ötvenes és a hatvanas évekből. A sci-fi antológiákból mindig szoktam kedvencet választani: ez ebből a kötetből William Tenn A Brooklyn-terve, a könyv legrégebbi, de talán legerősebb novellája.

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor 
Ekutltura.hu - Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Elég régen esett már meg velem, hogy szépirodalmi könyvön sírtam. Sírós olvasó, színházba járó és filmnéző vagyok, az igaz. De ha egy könyv megríkat, akkor általában valamilyen zsánerdarab, amely ezt is célul tűzte ki. Szépirodalom esetében viszont ahhoz vagyok szokva, hogy az manapság általában kőkemény, leleplező, sötét és a végén inkább fájdalmasan üresen hagy ott, mint sírva. Amikor azonban befejeztem Dora Csehova Nem akartam Lenin lenni című elbeszéléskötetét, sírnom kellett.

Pedig ez a novelláskötet is kőkemény volt, leleplező, sötét és olyasmi, ami fájdalmas ürességet hagy maga után. Mégis, talán azért, ahogyan egyszerre modern, mégis hagyományos szerkesztésmóddal, néhány oldalban egész sorsokat, életeket, jóvátehetetlen múltakat rajzolt meg, vagy azért, mert témái között a leggyakoribb a veszteség, öregség és a halál volt – végül mégiscsak muszáj volt rajta zokognom.

Túllépve most már a könnyeimen, hiszen nem akarok rossz fényt vetni az írónőre azok előtt, akik elvből vagy szokásból (vagy mert férfiak…) sosem sírnak könyveken: amilyen rövid ez a kötet (176 oldalas), s amilyen látszólag jelentéktelen (a borítója elöl fehér, hátul piros és egy apró matrjoska rajza van az elején), annyira érdemes arra, hogy minél többen elolvassák. Jelentős könyv: Oroszországról, az orosz múltról, de egy kissé Közép-Európáról is, meg diktatúráról, szülő-gyerek kapcsolatokról, a szerelemről, az öregedésről…

Különlegessége már a címoldalon megkezdődik, írója nevével. Az 1971-ben született Dora Csehova ugyanis meglepő módon csak félig orosz. Édesanyja cseh, ő maga pedig egész életében Csehországban élt: Oroszországban legfeljebb vendégeskedett. Így kinyitva a könyvet, abból a furcsa szituációból kezdhetjük el olvasni ezeket az ízig-vérig orosz elbeszéléseket, hogy cseh nyelven, cseh földön születtek. (Vajon el tudnánk képzelni, hogy ilyen szuggesztív képet kapjunk, mondjuk, Amerikáról egy magyar szépíró elbeszéléseiből, úgy, hogy azokban nincsen magyar szereplő, és úgy, hogy azt a magyar olvasóközönség mégis autentikusnak fogadja el?) Egyébként a Dora Čechova választott írói név: épp ezért érdemes magyar nyelvre úgy átírni, mintha valóban orosz lenne. Így a Csehova alak maga jelzi, hogy az írónő csendesen és 21. századian, de mégis vállaltan A kutyás hölgy és A 6-os számú kórterem szerzőjének nyomdokaiba lép.

Az írónő
Ám nemcsak Csehovról lehet feltételezni, hogy örömét lelné vagy rokonát találná kései írótársa történeteiben. Ugyanígy megjelenhet az értelmezés horizontján Turgenyev, Ivan Bunyin vagy épp maga a nagy Tolsztoj is, személyesen. Valószínűleg nem lenne szabad egy elsőkönyves író hátára ekkora terhet rakni, de a Nem akartam Lenin lenni elbeszéléseivel kapcsolatban kezdettől (vagyis eredeti megjelenésétől, 2012-től) felmerültek e klasszikus rokonok: méltán írja a magyar kötet fülszövege is, hogy Csehova a „nagy orosz irodalmi hagyomány folytatója” – „cseh nyelven”. Az a paradoxon persze, amely az idézet második felében tükröződik, sejteti, hogy nem parafrázisokat vagy stílusmegidézést kell várnia az olvasónak, hanem különös játékokat, amelyek teljességgel egyedi hangulatú és történetvezetésű elbeszéléseket hoznak létre – amilyenekkel rég nem találkozhattunk.

Nem véletlen, hogy Csehovának már 2015-ben sikerült bemutatkoznia a magyar olvasóknak is az Elsőkönyvesek Fesztiválján, s cseh nyelven azóta már két frissebb könyvet is írt: legújabban egy életrajzot, 2015-ben pedig egy másik novelláskötetet Padaná letní jablka (Hullott téli alma) címen. Vagyis elbírta a hasonlítgatás és az elismerés terhét, s azt is, hogy – talán – örökre megnehezítette írói pályáját az, hogy egy ennyire erős kötettel kezdte meg.

A Nem akartam Lenin lenni tizenegy elbeszélést tartalmaz. Akad közöttük szomorkás és kegyetlen, nevetésre indító és megható. Az egyikben felépül egy felhőkarcoló, miközben megismerjük egy szétbomlott szerelmi viszony történetét. A másikban igazi, csehovi helyszínre, egy vadászklubba látogathatunk el, ahol az emberek tiszta szívből elbeszélnek egymás mellett. Egy harmadikban csak várunk, várunk egy nő feltűnésére, míg aztán minden másképpen történik, mint ahogy kigondolhattuk volna… A kötetkezdő történet egy vonatút eseményeit beszéli el, egy kínos, keserű, reménytelen (majdnem) háromszögtörténetet, amelyet mindörökre meghatároz a helyszín: a száguldó, robogó, a világból egy kicsi, körülhatárolt, szűk teret kihasító szerelvény fülkesoraival és apró ágyas, nyomorult szolgálati kupéival. Különösen érdekes ez a téma úgy, hogy közben az írónő életrajza szinte minden nyelven tartalmazza ezt a mondatot: „a Moszkva-Prága vonalon közlekedő vonaton született”. De megjelenik a jellegzetes novellahelyszínek közt a legendás moszkvai metró is (épp az Arbatszkaja megálló), sőt, a Seremetyovo repülőtér is.

Valamennyi szereplő alakja és története szuggesztív és eredeti. Praszkovja Ivanovna egy napja például boldogan telik el és megelégedettséggel zárul. Csak győzzük végigolvasni az előzményeket… A Fehér Mesterlövész főszereplője azért lett katona, mert az anyja szerint csak így juthat biztos egzisztenciához. De azt csak ő maga tudhatja – miközben egy internetes fórumon arról kommentelget, mit is jelent katonának lenni –, hogy mit vállalt ezzel és miről mondott le, örökre.

Számomra három elbeszélés emelkedett ki a többi közül. A dácsán, amely két ember, egy házikó, egy megtörő kapcsolat és egy magányos év elképesztő részletességgel és tömörséggel megírt, költői története, talán a legerősebb novella az egész kötetben. A másik, a Berkenye klasszikus finomságú lélektani történet, amely egyszerre mutatja be a szovjet és a csehszlovák valóságot, mégis, igazából emberekről szól: akiknek a rajza szerintem Turgenyevet is elbűvölné. Végül a címadó elbeszélésben minden benne van, amit a mai és a régi Oroszországról gondolunk vagy gondolni vélünk: elképesztő, hogy ezt egy cseh író vetette papírra.

Dora Csehova könyve az Európa női szemmel sorozatban jelent meg. Bízom azonban benne, hogy ez nem tart vissza senkit az elolvasásától. Nem női könyv, s nem is nőknek szól. Egy európai elbeszélő kötete, amelyet érdemes fellapozni: mert a világ Csehova szemével különösen érdekes.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A Vince Kiadó Living Bridges világirodalmi sorozata
Újabb kortárs világirodalmi sorozat indult az általam annyira szeretettek - a Typotex Világirodalom, a Noran Libro Európa női szemmel és K-európai történetek és a L'Harmattan Valahol Európában és Világ-szép-irodalom sorozatai mellett. A Vince Kiadó, a csodálatos és modern Taschen művészeti könyvek kiadója egyelőre négy regénnyel jelentkezett.

Ana Maria Sandu: Ölj meg!, 2018 (román)
Jānis Joņevs: Metál, 2018 (lett)
Nora Ikstena: Anyatej, 2018 (lett)
Claudiu M. Florian: Játszadozások kora – Erdélyi gyermekkorom, 2017 (román)
Újdonságok ajánlója - Bevezető
Idén komolyan haboztam. Szükséges-e a blogra egy olyan visszatérő rovat, amiben friss könyvmegjelenéseket jelzek? 2015-ben és 2016-ban már készítettem ilyen sorozatokat, tavaly pedig végre egységes nevet is kapott, így lett a kissé fantáziátlan Előkészületben, amelyben éppen 99 könyvet sikerült ajánlani az év terméséből. Sokan szerettétek és olvastátok.
Én viszont egy kicsit furcsának láttam ezeket az ajánlóimat: hiszen ha az összes érdekes, figyelemre érdemes könyvet és a már olvasott-szeretett köteteim összes új kiadásait is mind ajánlottam volna, akkor tízszer hosszabbra - és unalmasabbra - sikeredhettek volna ezek a listák. De a célom nem ez volt velük: a valóban megjelentetett felsorolásokat ugyanis úgy szerkesztettem meg, hogy ezek a könyvek előbb-utóbb, a pénztárcámtól és az egyéb lehetőségektől függően rám is találnak, bevonulnak a könyvtáramba, és/vagy az olvasmányélményeim közé. Amikor pedig ez megtörtént, büszkén jeleztem egy linkkel az ajánlóposztban: immár véleményt is írtam róluk, itt és itt olvasható...
Így viszont a listák kicsit leegyszerűsítették a világo(ma)t: valaki felrótta például nekem, hogy Magvető-kiadású könyvet egyszer sem ajánlottam bennük. S ez valóban így is volt: annak ellenére, hogy nagyon tetszik például az új Magvető Zsebkönyvek sorozat, mivel a benne megjelenő kötetek nekem már megvannak korábbi, hozzám nőtt kiadásban, közülük eddig egyik sem került be az ajánlómba. Ezért gondolkodtam rajta, ha félreérthetőek, kellenek-e egyáltalán ilyen ajánlók. Másfelől többen idén is kérdeztétek már, jelenik-e meg ettől vagy attól a szerzőtől kötet: szóval azt is érezhettem, lenne olvasóm, akit érdekelnének ezek a listák.
Tehát a három kérdés: kellenek ilyen ajánlók? És mik is lennének az ilyen bejegyzések: például szemléletformáló könyves posztok? Vagy személyiségtükröző elbüszkélkedések azzal, lám, szerintem mi mindent kellene elolvasni?
Pár hónapba telt, míg eldöntöttem: idén is lesz Újdonságok ajánlója. És mire sikerült megfogalmaznom: mindkét másik kérdésre nem a válaszom.
Írok újdonságlistákat, egyrészt mert nagyon élvezem összeállítani őket - hátha más meg olvasni szereti. Másrészt nekem is segítenek abban, hogy észben tartsam, melyik köteteket is érdemes felvennem a kívánságlistámra - így talán másoknak is hasznosak.
Viszont aki abból szeretne megismerni engem, hogy az előkészületben lévő könyvek közül melyeket ajánlom majd, az valószínűleg részben téves következtetésekre fog jutni. A blogom egy oldalamat mutatja, az ajánlóim ennek egy kis részletét. Úgyhogy szemléletet formálni, "ezeket a könyveket el kell olvasnod, mielőtt meghalsz"-gyűjteményekkel előírni, ki mit szeressen, meg bakancslistákkal komolykodni nem szeretnék.
Egyszerűen megyek előre az olvasás világában, nyitott szemmel, és élvezem, hogy egy olyan korban élek, amikor tengernyi pompás olvasmány között válogathatok. Válogatok is - és olvasok. Csak olvasok.
Rajongás, avagy miért vásároltam meg 4 Agatha Christie-könyvet karácsonyra?
A vád tanúja, És eljő a halál, Halál a Níluson, Hercules munkái... Négy Agatha Christie-kötet, amely 2017 őszén látott napvilágot a Helikon Kiadó új Christie-sorozatában. Két regény, két elbeszéléskötet, két (avagy tizenöt) Poirot-történet, egy történelmi krimi, öt mű, amelyből filmváltozat készült... És első ránézésre: négy könyv, amely már megjelent korábban az Európa Könyvkiadó teljes Agatha-Christie életműsorozatában. Minek akkor újra beszerezni őket annak, aki együtt vált felnőtté az előző sorozattal, s az idők során egyszer már hűségesen és örömmel polcára tette e köteteket?

Az első válasz, természetesen, hogy rajongásból. Jó, hogy az új sorozat új rajongókat teremthet. A második válasz, hogy jó dolog támogatni azt a húsz éve még elképzelhetetlen kezdeményezést, hogy kedvenc krimiszerzőm művei folyamatosan elérhetőek a magyar könyvesboltok és internetes oldalak kínálatában. Végül, a harmadik: a Helikon új sorozatának megformálása, külseje, borítója, brandje annyira ellenállhatatlan, hogy be kell szerezni a darabjait, minden duplázás ellenére.

De Magyarországon vagyunk, a magyar fizetések és a magyar könyvárak világában. A Helikon kötetei tavaly 2499 Ft-ba kerültek teljes áron: ez meggondolásra inti az embert. (Főleg, hogy - ami a Helikon-sorozat megszületését megelőző események szomorú hatása - tele a világ leárazott Európa-kiadású Christie-kkel: az élelmiszerboltokban, olcsókönyves pavilonokban egyes példányokat akár 500 Ft-ért is utánadobnak az olvasóknak... Ami abból a szempontból persze jó, hogy újabb rajongókat teremthet, de most nem ez a témám.)

Szóval egyáltalán nem magától értetődő, hogy a Christie-olvasók azon rétege, akiknek a polcán ott vannak egyes Európa-féle könyvek, utánanyúl ennek a négy kötetnek. Az alábbiakban szeretném kiemelni, miért érdemes mégis beszerezni egy újat A vád tanúja, az És eljő a halál, a Halál a Níluson és a Hercules munkái című kötetekből.

Halál a Níluson
Egy új fordítás

Őszintén szólva annak idején egyetlen olyan David Suchet főszereplésével készült Poirot-film volt, amiben csalódtam: a Halál a Níluson. Világéletemben szerettem ezt a klasszikus és szabályos, mégis formabontó Christie-krimit, amelyen egy luxushajón utazó társaság tagjai közt arat a halál. A krimikirálynő rengeteg igazán egyedi szereplőt alkotott meg a történethez, akikben közös, hogy első látásra szinte mindannyian szerethetőek, mégis mindannyiuknak van legalább egy-egy titka, s aztán ettől a titoktól függően válnak teljesen ellenszenvessé, vagy éppen bonyolultabb, de még hibájukkal együtt is megérhető jellemekké. A Peter Ustinov főszereplésével készült 1978-as moziváltozat igazi sztárszereposztása (Bette Davisszel, Maggie Smith-szel, Angela Lansburyvel és David Nivennel az élen) sem tudta feledtetni, hogy a szereplők jelentős részét kiírták a cselekményből. Épp ezért vártam a Suchet-féle változatot, amelyben végre megjelent szinte az összes Christie-karakter. Csak sajnos egyáltalán nem úgy, mint a regényben.
A Halál a Níluson ugyanis véleményem szerint az elképesztően csavaros, teljesen tisztességes, mégis szinte kitalálhatatlan megoldása mellett azért különleges könyv, mert egy kissé idealista. Hisz abban, hogy amikor valaki önző, elkényeztetett, cinikus vagy kissé romlott kamaszból felnőtté válik, kinőheti a hibáit, háta mögé vetheti a keserveit, és elindulhat tiszta lappal, hogy élje a saját életét. (Vagy: mindent elvesztegethet, hiszen a könyvben erre is van példa.) Épp ezért semmiképp sem lehet véletlen, hogy a könyv szereplőinek fele fiatal, az életet most kezdő alig-felnőtt. Őszintén be kell azonban vallani, hogy a nyolcvanas évek óta nálunk újra és újra megjelent Szabó Zoltán-féle regényfordítás nem igazán passzol ehhez az általam vélelmezett hangulathoz. Rövidre és tömörre fogott magyarítás, amely inkább egy kicsit könnyedebbé teszi az eredeti szöveg hangulatát, mint komollyá.
Épp ezért volt különleges élmény a Helikon kiadásában elolvasni egy régi-új fordítást. A kék, piramisos borító mögött ugyanis a Halál a Níluson Kosáryné Réz Lola magyar változatában szólalt meg - és végre színes-szélesvásznú élménnyel adta meg nekem azt a hangulatot, amit mindig is a regény sajátjának éreztem. Egy sokkal ráérősebben mesélő, mégis tömör, kellemesen könnyű, az eredeti alapanyagot azonban okosan komolyan vevő magyar szöveg született, amely egyszerre kortárs és jól olvasható, de mégis felidézi a regény keletkezésének idejét, 1936-ot is. Ismer olyan szavakat és kifejezéseket, mint öltözőköpeny, bolondos, kifigyel, ragyogóan eszes és bámulatos az előérzete. Nem rövidít az érzelmes párbeszédeken és a lírai természetleírásokon, de korrektül fordítja a krimirejtély részleteit is. Amiért régi-új, mert eredetileg 1938-ban született meg Poirot kéjutazáson címmel. Új kiadása (amely átnézett és kiegészített) azonban nem újrafelhasználás, hanem egyszerűen egy jó döntés: a bámulatosan hosszú életű Kosáryné Réz Lola (1892-1984) ugyanis messze a legjobb krimi-műfordító a háború előttről, s a Macska a galambok között című Christie-regényt ma is az ő fordításában ismeri minden rajongó (pedig ennek a fordításnak már semmi köze a háború előtti időszakhoz, hiszen maga az eredeti mű 1959-es). Nagy élmény elolvasni ezt az új Halál a Nílusont: kedvenc fejezetem, a 26. (a régi, átszámozott változatban 27.) például számomra most lett igazán tökéletes magyarul.

És eljő a halál
Egy kijavított fordítás

Nagyon fontos számomra ez a regény: hiszen imádom a történelmi krimiket, s szeretek mindent, ami az ókori Egyiptommal kapcsolatos. Az És eljő a halál pedig ilyen szempontból maga a megtestesült tökély. Először is történelmi detektívregény, tehát különlegesség az életműben. Másrészt Agatha Christie mindenféle krimijei között is az egyik legjobb, klasszikus, családi rejtéllyel és sok-sok, okosan megmagyarázott gyilkossággal: ráadásul a megoldása is nagyon egyedi. Harmadsorban 1944-ben íródott, vagyis messze megelőzte korát! (Hiszen - bár nem mondhatni, hogy korábban senki sem írt történelmi krimiket - ma a legrangosabb angolszász díj is, amelyet történelmi detektívregények megíróinak kiosztanak, Ellis Petersről van elnevezve, mint a műfaj igazi megteremtőjéről: pedig az ő Cadfael testvére csak 1977-ben kezdett el nyomozni.) Emellett a Christie-könyv tényleg kötelező darab bármely Egyiptom-imádónak, mivel megdöbbentően hiteles.
Agatha Christie régész férje, Max Mallowan mellett maga is részt vett számos ásatáson, így nem volt számára idegen a múlt tárgyszerű rekonstruálása. Mégis egészen váratlan ötletnek engedelmeskedve hagyta el az ismerős terepet, a kortárs világot (amelyben belga mesterdetektívje, Hercule Poirot már többször is ellátogatott Egyiptomba "régészkedni": a Halál a Níluson című regényben és Az egyiptomi királysír esete című novellában), hogy egy hamisítatlan történelmi detektívregényt írjon meg, amely a 11. dinasztia korában, a Középbirodalom hajnalán játszódik. Az események egy család, Imhotep, a ká-pap famíliája körében játszódnak, s számos halálesetnek lehetünk tanúi, mire eljön a váratlan megoldás pillanata.
Christie-t az 1920-ban előkerült, ma Heqanakhte-leveleknek nevezett dokumentumok ihlették, amelyek egy vidéki ká-pap és családfő dörgedelmes írásai családja különböző tagjainak, s rejtélyes módon egy sír törmelékei közül kerültek elő. A ma elfogadott datálás a leveleket kissé későbbre, a 12. dinasztia, I. Szenuszert uralkodása idejére teszi, de Christie saját korának legfrissebb tudományos eredményeire (és barátja, Stephen Granville egyiptológus professzor tanácsaira) támaszkodott, amikor megelevenítette Reniszenb és családja életét. A könyv nemcsak remek krimi és fantasztikus múltidézés, de történelmileg is pontos: akár a korabeli ékszerek, bútorok, dobozkák, kenetek, ételek, földművesmunkák, akár a sírbéli szertartások részleteit tekintjük. 
A regény először 1993-ban jelent meg magyarul a Hunga-Print kiadásában, nem is rossz fordításban. Igazán azonban Sipos Katalin jóvoltából születhetett meg a klasszikus magyar változata, 2008-ban. Sajnos azonban ez volt az az időszak, amikor az Európa nemigen bővelkedett a helyesíráshoz értő nyelvi lektorokban. Mintha valaki a gondos szerkesztés befejező lépéseként még beleirkált volna a Christie-könyvekbe, jól elrontva a szövegüket: emiatt kerülhettek beléjük teljességgel magyartalan, rövidítéspont nélküli Mrs-ek és Mr-ek, így válhatott az egyikben a korvettkapitányból korrekt kapitány, kerülhettek egy másikba művészileg felbalkonozott házak, vagy a fordulat, miszerint egy szereplő többé-kevésbé kinyújtotta az egyik kezét... Az És eljő a halál... szövegén is érződött, hogy valaki sokat szenvedett az egyiptomi nevek átírásával, majd végül Az összes cseréje funkció (nem) használatával ügyesen elrontotta őket: félig sikerült ugyanis elfelejteni, hogy a magyar helyesírás szabályai szerint az egyiptomi neveket kiejtés szerint írjuk. Így aztán két szereplő neve végtelenül ostoba formában került be az Európa általam várva várt kiadásába. A nagyanya, aki angolul az Esa névre hallgat, változatos formákban kezdett szerepelni: hol Esza volt, hol Esa, akár egy oldalon belül is kétféleképpen írva. Pedig az angol s magyar sz, és kész. Ennél azonban sokkal rosszabbul járt Yahmose, aki - igen helyesen - Jahmosze lett. Csakhogy mégis úgy toldalékolták, mintha Jahmosznak kellene ejteni: pl. Jahmosze-t. Ez a név tudtommal sok különféle változatban létezett a sokezer egyiptomi év alatt: tehát volt Jahmesz (de nem Jahmosz) még a fáraók között is az Újbirodalomban (görögösen Amózisz vagy Amazisz, megint más kiolvasással Ahmesz): de akkor úgy kellett volna leírni, tehát pl. Jahmeszt. A fenti, "kiejtés szerint is írok, meg nem is"-formula viszont egyszerűen nem is létezhetett volna!
Tekintve, hogy szinte nincs olyan oldala a könyvnek, ahol a két név valamelyike elő ne fordulna, elég fájdalmas volt elolvasni: bár az egyik kedvenc könyvem, egyfolytában bosszankodtam az újraolvasásainál, hiába akartam volna másra figyelni, a helyesírási hibák folyton megállítottak. Eddig! A Helikon változatában ugyanis sikerült kijavítani a hibákat és annyi Jahmoszét és Jahmoszéval alakot beírni, amennyi csak kell, továbbá a fejezetszámozás is helyreállt. Tudom, hogy nem egy olvasó végtelenül kicsinyesnek érezheti a fentebb körvonalazott problémáimat: mégis, én csak most, ezzel az új kiadású könyvvel éreztem úgy, hogy megkaptam a tökéletes, Sipos Katalin fordította És eljő a halált. (Érdekesség, hogy a Helikon-féle cím után nincsen három pont.)

A vád tanúja 
Egy még soha ki nem adott novella

E könyvről nemrég részletesen is írtam a blogon. Épp ezért csak írásom vonatkozó részét szeretném ideidézni: "A kötet utolsó írása, a Poirot és a rejtély a regattán pedig még a fanatikus könyvgyűjtők és megszállott Christie-rajongók számára is meglepetés lehet: az írónő ugyanis kétféleképp is megírta ezt a történetet, s mindeddig magyarul nem lehetett elolvasni a kis belga detektív főszereplésével készült változatot. Most, a kötetben azonban végre elérhetővé vált. Így a novelláskönyvre igaz, hogy tartalmaz egy olyan Agatha Christie-elbeszélést, amely korábban még sosem jelent meg magyarul!"

Hercules munkái
Egy pompás borító

Új fordítás - átigazított fordítás - magyarul először megjelenő novella: nos, nem maradt más hátra, mint hogy találjak valami hasonló unikumot a Hercules munkáiban is. Őszintén szólva azonban itt a Helikonos kiadás semmit sem tett hozzá az Európáéhoz. Tábori Zoltán fordítása nem különösebben tetszik nekem: túl sok helyen tegeződnek benne, ahol szerintem magázódni kellene a szereplőknek, s a megfogalmazások sem túl szerencsések itt és ott. Ettől függetlenül a szöveg megőrzésre került. Amiben viszont jobb ez a könyv: az elődével szemben nemcsak vállalható, de egyenesen művészi, Tillai Tamás tervezte borító miatt. Ez talán az eddig megjelent kilenc kötet fedélképei közül a második legszebb!
Ekultura.hu - Agatha Christie: A vád tanúja
A vád tanúja az egyik kedvenc Agatha Christie-novellám. Így amikor megtudtam, hogy az azonos című, az elbeszélést is tartalmazó novelláskötet megjelenik a Helikon Kiadó tavaly frissen megalkotott Agatha Christie-életműsorozatában, biztos voltam benne, hogy ismét eljött számomra az ideje A vád tanúja újraolvasásának.

Bár a krimi királynőjének sok nagyon különböző hangulatú, szerkezetű és hangvételű kriminovellája létezik, számomra ez az egyik legkülönlegesebb és legegyénibb hangvételű. Mesterien rövid és sűrített, hangulata szuggesztív és baljós, stílusa könnyed, a befejezése pedig szinte kitalálhatatlan. Már persze, ha az ember nem találkozott már valamely adaptációjával, amely megismertette a megoldással. Ám még így is letehetetlen: hiszen amikor először olvastam, azt már én is tudtam, ki a gyilkos. Vagyis hogy mi a megoldása a rejtélyes bűnügynek, amellyel a kedves és kisfiús modorú Leonard Vole-t vádolják: a még nem is olyan idős vénkisasszony, Miss Emily French meggyilkolásának.

Az 1991-es műsorfüzet
Először ugyanis drámaként találkoztam a történettel, színpadon, mégpedig a kecskeméti Katona József Színház előadásában. 1925-ös rövid elbeszéléséből ugyanis Christie az ötvenes évek elején, nagy színházi sikerei korszakában remek színdarabot formált. Mindig is szerettem színházba járni: a kilencvenes évek elején leggyakrabban a kecskeméti Katona József Színházban fordultam meg. Ennek a teátrumnak ma valószínűleg minden második magyar mozinéző ismeri dús díszítésű nézőterét, legalább látásból: itt forgatták ugyanis 2017 sikerfilmjének, a Kincsemnek a színházi jelenetét, amelyben Nagy Ervin, vagyis Blaskovich gróf hatalmas elánnal udvarol Hédikének, azaz Balsai Móninak egy páholy legmélyén. Egyébként is szeretni való a színház, s szép sikereket ér el előadásaival, például a 2016-os POSZT-on. A kilencvenes évek elején is jó időszaka volt: sok izgalmas előadás került a színpadára a Macskajátéktól a My Fair Ladyig, sok jó színész közreműködésével. Ezek közül volt az egyik A vád tanúja 1991-ben, Frenkó Zsolt rendezésében és átdolgozásában. Christine Vole (a novellában Romaine Vole) szerepét Lőrinczy Éva játszotta, Leonard Vole-t Bácskai János, Sir Wilfrid Robartsot, a királyi tanácsost pedig, akinek a szerepét Christie a novellabeli Mr. Mayherne-éből fejlesztette tovább, Áts Gyula. Be kell valljam, annak idején egészen elbűvölt az előadás: egy csapásra Agatha Christie-rajongóvá váltam tőle, s elképesztő módon élveztem, mennyire valóságos volt ez a színrevitel, pompásan kitalált váltásokkal, fényekkel, árnyékokkal, kitűnő jelmezekkel, s mégis mennyire színházszerűnek, sőt színpadiasnak tűnt, ahogy egy tárgyalótermi drámához illik. Így aztán mire először találkoztam a novellával, a rejtély titka már a birtokomban volt: a megoldás, ami miatt a dráma fantasztikus lehetőséget nyújt a Mrs. Vole-t játszó színésznőnek, olyannyira, hogy Billy Wilder híres, 1957-es filmjében, amely a darabból készült, ezt a szerepet Marlene Dietrich szerezte meg magának, s játszotta el felejthetetlenül. A novella azonban azok számára is tartogathat meglepetéseket, akik ismerik a feldolgozásokat: hiszen három fontos ponton is teljesen eltér azoktól.

Marlene Dietrich mint Mrs. Vole
Ráadásul, természetesen, a Helikon új kötete nemcsak ezt az egyetlen írást tartalmazza. Érdekes módon ez a harmadik Magyarországon megjelent, A vád tanúja címet viselő Christie-kötet, de az anyaga nem egyezik meg sem a Hunga-Print, sem pedig az Európa Kiadó által korábban kiadott könyvekével!

Szerepel benne például Agatha Christie magyarul legtöbbször lefordított és kiadott, rendkívül rövid elbeszélése, a Baleset, amelyben a kötelességtudó, nyugalmazott rendőrfelügyelő, Evans forró nyomra bukkan: a Madonna-szépségű Mrs. Merrowdene-ben felismeri egy híres gyilkossági per egykori vádlottját, aki alighanem megmérgezte a férjét, az esküdtszék mégis felmentette. A hölgy ismét férjnél van, férje pedig mérgekkel pepecselő tudós, akiről Evans egyre biztosabban tudja, hogy nemsokára sajnálatos, mérgezéses baleset fogja érni, felesége közreműködésének hála… De vajon hogyan lehet leleplezni egy bűntényt, amit még el sem követtek?

A csodás Basil Rathbone az 1937-es Fülemüle-villában
Szintén bekerült a kötetbe a mesteri Fülemüle-villa, az a lebilincselő, hosszabb elbeszélés, amelyből már 1937-ben filmet forgattak, s talán nem csoda, hogy annyian szeretik. Christie-nek ezúttal egy híres francia bűnügyi botrány, a Landru-per adta az ihletet, amelynek egy bozontos szakállú, csúnya és kopasz, a nőkre mégis ellenállhatatlan hatást gyakorló szélhámos gyilkos állt a középpontjában, akinek az első világháború négy éve alatt 283 menyasszonya volt, s ezek közül tíz nyomtalanul eltűnt. A gaztettek emlékét egy hihetetlen precizitással vezetett jegyzetfüzet őrizte meg, leleplezve a számító gyilkost. Persze a lélektani ábrázolás nagyasszonyának modern és kiszámíthatatlan novellájában a sötét belül lakik, úgyhogy csúf, kopasz férfi szereplőt felesleges keresni a történetben: a gyilkos azonban mégis afféle Landru-módon garázdálkodik. Emellett találni a kötetben játékos hangvételű tolvajlásos történetet, szomorkás gyilkossági elbeszélést, amelyben egy gyerekvers vezetheti nyomra a gyanakvó olvasót, egy frappáns Poirot-történetet, több misztikus bűnügyi novellát, s szerepel benne a Csak akarni kell is – amelyről évekig azt hittem, hogy valamely, Alfred Hitchcock által szerkesztett megdöbbentőmese-kötetben olvastam, míg csodálkozva ismertem fel, hogy Christie-történet: minden abszolút modern, fekete humora ellenére.

A kötet utolsó írása, a Poirot és a rejtély a regattán pedig még a fanatikus könyvgyűjtők és megszállott Christie-rajongók számára is meglepetés lehet: az írónő ugyanis kétféleképp is megírta ezt a történetet, s mindeddig magyarul nem lehetett elolvasni a kis belga detektív főszereplésével készült változatot. Most, a kötetben azonban végre elérhetővé vált. Így a novelláskönyvre igaz, hogy tartalmaz egy olyan Agatha Christie-elbeszélést, amely korábban még sosem jelent meg magyarul!

És persze egészében tanúskodik róla, hogy Agatha Christie remek elbeszélő, különlegesen egyéni stílusú prózaíró és hihetetlenül ötletes, könnyed szerkesztő. Így az egész kötetet csak ajánlani tudom mindenkinek.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Agatha Christie: A vád tanúja
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

2017 kedvenc könyvborítói
Íme a 2017-es év nekem legjobban tetsző könyvborítóinak listája.
Nehezen született meg, több okból, de végre itt van. És meglepően jól néz ki: pedig összeállításánál szabály volt, hogy a könyvet ne csak lássam valahol kívülről, de az olvasmányaim egyike is legyen, és hogy a borítót a magyar kiadás számára tervezzék. Hasonlóan szépeket kívánok idénre is.

I. helyezett
Szofija Andruhovics: Felix Austria
Typotex - Kiss Barnabás borítója
Az ukrán írónő kötete még az év elején jelent meg: amikor befejeztem és becsuktam, valahogy már egyértelmű volt számomra, hogy ez a fedél lesz az év borítója a szememben. Olyan tökéletesen illett a beltartalomhoz, mégis, annyira megvolt a saját világa: egyszerre kísérte és értelmezte a századfordulós, tragikus és groteszk történetet A szecessziós nőalak, sokértelmű jelképeivel, mint a homokóra, az önmaga farkába harapó kígyó vagy a türkizköves gyűrű, a merész, narancssárga-fekete, monarchiás színhasználat, a művészi tipográfia mind teljességgel eredetiek, modernek és formabontók, mégis hagyományokat és a múltat idéző eszközök, amelyek tökéletesen illenek a regény hasonló kettősségéhez. Gyönyörűek a szecessziós fejezetnyitó rajzolatok is.

II. helyezett
Cs. Szabó Sándor: Luther I. Az út
Harmat - Lente István borítója
A sok néha kevésnek szokott bizonyulni: ezen a rendkívül bonyolult fedélfantázián viszont minden tökéletes, harmonikus egységben van. A magyar szerzőnek a reformáció 500. évfordulója tiszteletére megjelent regénye, amely Luther életét beszéli el születésétől 1517-ig, olyan megformálást kapott, amely egyszerre formabontó, és figyelemfelkeltő, mégis nyugalmat és tekintélyt sugároz. Luthernek a Lucas Cranach által festett, szerzeteskorából, vagyis ifjúságából származó portréja adja az alapját: de az arcképből csak a szerzetesi csuha burkolta karokat és a rendkívül kifejező kezeket látni, amelyekből virágok, kéziratok és egy Luther-rózsa burjánzik elő, a menny, a misztikum vagy legalább a kötet felső része felé irányítva a tekinteteket. Külön dicséret illeti a bravúrosan szép belső könyvdíszeket.

III. helyezett
Agatha Christie: Öt kismalac
Helikon  - Tillai Tamás borítója
Valaha imádtam az Európa Agatha Christie-sorozatának fedélképeit: a fantasztikusan éles, pompás látványt nyújtó, szokatlan nézőpontú fényképekkel. Azután jött a teljes borítóváltás, és ránézni többé már nem volt érdemes a Christie-krimikre. Helyesen észlelte a kiadó új vezetése, hogy a különlegesen ötletes, illusztrált borítóké a jövő, de sem a fedélterv (betűk, képek, színek, formák, elhatárolt felületek túlzó és vibráló, egymást is ütő sokasága), sem az aktuális illusztrációk nem voltak elég elegánsak. Az életműsorozat lezárulása után épp csak beinduló, puha kötéses Christie-zsebkiadások azért bizonyították, hogy lett volna még sok vizuális ötlet az Európa Kiadó tarsolyában. Most azonban már a Helikon folytatja a borítóképes utazást: lenyűgöző ötletességgel és szenzációs játékossággal, amelyről itt már részletesen írtam.

IV. helyezett
Raymond Smullyan: Alice Rejtvényországban
Typotex - Faniszló Ádám borítója
Amikor a Typotex Kiadó úgy döntött, hogy megújítja A logika világa sorozatának borítóit, egyúttal - tudtán kívül - eljegyzett engem a logikai fejtörőkkel. A Mi a címe ennek a könyvnek? című Smullyan-kötet ugyanis olyan ötletes fedélképet kapott az új változatban, hogy egyszerűen megvetette magát velem: azután pedig már nem tudtam letenni. Ekkoriban mindenkinek logikai fejtörőket adtam fel... - és beszereztem az összes Smullyan-könyvet. Mivel a zseniális professzor csúf fedél mögött is ugyanilyen volt, az érdem Faniszló Ádámé, aki a Star Warsnak is olyan remek fedeleket tervezett, hogy még George Lucasék is merítettek tőle... Az Alice-könyvek fejtörő-parafrázisai is megtalálták a tökéletes fedelüket a csészeszoknyás leányzóval.

V. helyezett
Martin Walser: Kényszervirágzás
Typotex - Fölföldi Fruzsina borítója
A minimalizmusnak azonban vannak más művészei is. A német írónagyság, Martin Walser rendkívül nehéz témát feldolgozó, monumentális regényét egy komoran és visszafogottan kék fedél igyekszik eladni, rajta fehér virágszállal, amelynek homokóra-vázájában folyamatosan pereg le a homok, amely színével és formáival szinte a valódi sivatag nap-forrósította földjét idézi fel. Mindezt egy köteten, amely több mint négyszázhatvan oldal, s főképpen a bizonytalan férfilétről, a kétségbeesetten kívánt szerelemről, a folyamatosan közelgő halálról, s a fiatalból, egészségesből, büszkéből is öreget, haldoklót és megalázottat csináló időről szól. Tökéletes választás: bízom benne, hogy kézbe véteti a könyvet.

VI. helyezett
Lee Child: A nevem: Jack Reacher - Jack Reacher-novellák
General Press - Kiss Gergely borítója
Ez az a fedél, amelyen önmagában szemlélve, virtuális két dimenzióban  semmi igazán nagyszerű nem látszik. Legfeljebb annyi, hogy szintén a minimalizmusra szavaz. Ugyanakkor így, hogy az új magyar Lee Child-széria immár egy tucatnyi kötete számlál, nyugodtan ki lehet mondani, hogy olyan fedélsorozat született hozzá, amely - bizton mondom - szebb mint bármely angol nyelvű eredeti. Elegánsan, de nem kopóan fekete alapszínre egy-egy ikonikussá váló, kicsi kép kerül (kávéspohár, metrókocsi, kitüntetés, dollárok, töltényűr), s ez határozza meg a gerinc és a hátlap színét (jelen esetben vajszürke). A dombornyomás csak az író nevét illeti meg, de azt finoman a gerincen is. Letisztult, elegáns, tökéletes.

VII. helyezett
Ray Bradbury: Októberi vidék
Agave - Faniszló Ádám borítója
Őszintén szólva nem voltam tőle tökéletesen boldog, hogy az Agave-féle Bradbury-sorozatra is rátalált a minimalizmus. Számomra ugyanis - bármilyen nevetséges is ezt leírni - sok szempontból fogyaszthatóbbá, érthetőbbé tette az író legnehezebb szövegű és legmisztikusabb szövetű novelláit, hogy az előző széria idején afféle reklámborító fedte őket harsány gumicukorszínekkel, különösen fényképezett tárgyakkal és jelképpé váló részletekkel. De ha meg kell tenni, ez a módja...

VIII. helyezett
Donna Leon: Örök ártatlanság
Geopen - A Geografika borítója
A Donna Leon-sorozat nemrég született újjá. A már korábbról jól ismert, hosszúkás kötetforma kissé új borítótervet kapott látványos színekkel és gazdag asszociációkat idéző, pompás fényképekkel. Azt sajnos nem tudtam kideríteni, ki lehet név szerint a legújabb könyv fedéltervezője. Nem járt teljesen kitaposatlan úton, de nagyot alkotott. A regény két angol kiadására is felkerültek már Velence lovai: az egyiken azonban árnyképben, a másikon szinte múzeumi fotóvá retusált, misztikusan sötét változatban szerepeltek. Ellentétben a magyar fedélen kirobbanó arany színnel, amelyet pompás kék csík egészít ki. Kedvcsináló!

IX. helyezett
Veronika Šikulová: Tulipánból paprika
L'Harmattan - Szabó Imola Julianna és Kovácsné Daróczi Annamária borítója
A kiadó Világ-szép-irodalom sorozatának e remek darabja elképesztően szuggesztív és hangulatos fotót kapott a fedelére. A borítóterv Szabó Imola Juliannáé, ő tervezte a sorozat szép jelét, s neki köszönhető a harmonikus tipográfia. Az eredeti elképzelés fekete-fehér képekkel dolgozott, amelyeknek csak egy kiemelt részlete kapott színt: Daróczi Annamária fedele azonban épp oly nosztalgikusan színes, mint a kötet csodás elbeszélései.

X. helyezett
Edith Kneifl: Szép kastélyban szép halottak
Magistra - Takács László borítója
Az, hogy ez a fedél lett a befutó a tizedik helyre, talán sokakban kételyt ébreszt az iránt, hogy egyáltalán meg lehet-e bízni az ízlésemben. Minél kisebb méretben látjuk ugyanis ezt a borítót, annál giccsesebbnek tűnhet, ráadásul az interneten szinte csak hamis színváltozatban fordul elő, élénkebb, sötétebb színekkel, mint a valóság. Mégis: nekem nagy felfedezés volt, amikor kiderült, ez egy magyar borító. Egy romantikus történelmi detektívtörténeten található, amely a schönbrunni kastélyban, szép hölgyek közt játszódik, s benne egy fess magándetektív nyomoz. Véleményem szerint ehhez a cselekményhez pompásan illik a schönbrunni pavilon, a hattyúnyakú hölgy, a baljós naplemente és a visszafogottan aranyszínű borítódíszek kombinációja: ezek közül semmi sem szerepel az eredeti, osztrák változatokon - azoknál sokkal könnyedebb és álomszerűbb. MIlyen kár, hogy a folytatás fedélképe viszont mindenben az ellentétpárja: mindent megtestesít, ami kerülendő, mert giccs...

Link
Szép borítók karneválja (2014)
2015 legszebb borítói
2017 legkevésbé tetsző könyvborítói
Az Olvass magadnak! sorozat kötetei
Kíváncsi vagyok, rajtam kívül emlékszik-e még más is erre a sorozatra. Kis, füzetszerű könyvecskék, színes fedéllel, bennük mesék vagy történelmi regék nagy betűkkel, rövid mondatokban elbeszélve, illusztrációként nagyon szép, körvonalas, kifesthető képek, a (hátsó) borítón pedig egy plecsni egy olvasó, sőt, a könyvébe teljesen belefeledkező mackóval. Ez volt az Olvass magadnak! sorozat.

Egy olyan gyerekkönyv-széria, amely úgy tűnt el a könyvesboltokból, hogy - talán - észre sem vettük, mink volt: olyasmi, amit aztán mintegy öt-tíz év szünet után garmadával fogunk majd külföldi változatból fordítani. Eredeti könnyített olvasmányok olvasni épp most kezdő gyerekeknek. A Ligeti Róbert pszichológus (és Kutiné Sahin-Tóth Katalin tanítónő) által jegyzett sorozat és szövegbázis olyasmit tudott és akart, amit manapság például a Napraforgó Olvass velünk! sorozata, a Geronimo Stilton könyvek számos alsorozata, vagy - "tudományos" szöveggel - a Pannon Literatúra Kis könyvtára és a Pixi ismeretterjesztő füzetei: olyan szöveget adni a még alig-alig olvasó elsősök vagy korán betűket tanuló óvodások kezébe, ami már az ő könyvük, és viszonylag kis olvasottsággal, kevéske gyakorlással is birtokolni tudják a szövegét: vagyis elolvashatják maguknak.

Amit sajnálok, hogy ez egy "régi" sorozat: az első kötetek 1982-ben jelentek meg, s a kilencvenes évek eltüntették őket a boltokból. Ugyanis a fentebb felsorolt szériákkal - amellett, hogy nagyon szépek - akadnak bajaim. Valamennyi fordítás ugyanis, s míg az eredeti változatokat olasz, angol, illetve német olvasáskutatók állítják össze és tanítónők lektorálják, addig a magyar változatok egyszerűen jó vagy rossz fordítások. Így kerülhetnek rendre bonyolult összetett szavak (sőt, néha egyeztetési hibák) a Kis könyvtár szövegébe, szerepelhet magyar helyett német átírás történelmi neveknél egy-egy Pixiben, vagy állhat elő az az elrettentő pedagógiai helyzet, hogy Geronimo Stilton angolul szeretné tanítani kis barátait egy eredetileg olasz gyerekek számára megszerkesztett zsebkönyvben, amelynek az olasz sorait nálunk egyszerűen átfordítottak magyarra, fütyülve arra, miben különbözik a magyar nyelvtan az olasztól.

Érdemes ezt összehasonlítani azzal, hogyan készültek az Olvass magadnak! füzetek. Ezekben szándékosan kerülik az összetett szavakat, a toldalékhalmozást, a mássalhangzó-torlódásos és a túl hosszú szavakat, továbbá két szinonima közül is mindig a rövidebbet választják. A tulajdonnevek, az esetleg feltétlenül szükséges összetett és hosszabb szavak első megjelenésükkor mindig toldalék nélkül szerepelnek, az igekötős igék pedig úgy kerülnek mondatba, hogy az igekötőt külön lehessen írni. A tördelésnél a jelzőt és a jelzett szót, az igét és az igekötőt, az igét és a vonzatot igyekeznek egy sorba juttatni. Mire tehát megszületik a redukált szókincsű, rövid kis szöveg, amely egy-egy oldalon látható, százszor is átgondolták olvasástechnikai szempontból - ellentétben a hasonló külföldi művek egyszerű lefordításával.

Mégis: az Olvass magadnak!-ot kevesen ismerik. Talán azért, mert nem olyan látványos, hisz fekete-fehér képek kísérik a szövegeit. Vagy azért, mert nem trendi, külföldi, friss sorozat. Ezért szeretném ajánlani mindenkinek! Hiszen ma már - újra létezik! S ha régi, milliós eladási példányszámait nem is éri el: érdemes lehet beszerezni.

A képek esetében a szükségből, az eredeti, olcsó kiállításból sikerült erényt kovácsolni: a színezéssel egy újabb szempont belépett, hiszen eközben is látható, olvasgatható a szöveg. Nekem is sok-sok szépen színezett és kevésbé szépen sikerült füzetem van a régi időkből: talán a legjobban a Csipkerózsika vált színessé. A rajzolók között olyanokat találni, mint Sóti Klára, Békés Rozi vagy Tarnóczy Zoltán.

A szövegeknek pedig nagy előnye, hogy a könnyebb olvasmányok jól ismert, nem egyszer magyar népmesék, a kicsit nehezebbek pedig magyar történelmi regék és mondák alapján íródtak. Így felkelthetik az érdeklődést hazánk kultúrája, történelme iránt (nekem például máig meghatározó A kardot válaszd! történetmesélése), ami egy külföldi sorozatnak nem is lehet tiszte.

A hozzáférés ismét megoldott: a sorozat kiadására ugyanis nemrég létrejött egy magánvállalkozás, amelynek a Bookline, Libri, Líra üzletei és rendszerei mellett az Ecclesia boltokban és a Könyvtárellátónál is meg lehet vásárolni a könyvecskéit 590 Ft-os áron.

Így nem marad más hátra, mint mindenkinek ajánlani a sorozatot. Alább a kötetek felsorolása olvasható, zárójelben az olvasmány nehézségi szintjével. (A régi füzeteket úgy hirdették, hogy az 1-3. szintet decembertől, a 4-5. szintet áprilistól ajánlják az elsősöknek.)

Mesék
Piroska és a farkas (1)
A három kismalac (1)
Hófehérke és a hét törpe (1)
A kiskakas gyémánt félkrajcárja (1)
Hüvelyk Matyi (2)
Csipkerózsika (2)
Ludas Matyi (2)
Az öreg halász és a felesége (2)
Pinokkió (3)
Egyszer volt Budán kutyavásár (3)
Hamupipőke (3)
A kolozsvári bíró (3)
Terülj, terülj, asztalkám! (3)
Az okos lány (3)

Történetek
A csodaszarvas (4)
A fehér ló mondája (4)
Botond (4)
A kardot válaszd! (4)
A csodatevő király (4)
A második honalapító (4)
Az életmentő király (4)
A hollós vezér (4)
A déli harangszó (4)
Mátyás király vitéze (4) 
Gábor Áron rézágyúja (4)
Isten kardja (5)
István király (5)
Az egri vár hősei (5)
Az utolsó budai pasa (5)
Vak Bottyán (5)
Napkelet vándora (5)
Az árvízi hajós (5)
Rakéta az Ipoly fölött (5)

Megjegyzés: a régi könyvecskék hátulján hirdették még a következő füzeteket: Az óriás répa, Bocskai hajdúi, Esküre emelte kezét, Toldi Miklós, Utat a királynak! Ezek azonban nem jelentek meg. Az új kiadó jelenleg előkészületben lévőként a Bocskai hajdúit és a Toldit hirdeti, de még ezek sem kaphatóak. A fentebb felsorolt régi füzetek mind megjelentek új kiadásban és beszerezhetők, kivéve a Rakéta az Ipoly fölöttet.
Szőrös pisztráng - és más izlandi történetek
Erről a könyvről már igen régen szerettem volna posztolni, csak nem tudtam okosan eldönteni magamban, hogy pontosan mit is írjak... Ahhoz ugyanis kevés vagyok, hogy részletesen és értelmesen bemutassam, milyen pompás ez a gyűjtemény: a Napkút Kiadó Világszirmok sorozatának első, és véleményem szerint legjobb kötete. A Szőrös pisztráng címet kapott könyv ugyanis izlandi regéket és mondákat tartalmaz Szabó Pál Barna fordításában. Ha azonban elolvassuk, valami sokkal izgalmasabbat kapunk, mint válogatást az izlandi nép kultúrájának javából. Számomra például ez a könyv sokat megértetett az izlandi skandináv krimik világlátásából, helyenként elképesztően szuggesztív babonahangulat áradt belőle, máskor meg szinte előttem hullámzott a tenger, azokkal a valószerűtlenül kékes és fehéres habtaréjokkal a hátán, ahogyan csak Izland partjairól látható. Mindez - a könyvnek köszönhetően.

A Szőrös pisztráng szövegei az impresszum szerint egy 1972-75 között készült izlandi népmesegyűjteményből valók (Íslenskar þjóðsögur), amely "Jón Björnsson 1901-es kiadása alapján, Jón Árnasson és munkatársai 1862-es gyűjtéséből" készült. Azt nem tudom, miként válogatta össze a fordító a könyv anyagát, de lévén kiváló, Izlandon élő zenész, aki szabadidejében készítette el a magyar kötetet, biztos, hogy csupa olyan regét és mondát választott ki, amely képes megragadni egy az izlandi kultúra tájain csak vendégeskedő olvasó figyelmét is. Ezek a történetek sötétek, kegyetlenek, sokszor első látszatra logikátlanok is, ugyanakkor hihetetlenül izgalmasak és: teljesen mások, mint a nyugat-európai nagy népektől megszokott rege- és mondakincs darabjai.


Először is rövidek, másrészt meglepő témájúak: a kötet első felében (Segítők és fenevadak: Állatok dolgai) főleg állatmesék, állatot szerepeltető regék, állatokkal kapcsolatos hiedelmek és babonák szerepelnek, huszonöt, míg a második rész (Árnyak és kísértetek: Szellemhistóriák) bemutat néhányat az izlandi néphit szörnyei és gonosz lelkei közül, illetve eredetlegendákat és kísértettörténeteket tartalmaz, összesen huszonkettőt. Nem egészen száz oldalra tehát majdnem félszáz elbeszélés esik: közülük is némelyik mindössze fél oldalas.


A második furcsaság, hogy a mondák között hiába keresnénk olyat, amely Siegfriedhez, Attilához vagy Szent Lászlóhoz hasonló hősökről szól. Ami logikus: az izlandiaknak számos pompás, hősi sagájuk maradt fenn gondos leírásban az első ezredforduló környékéről (pl. a Völsunga saga, az Egils saga, a Njáls saga, a Hrafnkels saga, a Gísla saga, a Bandamanna saga, Vörös Eirík története, Próza-Edda). Többet közülük magyar fordításban is elolvashatunk: telve vannak hétköznapi izlandi emberekkel és nem mindennapi izlandi héroszokkal, ahogyan az a mondákhoz illik. Ezek a művek mégis olyan olvasmányosak, mint a legjobb regények. Mellettük semmi kedvem nem volna lebutított prózamesketéket olvasni Kopasz Grím-fia Egilről vagy a Völsungokról: s azt sem hiszem, hogy a 19. századi izlandiak annyit regéltek volna róluk, mint a 19. századi székelyek Csaba királyfiról.


Nem: ennek a könyvnek az alapján úgy tűnik, az izlandi folklór egészen másból állt: az embereket olyan rettenetes, természetfeletti vagy hősi, mégis, a saját életükkel rokonságot mutató történetek érdekelték, mint a kötőtűvel átszúrt koponya, az újszülöttjét elrekkentő, szívtelen leányanya vagy épp a félig a földbe süllyedt templom elátkozott papjának regéje. Igaz, ezekben a természetfeletti tesz igazságot: lelkek lepleznek le egy gyilkost, túlvilági hangok kergetnek őrületbe egy másikat, s egy kísértet fián teljesedik be a jóslat a templom összedőlésével - mégis a rövid, velős mesék olyan dolgokról szólnak, amelyek fontosak lehettek a mesélők jelen idejű közösségének is, s amelyekhez hasonló gyakran előfordulhatott a mindennapokban.


Persze vannak regék, amelyekben sírmanók, mászkáló csontvázak és kísértetharamiák is színre lépnek. De lehet-e ezen csodálkozni, amikor Izland vad vidékén még a huszonegyedik században is el tud tűnni nyomtalanul ember vagy állat: a GPS és az okostelefon korában is dönthetsz rosszul, s kerülhetsz szembe úgy a természettel, hogy csak a csontjaid találja meg a késő arra járó. Hogy is ne lebegne ez az állandó, reális mulandóság a 18-19. századi történetek felett? Ami pedig számos regét összeköt: a teljes kibékülés a halál gondolatával, a halott ősök, sőt, az ismeretlen halottak tisztelete, mint alapvető kötelesség, amely biztosítja egy társadalom működését. Ezért mesélnek a titokzatos rúna-sírkőről, arról, hogyan bűnhődött meg egy pap, aki úgy döntött, áthelyezteti a temetőt és felásatja a régi sírokat, meg a fiúról, aki egy emberi csontot talált egy sírban, s sértőn mókázni kezdett vele, ám az árnyak móresre tanították. S ezért szól történet a maga fejére átkot vonó vőlegényről, aki a templomkertben sírt ásva meghívta saját esküvőjére az ott előkerült, ismeretlen halottat... De ezért születhetett rege a két részeges barátról is -  arról, aki meghalt, s folyton kísértette még élő cimboráját, s az épp házasulóban lévő cimboráról, aki végül megbékítette a kísértetet: azzal, hogy bort öntött a sírdombjára.


Amikor pedig elolvashattam a szinte hihetetlen történetet az aranyhordók helye nevű, titokzatos tanyáról, a hasadékról, a földindulásról, a lányról, akinek hollók mentették meg az életét és az asszonyról, aki három évig élt a föld alatt... - hirtelen úgy éreztem, most kezdem igazán érteni az általam nagyon kedvelt izlandi krimiszerző, Arnaldur Indriðason regényeinek sötét, vigasztalan, szinte átkokkal teli, mégis modern hangulatát. Hiszen valahol minden izlandi olyasféle örökséget hordoz magában, amilyet ezek a regék közvetítenek. A múlt tele van emlékekkel arról, hogyan győzte le a természet az embert és hányszor, s milyen kevésszer sikerült az embernek a visszavágás.


Amikor megnéztem a Feledés című, 2013-as sci-fit, amit nagyrészt Izlandon forgattak, elsőre megállapítottam, hogy talán egy kicsit túlzásba vitték a szűrök és a CGI használatát egyik-másik táj felvételénél. Aztán sürgősen helyesbítenem kellett a meggyőződésemen -, kiderült ugyanis, hogy az általam művinek vélt jelenetekben éppenséggel sem szűrő, sem CGI nem működött közre: a valódi Izlandot láttam, a maga elképzelhetetlen időtlenségével, lakatlanságával, monumentalitásával és szinte holdbéliségével. Azóta szívesen elutaznék oda egy nyári körülnézésre (a télre gondolni sem mernék): elképesztő, hogy van még ilyen vidék a telelakott, túlcivilizált Európában (ráadásul egy abszolút élre törő, például az oktatási programjáról híres, modern országban).


A Szőrös pisztráng első részének meséi ezzel a tájjal ismertetnek meg, s állatlakóival, akik közül jó páran a mesék birodalmából érkeztek. Olvashatunk a jegesmedvék eredetéről, a fókanépről,  a szerencsét hozó gémlábról, a holló gázlójáról, a hím sarki róka és a nőstény macska elátkozott utódairól és a mérgező halakról, melyek közül némelyik sose létezett ugyan, mégis saját neve van izlandiul. Az én kedvenc történetem a fókafeleségről szól, aki csak addig tudott emberalakban élni, s gyermekeket szülni egy férfinak, míg vissza nem szerezte levetett fókabőrét: akkor otthagyta az embereket és visszaúszott a tengerbe. Néha messziről megnézte a gyermekeit, "gyakran dobott feléjük mindenféle színes halat meg kagylóhéjat. De anyjuk soha többé nem tért vissza a szárazföldre..."

Mindenkinek ajánlom ezt a kis, szomorkás-borzongató kötetet. Nem gyerekirodalom: ellenben csodás olvasmány!
2017 legkevésbé tetsző könyvborítói
Tavaly valamiért elmaradt, idén azonban ismét szeretném megmutatni, melyek voltak a 2017-es év kínálatából a kedvenc könyvborítóim. Miközben összeszedegettem egy tízes listát, történt más is: valószínűleg azért, mert mostanában néha kissé negatív vagyok... megszületett az előző év legkevésbé tetsző fedélképeinek hármas listája.
Íme:

3. Luther Márton: Asztali beszélgetések, Helikon Zsebkönyvek 60., Helikon
Tulajdonképpen nincsen semmi problémám a Luther szellemes gondolatait közlő gyűjtemény borítójával. Igaz, szerzőarckép, ami elég ritka a sorozatban (Sigmund Freud második kötetén váltotta az első kötet ötletesen hófehér női ágyékát a professzor cigarettázós arcképe...). De amikor Luther műve először megjelent magyarul, szintén egy portré díszítette (egy festmény), így nem meglepő, hogy Szabó Levente játékos borítótervén is Luther arca mosolyog ránk a szokásos reformátori kalap alól. Csak az a borospohár - csak azt lehetne feledni... Lutherhez először is a sör kapcsolódik, erről a kötet olvasása során is meggyőződhet bárki. Másrészt ez az egész "igyunk, kissé tiszteletlenül modernizálva a nagy reformátor alakját"-ötlet vizuálisan már többszörösen foglalt volt 2017-ben: elég csak a hazai gyártmányú Reformátor díszdobozos sörválogatásra gondolni.

2. Ungváry Krisztián: A szembenézés hiánya, Szerzői kiadás
Úgy gondolom,  ez egy fontos könyv. S mostoha sorsú: bár a Jaffa oldalán jelenleg is fenn van, mint a Modern magyar történelem sorozat következő kötete, ha kinyitjuk fizikai megvalósulását, kiderül, a kényes témájú könyv (alcíme: Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Magyarországon 1990-2017) végül mégsem a Jaffa gondozásában jelent meg: nem, ez látszólag egy egyszerű magánvállalkozás. Felelős kiadója a szerző, Ungváry Krisztián történész, a megjelentető az ő kft-je, a belső címoldalon nem szerepel a Jaffa neve. Ez a kínos kötet kitagadtatott... Azért remélem, sokan elolvassák. Mindenesetre a borítója nem teszi az év könyvévé, pedig az még eredeti tervezés. Rendben, értem én, a kötetcímről azonnal a szembenézés, vagyis szembe nézés ugrott be, de a titkos szalagnak látszó szem, avagy szemnek tűnő szalag több mint fárasztó ötlet...

1. Charlotte Brontë - Clare Boylan: Emma Brown, Lazi
A Lazi Kiadó küzd a borítókkal, mióta csak érthető anyagi megfontolásokból szépirodalmi szériájuk kemény kötésesből puha kötésessé változott, s elvesztette mintegy évtizedes, elegáns, visszafogott, a boltokban is jól felismerhető külsejét. A puha kötéssel új borítóterv érkezett: kezdetben két festménnyel, amelyet középütt világosabb színfelület választ el. Azután sajnos sikerült felfedezni, hogy össze is lehet mosni a két képet: és elszabadult a pokol. A Lazi-fedélképek ma már kifejezetten giccsesek, tele tolakodóan erős, egymást nagymértékben ütő tarka színfoltokkal, hatalmas, mosolygó filmalakok abszolút esetlegesen kiválasztott képeivel, kanyargó, műromantikus, árnyékot vető betűkkel. Mivel a megjelentetett szerzőket állandó kedveltségük meglepő módon a lektűrhöz, valódi írói rangjuk azonban a szépirodalomhoz kapcsolja, szerintem nagy gond van azzal, hogy műveik újabb kiadásai kapásból az egyszeri fogyasztásra szánt szórakoztató irodalom polcán, halmában jelölik ki a helyüket, hiába a (visszatérő) kemény kötésük. Az Emma Brown fedélképe ráadásul 2017 év eleje óta már foglalt is: egy Jankó Olga-köteten sokkal egyértelműbben sikerült elhelyezni, úgy, hogy a modellnek mindkét karja megmaradt...

Természetesen ezek azok a nem túl találó könyvborítók, amelyek esetében olvastam is a hozzájuk tartozó könyvet. Ez azért fontos, mert természetesen ronda könyvborítókat garmadával lehetne találni: a fentiek akár a szépek közé is tartozhatnak - de nekem nem tetszettek.
A fanyalgást nemsokára követi az ünneplés: hamarosan jön a 2017 kedvenc könyvborítói bejegyzés.

Link
Szép borítók karneválja (2015)
2017 kedvenc könyvborítói