Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 1.

Azóta lelkesedem Orczy Emma bárónő Vörös Pimperneléért, amióta réges-régen, egy szegedi pinceantikváriumban a kezembe került a The Scarlet Pimpernel friss, 1990-es magyar fordítása. 260 Ft-ot fizettem érte 1997 júliusában. Azóta a Rakéta kiadta kötet már megkopott és megviselődött, de még mindig becsben tartott darabja a könyvtáramnak

Orczy Emma hosszú élete során tizenegy regényt írt a hőséről. Emellett kiadott róla két elbeszéléskötetet, írt két könyvet az őséről és egyet a leszármazottjáról. A sorozat tiszteletbeli tagja még egy konzervatív szemléletű esszékötet, a The Scarlet Pimpernel Looks at the World, ez azonban sokkal inkább szól arról, miként látta 1933-ban Orczy Emma a világot, mint Sir Percyről, nem csoda hát, hogy ma legfeljebb az érdekessége jelenti az értékét. Egészen másképp érzek azonban a regényekkel és elbeszélésekkel kapcsolatban: ezeket ma is olvashatónak, sőt, olvasandónak érzem, vagyis - rajongok értük.

Sajnos magyar nyelven mindössze négy Pimpernel-regény látott napvilágot, továbbá a Sir Percy huszadik századi leszármazottját a Trianon utáni Erdélybe utaztató ötödik kötet. Így rajongásomnak sokáig gátat vetett, hogy a teljes Pimpernel-korpuszt csak angolul lehetett megismerni. Ebben a ötrészes posztsorozatban azonban szeretném a Vörös Pimpernel valamennyi kalandját bemutatni, hiszen a magyarra át nem ültetett történetek között is találtam igazi nagy kedvenceket.

Orczy Emma munkássága és a Pimpernel-saga

Orczy Emma 1903-ban teremtette meg hősét egy színdarabban. Ez kezdetben nem aratott átütő sikert, de éveken át műsoron maradt, s mire 1905-ben megtörtént a West End-i bemutatója, már jelentős volt a rajongótábora. Erre alapozva sikerült végre Orczynak megjelentetnie első Pimpernel-regényét, az 1905-ös The Scarlet Pimpernelt (amely magyarul minden fordításban A Vörös Pimpernel címen ismert, bár filmváltozatát keresztelték már A skarlát virágnak is), amelynek megírása megelőzte ugyan a színdarabváltozatot, ám mindeddig nem talált kiadóra. Most viszont azonnal bestsellerré vált.

A hatalmas siker villámgyorsan folytatásokat eredményezett. 1906-ban megszületett az I Will Repay (Megfizetek), 1908-ban a The Elusive Pimpernel (Az okos Pimpernel), s a sor megkoronázásaként 1913-ban az Eldorado. Ezek a regények tökéletesen érthetőek és olvashatóak voltak önállóan is, bármilyen sorrendben, mégis egymásba fűződtek. Szoros összetartozásukat az is mutatta, hogy időrendjük folyamatos volt, s a szereplők néha visszautaltak egy-egy korábbi kötet kalandjaira vagy szereplőire (bár a korábbi regények izgalmas megoldásait nem fecsegték el). 1913-ban azonban Orczy előállt a The Laughing Cavalier-val, amely Sir Percy egy ősének 17. századi kalandjait beszélte el. Kíváncsi vagyok, ekkoriban gondolt-e arra, hogy Diogenesnek, az első Sir Percynek is szentel három-négy egybefűzött regényt. Mindenesetre, ha valamikor be szerette volna fejezni az eredeti Pimpernel-sagát, itt volt rá a lehetősége, hisz az Eldorado bizonyos szempontból alkalmas volt erre.

Fred Terry, az 1903-as Sir Percy
Végül mégsem élt vele. Továbbra is érdekelte a hőse, s 1917-ben a Lord Tony's Wife című regényben először írt meg olyan történetet, amely beilleszthető volt a korábbi időrendbe, jelesül a The Elusive Pimpernel után, de az Eldorado elé. A későbbiekben ennek a technikának a segítségével bővíthette tovább kedvére a sorozatát, hiszen mindig nyílt alkalom elmesélni egy-egy közbeeső kalandot. 1919-ben e technikával kapcsolt a kronológiába tizenegy novellát és elbeszélést, amelyek a The League of the Scarlet Pimpernel című kötetben láttak napvilágot. 1920-ban a The First Sir Percyvel ismét elkalandozott a 17. századba, folytatva a The Laughing Cavalier-t. 1922-ben azonban megint visszatért az eredeti és egyetlen Vörös Pimpernelhez: és úgy döntött, lezárja kalandozásait. Ehhez a méltó teret és időpillanatot a forradalmi kormányzat bukása biztosította: a The Triumph of the Scarlet Pimpernel újabb, ezúttal kronológiailag utolsó diadalt hozott a hősnek.

Orczy azonban, bár ismét megtehette volna, ezúttal sem búcsúzott el Sir Percytől. Az 1924-es Pimpernel és Rosemary (Pimpernel Erdélyben, egy 20. századi sztori) után végleg a Nagy Francia Forradalom idején kalandozó hőse felé fordult. 1927-ben kiadta a Sir Percy Hits Back című regényt (Sir Percy visszaüt), amelyet aztán sorra követett az Adventures of the Scarlet Pimpernel című, nyolc történetet tartalmazó elbeszélésgyűjtemény (1929), majd négy újabb regény, az A Child of the Revolution (1932), a The Way of the Scarlet Pimpernel (1933), a Sir Percy Leads the Band (1936) és a Mam'zelle Guillotine (1940). 1924 után tehát nem írt már ősökről, sem utódokról, csak és kizárólag a valódi Pimpernelt ajándékozta meg újabb és újabb lebilincselő kalandokkal, amelyek a korábbi könyvek közé ékelődve, 1792 és 1794 között, változatos időpontokban játszódtak. Orczy negyvenéves volt, amikor könyvben megteremtette hősét, s hetvenöt, amikor utolsó regényét kiadta róla.

Douglas Sills az 1997-es musicalben
Természetesen Orczy Emma számos más művet is írt, rendkívül termékeny szerző volt. Első regénye, a The Emperor's Candlesticks (Ferenc József gyertyatartói) harmincnégy éves korában, 1899-ben jelent meg, utolsó kötete, a The Will-O'-The-Wisp 1947-ben, halála évében. A történelmi és kalandregény műfajában olyan sikerkönyvek kapcsolódtak a nevéhez, mint az In Mary's Reign (Összekuszált fonat, 1901), a Beau Brocade (1907), az Unto Cæsar (Adjátok meg... / Isten és a császár, 1914), a Leatherface (1916), vagy a The Honourable Jim (Jim úrfi, 1924). S akkor még nem esett szó detektívtörténeteiről és meséiről. Egyik történelmi kötetében, a The Uncrowned Kingben (1935) a megszöktetett XVII. Lajos leszármazottjának életét mutatta be, vagyis lazán kapcsolódott az Eldorado című Pimpernel-regényhez, de Sir Percy vagy bármely utóda már nem tűnt fel a történetben. Több művében foglalkozott a magyar történelemmel, szerepeltetett magyar hősöket. A legfontosabb ilyen (a Pimpernel és Rosemary mellett) az A Bride of the Plains (1915), amelyet Kossuth Lajos emlékének ajánlott. E "magyar érzelmű" műveiben azonban sajnos kissé didaktikusan politizál is, amit persze a könyvek keletkezési évét nézve nem is lehet csodálni.

Bár Orczynak számos pompás könyve van, történelmi munkái közül egyértelműen a Pimpernel-saga a legkiemelkedőbb. S nemcsak a legendás, szemléletformáló, sokaknak mintaadó első regény, hanem a jól sikerült folytatások is, amelyek témájuk szempontjából már ismerős világban járva a maguk óvatos-konzervatív módján kísérleteztek is, például újfajta cselekményszövéssel, hőskezeléssel, terjedelmi és szerkesztési megoldásokkal.

The Scarlet Pimpernel (1905)

A sorozat bemutatása után ebben a bejegyzésben az ősműről esik még szó, amellyel minden elkezdődött. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy erről a könyvről egyrészt nem tudok eleget beszélni, másrészt viszont már írtam róla a blogon 2011-ben. Ez utóbbi írás, A Vörös Pimpernel - modern magyar mítosz ma is tükrözi a véleményemet, így az alábbiakban csak néhány utóbb eszembe ötlött, nem igazán összefésült gondolatot szeretnék rögzíteni. Mivel ez a könyv nagyon ismert, a leírás több spoilert tartalmaz.

A cselekmény - unásig ismert. 1792 szeptemberében vagyunk. Augusztusban a forradalmi Franciaországban végleg megszűnt a királyság, megtörtént a mérsékelt köztársaságpártiak, a girondiak hatalomátvétele. A francia hadsereg a valmy-i csatában megállította a porosz-osztrák előrenyomulást. Bekövetkezett a szeptemberi vérengzés, megkezdődtek a kivégzések. Egy csapat angol, nemesi származású fiatalember, a Vörös Pimpernel Szövetsége kivégzésre ítélt embereket menekít a forradalmi Párizsból és Franciaországból, át a csatornán, Nagy-Britannia békességébe: férfiakat, nőket, gyerekeket.
A franciák szeretnék megállítani a vakmerő és sikeres mentőakciókat. Megérkezik Londonba Armand Chauvelin, a francia kormány teljhatalmú megbízottja, akinek fő feladata a Vörös Pimpernel személyazonosságának megállapítása, hogy következő franciaországi akciójakor lecsaphassanak rá és kivégezhessék. Chauvelin megzsarolja a társasági élet csillagát, Lady Marguerite Blakeney-t, hogy kémkedjen azok után a fiatal arisztokraták után, akik Chauvelin biztos tudomása szerint tagjai a Szövetségnek. Ha hasznos információt nyújt, azzal megmentheti elfogott bátyja, Armand St. Just életét. Ha ellenáll, azzal guillotine alá küldi a testvérét. Marguerite lomha észjárású és közönyös férjétől, a piperkőc Sir Percy Blakeney-től sem remélhet segítséget, így végül átad Chauvelinnek egy töredékinformációt, s ezzel közvetve hozzásegíti, hogy a Pimpernel nyomába szegődhessen. A Vörös Pimpernel azonban nem más, mint a valójában bátor és okos Sir Percy. Amikor Marguerite rájön, hogy a férjét árulta el Chauvelinnek, barátjuk, Sir Andrew segítségével maga is átkel a csatornán, hogy megmenthesse Percyt.
Tanúja annak, miként menekül meg a férje némi burnót segítségével, amikor Chauvelin először el akarja fogni a fogadóban, majd követi a Pimpernelt üldöző franciákat a tengerpartra, hogy figyelmeztethesse Sir Percyt a rá és a szökevényekre, köztük Armand-ra leső veszedelemre. Elfogják azonban, s nem menekülne meg, ha a másodjára is felsült Chauvelin, aki a szökevényeknek csak hűlt helyét találja, nem hagyná ideiglenesen magára a franciák által bosszúból megvert zsidó szekeres társaságában. Utóbbi volt az, aki korábban a partra vezette a francia katonákat, de a Pimpernelt nem tudta előteremteni nekik. Míg Chauvelin harmadjára is teljesen rossz helyen kutatja a bátor hőst, Marguerite rájön, az események közben érthetetlen módon el nem menekülő, öreg, gyáva és megalázott szekeres valójában Sir Percy egy újabb álruhában, aki azért maradt mindvégig mellette, hogy a szökevények után őt is megmentse. Mindent eltűrt a franciáktól, hogy kiszabadíthassa a feleségét: ám ez azt is jelenti, hogy mindvégig karnyújtásnyira volt Chauvelintől, az mégis elszalasztotta a lehetőséget az elfogására.
Az újra egymásra találó, s minden félreértésüket tisztázó házaspár boldogan hajózik hazafelé Sir Percy hajója, a Day Dream fedélzetén, Chauvelint pedig soha többé nem látja senki Londonban...

Sir Percy - a regény főhőse, akiről még sok szó esik majd, igazi, nagy találmány. Izgalmasan kétarcú szereplő, aki sokat köszönhet annak, hogy félig-meddig színpadra született. Van-e hálásabb szerep egy hősalkatú színésznek, mint ha végletesen, harsányan, szellemesen komédiázhat és nevetségessé teheti önmagát egy langaléta, lassú észjárású piperkőc szerepében, tudva, hogy mindez nem rombolja az imázsát, hiszen a közönség a következő pillanatban férfias, rettenthetetlen, önfeláldozó kalandhősként és romantikus szerelmesként is látni fogja? Ez a kettősség teszi filmen is hálás szereppé Blakeney alakját.
Emellett azonban még sok különféle lehetőség rejtőzik Sir Percyben. Például többszörös titokzatosságot hordoz magában. Vajon miként hatott rá édesanyja elmebaja, apja boldogtalansága, s az, hogy élete nagy részét külföldön töltötte? Mi mindent tanult utazásain? Miként tett szert arra a képességre, hogy az álcázás mestere legyen? Feszültséggel teli a szerelme rajza is. Önmagában különös és izgalmas, hogy a regénybeli párkapcsolat már rég túl van az udvarláson-ismerkedésen. Vajon hány olyan romantikus történet van, amelynek női és férfi főhősével egy szétesőben lévő házasság romjai között, az elhidegülés mélypontján találkozhatunk először? Egyáltalán: hány romantikus kalandhős él házasságban története kezdetekor?

Percyt sokféle szerepben mutatja be a sorozat első regénye. Pimpernelként például látszik, hogy kiváló szervező, olyan ideális vezér, akire felnéznek a Liga tagjai, akinek kérdés nélkül engedelmeskedik számos más bátor fiatalember, s akit társai nemcsak elfogadnak, de - méltán - idealizálnak is. Percy nagy játékos: nemcsak mint álcázóművész és az üresfejű dandy pimasz alakítója, de mint kockázatot vállaló, tervező, teremtő elme is. Minden szituációra van legalább három mesterterve, ezért a szavára joggal lehet adni. Ugyanakkor minél nagyobb, váratlanabb a veszély, annál nyugodtabban tervezi át a már megtervezettet, s annál nagyobb hidegvérrel vállal újabb kockázatokat. Ifjúkora ellenére azonban meglepően felelősségteljes: a regények Sir Percyje sosem kockáztatja mások életét, csak és kizárólag a sajátját. Sem könnyelműség, sem heves érzelmek, sem lelkes forrófejűség nem jellemzi, mint a barátait: mindig higgadt, és a legrosszabb helyzetben is megőrzi a humorérzékét. Eközben mély és erős érzelmek dúlnak benne, ám Lord Tonyval vagy Sir Andrew-val ellentétben ezeket csak ritkán mutatja ki, idegenek előtt pedig soha.
Vagyis nemcsak két maszkja van (a lusta Sir Percival Blakeney baronet és az épp soros álruhájához tartozó szerep), hanem három: a valódi Sir Percy látszólag olyan erős, nyugodt, hallgatag férfi, amilyenekkel telve vannak a korabeli angol regények, e mögött az álarc mögött viszont Marguerite-hez illően büszke, kalandos és szenvedélyes ember. (Egy későbbi regényben majdnem megfojtja Chauvelint, amikor az arra célozgat, miként bántaná Marguerite-ot: de percekkel később higgadtan elnézést kér, majd a ruhafodrokról kezd csevegésbe - és Chauvelinnek soha többé nem sikerül kihoznia a sodrából...) 

Marguerite és Percy házassága - a regény elején bosszantóan érthetetlen, s ezért megfejtésre vár, a regény végén pedig meglepően modern, ideális kapcsolattá válik (s minden későbbi történetben is az marad).
A házasság megkötésekor mindkét fél némiképpen meglepő döntést hoz, s azután egészen mást kap, mint amire számít. Blakeney polgárlányt, színésznőt és külföldit vesz feleségül, s cseppet sem érdekli, mások mit szólnak a döntéséhez. Marguerite-ot a legtöbb film és adaptáció olyasvalakinek ábrázolja, aki mély érzelmekkel viseltetik a férje iránt már megismerkedésükkor. Orczy Emma regénye azonban ellenkezőleg, olyat merészel, ami ritka a románcokban: Marguerite bevallja benne Sir Percynek (igaz, akkor már telve szerelemmel), hogy amikor elfogadta a házassági ajánlatát, még nem volt igazán szerelmes bele. Inkább az foglalkoztatta, hogy egy gazdag, jó külsejű, befolyásos angol arisztokrata figyelme fordult felé, aki egyértelműen halálosan szerette őt. A házasság kezdetekor tehát Percy szerelmes, a felesége azonban valójában nem. Mire azonban megkezdődik a regény, a két fél szinte teljesen eltávolodott egymástól, az érzelmek pedig - látszólag - felcserélődtek: Marguerite eseng a férje szerelméért és imádja őt, Percy azonban udvarias, de hideg, sőt, olykor szinte gyűlölettel teli iránta.
Az előzményeket csak visszatekintésből tudhatjuk meg. A cselekmény információi szerint Sir Percy Blakeney 1792-ben huszonnyolc éves, s már egy éve házas. Feleségét, az 1792-ben huszonöt éves Marguerite St. Justöt három évvel korábban pillantja meg Párizsban, amikor épp keleti útjára van indulóban, de sosem felejti el. Amikor 1790-ben visszatér Európába, őszintén és hevesen udvarolni kezd neki, 1791 őszén pedig feleségül veszi. Egy nappal az esküvőjük után úgy értesül, hogy Marguerite okozta St. Cyr márki és családjának vesztét. Percy megkérdezi a feleségétől, igaz-e a hír: s bár nem kér magyarázatot, de elvárná azt. Marguerite azonban kacéran és büszkén mindössze arra kéri, hogy maradjon hozzá lojális magyarázat nélkül. Amikor Percy erre a becsületét kockáztató, szolgai alárendelődésre nem képes, Marguerite rövid időre sértetten visszaköltözik a bátyjához. Váratlanul rájön azonban, hogy valójában nagyon is szereti a férjét. Mindaddig úgy gondolta, a rang, a vagyon, a szép jövő a legvonzóbb Percy-ben, s a tudat, hogy a férfi emésztően szerelmes belé. Amint azonban elhagyta őt, egyértelművé válik számára, hogy szüksége van rá, hogy már nem csak próbálja szeretni, hanem a legteljesebb mértékig szerelmes belé. Visszatér hát a férje oldalára, ám már nem tudja helyrehozni a bizalom elveszését: s ettől kezdve valójában idegenekként élnek egymás mellett.
A házasság képe pontosan a regény közepén, a 16. fejezetben válik teljessé, amelyben Marguerite a férjéhez fordul, hogy megmenthesse a bátyját. Ekkor jön rá, hogy a férje még mindig szereti őt, Percy pedig ekkor tudja meg azt az igazságot, amit Marguerite egy éve nem mondott el neki. Bár nincsenek tudatában, de igazából ettől az elhallgatásokkal teli, mégis őszinte pillanattól kezdődik a házasságuk megújulása. Percy elindul, hogy megmentse Armand-t, Marguerite pedig, amint rájön, hogy a férje a Pimpernel, elindul, hogy megmentse Percyt. Marguerite eddig is fontos, cselekvő személy volt a könyvben, ellentétben a kalandregény-hagyomány megmentésre várakozó, bajba jutott, passzív hősnőivel. A regény utolsó fejezeteiben azonban kifejezetten bizonyítja, hogy valóban okos, bátor és önfeláldozó ember, vagyis méltó párja és női tükörképe a férjének. A történet végére a két ember között már nincsenek titkok és félreértések, s egy feltűnően modern házasság veszi kezdetét, amelyben a felek egyenrangúak a megértésben, a döntések terén, a vidám cinkosságban, sőt, még a világ előtti színjátékban is. Hiszen Marguerite élvezettel játszik rá a társaság számára érthetetlen helyzetre, vagyis hogy miként képes "Európa legokosabb asszonya" hűségesen ragaszkodni kínosan lomha észjárású, álomszuszék, piperkőc férjéhez. Az, hogy Orczy Emma egyenlő félként ábrázolja könyve szerelmespárjának férfi- és nőtagját, bizonyos szempontból meglepő, hiszen az írónő a viktoriánus kor gyermeke volt, s konzervatív világlátása műveiből is tükröződik. Marguerite és Percy mégis társakként, nem pedig a korban hagyományos, de sajnos a sztereotípiák szintjén még napjainkban is élő alá-fölérendeltségi viszonyban élnek házasságukban. Talán nem nagyon bulváros, ha azt gondolom, Orczy korát sokban megelőző szemléletét nagyban formálhatta, hogy ő maga is boldog, erős és kiegyensúlyozott szerelmi házasságban élt művészférjével, akivel többször is együtt dolgoztak.

A regény és amit tudni szoktunk róla - nem tökéletesen azonos. Kezdve azzal, hogy bár Albert, a tökéletes inas (Major Tamás) szerint "báró Orczy Emma regényében, A Vörös Pimpernelben van egy vandál jelenet: de nem ismertetem..." (A tizedes meg a többiek, 1965), a könyvben, bár a Nagy Francia Forradalom idején játszódik, semmiféle tömegjelenet sem található (sem vandál, sem békés). A legtöbb szereplőt Lord Grenville, a külügyminiszter bálján képzelhetjük el, vagy a doveri Halászpihenő (The Fisherman's Rest) ivójában, de a legtöbb jelenet páros vagy néhányszereplős, s nagyon sok a (nem véletlenül) színpadra termett, elképzelésre érdemes, szellemes párbeszéd. A mű tehát sokkal kevésbé akciódús, mint a sorozat későbbi tagjai.
A regény jóízűen és ráérősen, olykor anekdotikusan mesél a forradalom koráról, s rögtön a dolgok közepébe vág. Az első fejezet azonnal a Vörös Pimpernel egy legendás hőstettét idézi fel, amikor gárdakapitánynak öltözve lovagolt ki szakaszával Párizsból, elvileg a Pimpernel üldözésére, katonái pedig egytől egyig kimenekített francia arisztokraták voltak. Majd azonnal tanúi leszünk egy újabb huszárvágásának, amikor öregasszonynak öltözve csempész ki a kocsiján három francia arisztokratát Párizsból. Sir Percy az álcázás mestere, s ezeket a trükkjeit sok későbbi adaptáció is megidézi. A regénybeli harmadik álruhát, a zsidó szekeresét azonban még soha, semmilyen színházi vagy hangosfilmes feldolgozásban nem mutatták be. (Az első, 1917-es némafilmben még valószínűleg szerepelt, de ez a mű nem maradt fenn.) Az eltérés jó oka lehetett a sztereotípiák elkerülése 1934-ben, amikor Leslie Howarddal elkészült az első filmváltozat, ám ez a remek mozi később olyan nagy hatással volt az újabb adaptációkra (beleértve még az egyébként álruhával operáló musical utolsó jelenetét is), hogy azok inkább átvették az új - a regényhez egyáltalán nem hű, s Percyt az eredetinél ügyetlenebb szerepbe kényszerítő, bár heroikus - befejezést, semhogy megpróbálkozzanak az eredeti utolsó kalanddal, vagy bármi hasonlóval. Azaz egy olyan mentőakcióval, amelynek egyetlen pontján sem tűnik úgy, hogy a Pimpernel - veszített... (Ezzel a kérdéssel még foglalkozom itt, nemsokára.)
Érdekes probléma még, hogy kell-e, lehet-e és szabad-e tudni amikor a regénybe belekezdünk, hogy Sir Percy maga a Pimpernel. Nos, lehet, hogy nagyot tévedek ebben, de szerintem mindhárom kérdésre igen a válasz. Tehát akik a mai olvasók közül arra panaszkodnak, hogy nem jó a kötet rejtélynek, mert ők már a harmadánál kitalálták, ki a Pimpernel, valószínűleg félreértik a sztori játékát. Véleményem szerint ugyanis a regény akkor mulatságos, hatásos és többértelmű, ha mi, olvasók eleve tudjuk, ki a Pimpernel, már az első perctől. Máskülönben miért érdekelne bennünket Sir Percy különös múltja, ha tényleg olyan szinte gyengeelméjű figura, amilyennek elsőre látszik? Ugyan miért szurkolnánk Marguerite-nak, hogy javuljon meg a házassága, álljon ki mellette a férje, találjon viszonzásra iránta való szerelme, ha Sir Percy csak annyi, amennyinek a 6. fejezetben, színre lépésekor tűnik? Mi lenne humoros Sir Percy rémes bökversén, ha nem az, hogy maga írta - magáról? Miért lenne mulatságos, hogy a Pimpernelt kereső Chauvelin nem talál mást a könyvtárban, csak a hortyogó Sir Percyt, ha még mindig nem értenénk, hogy ő a keresett Pimpernel és épp ott szunnyad a francia ügynöktől pár lépésre? S miért lenne vérbelien romantikus és elbűvölő a 16. fejezet szerelmes vitája, ha az ellentmondásosan, látszólag cinikusan, mégis meglepően szenvedélyesen viselkedő Sir Percy mindössze egy divatfi, egy exquisite, egy dandy, egy fop, egy nincompoop...?
Úgy gondolom, hogy a regényben nem azt kell olvasóként felfedeznünk, ki a Pimpernel: erre a kérdésre Marguerite keres választ, no meg Chauvelin, s az utóbbi a kutatás közben megszégyenül és pórul jár, előbbi viszont megtalálja a boldogságot. A mindentudó olvasóra töprengés helyett annak az élvezete vár, hogy végigszemlélje Sir Percy összes álarcait és színjátékait: igaz, ha végül, a zsidó álruhájával esetleg sikerül becsapni őt ideig-óráig (Orczy Emma nem véletlenül léptet fel itt két zsidó szekeres szereplőt, hogy egy kicsit elbizonytalanítson), annál jobb. A könyv első olvasói is nagy valószínűséggel eleve tudták a nagy rejtély megoldását, hiszen a színházi előadás híre, amelynek plakátjai és fotói semmilyen titkot nem csináltak a Pimpernel-Percy azonosságból, elérhetők voltak a sajtóban, s szerepeltek a könyv bevezető kampányában is. Az első papírfedeles kiadáson pedig már Sir Percy volt a borítóképen: nyilván nem azért, mert ő a legunalmasabb magas baronet Angliában. Ráadásul Sir Percyn kívül egyetlen olyan férfiszereplője sincsen a kötetnek, aki a Pimpernel lehetne: a Szövetség tagjairól (Andrew, Tony) azonnal kiderül, hogy ők csak tagok, Chauvelin nyilván nem önmagát üldözi, több férfi pedig nincs is a történetben... Tehát A Vörös Pimpernelt olvasva nem a Pimpernel személyazonossága az, ami izgalmas és kérdéses, hanem a terve: az, hogy vajon hogyan akarja megmenekíteni Armand-t, mit tesz, amikor tervét elárulják, miként kovácsol újabbat, s végül hogyan menti meg a feleségét. Mert hogy végül sikerrel jár, az nem is kétséges. Különben nem ő volna a Vörös Pimpernel!

E posztsorozat következő részében a Pimpernel-sorozat következő öt regényéről lesz szó, köztük az Eldoradoról.

Linkek
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 2.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 3.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 4.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 5.

A Vörös Pimpernel és a költészet - Linkgyűjteménnyel

Megjegyzés: Az időrenddel kapcsolatos adatok a következő helyeken találhatók. A 6. fejezet szerint: Sir Percy a történetben 1-2 évvel innen van a harmincon, vagyis 28-29 éves. Nekem a 28 a rokonszenvesebb, mivel így utolsó történetében, 1794-ben lesz 30 esztendős. Kevés híján egy éve vette feleségül Marguerite-ot. A regény 1792 szeptemberében kezdődik, tehát ez a "kevés híján" 1791 őszét (októbert, novembert) sejteti a házasságkötés időpontjának. Házassága megkötésekor Marguerite 24 éves volt. Ez azt jelenti, hogy a cselekmény kezdetekor 25 éves. Ez az információ az 5. és 7. fejezetben szerepel. A 16. fejezet beszélgetéséből nagyon sok dolog kiderül: Percy és szerelme három vagy négy évvel a cselekmény kezdete előtt látták először egymást, egyetlen órára, Párizsban. Percy keleti útra indult, Marguerite már ekkor színészkedett, hiszen 18 éves kora óta szalonja volt Párizsban (lásd 7. fejezet). A dátumok alapján Percy 24-25, Marguerite 20-21 éves volt első találkozásukkor: Percy esetében már "szavaztam" a 24-re, Marguerite-nél pedig a 22-t választanám, vagyis, hogy a 3-4 éve történt első találkozás legyen három éve, mert így épp 1789-ben történik, de még a forradalom előtt. Amikor a cselekmény kezdete előtt két évvel, vagyis 1790-ben Percy visszatért Párizsba, udvarolni kezdett Marguerite-nak (későbbi, cinikus értékelése szerint "hónapokig a játékszere volt", vagyis az udvarlás hónapokig tartott), s végül 1791 őszén elvette. Ám már egy nappal az esküvő után megtudta, hogy felesége felel St. Cyr márki és családja vesztéért. A főszövegben leírt további családi információk is mind ebből a fejezetből ismerhetők meg. Megjegyzendő, hogy Orczy Emma fiának John Blakeney (!) írói néven megírt fiktív életrajzában, a The Life and Exploits of the Scarlet Pimpernelben, amely 1938-ban jelent meg, Sir Percy születését 1760-ra tette. Ez azonban ellentétes a fenti, regénybeli információkkal. A saját posztjaimban ennek a könyvnek az adatait nem veszem figyelembe, de külön írni fogok róla, mert nagyon érdekes.

A Vörös Pimpernel és a költészet - Linkgyűjteménnyel

Ahogyan előző posztomban ígértem, a közeljövőben a blogon megjelenik a Vörös Pimpernel - vagyis Sir Percy Blakeney, a langaléta, kényes modorú, látszólag üresfejű angol baronet, aki a valóságban bátor romantikus hős, elítéltek és üldözöttek elmenekítője Franciországból Angliába az 1792-94-es forradalmi terror elől. Kitalálója a magyar származású írónő, Orczy Emma bárónő, akiről már esett szó itt.

Ez a poszt linkgyűjtemény a Pimpernellel és Orczy Emmával foglalkozó korábbi és ezután születő bejegyzéseimről. Kedvcsinálóként azonban tartalmaz egy kisfilmet is, amely a hat filmes Pimpernel vagyis a piperkőc Blakeney) szavalatait örökíti meg. A baronet ugyanis az úri társaság és a régensherceg örömére alkot egy bökverset a titokzatos hősről, és láthatólag rettentően büszke rá, hogy annyi idejébe sem telt a műremek létrehozása, mint megkötni a nyakfodrát... Mint Pimpernel viszont előszeretettel tör borsot francia ellenfelei orra alá azzal, hogy írásban hagyja hátra a versikét, egyetlen vörös virággal szignózva.

A válogatásban Blakeney hat filmes alakítója, Anthony Andrews (1982), Barry K. Barnes (1937), Marius Goring (1955), Richard E. Grant (1999), Leslie Howard (1934) és David Niven (1950) szaval, önmagának és az előkelőségeknek, páváskodva és piperkőcködve, játszva a maga választotta szerepet, de azért a veszélyben az is kiderül, milyen ember valójában, s mit jelent számára a költészet... (Kattints a alábbi képre!)


A vers szövege:

They seek him here, they seek him there,
Those Frenchies seek him everywhere.
Is he in heaven? Is he in hell?
That demmed elusive Pimpernel! 

Az utolsó sorban a damned szó helyett, amelyet Orczy Emma mindig kipontozva ír a könyveiben, a finomabb demmed forma áll, az 1955-ös remek, de gyerekeknek (is) készült tévésorozatban azonban még ezt is az ötletes cursed-re cserélték. A vers az 1905-ös The Scarlet Pimpernelben egyébként nem they-jel, hanem we-vel kezdődött, de az 1903 óta sikeres színdarab későbbi előadásainak és az 1934-es filmváltozatnak köszönhetően a fentebb idézett változat az ismert.

Ahogy oly sok mindenről, a filmekről is ígérek bejegyzést, de máris le sem tagadhatnám, hogy kedvencem az Anthony Andrews főszereplésével készült változat. Az, ahogyan ő megformálta Sir Percyt, nagyon közel áll ahhoz, amit a könyvek alapján valaha elképzeltem magamnak. A szerep első filmes megalkotója azonban a bámulatra méltó Leslie Howard, akinek szintén előkelő helye van bármely Pimpernel-toplistán. Az ő valamennyi szavalatuk szerepel a kisfilmben, s további egy-egy a szerep többi megformálójától, akik közül Barnes és Goring szintén egyértelműen méltó folytatói a Pimpernel-hagyománynak.

A Vörös Pimpernellel kapcsolatos posztjaim

Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 1.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 2.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 3.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 4.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 5.

A Vörös Pimpernel - modern magyar mítosz

Orczy Emma: Revans Párizsban
Orczy Emma Vörös Pimpernel sorozata
Orczy Emma bárónő könyvei magyarul
A Pimpernel Smith című filmről

Érdekességképpen - a vers magyar fordításai:

Gineverné Győry Ilona változata A Vörös Pimpernel első magyar kiadásából, 1907-ből:

Keresik arra, keresik erre!
Hiába minden, nincsen semerre.
Tán a föld nyílt meg, hogy őt elnyelje -
Átkozott Vörös Pimpernelje!

Borbély Sándor a fenti apró, találó változtatásával készült fordítása Az okos Pimpernel 1930-as, első kiadásából:

Keresik arra, keresik erre!
Hiába minden. Nincsen semerre.
Tán bizony a föld nyelte el?
Ármányos Vörös Pimpernel!

N. Kiss Zsuzsa változata A Vörös Pimpernel 1990-es, Borbás Mária készítette újrafordításából :

Bottal üthetjük a nyomát;
Hajkurásszák a franciák:
Pokolra szállt? vagy mennybe fel?
Fránya, illanó Pimpernel.

Liszkay Szilvia magyar szövege az 1982-es A skarlát virághoz, amelyben Anthony Andrews magyar hangja Csernák János:

Mindenütt kutatják, mindenütt keresik,
de szegény franciák, jaj, sehol sem lelik.
Angyalok közt jár fönn, vagy lenn az ördögökkel?
Ez a ravasz, titokzatos Pimpernel.

Joó Eszter magyar szövege az 1934-es A Vörös Pimpernelhez, amelyben Leslie Howard magyar hangja Rátóti Zoltán (pompás fordítás, de nincs benne a Pimpernel név):

Keresik itt, keresik ott,
üthetik bottal a nyomot.
Az égben fenn, pokolban lenn.
Hol van hát az a szemtelen
?

Tíz korábbi októberről

Amikor ezeket a sorokat írom, közepénél tart 2020 különös évének októbere. A blogom rövidesen tíz és fél éves lesz, a bejegyzéseim publikálása azonban ismét akadozik. Nem először fordul elő ilyesmi, mégis, sajnálom, ha valaki hetek óra hiába tér vissza hozzám olvasnivalót keresve. Valahogy az az érzésem támadt, az október máskor is kritikus pont szokott lenni a blog életében. Megnéztem hát, mi történt októberben a tíz korábbi évben.

2010-ben blogom mindössze még csak a hatodik hónapjában járt. Akkoriban egy hónapban csak 8-10 posztot készítettem, október azonban ekkor is a középmezőnybe tartozott öt bejegyzéssel. Ezekben azonban számomra ma is fontos témákkal foglalkoztam: például eltöprengtem arról, hogyan és kiknek is adják a Nobel-díjakat, először szenteltem bejegyzést Kertész István ókortörténeti köteteinek, amelyeket nagyon szeretek, s megszületett a Négy kemény könyv érzelmes nőknek című írásom, amelyből kiderül, milyen gyümölcsökhöz hasonlít kedvenc szerzőnőim egy-egy regénye, s amely 2015-ben felkerült az öt év legolvasottabb bejegyzései toplistámra.

2011-ben a szeptemberi krimitörténeti kalandozások után októberben leginkább könyvlistákat posztoltam, s mindössze négy írásom volt olvasható. Novemberig kellett várni, hogy a blog új erőre kapjon az egyik kedvenc témámmal, a szocreál festészet legérdekesebb darabjaival foglalkozó bejegyzéssel. Ezt a Szocreál nézegetnivalót itt olvashatod.

2012-ben publikáltam mindmáig a legtöbb listabejegyzést és bibliográfiát. Természetes, hogy így a nagyon kevés, mindössze öt bejegyzést kitermelő októberben is a termés fele raktárposzt volt. A filmvásznon megjelenített erős nőkkel kapcsolatos töprengést azonban ma is szívesen visszaolvasom, még ha nem is 100 %-osan értek egyet akkori önmagammal: az arány 90 %-ra csökkent...

2013 októbere 2012 után másodszor az adott év legkevesebb bejegyzésével büszkélkedő hónapja lett. Mivel ebben az évben írtam a legtöbb ajánlót az ekultura.hu-ra (143-at az évben), ebben a hónapban ezek tartották a frontot, bár persze mindet még szeptemberben írtam. Ez az adott év novemberében is így történt. Decemberig tartott, amíg úrrá lettem a fáradtságon és rengeteg feladaton, és posztoltam olyan véleményeket is, mint a Könyvet kapni és ajándékozni..., amely akár ebben az évben is érvényes...

2014 rendhagyó októberrel rendelkezett. Nemcsak sok posztot írtam, de mivel épp sok teher ment le rólam, olyan témákba is belefogtam, amelyekről hosszan és újat tudtam írni. Ilyen volt például az Elizák csatája a My Fair Ladyvel kapcsolatban (amelyben sajnos ideje lenne felújítanom néhány linket...), a 10 könyv a Typotextől, amely arról tanúskodott, hogy új kedvenc kiadót találtam, vagy az a poszt, amelyben a Terminátorhoz kapcsolódó, magyar Halálosztó 2029 sorozat húsz kötetét vettem górcső alá.

2015 októbere visszatekintve teljesen jellegtelen bejegyzéseket hozott, még ha sokat is. Annál büszkébb vagyok a novemberben kezdődő Halál a Vasfüggöny mögött sorozatomra, amelyben a magyarul megjelent szocialista krimiket gyűjtöttem össze és mutattam be országok szerint, s bizonyítani próbáltam, hogy a szocialista krimi egyáltalán nem Berkesivel, a kémregénnyel és a szocialista dokumentumregénnyel azonos.

2016 ismét mélypont volt az év történetében, ami a bejegyzések számát illeti. Két nagyon fontos írást is posztoltam azonban ekkor. Az egyik egy csodálatos nyaraláson beszerzett néhány kötet hatására megírt bemutatása Pálffy Géza pompás könyveinek: az elismert történész szerző 2012-től vezeti a Szent Koronával foglalkozó akadémiai kutatócsoportot, s elképesztően jól megírt könyvei igazi szemléletváltásra késztetik az érdeklődő olvasót. A másik fontos poszt a "Nekünk mégis Mohács kell" című kötetről írt ismertetőm, amelynek kommentszekciójában némi történészvita alakult ki: örülök, hogy szakembereket láthattam vendégül, spontán, de nagyon tanulságosan! A téma pedig semmit sem vesztett az aktualitásából.

2017 olyan fegyelmezett év volt, amikor minden hónapban 11 bejegyzésem született: ebbe olykor kis híján belehaltam... De ma is nagyon büszke vagyok az októberben megkezdett Reneszánsz remekírók sorozatomra.

2018 októberének fáradtságáról az Újra itt - Hauff meséivel című bejegyzés tanúskodik. Immár egyértelműen tendenciává vált, hogy ilyenkor egy időre megdermed a blog: Hauff meséi viszont valóban megérdemelték az újrafelfedezést!

2019-ben a blog már szeptemberben elkezdett stagnálni. Október 1-i bejegyzését október 28-án írtam... Később azonban szépen sikerült behozni a lemaradást sok-sok érdekes uralkodó-életrajzzal (például egyik kedvencemével, VII. Eduárdéval) és életem első Outlander-posztjaival...

Most pedig ismét itt az október: és van egy olyan érzésem, hogy a második fele némi stagnálás után a Vörös Pimpernelé lesz...

Ui. Ami viszont azóta történik a Blogger-rel, hogy megújult, és már nem lehet visszaállítani a régi formátumára, egyszerűen botrányos!!! Nemhogy a blogírástól, de az élettől is elveszi az ember kedvét!!! Nem HTML-ben írni a posztokat lassanként olyan bonyolult, problematikus, lassú és idegőrlően kényelmetlen, hogy kezdek kényszerűségből rászokni a HTML-re... Mintha a felhasználói élmény javításának épp fordított lett volna a célja...

Egy tucat tudós könyv - Egy tucat hosszú mondat
Az idő igencsak elszaladt azóta, amióta beharangoztam jelen bejegyzés legkorábbi kötetét, Michio Kaku új könyvét. 2019 novembere óta volt karantén és home office, karácsony és húsvét, olvasás és könyvrendezés az otthonomban, elhallgatás és újrakezdés a blogban... Néhány olvasmány bevonult a kifejezett kedvenceim közé, néhánytól pedig messzebb kerültem. Most következzen 12 mondat 12 tudományos műről.
 
Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon - Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918-1921
 
A hatalmas emlékezetpolitikai zajban, amely a trianoni béke megszületésének századik évfordulóját jellemezte, jó volt meghallani egy okos, higgadt és informatív hangot: Ablonczy Balázs a Trianon-legendák után ismét legendaoszlató, egyben azonban a kutatás újabb fehér foltjait feltérképező könyvet írt rengeteg személyes történet feldolgozásával, arról, kik, hol és hogyan élték át, ahogyan Trianon hatására minden megváltozott Magyarország új határain innen és túl.

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós - A kormányzó és felelőssége 1920-1944
Modern magyar történelem, Jaffa, 2020
Bár Ungváry új kötete hangsúlyozza, nem kismonográfia, nem teljes életrajz (hiszen az rendelkezésre áll Turbucz Dávid tollából), mégis végigvezet a kormányzó politikai pályáján, mégpedig egy sajátos, de már Ungváry nagymonográfiájában is feltűnő szempont, az emberi, politikusi, szimbolikus és valós felelősség szemszögéből: mindezt ráadásul frappánsan, egyénien, szakszerűen és tömören.

Máthé Áron: Vörös karszalag - Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-45-ben

Modern magyar történelem, Jaffa, 2020 
A sorozat célkitűzéseihez illően ez a kötet is olyan témákkal kapcsolatos kutatási eredményeket mutat be, amelyekről nemigen lehetett korábban olvasni: történész-szociológus szerzője ugyanis az 1944-45-ben megjelenő különféle karhatalmi osztagok (új honvédség, demokratikus rendőrség, tanyavilági polgárőrségek, R-gárda, MOKAN-komité) létrejöttéről ír, s szerepükről az uralomváltás megvalósulásában, a malenkij robotra hurcolásban és a "kommunista forradalom" megvalósításában.

Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat - A magyar-lengyel ellenzéki együttműködés 1976-1989
 
Modern magyar történelem, Jaffa, 2020 
Sosem hittem volna, hogy a címben szereplő, s általam annyira nem ismert témakörnek a feldolgozása ennyire élvezetes lehet: a szerző aprólékos kutatómunkával, adatok ezreit, s számos különféle visszaemlékezést feldolgozva mutat be egy - nekem - régmúlt világot, amikor napjaink olyannyira különféle utakra tért közszereplői és politikusai (sokan sokféleképp, mégis) azonosan foglaltak állást a lengyel ellenzék ügyében, olykor osztozva a veszélyekben és a testvériségben is.
 
Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai 1880-1945
 
Modern magyar történelem, Jaffa, 2020
Hm, talán az első tagja a sorozatnak, amely időnkénti felületességével kis csalódást okozott számomra (én biztosan elhagytam volna a végtelenül rövid és a felszínt sem súroló, 15 oldalas bevezető fejezetet, s nem engedtem volna, hogy pl. a fürdőszobáról szóló rész olyannyira áldozatul essen a felhasznált visszaemlékezések gondolatmenetének, hogy azt a hatást keltse: a szerző szerint az, akinek a század elején nem volt fürdőszobája, sosem mosdott végig tetőtől talpig, teljesen...): ettől függetlenül elképesztően izgalmas, a mindennapokat bemutató témájával gondolatébresztő kötet.

Simonovics Ildikó: Rotschild Klára - A vörös divatdiktátor
Jaffa, 2020
Sok mindent gondoltam a cím alapján, de hogy ennyire élvezetes, személyes, őszinte és szórakoztató stílusú életrajzot kapok kézhez, amely ráadásul eközben tiszteletreméltó szakmaisággal rendelkezik, s elképesztő méretű forráskutatásra épül, az eszembe sem jutott: érzékletes leírások, ritka képek, izgalmas titokfejtések a magyar szocializmus időszakának egyetlen privilegizált divattervezője életével kapcsolatban.

Feitl István: Ki volt Rákosi Mátyás?
Ki volt?, Napvilág, 2020
Nagyon hiányzott már a magyar történelmi életrajzok közül egy Rákosiról szóló, így nagy dolog, hogy most megszülethetett, ráadásul a téma olyan szakértőjétől, mint Feitl: a könyv rendhagyó, önkérdező, ál-párbeszédes szerkezete viszont annyira nem tetszett nekem, mint más méltatások íróinak (mivel kissé kevésbé szakszerűnek tűnik tőle az egész szöveg...) - kár.
 
Peter Conradi - Mark Logue: A király háborúja
Athenaeum, 2020 
A király beszéde után az Ausztráliából érkezett beszédtanár, Lionel Logue, s az angol trónra váratlanul kerülő VI. György története ebben a kötetben folytatódott és zárult le: az elődénél sokkal kézbeillőbb formában kiadott, s jobban fordított, a szerzők által tulajdonképpen teljesen a háborút átélő Nagy-Britanniának, és a két szereplőnek szentelt, érdekes forrásokat feldolgozó könyv számos izgalmas részletét mutatta be a korszaknak.

Michio Kaku: Az emberiség jövője
Kakuval mindig furcsán vagyok, mivel könyvei vagy nagyon tetszenek, vagy egyáltalán nem (a sorozatból az első kategóriába tartozik A lehetetlen fizikája, a Hipertér,a Párhuzamos világok és Az elme jövője, a másodikba viszont A jövő fizikája): ez a könyvvalahol középütt foglalt helyet, mivel olykor végtelenül inspirálónak, máskor inkább végtelenül felületesnek éreztem.

Martin Rees: A jövőről: Az emberiség kilátásai
Talentum Tudományos Könyvtár, Akkord, 2020
Rettentően izgalmas volt egy ilyen okos, szerény és visszafogott hangot hallgatni (olvasni), épp a március közepi zűrzavar idején, mint amilyen Nagy-Britannia volt királyi csillagászának bölcs és könnyen olvasható töprengése volt: lebilincselt, módfelett megnyugtatott és még gondolkodásra is inspirált.

Sally Hines: Mi a gender? - Bevezetés a XXI. századhoz
Nagytotál, Scolar, 2020
E könyvről nemigen van más megjegyezni valóm, mint hogy büszke vagyok a Scolar Kiadóra, mivel úgy döntött, megjelenteti: egyébként egy fiataloknak készített, rendkívül alapos és úttörő, népszerűen tudományos könyvsorozat darabja, okos, széles látókörű, érthető, de abszolút szakszerű, s ha nem lenne a(z állítólag fiatalbarát, de borzalmasan szemrontó) szedése, bátran ajánlanám bárkinek - nem kell tőle félni...

Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
Corvina, 2020
Nemrég vallottam meg, hogy mennyire tisztelem Nádasdy Ádámot és a munkásságát: de eme nagyon szakszerű, egyben nagyon szórakoztató nyelvészeti könyv alapján bárki meg tudja kedvelni őt mint nyelvészt - csak bele kell fogni a könyvbe, s innentől önmagát olvastatja, szemléletet és információt adva, s kulcsot kölcsönözve ahhoz, hogyan legyünk gondolkodásunkban 21. századi, gőgös helyett büszke, nyelvvédő helyett nyelvszerető, patetikusan nyelvhívő helyett pedig nyelvészetileg tájékozott magyarok.
Az én Könyvhetem - 2020
A 2020-as év könyves ünnepeit elsöpörte az ismeretlen. Elhalasztódott az április 22-i kezdettel tervezett Könyvfesztivál, talán örökre. Online és csak szeptemberben valósulhatott meg a június 13-ai nyitásra készülődő Könyvhét. A virtuális világba költözött a tavaszi-nyári Margó. És továbbra is közöttünk a veszély: keserítve vagy tönkretéve kiadókat, nyomdákat, szerzőket. Másfelől a 2020-as év arról is szólt, hogy a könyvek a legrosszabb időkben is ott lehetnek velünk. Március tájékán sokan kifejezetten az olyan műveket listázgatták, amelyek járványról, kataklizmáról szólnak. Később megjelentek a diktatúrákról, gyerekirodalomról, klasszikus könyvekről készített listák, mindig alkalmazkodva a témákhoz, amelyek foglalkoztattak bennünket.
 
Úgy tűnik, az idei év nagy élő könyves ünnepe végül az őszi Margó Fesztivál lesz (a tervek szerint október 15-18. között, a Várkert Bazárban, többek közt Stefan Ahnhem, Wu Mung-yi, Jonas Jonasson és Sofi Oksanen díszvendégségével, bár utóbbi előrelátóan online bejelentkezést ígért meg). Itt, bár csökkentett módban, de személyesen lehet majd a könyveket ünnepelni - hacsak a járványveszély mást nem követel október közepén. Addig is, míg várjuk az októbert, lehet szurkolni a leendő Margó-díjasoknak.
 
Számomra az online módon megoldott könyves ünnepek nagy tanulsága az volt, hogy erre máskor is nagy igényem lenne. Sosem felejtem el például azt az örömöt, ahogyan két városban a képernyő előtt ülve, külön, mégis együtt hallgattam valakivel, amint Nádasdy Ádám bemutatja A szakállas Neptunt Veiszer Alinda segítségével. A beszélgetés után rögtön rendeltem magamnak a Bookline-on egy dedikált példányt: már így is alig bírtam a könyv nélkül, de ki akartam várni, míg egy autogramhoz is hozzájuthatok... Jó érzés volt, hogy nem kellett sehová utaznom, házhoz jött ez a különleges program. Ráadásul a beszélgetés bármikor visszahallgatható: meg is tettem, miután már elolvastam a könyvet. Persze felmerülhet, hogy amennyiben egy élő beszélgetés közvetítése került volna fel a Facebookra, nem lett volna-e üres a terem, ahol tartják, lévén, hogy mindenki inkább otthonról nézi. Nos, lehet, hogy naiv vagyok, de ezt nem hinném. Tavaly ugyanis én is ott álltam sorba a megújított Bánk bánnal a kezemben, hogy élőben kaphassak autogramot Nádasdy Ádámtól: egy jó hosszú sorban. Hiszen semmi sem pótolja az élő találkozást. Viszont vidékről mindössze egy nap tudtam felmenni a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre is, így számtalan nagyon izgalmas és különleges programról, beszélgetésről lemaradtam, amelyeknek csak a töredékéről találtam aztán felvételrészletet vagy interjúlenyomatot. Most viszont szinte mindenbe bele tudtam hallgatni, ami felkerült a Facebookra vagy máshová. Persze, a technikán még lehet változtatni: a 2020-as megoldások a karanténkörülmények miatt sokszor idézték home office helyett a home made-et, de egy szemszögből épp ez adta megismételhetetlenségüket. S például Nádasdy és Márton László beszélgetése A Nibelung-énekről a technikai malőrök ellenére is olyan izgalmas és gondolatébresztő, hogy már szintén többször visszahallgattam.

A fentiekből két olyan kötet címe már ki is derült, amely számomra a 2020 Könyvhét (Könyvfesztivál / Könyves Ünnep) legjobbja lett (volna). Alább található a hetes listám.

7. Amélie Nothomb: Szíved gyötörd

Európa  
A huszonöt éves belga írónő 1992-ben üstökösként robbant be a francia irodalomba első regényével, A gyilkos higiéniájával. Én is lélegzet-visszafojtva olvastam, bár csak 2008 tájékán, amikor egyszerűen annyira megszerettem a munkásságát a Vádirat elolvasása után, hogy látatlanban bizalmat szavaztam minden magyarul elérhető munkájának. Ezekből eddig még három létezett: nagy kedvencem, az Ördögi kozmetika (aki még semmit sem olvasott Nothombtól, annak érdemes ezzel kezdenie), a Hódolattal esengve és a Holt határon. Mindez kicsit szomorú, hiszen hazájában az írónő azóta nevezetességgé, sőt, igazi jelenséggé vált: azzá tették extravagáns öltözékei és kalapjai, szokása, hogy szívesen engedi könyvei fedelén elhelyezni saját portréját, és merész nyilatkozatai (mint hogy évente három könyvet is megír, de csak egyet ad ki). Szert tett számtalan irodalmi díjra is, s világszerte népszerű, nem utolsósorban hihetetlen ötletessége és termékenysége miatt, amellyel huszonnyolc év alatt huszonhét regényt, egy drámát és több mint egy tucat novellát írt meg, ráadásul kivétel nélkül eredetit és meglepőt. Számomra ő a legizgalmasabb kortárs, francia nyelvet használó író. A Szíved gyötördben az anyasággal-gyerekléttel, a karrier, a család és a nők viszonyával, a szellemi és érzelmi kizsákmányolással, a mindennapi manipulációkkal kapcsolatban olyan kérdéseket feszeget, amelyek részben érintenek, részben viszont még soha nem gondoltam rájuk: s ezek így, együtt egy elképesztően körmönfontan megalkotott, súlyozott és megszerkesztett egységet alkotva bomlanak ki a rövid regény elolvasója előtt. Értetlenül állok azok előtt a vélemények előtt, amelyek szerint a kötet túl rövid, mert a témáról még lett volna mit, és kellett volna mit írni. Nem: úgy vélem, azért van fantáziánk, képzeletünk és gondolkodó elménk, hogy elkezdjük használni, miután egy ilyen sűrített és különös könyv véget ért... S minél több ilyen mű kerül a kezünkbe, annál jobban esik a gondolkodás. Ezért került a regény a listámra.
 
6. Rodaan Al Galidi: Az autista és a postagalamb
Typotex
A Typotex Világirodalom sorozata különleges új kötetekkel bővült az évben. A tavaszi újdonságok közül a baszk Martín Olmos Fekete panoptikum - Mesedélután a söpredékkel című könyvével alakult ki nehezebben bensőséges olvasói kapcsolatom: végül azonban az ötletes és különös gyűjtemény győzött, s a Könyvhétben is írhattam róla. A másik már megjelent könyv, Rodaan Al Galidi regénye viszont elképesztő mértékben és azonnal megfogott: már újra is kellett olvasnom, ugyanis valahogyan hiányzott egyszerre abszurd és mindennapi, anekdotikus és filozofikus hangulata. Az író iraki származású, 1998-ban, huszonhét évesen azonban Európába menekült, s Hollandiában folyamodott menedékjogért, kezdetben sikertelenül. Mindenképpen meg akarta azonban tanulni a nyelvet, s egyúttal írni is elkezdett. Az eredmény többek közt ez a különös könyv lett, amely elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A történetet nálam sokkal jobban összefoglalja a fülszöveg: a lényeg, hogy olvasás közben mindvégig azon gondolkoztam, vajon a főhős együgyű-e a szó lesajnáló, naiv-e a szó pejoratív, ártatlan-e a szó értékjelző és patetikus, vagy éppen elképesztően komplex gondolkodású-e a szó autista értelmében. Nem találtam meg a választ. A regény azonban, amelynek a cselekménye végtelenül jelképes a maga szórakoztató és burjánzó módján, stílusa pedig egyszerre idézi Beckett-tet és Örkényt (Balogh Tamás fordításában) egyfajta szellemi újraindításként működött nálam. Egy időre arra inspirált, hogy megpróbáljam másképpen látni a körülöttem létező dolgokat, sőt, hogy autista akarjak lenni: egy pillanatra úgy tűnt ugyanis, hogy az a különös mód, ahogyan Geert létezik a világban, talán maga a nyitottság és a boldogság kulcsa... Letehetetlen és felejthetetlen olvasmányként vettem fel a listámra.
 
5. Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől
21. Század
John Updike-nak szentelt, úttörő életműsorozata mellett, amelyben számomra az idei év hatalmas meglepetése, öröme és élvezete a gyöngyfinomságú és borzasztóan keserű A kentaur újra megjelentetése volt, a 21. Század Kiadó 2020-ban belekezdett Ernest Hemingway legjobb könyveinek újra kiadásába. Míg nem közölték ezt a tervet, bevallom, eszembe sem jutott, hogy mennyire elfelejtettük (elfelejtették sokan) az amerikai írót, aki pedig még a nyolcvanas években is igen népszerű és gyakran kiadott szerző volt Magyarországon. Nem véletlen, hogy legjobb műveit a legjobb irodalmárok fordították: Az öreg halász és a tengert, az új életműsorozat első darabját Ottlik Géza, a még nagyobb kedvencemmé vált Búcsú a fegyverektőlt pedig Örkény István. Az öreg halászra jó iskolai emlékként révedtem vissza: újra elolvasva viszont megállapítottam, hogy semmi olyat nem őriztem meg belőle magamban, amit most, az újraolvasásnál tényleg fontosnak éreztem. Vagyis nagyon ráfért, hogy szép (jó illatú, kreatívan dombornyomott borítójú stb.) kiadásban elém kínálják ismét. A Búcsúra viszont úgy emlékeztem, mint ami kifejezetten nem tetszett. Láttam a filmváltozatát (ami azt illeti, mindkettőt, Gary Cooperrel és Rock Hudsonnel is, és meglehetősen nehezen tudtam köztük dönteni, mindkettő gyönyörű): a könyvvel azonban nemigen tudtam mit kezdeni. A záró tragédiával nem illett össze bennem az olykor anekdotikus első rész, a háború pedig nem azon a drámai módon ábrázoltatott benne, ahogyan én szerettem volna (vagy, ahogy a megfilmesítések tették). Most viszont képtelen voltam abbahagyni az olvasását, s felkerült erre a listámra is. Persze, ami Gary Coopert illeti, tizenegy évvel később az Akiért a harang szólban is ő játszik, így nehéz eldöntenem, ki ő: Frederic Henry vagy Robert Jordan. Eddig a két történet közül sokkal jobban szerettem a Harangot: mivel a kiadó életműsorozatának ez a következő része, kíváncsi vagyok, ez marad-e a véleményem.
 
4. Szlukovényi Katalin: Álomkonyha 
Jelenkor
Verseskönyvekről nehéz írni. Elég annyi, hogy ez a pompás, hívogató külsővel megalkotott kötet a költőnő harmadik versgyűjteménye a Kísérleti nyúlorr és a Hamis nosztalgiák után. Öt ciklusban több mint hatvan művet tartalmaz, amelyben vannak bölcsészversek (Fokozat), nőversek (Hóember), nagyvárosi versek (Dugó), ars poeticák (Analízis) és pompás pamfletek (Körmagyar), nem is beszélve a csodás parafrázisokról (Tanulni kell). További felesleges beszéd helyett, íme, két vers a könyvből (remélem, itt maradhatnak, a 71. és 31. oldalról valók):

A munka gyümölcse
 
A mondatok, amiket túl korán. 
Épp csak beleharaptak,
nem voltak rá vevők:
Fanyar, nem elég érett. 

A mondatok, amiket gondosan,
már-már tökéletesen, mégis hiába,
mert épp ott akkor pont nem.

A mondatok, amiket már csak
a maga örömére, unokátlan
nagymama, a kamrapolcon
gyűjtögeti, míg végül rárohad.

Reggeli

Tejfehér köd és mirelit málna,
a világ immanens költészete
a tányéron, a balkonon: hideg.
Éles kontrasztok, pasztellszínek,
alaktalan háttérzene,
kész színpad - mire is várna?

3. Cangjang Gjaco: Lelked szélfútta madártoll  - A 6. dalai láma szerelmes versei Rab Zsuzsa és Sári László fordításában

Corvina 
Rab Zsuzsa József Attila-díjas költőnk volt, aki avatott tollú műfordítóként tolmácsolta többek közt Ahmatovát, Ajtmatovot, Bazsovot, Csehovot, Cvetajevát, Jevtusenkót, Okudzsavát, a Kalevipoeget, kínai dalokat és óorosz népi énekeket... Sári László pedig József Attila-díjas tibetológus, író szerkesztő és filozófus, akinek tehetségéről ezer más mellett a sokak által szeretett Lin-csi történetek árulkodnak. E két remek fordító, Sári László esetében pedig a tibeti irodalom és kultúra avatott tudósa találkozik össze ebben a gyönyörű külsejű kötetben egy fantasztikusan egyedi és különös költővel: az 1683-1706 között élt 6. dalai lámával, Tudást Őrző Tiszta Hangú Tengerrel, vagy rövidebben Cangjang Gjacóval, aki mindössze huszonhárom éves volt, amikor meghalt, négysorosaiban mégis egy teljes világot épített fel, s hagyott a késő olvasónemzedékekre. Olyat, amelyben tökéletesen megfér egymással az életöröm, a szerelem és a szépség ünneplése, s a szembenézés a halállal és a lét értelemével. A költőzseni - hiszen nehéz nem zseninek nevezni valakit, akinek huszonhárom évesen is teljes és megdöbbentő szépségű írói életműve van: talán Petőfi Sándor lenne hozzá hasonlítható a magyar irodalomból - szigorú szabályokat szabott magának. Szinte minden verse négy sor, s ránézésre nagyon egyszerű, bár minden négy sorban megtalálható a teljesség. Igaz, a szakaszokat kedvünkre össze is lehet olvasni, így sokszor többet, vagy mást tudnak mondani, mint önmagukban. Néhány vers:

E világnak minden dolga
vízben tükröződő kép csak.
Lásd s tudd: e tűnő rajzolat
sohasem lehet valóság.
 
A mangófa íze fanyar,
de gyümölcse édes, finom.
Ki lánya vagy, nem érdekel,
de gyönyörű tested nagyon.
 
A lelkem égi származék,
nem érinti a földi lét.
Szenvedése tűnő felhő,
az elborult ég látomás.
 
A tested hússzirmú virág,
temető kertjében nyíló.
Lelked szétfútta madártoll,
a halál szűk ösvényén száll.
 
Ez a négy strófa Sári László fordítása. Én a kötet általa jegyzett felét szeretem jobban. Nem is beszélve a kísérőtanulmányról, amely bevezet a 6. dalai láma életébe és korába, de önmagában is igazi irodalmi alkotás.

2. A Nibelung-ének Márton László fordításában
Kalligram
Márton Lászlónak a tehetségen túl kell, hogy legyen még egy titka: bátor és meg nem alkuvó vonzódás a lehetetlen irodalmi küldetésekhez... Az író és drámaíró, aki húsznál is több saját munkát jegyez, műfordítóként rendre olyan művekkel (és szerzőkkel) kezd ki, amelyeknek már a jelentősége is mázsás súllyal nehezedhet egy műfordító vállára. Ennek ellenére minden alkalommal sikerrel jár és új életre támaszt egy-egy megbecsült, ám élvezhetőségében talán lebecsült műalkotást. Ez igaz már Kleist műveire, a Grimm-mesék eredeti szövegére vagy épp A Bolondok Hajójára. Csúcspontját azonban az elmúlt években érte el: Gottfried von Strassburg Tristanjával (2013), Goethe Faustjának teljes változatával (2015), Walther von der Vogelweide összes verseivel (2017), s végül A Nibelung-énekkel, amelynek Márton-féle új magyar változata az egyetlen korábbi, Szász Károly 1868-as fordítása után több mint 150 évvel született meg. Akár a Nibelung-énekre, akár a Faustra bátran lehet mondani, hogy örök értékek, mégis - látszólag - távol állnak mai korunktól. Félő, hogy megjelenésükkor sem válnak mindjárt bestsellerré: lehetne mondani, hogy minek is bíbelődne velük egy modern fordító (s egy modern kiadó); hiszen mindkét műből ott a korábbi, elérhető változat. Azonban úgy, ahogyan Márton László a kezünkbe adja őket, olyasvalakit is inspirálhatnak és meglephetnek, aki előző magyar változatukkal találkozva már állást foglalt felőlük egy csalódott legyintéssel. A középkori irodalom lelkes olvasójaként szinte már elfogadtam, hogy a Nibelungok marad Szász Károlyé. Nagyon szeretem is az ő változatát, amelyet nem szűnő elkötelezettséggel a fontos művek iránt, az Attraktor Kiadó ad ki már évek óta új és új utánnyomásban, ízléses, pontos kiadásban, így jól hozzáférhető. De a 150 év akkor is 150 év: ma már néha a végtelenül tiszta és harmonikus nyelvű Arany-műfordítások szövegében is megakaszt egy-két szó, nem csoda tehát, hogy a német irodalom e remeke is nagyon megérdemelt már egy friss fordítást. És persze egy új nézőpontú fordítót, aki végtelen, imponáló tájékozottsággal bír a téma szakirodalmában, de van egy saját látomása, elképzelése is a Nibelungokról, amely értelmező keretbe fogja a művet. Márton László szerint a Nibelung-ének sokkal kevésbé eposz vagy hősi ének, mint inkább egy különös, műfaja "feltalálását" megelőző történelmi regény, s Szerzőjét (akinek a neve ugyan nem ismert, de írói karakteréről sok kiderül a munkájából) - szintén korát megelőzően - elképesztően érdekelte a lélektan. Így művének személyiségrajzai és a benne kirajzolódó drámai konfliktusok sorozata méltán állíthatja jelentőségben és érdekességben Shakespeare tragédiái mellé a munkáját. Külön érdekesség, hogy a történet jó része Magyarország területén játszódik, Attila figurájának megalkotásakor pedig a korabeli hazánkat jól ismerő költő mind II. András, mind I. István történelmi alakját felhasználhatta mintaként és ihletforrásként. Összefoglalva: nemcsak a mű, de ez a fordítása is örök könyv, ezért került fel a listámra. Egy részlet belőle (Első kaland: 16-17. versszak, 14.):

Így Kriemhild a szerelmet szívében elkerülte.
Vígan élte világát. Jött sok nap felderülte,
és nem látott olyan embert, akit szerehetne végre.
Azután lett egy merész, hős lovag jó felesége.
 
Ő lesz majd a sólyom, akit mutatott az álma,
és akiről anyja jövendölt. Közeli atyafisága
a bosszúba belepusztul, mert általuk hal meg ez az ember.
Az ő egyetlen halála sok anyaszültet halállal megver.

1. Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető
Mindjárt vége ennek a posztnak: s most, hogy annyit fecsegtem versekről, eposzról, s külföldi regényekről, meg kellene fogalmaznom, mi az, amiért az utóbbi két évben felfigyeltem Nádasdy Ádám prózájára és verseire, megismertem és rettenetesen megszerettem a műveit, ezerszer megtaláltam bennük magamat, s végül eljutottam oda, hogy várom, nagyon várom A szakállas Neptun megjelenését - majd pedig az év kedvenc könyve lesz számomra, s ennek a listának is az első helyére teszem. De egyszerűen képtelen vagyok ideírni valami logikusat és értelmeset. Talán az a statisztika fontos, hogy a kötet tizenkét elbeszélést tartalmaz, ezek közül mélyen meghatódtam tizenegyen, sírtam hármon, és bármelyik pillanatban újraolvasnék ötöt. Nádasdy olyan nyelvész, műfordító és tanár, akit nagyon lehetett tisztelni, szeretni és olvasni A vastagbőrű mimóza és A szakállas Neptun előtt is: tehetséges, bölcs és végtelenül művelt irodalmár. Amikor azonban úgy döntött, hogy szép csendesen, polgáriasan megosztja országgal, világgal, hogy szerinte milyen a szerelem, számomra egészen különleges pillanat volt. Megszólalt egy okos, töprengő hang (amely valójában persze már korábban is hallatszott, de nem ilyen sokaknak címezve), egy értékes ember vállalta, hogy összetett identitásának az is része, hogy meleg, mégpedig tiszta szívvel és (olykor) boldogan. Azután íródtak olyan versek (is), amelyek, immár szabadon, összekapcsolódtak ezzel a képpel.
S jött A szakállas Neptun, amelynek minden egyes története meleg férfiakról szól. Párokról, szeretőkről, szerelmesekről és elválókról, olyanokról, akik eltávolodnak és olyanokról, akik vállalják egymást, kamaszokról, fiatalabbakról és idősebbekről. Átlagos, normális, mindennapi, mégis érdekes emberekről. Akik ráadásul végigéletnek az olvasóval fél évszázadot: történetük a magyar múlt egy-egy szeletét is megeleveníti, s olykor aprólékos részletességgel bevezet abba, milyen is lehet(ett) két egymást szerető férfi élete különféle időpontokban és helyszíneken Magyarországon. Ha valaki szeretné, sokáig elemezhetné, mit mond a könyv az identitás kereséséről és megtalálásáról: számomra ebből is felépült valami, mire befejeztem az utolsó novellát. Több történet a lélektani és drámai kérdésfelvetéseken túl szinte nyelvfilozófiai témákat is feldob (pl. azzal kapcsolatban, hogyan, milyen nyelven kellene beszélniük a melegeknek és a nem melegeknek magukról, vagy hogy az egyes szavak miként kapcsolódnak eltérő tematikához, mint szexuális irányultság, nemi identitás). De a novellák novellák, vagyis nincsen bennük semmi didaktikus, csak éppen iszonyatosan sok minden eszébe jut az embernek, ha elolvasta őket. Ami nem található a könyvben: szexjelenet és romantikus vagy hétköznapi értelemben vett tragédia. Pontosabban: mindkettőből akad, de olyan okos módon, hogy mind a szemérmesek, mind azok, akik kedves, elfogadó olvasmányt keresnek a témáról, megtalálhatják a számításukat a kötettel. Három legkedvencebb történetemben, a Ha egyszer kibillenben, a Családban maradban és a Vár a századosomban is van egy-egy szinte torokszorító tragédia, csapdahelyzet - ennek ellenére mindháromban megérkezik valami olyan feloldás, amiért nem félek, sőt, szeretném újraolvasni a történeteket. Bármikor, bárkinek ajánlanám még az Angolkeringőt és a Macskaételt.
És persze az egész kötetet. Mivel, ami a legcsodálatosabb, ezek a novellák valójában nem meleg férfiakról szólnak, hanem emberekről, és nem a melegségről, hanem a szerelemről. Így nekem is és rólam is íródtak. Mindez éppúgy működik, mint Nádasdy versei esetében, pl. a 2020-ban Aegon Irodalmi Díjat nyert Jól láthatóan lógok itt című kötetben. Ha akarom, költészete "Belátó, gyengéd és mégis kihívó kapcsolódást alakított ki Arany János, Ady Endre hagyományához éppúgy, mint a közelmúltban elvesztett Esterházy Péterhez. Modernizálta és átírta a patetikus hagyományt. A férfi-férfiszerelem intim feltárulkozásával és vállalásával nagykorúsította a kortárs magyar irodalom egyik új témáját, s tett bátor és bátorító lépést mindenfajta másság elismertetéséért." (Széchenyi Ágnes) De ha azt akarom, akkor ezek egyszerűen csak átkozottul jó versek, és így akár az én hangomon is szólhatnak. Ez a gyönyörű szöveg például Nádasdy első kötetében, a Komolyabb versekben jelent meg 1984-ben, sejtem, férfinak írta, bár akkor még semmiképpen sem ilyen kontextusban jelent meg (vagy dehogynem...). De hiába vagyok férfiak iránt vonzódó nő, ez az én szövegem is:

Szonett a kedves megtalálthoz

Nem is kívánni most, amit kívántam,
nem mondani; túl könnyen mondható
a máskor, másnak is kimondott szó,
ha nem lemondón jön, sután, elszántan;

nem lesni már: rosszat vagy jót csináltam,
szemem nem volt-e túl símogató,
és meg se kérdezni, kiszáradó
torokkal: mondd, mit érzel te irántam?

Csak összebújni, tested ébredését
hallgatva várni; hajad számba hull,
aztán lerúgni hamutartót, csészét,

bőrünk feszül, önkontrollunk lazul,
míg megkeressük egymás érverését.
Szívem kezedben. Lüktessen vadul.

Az idézet egyébként a Verejték van a szobrokon összkötetből való (Magvető, 2010, 12.). Nádasdynak minden verseskönyvét csak ajánlani tudom: az utolsó kettő a Jól láthatóan lógok itt és a Nyírj a hajamba, mindkettő a Magvetőnél. Mégis, nagyon örülök, hogy - immár 73 évesen! - Nádasdy prózaíróként is bemutatkozott: bízom benne, hogy nemsokára újabb prózakötettel jelentkezik. Annak muszáj, aki így tud írni férfiakról:
"Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat." (Nagyhideghegy, 123.)
Álompár - Errol Flynn és Olivia de Havilland
The Charge of the Light Brigade (1936)
"Különös dolog az olyan "kémiai", érezhető vonzerő, amelyik átjön a mozivásznon, s nem hiszem, hogy gyakran előfordul. Köztem és Errol közt bizonyosan létezett ilyen közös hullámhossz." (1) E szavakat Olivia de Havilland mondta 2004-ben akkor már negyvenöt éve halott színésztársáról, Errol Flynnről. De Havilland és Flynn olyan legendás szerelmespárja a mozivászonnak, mint Lauren Bacall és Humphrey Bogart, Elizabeth Taylor és Richard Burton, Julia Roberts és Richard Gere vagy éppen Greta Garbo és John Gilbert.

Errol Flynn és Olivia de Havilland nyolc filmet forgattak közösen. Ma is nyugodtan nevezhetők álompárnak, hiszen mozijaikban tökéletesen összeillő szerelmesekként játszottak együtt, minden néző számára hihetővé téve a filmbeli "és boldogan éltek örökkön örökké" formulát. A való életben azonban, bár mindketten többször kötöttek házasságot, sosem találtak egymásra. Lelkes rajongóik hiába várták, hogy a két színész, aki a filmvásznon ötször mondta ki együtt a boldogító igent, a valóságban is összeházasodjon. Mégis már első filmjük, az 1935-ös Blood kapitány bemutatója után megindult a romantikus legendák szövögetése kettejük kapcsolatáról. De vajon mi az igazság? Milyen volt a Warner két sztárszínészének viszonya az évek során?

Olivia és Errol: a tökéletes filmes pár

Captain Blood: Flynn jelmezpróbája (1935)
A Captain Blood szereposztóinak merész vállalkozása, amikor leszerződtették a teljesen ismeretlen Flynnt és De Havillandet Peter Blood és Arabella Bishop szerepére, telitalálat volt. A két nagyon fiatal, kezdő színész főszerephez juttatása a stúdió első nagy költségvetésű, hangos kalandfilmjében kockázatos és merész játék volt, de végül nyert. Ahogyan Jack Warner, a stúdiómogul fogalmazott: "Ez a két amatőr együtt egyszerűen lángra lobbantotta a vásznat." (2) A huszonöt éves Flynn mögött öt jelentéktelen (ausztrál, brit, amerikai) film és némi repertoárszínházi gyakorlat állt, a tizenkilenc éves De Havillandet Reinhardt fedezte fel az előző évben egy nyári színházban, s mindössze három filmmel büszkélkedhetett, melyek közül az egyetlen fontosat, Reinhardt Szentivánéji álomját még be sem mutatták, amikor a Captain Blood forgatása megkezdődött. Ekkora filmet bízni ennyire újonc színészekre még Hollywoodban is ritka volt: nem csoda, hogy Blood és Arabella szerepét eredetileg Robert Donatnak és Jean Muirnek szánták. Olivia és Errol azonban jött és győzött: pusztán a kész film alapján valószínűleg senki meg nem mondaná, hogy nem komoly gyakorlattal rendelkező, tapasztalt színész főszereplőket látott, a mozi óriási sikerét viszont egyértelműen játékuk lenyűgöző frissessége, bája és lelkesítő szenvedélyessége magyarázza. A Captain Blood egyértelmű kritikai siker lett: öt Oscar-díj-jelölésével, több mint másfél millió dolláros bevételével végtelenül elégedetté tette a stúdiót.

Pihenés a rabszolgavásáron (1935)
Olivia de Havillandből és Errol Flynnből pedig sztárt csinált: sőt, sztárpárt. A mozirajongók nemcsak lelkesedtek értük, de valamennyi következő filmjükben is együtt szerették volna látni őket. Ami érthető: hiszen ahogyan Arabella Bishop a szerelme után néz, ahogyan Blood a film végén magához öleli megtalált kedvesét, pusztán az, ahogyan a filmvásznon a két ember pillantása egybekapcsolódik, romantikus, mégis igaznak hat. Az illúzió tökéletesen működik. Egyetlen filmtörténész sem mulasztja el megemlíteni, milyen különös egyébként, hogy a két színész jól mutatott egymás mellett. De Havilland ugyanis a nők közt is viszonylag alacsony, mindössze 163 centiméter magas volt, míg Flynn 190 centiméteres óriás; s míg De Havilland hangja bársonyosan, meglepően mély, addig Flynné fiúsan, bár vonzóan vékony maradt. Mégis, az ellentétek vonzzák egymást, s a nézők egyetértettek, hogy a magas, délceg királyfi mellé alacsony, kecses királykisasszony való.

Reklámfotó a Captain Bloodhoz (1935)
A két színész külső vonzerejénél azonban sokkal fontosabb, hogy Flynn és Havilland kitűnően tudott együtt játszani. Tony Thomas filmtörténész így fogalmazta meg sikerük titkát: "Ők ketten tökéletesen illettek a romantikus történelmi filmekbe: klasszikus értelemben véve szép emberek voltak, kulturált beszédhanggal, s valami távoli előkelőség lengte körül őket." (3) Mindketten kiváló színészek voltak, s – lehet, hogy nagyrészt önkéntelenül – tökéletesen értették egymást játék közben. Talán az is segített ebben, hogy De Havilland már ekkor is összpontosító, tervező, tudatos és precíz színészalkat volt, Flynn viszont - pályája e szakaszában még egészen biztosan - inkább ösztönös, improvizatív, akit kifejezetten az inspirált, ha segítő és elfogadó színészpartner volt a társa az egyes jelenetekben.

Öt esküvő, négy búcsúzás, három halál

A Blood kapitányt hét további film követte és egy nyolcadik, amelyben mindkét színész szerepelt, de nem együtt. Ezek a következők:


1. Captain Blood (1935) – A kalandos kalóztörténetben játszott először együtt a pár. Peter Blood, a doktorból lett rabszolga, rabszolgából lett kalóz és kalózból lett kormányzó sokat küzd a sorssal, míg kiérdemli szerelmének, Arabellának, Bishop kormányzó unokahúgának kezét. A film tele van remek szerelmi kettősökkel, mint az a jelenet, amikor Arabella megvásárolja Bloodot, vagy a film humorral és szerelemmel teli zárójelenete.


2. The Charge of the Light Brigade (1936) – A kalandos történelmi dráma a krími háború idején játszódik. A brit hadsereg daliás tisztjének, Geoffrey Vickersnek (Flynn) rá kell döbbennie, hogy menyasszonya, Elsa Campbell (De Havilland) valójában nem őt, hanem öccsét, Perryt (Patrick Knowles) szereti. Önfeláldozóan félreáll: hősi halálát leli a brit könnyűlovasság öngyilkos támadásakor, amelyet Tennyson örökített meg költeményében. Ebben a filmben Flynn és De Havilland szokatlan módon elveszítik egymást: Elsa a film egy részében lelkiismeret-furdalások közt ingadozik a két férfi közt, míg Geoffreyban csalódása érleli meg az elszántságot a hősi halálra.


3. The Adventures of Robin Hood (1938) – A filmes pár emblematikus filmjében a büszke normann Lady Marian beleszeret a szász útonállóba, a nemes Robin Hoodba, megmenti az akasztófától, és élete kockáztatásával segíti, hogy bosszút állhasson az áruló János hercegen és cinkosain. Robin éppen időben érkezik, hogy a film végén kiszabadítsa halálra ítélt szerelmét. A mozi legjobb szerelmi részlete az erkélyjelenet. A történet Robin híres mondatával zárul, aki kézen fogva kedvesét, Richárd királynak, aki néhány perce maga rendelte el Marian és a lovaggá ütött Robin házasságát, már a várterem ajtajából kiabálja vissza: "Minden parancsod ugyanilyen buzgalommal teljesítem, felség!"


4. Four’s a Crowd (1938) – De Havilland és Flynn egyetlen közös vígjátéka és nem kosztümös filmje. Flynn furcsa szerepben látható, mint Bob Lansford, az angyalarcú, mindig szálakat szövögető riporter. Havilland Lorri Dillingwell, egy gazdag lány, aki Lansford menyasszonya. A vígjátékban – bár ezt is Kertész Mihály rendezte, mint az eddigi három és a következő három filmet – valami újat próbáltak ki. Flynn kedvesen pimasz hős helyett olykor bosszantóan szemtelen alakot játszik, De Havilland határozott hölgy helyett naiv kislányt. A sztori dupla esküvővel végződik, ám számos oda-vissza csere után Lorri végül nem Bobnak nyújtja a kezét, hanem a barátjának (Patrick Knowles), Lansford pedig barátja barátnőjével (Rosalind Russel) vígasztalódik. Az eredmény kissé vontatott vígjáték, amelyben azonban De Havilland és Flynn bemutathatják remek komikus képességeiket.


5. Dodge City (1939) – Flynn és De Havilland első westernje nagyszabású színes film. Wade Hatton (Flynn), a vállalkozó szellemű ír idegenként érkezik meg Dodge Citybe, a korrupció és a gonosztevők városába, ám ott hamarosan botcsinálta seriffként kell hozzálátnia a rendteremtéshez. Abbie Irving (De Havilland), a fiatal újságírónő kezdetben megveti őt, ám Wade-nek sok kaland után sikerül szerelme kezét is kiérdemelnie. Miután a közönség nem fogadta jó szívvel a Four's a Crowdot, a film két főszerepe visszatérés a jól bevált drámai-szerelmes-kalandos recepthez. Az epikus, romantikus dráma a Robin Hood meseszerű Technicolor-világa után színes, lírai pasztellkörnyezetbe helyezi a szerelmespárt második nem fekete-fehér filmjükben.


6. The Private Lives of Elizabeth and Essex (1939) – A Bette Davis és Flynn főszereplésével készült történelmi drámában nem sok keresnivalója van más érzelemnek, mint Erzsébet és Essex szerelme és gyűlölete egymás iránt. Meglepő módon mégis beleerőltettek a történetbe egy Flynn-De Havilland szerelmet, illetve majdnem-szerelmet. Lady Penelope Gray halálosan és reménytelenül imádja a daliás Essexet, aki meg sem látja őt, hiszen csak a királynőt szereti. Az udvarhölgy előbb megkísérli óvni Essexet a hisztérikus, önző királynőtől. Később féltékenységében maga segít elsikkasztani a szerelmesek leveleit, s ez a cselekedete indítja el az Essex végső bukásához vezető eseményeket. Végül azonban életét kockáztatva esdekel a gróf életéért. Kicsi és nem elég jól megírt szerep a színésznőnek, aki ebben az évben játszotta el Melanie-t az Elfújta a szélben. A Flynn-De Havilland összjáték azonban tökéletes, különösen az aggódó Penelope és a fiúsan felelőtlen gróf párjelenete a film közepén.


7. Santa Fe Trail (1940) – Az epikus történelmi dráma a John Brown-lázadásról szól, de kalandfilmes és western jelenetek színesítik. Flynn játssza a fiatal Jeb Stuartot, a polgárháború leendő déli tábornokát és hősét, aki beleszeret egyik kadéttársa húgába, a csinos, talpraesett Kit Carson Hollidaybe (De Havilland). Szerelme kezéért barátjával, leendő ellenségével kell „megküzdenie”, George Armstrong Custerrel, akit Ronald Reagan alakít. Ennél azonban sokkal fontosabb a véres harc megfékezése, amiben Stuartnak szerelme is segítségére van. De Havillandnek jutottak a filmben azok a jóserejű mondatok, amelyek felidézik a közelgő polgárháború rémét. Drámai jelenetei mellett azonban számos könnyed szerelmi csevegés és humoros részlet is tarkítja szerepét. A film a szerelmesek esküvőjével fejeződik be, mintha nem jönne holnap (vagyis a polgárháború).


8. Thank Your Lucky Stars (1943) – A háború alatt készült vidám show valójában kakukktojás mindkét színész filmográfiájában. A humoros jelenetekből és dalokból álló filmben a Warner sztárjai többnyire önmagukat játsszák (például Bette Davis, Alan Hale, Humphrey Bogart), Havillandnek és Flynn-nek nincs közös jelenete. Ezért is szoktak a két színész nyolc közös filmjéről beszélni kilenc helyett. Olivia de Havilland egy háromszereplős, táncos, énekes jelenetben szerepel Ida Lupino és a komikus George Tobias mellett: zseniális és önironikus, ahogyan a tehetségtelen táncoslányt játssza, mégis megdöbbentő szalagcsokorral a fején szteppelni és rágózni látni a már ekkor kétszeres Oscar-jelölt színésznőt abban az összeállításban, ahol Bette Davis vagy Ann Sheridan egyszerűen csak előkelően vagy zaklatottan énekel egyet... Flynn talán jobban járt, az ő mulatságos énekes és táncos jelenete, amelyben egy modern Háry Jánost játszik, jóval szórakoztatóbb és ízlésesebb.


9. They Died with Their Boots On (1941) – Errol Flynn és Olivia de Havilland utolsó igazi közös filmje, amelyet már nem Kertész, hanem Raoul Walsh rendezett. Talán ez kettejük legdrámaibb, legjobb alakítása minden kalandos részlet ellenére. A George Armstrong Custer tábornok életét és legendáját a történelem tényeitől igencsak eltérően feldolgozó, ám szép, epikus filmben ezúttal Flynn játssza Custert, De Havilland pedig a tábornok feleségét, Elizabeth (Libbie) Bacont. Kettejüknek lehetőségük van arra, hogy megformáljanak egy szerelmet az első találkozások humoros jeleneteitől az esküvőn és a házasság boldog mindennapjain át a végső búcsúig, és mintegy tizenegy évet „öregedjenek” a film során. A filmbéli házasság ábrázolását gyakran elemzik úgy, mint egy hazug életmodell reklámját: hiszen a csodálatra méltó, lenyűgözősen vonzó és bátor, de néha felelőtlen, hősies, forrófejű férj mögött biztos támaszként áll az okos, realista, de férjét tökéletesen elfogadni képes, s őt mindenben támogató feleség. A két színész alakításában azonban abszolút őszinte, megrázó, mély érzelmek feszülnek a házaspár tagjai közt, amelyek felejthetetlenné és furcsa módon igazzá teszik az egész mozit. Libbie és Custer búcsújelenete (az örökre távozó Custer által megbillentett, üresen lengő hintaszék és a magányosan, egyre távolodva látható Libbie képével) kifejezetten kínálja magát, hogy valaki arról elmélkedjen: a nagyszerű filmes páros nem játszott együtt, soha többet. Ám enélkül is nagyon finoman, mértéktartóan és erőteljesen eljátszott csúcspontja a filmnek: megdöbbentő módon sokkal inkább csúcspont, mint a nevezetes, utolsó csatajelenet, amely alapvetően látványelvű, így avuló, szemben De Havilland és Flynn póztalan és inspiráló színészi játékával.

Szerelem és emlékezet

A két fiatal színész valószínűleg már a Captain Blood forgatása alatt egymásba szeretett: de legalábbis mindketten vonzódni kezdtek egymáshoz. Ám a helyzetet nehezítette De Havilland szolidsága és látszólagos megközelíthetetlensége, s Flynn számtalan botránya, szerelmi kalandja és felbonthatatlannak tűnő házassága Lili Damitával.

A két fiatal sztár Guy Kibbee-vel a Captain Blood forgatási szünetében (1935)
Errol Flynn visszaemlékezésében, sok év múlva így mutatta be olvasóinak az első találkozást: "Próbafelvételt készítettek velem és egy különlegesen elbűvölő fiatal nővel, Olivia de Havillanddel. Mindössze tizenkilenc éves volt akkoriban, a szeme melegbarna, a modora rendkívül finom." (4) Mint látható, Flynn, aki önéletrajza lapjain ironikus, szellemes és olykor kaján részletességgel, bár mindig tökéletesen szalonképesen, eddigre már egy tucat hölgy szépségét és előnyös tulajdonságait ecsetelte Ausztráliától Hollywoodig, feltűnően szemérmesen vezeti be könyve szereplői közé színésztársnőjét, úgy jellemezve őt, ahogyan bármely nő szeretné, hogy jellemezzék egy első találkozás után... Később is mindvégig az udvarias szeretet és a szakmai tisztelet szavaival ír róla, ellentétben számos más színésznővel, akit megemlít a könyvben.

A Captain Blood utolsó szerelmes jelenetében (1935)
Hogy ő mit érzett De Havilland iránt 1935-38-ban, azt 1959 táján visszatekintve így foglalta össze: "A Captain Blood forgatása alatt egyre jobban vonzódtam Olivia de Havillandhez. A The Charge of the Light Brigade készítése idején pedig már biztos voltam benne, hogy szerelmes vagyok belé. Csak ez tette elviselhetővé számomra a kínlódással teli forgatást. Hosszú időbe telt megcsinálni a filmet, s egész végig attól féltem, hogy ostoba tréfáimmal felbosszantom Miss De Havillandet – bár igazából csak az érzéseimet próbáltam kimutatni. Olivia még csak huszonkét éves volt. Én meg házasember, természetesen, szerencsétlenségemre. Olivia bájos volt – és tartózkodó. Nyilvánvalóan utált engem az ugratásokért és nagy átverésekért, amiket műveltem. Egy alkalommal például döglött kígyót talált a fehérneműjében, amikor fel akarta venni. Megrémült, elsírta magát. Persze pontosan tudta, ki a felelős: mindez nem kedveltetett meg vele túlságosan. Csak lassanként jutott el korlátolt agyamig, hogy ezekkel a gyerekes csínyekkel egyetlen lány szívét sem fogom meghódítani. De már késő volt, többé nem tudtam őt kiengesztelni. Később elmondta, hogy akkoriban állandó rettegésben élt amiatt, vajon milyen újabb idióta ugratás következik részemről. Azt hiszem, azóta sem változtam sokat. Az nem jellemző a tréfacsinálókra. Fiatalon túl sok időt töltöttem férfitársaságban: a fiatal hölgyek érzékenységével kapcsolatban lett volna mit tanulnom." (5)

The Charge of the Light Brigade: sminkigazítás (1936)
Azért érdekes ez az idézet, mert függetlenül pontatlanságaitól és retrospektív voltától, néhány dolgot a szavakon túl is elárul arról, valójában miként gondolt Flynn a De Havillanddel való kapcsolatára. Először is nem szolgálta ki a rajongói elvárásokat: alig írt önéletrajzában a színésznőről, még forgatási anekdotákat sem jegyzett le róla. Pedig másokról, mint Bette Davisről, a vele ugyanebben az időszakban készített filmjeiről bőségesen mesélt. Ennek bizonyára az az egyik oka, hogy az ellenfeleiről és harcairól több mondanivalója volt, mint a barátairól. De talán közrejátszott a tapintat és a szeretet is, és ez a második érdekes dolog az idézetben: Flynn egy helyen a Miss De Havilland névvel tisztelte meg az egy sorral később már Oliviaként emlegetett színésznőt. Ráadásul, ez a harmadik furcsaság, a nagy kiteregető semmit sem árult el arról, miként fogadta De Havilland a közeledését. A fenti döglött kígyós eset számos visszaemlékező szerint még a Captain Blood forgatása idején esett meg (s egyébként kitömött játékkígyó kapott szerepet benne, nem egy igazi), De Havilland pedig a The Charge of the Light Brigade idejére tette. Ám valójában egyik film készítésekor sem volt ő még huszonkét éves: a huszonkettőt csak 1938-ban, már a The Adventures of Robin Hood bemutatásának évében töltötte be... Vagyis az, hogy az első vagy második filmjük idején Flynn által elkövetett csínytevés (és esetleg több el nem mesélt, újabb kínos tréfa) után a színésznő bosszankodott, semmiképpen sem lehet oka annak, hogy négy-öt évvel később eltávolodtak egymástól Flynn-nel. Hiszen e kezdeti ugratások idején még el sem kezdődhetett igazán a vonzalmuk...

The Adventures of Robin Hood: jelmezben (1937)
Persze lehetne kérdezni, létezett-e egyáltalán ez a kölcsönös vonzalom, vagy csak munkakapcsolat volt a két ember között mindvégig. Erről Bette Davis, Flynn nagy utálója, ellenben Olivia de Havilland egyik legjobb barátnője így vélekedett: "Flynn valóban imádta Olivia de Havillandet, de ő végül sikeresen megszabadult tőle. Biztos vagyok benne, hogy Flynn halálosan szerelmes volt belé." (6) A színész érzelmeinek erősségét bizonyítja, hogy a korabeli bulvársajtó és a bizalmas színészbarátok egy része is úgy vélte, 1937 őszén, a The Adventures of Robin Hood forgatásának kezdete idején Errol Flynn a válást fontolgatta, Olivia de Havilland pedig a házasságot, Flynn-nel. S épp ez a tény teszi igazán sokatmondóvá az önéletrajzot: az, hogy erről látszólag semmi nincs benne. Mégis, a hiány és a szöveg folytatása igen árulkodó. Flynn ugyanis könyvében mindvégig össze-vissza ugrál az időrendben, asszociatív alapon váltogatva a témákat. Azonban érdekes módon a De Havillanddel kapcsolatos fenti néhány sort, amely látszólag egyszer s mindenkorra le is zárta a visszaemlékezésben az Olivia iránti szerelem témáját, azonnal két olyan oldal követi, amelyben a Robin Hood 1937-es forgatása kapcsán Flynn feleségéről van szó: és arról, ekkoriban "olyan erőszakosan féltékennyé vált, hogy kezdtem feltételezni, mégis szerelmes belém", majd tányérdobálások és veszekedések leírása következik... (7) S bár a szöveg meg sem említi újra Olivia de Havillandet (csak szép nőkről esik szó egy félmondatban), valószínűleg nem véletlen, hogy miután (jó sok elhallgatással) végre írt a színésznőről, Flynn-nek rögtön ezután 1937 jutott eszébe: a pillanat, amikor - nem tudott elválni, még De Havilland kedvéért sem. (8)

Robin Hood válna

Pózolás esküvő után: 1935. június
Itt érdemes felidézni Flynn első házasságát: mire ugyanis Errol Flynn megírta az önéletrajzát, már nagyon messze volt érzelmeiben attól a fiatalembertől, aki úgy jelent meg Hollywoodban, mint Lili Damita barátja. A hagyomány szerint (9) 1935-ben azon a hajón találkozott a gyönyörű és tehetséges Lilivel, amelyen Amerikába utazott, hogy élete első, hétéves szerződésével az ottani Warner alkalmazottja legyen, s remélhetőleg valódi filmszínésszé váljon. Damita, a francia születésű, francia és német filmekben már majdnem igazi csillaggá vált színésznő legalább öt évvel volt idősebb nála, s Flynn-nel ellentétben teljesen biztosra ment: Hollywoodtól igazi sztárszerepeket remélt, első fontos filmjében rögtön James Cagney oldalán. A lapok eleinte csak Damita jóképű és szemtelenül fiatal barátjaként írtak Flynn-ről, aki azonban elképesztő vonzerejével nagyon hamar észrevétette magát a partikon és a médiaeseményeken. Majd teljesen váratlanul következett Peter Blood szerepe, s ez mindörökre felborította a kényes egyensúlyt. A pár júniusban házasodott össze, a Captain Bloodot augusztusban kezdték el forgatni, s decemberre Errol Flynn sztár volt, Lili Damita pedig - a sztár felesége. Ez a változás jól érzékelhető három újságcím alapján. 1935. június: Elmúlt Táncok Éjszakája: Lili Damita, a Híres Filmszínésznő a Tasmániai Errol Flynn-nel, Akivel Rövidesen Összeházasodnak - 1935. augusztus: Lily Damita Megházasodott: Arizonában Mondta Ki az Igent a Szintén Színész Errol Flynn-nek - 1935. december: Errol Flynn, a Filmrajongók Új Kedvence Feleségével, Lili Damitával, a Népszerű Színésznővel... (10)

Jó sajtó: 1935
És a helyzet egyre rosszabb lett: Damita 1935 után már csak két filmet forgatott, pályája befejeződött, Flynn viszont épp ekkor indult el a csúcs felé. (11) A végül 1942-ig tartó házasságnak voltak boldog és szenvedélyes pillanatai is, s Fleen és Damita (ahogyan egymást szólították) valamikor és valameddig bizonyára szerette egymást, az pedig, amit Flynn bedroom artnak nevezett, a legváratlanabb pillanatokban összekapcsolta őket újra. Az esküvőt azonban, amelyet Damita számos visszaemlékező egybehangzó állítása alapján azzal kényszerített ki, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött, hamar követte a kiábrándulás. Flynn szabadságra vágyott, mégsem tudott elszakadni a feleségétől, Damita a férje szerelme mellett teljes ellenőrzést is akart az élete felett. A házaspár botrányos és hangos veszekedései számos alkalommal végződtek azzal, hogy a feleség különféle dolgokat vágott férje fejéhez a pezsgősüvegtől a bútorokig. Flynn (elfogultan, utólag és nyilvánvalóan pszichológussal konzultálva) így magyarázta a helyzetet: "Csapdában éreztem magam, fulladozva Lili birtoklási vágyától. (...) Néha az a különös érzésem támadt, hogy el fogok jutni a töréspontig. Pedig eközben fenn kellett tartanom a boldogság látszatát. A Lilit jellemző erőszak több volt annál, amivel képes lettem volna megküzdeni. Depresszióba kergetett, képtelenné tett rá, hogy örüljek a váratlanul elért sikernek. Úgy éreztem, egyszer csak lerázom magamról ezt az egészet, és visszatérek a semmibe." (12) Damita kortárs nyilatkozatában is érezhető a keserűség, amikor egy újságíró kérdésére mosolyogva így fogalmazott: "Flynn semmiképpen sem "jó férj" a szó tényleges értelmében. De személyében végtelenül izgalmas emberrel oszthatom meg az életem. Ez teszi őt számomra nagyon jó férjjé. Mivel imádom a veszélyes és békétlen életet." (13)

Karolások: 1936 eleje
A helyzet ördöginek bizonyult: mindkét felet tökéletesen boldogtalanná tette a kapcsolat, kilépni azonban nem tudtak és többé-kevésbé nem is akartak belőle. Flynn-nek és a stúdiónak elképesztően fontos volt, hogy a házasságot igazi, rózsaszín szívecskés luxusálomnak ábrázolhassák a lapok: ahányszor csak felreppent a válás híre, ezt mindig mosolyokkal teli, a házaspárt otthonában, vagy társasági eseményeken ábrázoló fotósorozat követte, szemléltetve, hogy minden rendben. A pályája csődjével küszködő Damitának szintén létfontosságúvá vált a szerep, amelyet 1937-re megalkotott magának: a támogató feleségé, aki feladta karrierjét a férje kedvéért, s csendben, a háttérben mindig ott áll mellette. (14) Hollywoodban nem tűnik nehéznek egy válás: a Damita-Flynn-páros esetében azonban három dolog is lehetetlenné tette. Az első a pénz volt: az egyre inkább Flynn "kereste" pénz, amely azonban közös vagyonná vált, s amelynek egyik fél sem kívánt lemondani egyetlen centjéről sem. A második akadályozó tényezőnek Flynn a harmincas években még abszolút stabil, törésmentes romantikus imázsa tekinthető: Blood kapitány és Robin Hood heroikus megszemélyesítője nyilvánvalóan nem vallhatta be másoknak, de igazából magának sem, hogy egy bántalmazó kapcsolatban él, alapvetően bántalmazottként. A harmadik dolog e kettőből következett: mivel Flynn távoli forgatással, utazással, kalandkereséssel, őrült kapcsolatokkal, töméntelen mennyiségű alkohollal és (ekkor még elviekben gyógyszerként szedett) szerekkel próbálta megoldani problémáit, egyre támadhatóbbá vált, legyen szó akár a pénz, akár az áldozat-szerep kérdéséről... Ugyan kit érdekelt volna az ő lelke és a (létező) házassági problémái, amikor közben olyan gátlástalanul, botrányosan kezdett élni, ahogyan...

Mrs. Robin Hood: 1937. október
Mindez azért fontos, mert ezalatt, illetve ennek alternatívájaként fordulhatott komolyabbra a kapcsolata Olivia de Havillanddel. Miközben a Robin Hood erdei jelenetei forogtak a kaliforniai Chicóban, mindenképpen történt valami, s jóval több, mint szép, névtelen nők addig is menetrend szerinti feltűnése és letűnése... A forgatás szeptember végén indult, október közepén pedig Lili Damita váratlanul megjelent a helyszínen: ami korábban egyáltalán nem volt szokása. Sőt, ahogyan a korabeli újsághír megírta: nyolc hatalmas bőrönddel érkezett, amelyeket "ágyneműk, paplanok, ezüstnemű és függönyök töltöttek meg. Lili magára vállalta a háziasszony szerepét, hogy, ahogyan fogalmazott, "igazán csinossá" varázsolja Errol szállodai szobáját." Damita egy rafináltan egyszerű lovaglónadrágot és egy sportos fehér blúzt is magával hozott: ezekben pózolt a fotósoknak talpig Robin Hood-jelmezbe öltözött férje oldalán, épp azon sziklán, amelyről a filmben Flynn köszönti Lady Mariant, vagyis Olivia de Havillandet... Ahogyan az újságcikk is leszögezte burkoltan: sikerült elhárítania a válás veszélyét. "Nos, ezek után pletykálja valaki azt, hogy Errol és Lili nincsenek a legtökéletesebb házassági kapcsolatban!" (15)

Happy end nélkül

A fiatal Custer és szerelme (1941)
Arról, hogy mi történt Errol Flynn és Olvia de Haviland között 1935 és 1937, majd 1937 és 1940 között, máig sem tudni sokkal többet. Egymás iránti vonzódásuk bizonyára nem hagyott alább azután, hogy nyilvánvalóvá vált, Flynn képtelen elválni, ráadásul a következő két évben hosszú időt töltöttek együtt pusztán munkával is, négy szuperprodukciót forgatva. De Havilland azonban, aki - úgy tűnik - a szerelemben biztos kapcsolatra, a munkában pedig új lehetőségekre vágyott, lassanként egyre távolabb került Flynntől. 1939-ben leforgatta az Elfújta a szelet, a későbbiekben pedig, amennyire csak tudta, kerülte azokat a történelmi és kalandfilmeket, amelyekben Flynn játszotta a főszerepet - igaz, ennek elsősorban nem Flynn jelentette az okát, hanem De Havilland saját, művészi képességeit kamatoztatni akaró szerepvágyai. Így az eredetileg stúdióberkekben neki szánt női szerepeket a Virginia Cityben (1940) Miriam Hopkinsra, a Sea Hawkban és a Footsteps in the Darkban (1941) Brenda Marshallra bízták. Filmrajongóként talán kissé sajnálhatjuk, hogy az egyetlen jókislány-szerep, amelyet még sikerült De Havillandre rákényszeríteni Flynn oldalán, épp a Santa Fe Trail, e meglehetősen kevéssé sikerült mozi főhősnője volt: bár nagyon kedvelem Brenda Marshallt, őszintén kíváncsi lennék, milyen lett volna például a Sea Hawk, ha Olivia de Havilland alakítja benne Dona Mariát...

Mrs. és Mr. Custer sakkozik a They Died with Their Boots On forgatási szünetében (1941)
Másfelől 1939 decemberében Olivia de Havillandet James Stewart kísérte el az Elfújta a szél bemutatójára, s ez egy új szerelem kezdetét jelentette a színésznő életében. Stewart a következő év folyamán valószínűleg a kezét is megkérte, s bár De Havilland nemet mondott, a kapcsolat végül csak 1941-ben zárult le teljesen. Ez pedig épp az az év volt, amikor a színésznő utoljára játszott együtt filmen Errol Flynn-nel: felejthetetlenül és váratlanul. 1940, a Santa Fe Trail után De Havilland megfogadta, hogy soha többé nem fogad el szerepet Flynn-kalandfilmben. Flynn pedig 1941, a Dive Bomber forgatása után megfogadta, hogy soha többet nem egyezik bele, hogy Kertész Mihály, karrierje kovácsa, de egyben Flynn talán legnagyobb utálója rendezze őt: pedig egy tucatot a Flynn-sikerek közül, köztük a  Flynn-kalandfilmeket és az összes De Havillanddel közös mozit, épp Kertész jegyezte. Amikor azonban lehetőség nyílt a Custer életét romanticizáló történet leforgatására, Flynn, aki szárnyakat kapott attól, hogy ezúttal atyai barátja, Raoul Walsh dirigálja majd, maga járt közben, hogy Mrs. Custer szerepét mindenképpen Olivia de Havilland kapja. Az eredmény különös film lett: patetikus, látványos és izgalmas történelmi mese, amelynek azonban épp a Flynn-De Havilland összjáték biztosítja a túlélését és klasszikussá válását. A két színész olyan érdekességgel, változatossággal és mélységgel játszik benne együtt, mint valószínűleg még soha korábban. Pedig eddigre már valóban csak barátság volt közöttük: megértés, harmónia és ritka jó munkakapcsolat.

Sínen vannak: Custer és menyasszonya kamerán kívül (1941)
Miután a stúdiókban elváltak útjaik, egyre kevesebbet találkoztak. De Havilland 1943-46 között nem forgathatott, azután azonban végre megvalósíthatta pályaálmait, s két Oscar-díjával elfoglalta a helyét a kor legjobb színészei között. Végül nem kötött művészházasságot, 1946-53 között az amerikai író, Marcus Goodrich felesége volt, 1955-79 között pedig a francia Pierre Galant újságíróé. Első házasságából egy fia, a másodikból egy lánya született. 1955-től 2020-as haláláig Párizsban élt, sikeres művészként és élő legendaként. Flynn-nek 1941 májusában megszületett a fia, Sean Leslie Flynn: néhány héttel később Lili Damita, immár jelentős gyerektartásra számító anyaként, beadta a válókeresetét. A botrányos válóper 1942 áprilisában zárult, a vagyonmegosztás és a magas tartásdíj néhány év múlva gyakorlatilag csődbe vitte az egyébként is költekező színészt, akinek 1943-as pere idején megtört, az ötvenes évekre pedig hírhedtsége és önpusztító életmódja miatt tulajdonképpen tönkrement a karriere. Flynn élete utolsó felében szerte Európában, majd Jamaicán élt, s még két házasságot kötött: 1943-49 között a civil Nora Eddington, 1950-59 között a színésznő Patrice Wymore volt a felesége (előbbitől két, utóbbitól egy harmadik lánya született), de az utolsó szívroham 1959-ben szerelme, Beverly Aadland oldalán érte. Rossz hírneve napjainkig kíséri, s árnyat vet színészi tehetsége megítélésére is.

Egy hölgy emlékei

Flynn látogatóban a The Strawberry Blonde forgatásán (1940)
Olivia de Havilland sokáig nem beszélt Errol Flynn-ről és a hozzá fűződő kapcsolatáról. Csak a hetvenes évektől kezdtek megszaporodni az újságcikkek és televíziós interjúk, amelyekben felidézte, mennyire nagyra tartotta Errolt színészként és emberként. Ezzel hozzájárult Flynn művészi újra felfedezéséhez is, hiszen neve és szava sokat nyomott a latban a filmrajongók, de a filmtörténészek szemében is: ő pedig újra és újra elmondta, hogy szerinte Errol Flynn messze teheségesebb volt, mint azt ő maga, a kortársai vagy a stúdiója gondolta. De Havilland egy 1977-es beszélgetés során, a Dinah Shore Showban (16) árulta el a legtöbbet arról, milyennek tűnt a kapcsolatuk jövője negyven évvel korábban, 1937-ben. 1937 elejére ugyanis, ahogyan azt David Niven is (17) megírta önéletrajzában, Flynn Damitával való házassága nem egészen két év után megtörni látszott: néhány hatalmas veszekedés után a színész különköltözött a feleségétől, és Beverly Hillsen élt Nivennel közös agglegényotthonukban. Úgy tűnik, ekkoriban többször is találkoztak és együtt mentek szórakozni De Havillanddel, Flynn pedig feladva a csínytevő szerepet nagyon is úriemberként viselkedett színésztársnője előtt. Eközben igyekeztek eltűnni a fotósok elől, s megakadályozni, hogy bármelyikükről is kompromittáló fotók készüljenek. Ezt az időszakot követte a Robin Hood forgatása, s úgy tűnik, Flynn tulajdonképpeni házassági ajánlata.

Fotó 1937 elejéről a teljesen privát Oliviáról és Errolról: balra David Niven
"Varázslatos, karizmatikus férfi volt, de elátkozott ember. Azonnal beleszerettem, aztán rájöttem, hogy ő is szerelmes belém. Gyakorlatilag megkérte a kezem, de aztán nem váltak el Lili Damitával, így egyetlen dolgot tehettem: nemet mondtam" - emlékezett erre később De Havilland. (18) Egy 1978-as interjúban pedig így fogalmazott: "Ő volt a valaha élt legvonzóbb, leglenyűgözőbb, legszebb férfi. (..) A lehető legtökéletesebben rabul ejtett. Szerintem nagyon akarta (a házasságot), de sosem jutottunk el odáig. Azt hiszem, ma már bánom ezt. Akkoriban is hajlottam rá. Mindez olyan régen volt: ha ma kellene döntenem róla, azt hiszem, beleugranék. De akkoriban az ilyesfajta dolgokat nagyon megtartottuk magunknak. És igen: nagyon mélyen éreztem iránta. Lehetetlen volt nem szeretnem." (19) Ugyanakkor De Havilland 62 évesen, de valószínűleg negyven évvel korábban is realista volt, így azt is elmondta az újságírónak: "ha volt hibája Errolnak, akkor az, hogy keményen ivott. Ez igaz." Másfelől Olivia de Havillanddel Flynn olyasmit tudott művelni, amit sokáig egyetlen más nővel sem: beszélgetni. De Havilland azt az oldalát is ismerte és értékelte, amit viszonylag kevesen: nemcsak sármos és jó testű férfiként, pompás teniszezőként, brilliáns, de olykor közönséges modorú társasági csillagként tekintett rá, hanem olyasvalakiként, aki titokban büszke a műveltségére, imád olvasni, érdeklődik a művészet, főleg a festészet iránt, izgatja a lélektan és a filozófia, s maga is szeretne íróvá válni. Vajon egy őt ilyennek látó és elfogadó társ mellett is ugyanaddig merült volna Flynn a botrányokba és a szenvedélybetegségbe, mint Lili Damita mellett (vagy helyett)?

Amikor elkezdődött: 1935
A pillanat mindenesetre elszállt. 1937-38 után a két színész már nem gondolt házasságra, 1941 után nem is igen találkoztak többé. "Évek múlva Hollywoodban olyan rossz élményem volt" - emlékezett később De Havilland. "Az egyik partin egy magas férfi megcsókolta hátulról a nyakam, mire én felháborodottan megfordultam és megkérdeztem: „Elnézést, de ismerjük mi egymást?” Azután belém vágott, hogy Errol az. Annyira megváltozott. A szeme végtelenül szomorú volt. Épp eleget néztem a szemébe a filmekben ahhoz, hogy tudjam, a lelke odavan.”

Ami közös filmjeiket illeti, Flynn számára hősszerepei pusztán változatok voltak egy skatulyára, amit gyűlölt. Ahhoz minden látszat ellenére nem volt elég önimádó egyéniség, hogy kielemezze ezeket a – valójában remekül eljátszott – szerepeket. De Havilland pedig úgy tekintette a harmincas évek kalandfilmjeiben játszott nőalakokat, mint nagy nehezen legyőzött akadályt igazi filmszínészi pályája előtt. Csak idővel békélt meg a Flynn-filmekkel. Már évek óta Párizsban élt, amikor elhatározta, levelet ír Flynn-nek. „Bocsánatkérésnek szántam húsz év után. Annyi idő múltán újra látva a Robin Hoodot rájöttem, milyen jó valójában az összes kalandfilmünk. Megírtam Errolnak, hogy hálás vagyok neki minden közös jelenetünkért. De aztán eltéptem a levelet. Arra gondoltam, Errol azt hinné, megbolondultam. Örökké sajnálni fogom, hogy nem küldtem el a levelet. Néhány hónappal később Errol halott volt." (20)

A képek tanúsága

Ez Libbie Custer esküvője, nem De Havillandé (1941)
Sok megoldáshoz el lehetne jutni Errol Flynn és Olivia de Havilland kapcsolatán töprengve. Ott vannak a romantikusok, akik szeretnék ugyanazt látni a való életben is, mint a filmvásznon. Számukra Errol Flynn a gáncs nélküli lovag, Olivia de Havilland a tökéletesen hozzáillő szerelem, s az élet igazságtalansága, hogy ez a két szép és jó ember sosem találhatott egymásra. De vannak realisták is, akik emlékeztetnek, nem igazán kínál pozitív "mi-lett-volna-ha"-forgatókönyveket Flynn kezdődő alkoholizmusa, botrányos életmódja, első házasságában állandó hűtlenkedése, felelőtlen pénzkezelése, lelki sebekkel teli személyisége, az egész poggyász, amit minden nőnek a hátára kellett vennie, aki valaha is a filmsztár Errol Flynnt választotta.

Másfelől mégis elgondolkodtató számos dolog. Egyrészt az, mi lett volna, ha Lili Damita nem veszi rá 1935 júniusában Flynnt arra, hogy feleségül vegye? Vajon mi történt volna, ha a színész szabad emberként találkozik Olivia de Havillanddel? De kisebbet álmodva is érdekes tény, hogy amikor Flynn megkötötte második házasságát Nora Eddingtonnal, egy ideig tényleg képes volt új életet kezdeni, s éveken át meglepően gondoskodó, érdeklődő és jó férj tudott lenni (e házasság romlását egyértelműen karrierjének gyors lehanyatlása okozta évekkel később, az, ahogy ezt képtelen volt feldolgozni). Pedig Norával Flynn már azután ismerkedett meg, hogy túl volt Damitával folytatott kínos válóperén, s lezárult botrányos, 1943-as pere is, amely a felmentő ítélet ellenére mindörökre kettétörte filmes karrierjét. Vajon mi történt volna, ha nem ilyen helyzetben, hanem egy rövid első házasság után, vélhetőleg a közönség rajongásától és egyetértésétől övezve, szeretett filmes partnernőjét feleségül véve, ráadásul nagy sikerei idején próbál meg új életet kezdeni? Vajon sikerült volna? Ha Flynn egy szeretett otthonba mehet haza, nem pedig menekül a házastársa elől, vajon megállt volna a lejtőn, legalább egy időre? Akkor is olyan önsorsrontó dühvel fogadja, és szerhasználattal próbálja ellensúlyozni, amikor kiderül, hogy valójában kínosan gyenge az egészsége? Akkor is partiról partira vándorol, hogy aztán a bíróságon találja magát erőszak vádjával? Vagy esetleg legalább megpróbál megküzdeni az alkohollal, amikor még nem teljesen késő? (21)

Együtt? (1938)
A két színész rajongójaként nem áltatom magam azzal, hogy ha Flynn 1937-ben elszánja magát, és elválik, majd feleségül veszi De Havillandet, akkor ez a házasság örökké tartott volna. Felmerülhet az is, nem érintette volna-e negatívan De Havilland pályáját... Mégis, életüknek abban az időszakában úgy tűnt, a két, jelmezek és maszkok mögötti, valódi ember illik egymáshoz. Flynn, ekkor még mindvégig szupersztárként, 1939 és 1943 között gyakorlatilag tönkretette először a saját életét, azután - közvetve - a karrierjét is, bár ezzel természetesen akkor még nem volt tisztában. Mindenképpen megér egy gondolatot, akkor is ez történik-e, ha ez idő alatt De Havilland kezét fogja, nem pedig Damitával él gyűlöletkapcsolatban? S mindörökre ott marad az a kérdés is: vajon milyen hatással lett volna a két színész pályájára, ha együtt, házaspárként lépnek fel akkor, amikor osztoznak az érzésben, hogy színészként többet és jobbat is tudnának, mint amit a Warnernél megengednek szerződéses szereplehetőségeik?

További elmélkedés helyett azonban érdemes megnézni egy fotót Oliviáról és Errolról. A kép a Santa Fe Trail sajtófogadásán készült, 1940-ben, ahol a film sztárjai, így Flynn és De Havilland is megjelentek, integettek, beszéltek és fényképezkedtek. Ez a képsorozat viszont nem az esemény szervezett médialenyomata, a kortársak nem is ismerhették: egészen addig nem látott ugyanis napvilágot, míg ezt a fotót 2004-ben nem közölte belőle Thomas McNulty. (22) A fénykép a fogadás hivatalos része után készült, amikor a két színész elhúzódott egy sarokasztalhoz beszélgetni, és láthatóan abbahagyta a pózolást. Mindketten úgy ülnek, ahogyan kényelmes, de nem tanácsos, ha az embert fényképezik. Flynn elfelejtette kigombolni a zakóját, így az elegáns szabás kissé berogy a bal oldalon. Felhúzott jobb lába egy széken pihen, könyökét a jobb térdére támasztva cigarettázik, közben hosszan előrenyújtja a bal lábát igazi, kutyabarát mozdulattal, így a kedvence (vélhetőleg Arno) odafekhet a gazdája közelébe. De Havilland a saját széke keresztlécére támasztja a talpát, ettől kicsit kuporogva ül, előrehajol és teljes koncentrációval magyaráz. Közben hagyja, hogy drága bundája kicsit előnytelenül lecsusszanjon a bal vállán és rendetlenül ráhullámozódjon a kisasztal lapjára. A legfontosabb pedig elsőre talán fel sem tűnik: Flynn, miközben figyelmesen hallgat, a bal kezével erősen kulcsolja és szorítja De Havilland jobb kezét. Flynn bal karja nagyon finoman De Havilland jobb lábára támaszkodik, a keze az ölében fekszik, De Havilland beszéd közben a bal kezét felemelve gesztikulál, a bal karja pedig hozzáér Flynn kezéhez. Mindketten oldottak, nyugodtak, póztalanok, és a legnagyobb természetességgel zárják be mozdulataikkal a maguk teremtette kommunikációs zugot. Hiába vannak nyilvános helyen, hiába ül Flynn nyitott ajtó mellett, hiába túl szűk a sarokban lévő falfelület két ember számára, hiába, hogy Errol Flynn és Olivia de Havilland filmcsillagok, akiket lehet, hogy most is fotóznak (és tényleg), egymásra figyelésükkel és finom érintéseikkel sikerül elérniük, hogy külön világot teremtenek, csak kettejük számára. A kutya pedig kétszeresen is biztosítja, hogy ehhez az asztalhoz senki más nem fog már leülni...


A kép jóval az 1937-ben történtek után készült. 1940-ben a pletykalapok James Stewarttal boronálták össze De Havillandet, Flynn pedig ismét a feleségével lakott, legalábbis elméletben. Úgy tűnik azonban, hogy reklámkampány ide, bonyolult érzelmi élet oda, elég volt egyetlen esemény, amelyen a két színésznek alkalma adódott leülni beszélgetni, s máris pontosan ott folytatták, ahol - ki tudja, mikor - abbahagyták. A fenti kép ugyanis nem egyedül áll: a sorozatból még két másik kocka is ismert. A másodikon a két ember nevet: mégpedig teljesen önfeledten, cinkosan és csak egymásra figyelve. Flynn felhúzta a lábát, De Havilland hátradőlt. Láthatóan elképesztően jól érzik magukat, és élvezik, hogy a térdük, a karjuk, a kezük összeér. Flynn továbbra is fogja De Havilland kezét. A harmadik kép kicsit későbbi. Az asztalról már elvitték a poharakat, talán Flynn cigarettája is leégett, De Havilland pedig levette a bundáját és teljesen előrehajol. Most Flynn beszél, szabadon és boldogan magyaráz, fiúsan végigsimít a haján, még mindig fogja De Havilland kezét, és hagyja, hogy De Havilland a vállára és a karjára támaszkodjon. Kettejüket most már csak egy félig lecsúszott női bunda választja el attól, hogy egymáshoz dőljenek. Az pedig, ahogyan De Havilland Flynn-re néz, bármelyik filmjük szerelmes párjelentéből származhatna: csak talán őszintébb azoknál.

Szóval, ez a két ember itt szerelmes. Izzik közöttük a levegő, de a képek elsősorban nem a szexualitásról szólnak, hanem szuggesztív egymásra figyelésről, harmóniáról, önfeledt érdeklődésről: csupa olyasmiről, amitől működni szokott egy hosszú távú kapcsolat. És ilyenkor mégiscsak sajnálhatjuk, hogy Olivia de Havilland és Errol Flynn csak az álmokban és a filmekben lettek egy pár. Persze ha nem így történik, ma szegényebbek lennénk egy soha be nem teljesült, így garantáltan örökszép szerelem legendájával...

Hivatkozások és megjegyzések
Egy karrier elkezdődik, egy véget ér
(1) Idézi az Errol Flynn: Rogue Hero oldal.
(2) Idézi Thomas McNulty: Errol Flynn. The Life and Carrer, McFarland, 37.
(3) Idézi McNulty, 37.
(4) Errol Flynn: My Wicked, Wicked Ways, Dell, 1961, 229.
(5) Flynn, 237-238.
(6) Idézi az Errol Flynn: Rogue Hero oldal.
(7) Flynn, 239.
(8) Persze felmerülhet, hogy a két rövid fejezetet Earl Conrad helyezte egymás után, aki segített Flynn-nek megírni és megszerkeszteni az önéletrajzát. Mivel azonban a váltás a szövegben itt időrendileg és tematikailag is teljesen logikátlan kívülről nézve, nem tartom valószínűnek, hogy szerkesztői beavatkozás eredménye volna.
(9) Egyes korabeli nyilatkozatok alapján már Párizsban látták egymást egyszer, illetve csak Hollywoodban találkoztak. Erről itt lehet olvasni.
(10) A három főcím itt, itt és itt. A másodikban Lili keresztnevét elírták.
(11) Ahogy a fenti, bal oldali képen is látható, 1935-ben a Warner stúdiójában egy időben forgatták Damita első nagy amerikai filmjét, a James Cagney főszereplésével készülő Frisco Kidet, és a Captain Bloodot, Flynn nagy esélyét. Damita nem aratott sikert, mindőssze még egy amerikai, majd egy évvel később egy európai (francia) filmben kapott szerepet. Errol Flynn viszont sztárrá vált.
(12) Flynn, 240.
(13) Idézi az Errol Flynn: Rogue Hero oldal.
 Flynn Dietrich, Lombard és Damita oldalán (1935)
(14) Bárhogyan is ítéli meg valaki Errol Flynn-t és botrányos személyiségét, egy biztos: nem Lili Damita támogatása miatt futott be. Sőt, talán épp ott kezdett minden elromlani, amikor az első hollywoodi hetek után, 1935 május-júniusára Damita számára kiderült, ifjú barátja nem szorul az ő támogatására, mert olyannyira vonzza a nőket (többnyire szerelmi, míg olykor baráti értelemben), beleértve Carole Lombardot, Marlene Dietrichet, Dolores del Riót vagy épp Mrs. Jack Warnert, hogy ha protekcióra volna szüksége, bátran válogathatna... (Ekkor kezdett el Damita arra koncentrálni, hogy házasodjanak össze Flynn-nel.) Mindez csak azért érdekes, mert Lili Damita életrajzaiban ma is visszatérő fordulat, hogy a férjéért adta fel a karrierjét. Vagyis bármilyen szomorú és tragikus volt Damita élete, ebben az egyben sikerrel járt: ma is az ő (hamis) értelmezése szerepel pályája lezárultáról a filmlexikonokban.
(15) Idézik itt. A The Errol Flynn Blogot mindenkinek csak ajánlani tudom.
(16) Amely itt megnézhető. És nagyon őszinte: De Havilland a rá jellemző professzionalizmussal nyilvánvalóan gondosan megtervezte otthon, mit fog elmondani, de végül meglepően spontán és zavart módon szakadt ki belőle a történet, amit a televízió majdnem lekevert, mert "túl hosszú" volt. 5:54 tájékán megfigyelhető, hogy a házigazda leinti a levezető zenét, mert rájön, hogy most nagyon fontos, egyedülálló vallomást lehet hallani a legendás színésznőtől, és ez megéri a plusz adásidőt!
(17) David Niven: Bring on the Empty Horses, Putnam, 1975
(18) Idézi az Errol Flynn: Rogue Hero oldal.
(19) Idézi McNulty, 65-66.
(20) Mindkettőt idézi az Errol Flynn: Rogue Hero oldal.
(21) De Havilland egyébként több interjúban is őszintén elmondta, hogy végül nagy várakozással megkötött első házassága nem egyszerűen nem sikerült, hanem egy idő után sajnos pokollá vált. Első férje szóval és tettleg is bántalmazta őt, akkor is, amikor várandós volt. Paradox végiggondolni, vajon nagyobb kockázatot jelentett volna-e a Flynn-nel való házasság...
(22) McNulty, 108. Persze azóta a kép és társai már a net számos helyén fellehetők. Például itt és itt.
Megjegyzés: minden idézet a saját fordításom.

Hogy is állunk egymással? Flynn és De Havilland 1939-ben, a Dodge City óriási körítéssel megrendezett bemutatóján
Linkek
Olivia de Havilland: Gyönyörű és tehetséges
Kedvenc Olivia de Havilland-filmjeim (nemsokára)
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)
Boldog születésnapot, Olivia de Havilland!
Meghalt Olivia de Havilland