Örömmel és könyvekkel teli boldog új esztendőt kívánok
a blog minden olvasójának!
Katherine

Minden olvasómnak
áldott, békés, boldog
karácsonyi ünnepeket
kívánok:
Katherine

Amikor rendbe tettem a magyarul megjelent történelmi krimik eredeti gyűjtőhelyének listáit, felfigyeltem rá, hogy annak idején, amikor a sorozat még létezett, s buzgón olvastam, elmulasztottam írni a Naphegy Kiadó Történelmi tetthelyek című gyerekregény-sorozatáról.
Eben a szériában olyan fiataloknak szóló, rejtvényes krimik láttak napvilágot, amelyek szabályos nyomozós, bűnügyi történetek, a történelem egy-egy érdekes pillanatába látogathatunk el velük, szórakoztatnak, de kissé tanítanak is. És, ami a fő, ellentétben sok gyerekeknek vagy kamaszoknak szóló történelmi detektívregénnyel (amilyenek például az Idődetektívek vagy a magyar Abszolút Töri sorozat darabjai), tisztán históriaiak. Vagyis nincsen bennük időutazás vagy más trükk: gyereknyomozóik teljes mértékben a saját korukhoz tartoznak. Véleményem szerint ez igencsak nehéz feladat, hiszen minden önálló történetnek meg kell indokolnia, milyen lélektani okokból, s milyen reális lehetőségekkel kezdenek el nyomozni a gyerekdetektív hősök.
Renée Holler, az 1956-os születésű német írónő (aki egyébként a vonatkozó Wikipédia-oldal szerint Oxfordban él szabadúszó szerzőként) 2002 és 2012 között összesen 17 önálló krimit írt a Loewe Verlag Tatort Geschichte névre keresztelt ifjúsági sorozatába. A Naphegy Kiadó röviddel a német sorozat lezárulta után vezette be a magyar könyvpiacra a szerzőt: 2014-ben a Kolumbusz korában játszódó, eredetileg hetediknek megjelent kötet és egy ókori egyiptomi nyomozás (a német sorozatban a harmadik regény) jelent meg. Ezt követte 2015-ben egy ókori athéni (az eredetileg negyedik) és egy másik óegyiptomi (az eredetileg ötödik) krimi.
Mivel Holler szereplői között vannak lübecki középkor kalózok, a Napkirály udvarhölgyei, Hannibál ellenségei, római és pompeji lakosok, Nagy Károly katonái, vikingek, maják, druidák és egy őskori sámán is, őszintén kíváncsi vagyok, vajon mi volt a magyar válogatás alapja. Az ugyanis kedvezett nekem, a nagy Egyiptom-rajongónak, egyebekben viszont nem tűnik túl logikusnak.
Szomorúan kellett viszont beletörődnöm, hogy sajnos 2016-ban nem folytatódott a magyar kötetek sora. Sejtem, ennek az egyik oka épp az lehetett, hogy a sorozat különböző köteteit nem kötik össze azonos szereplők, így nem volt lehetséges olyan elszántan gyűjteni a kalandokat, mint pl. az idődetektívekét. Így Renée Holler történelmileg pontos, rejtélyfejtésével és csavaros sztorijával pedig egy felnőttnek is izgalmas (a Molyon is jó visszhangot kapott) kamaszkönyvei közül mindössze négyet tehettem fel a történelmi krimijeim polcára.

1. Veszély a Santa Marián, Naphegy, 2014, Gefahr auf der Santa Maria, 2006 (7.)
2. Mentsük meg a fáraót!, Naphegy, 2014, Rettet den Pharao, 2002 (3.)
3. Az Akropolisz árnyékában, Naphegy, 2015, Im Schatten der Akropolis, 2003 (4.)
4. Nyomozás a Nílus partján, Naphegy, 2015, Spurensuche am Nil, 2004 (5.)

Utolsó frissítés: 2023.12.31.

Ez a poszt mindössze arról szól, hogy megtörtént a hihetetlen: egységes, népszerű, de rendkívül pontos, a kritikai kiadást követő változatban napvilágot látott a Petőfi-összes. Minden vers. Minden próza. Minden dráma. Minden fordítás.

Petőfi Sándor összes versei, Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2022
Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése, Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2022
Petőfi Sándor próza- és drámafordításai, Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2022

(Megjegyzés: Azt, mondjuk, nem értem, miért az a címe az első képen látható kötetnek, ami. Ugyanis benne van a Tigris és hiéna és a Caraffa-drámatöredék is... Persze, igen, a forma prózai. Csak: gondol valaki a prózai írásnál a drámákra?)

A Pagony Kiadó 2020-ban indult sorozatában a Vitéz János Gimnázium hetedik osztályosai kezdenek el titokban időutazni egy csodálatos fa segítségével, amely az iskolájuk udvarán áll. A gyökérteremből sok-sok járat nyílik a különböző időkbeli - például reneszánsz, kuruc kori, századfordulós, 1848-as - Budára, ahol a különböző lány- és fiúhősök találkozhatnak a történelem ismert és kevésbé ismert szereplőivel és izgalmas rejtélyeket nyomozhatnak ki.
A kötetek nagyon lazán kapcsolódnak csak össze: mindegyik megáll önmagában és tökéletesen érthető elsőként olvasva is. Minél jobban megkedveljük azonban ezt a világot, annál kellemesebb minden apró részletét feltárni az eddig megjelent mind a kilenc kötet segítségével.
Én Az ellenállók vezérét olvastam először, ami máig egyik kedvencem, sajnos azonban a harmadik kötet egy időre teljesen elválasztott a sorozattól. Idén, abszolút kedvenc darabom, a Szélvésztől kergetve olvastán szerettem "vissza" a szériába, s most már semmi sem tántoríthat el a regényektől és az időutazástól. Mindenkinek ajánlom a könyveket! (Terveim szerint nemsokára hosszabban is írok róluk itt.)

A megjelent kötetek:

Mészöly Ágnes: A királyné violája, 2020, 2021
Wéber Anikó: Az ellenállók vezére, 2020, 2021, 2022
Kiss Judit Ágnes: Kórház az osztályteremben, 2021
Zágoni Balázs: Szamos-parti Hollywood, 2022, 2023
Majoros Nóra: A néma táltos, 2022, 2023
Miklya Luzsányi Mónika: A kamasz király udvarában, 2022
Rojik Tamás: A generális talizmánja, 2022
Berg Judit: Szélvésztől kergetve, 2023
Baráth Katalin: Gőzgépek és pomponlányok, 2023

Utolsó frissítés: 2023.12.23.

A Petőfire emlékező 2023-as évet rövid versválogatással indítottam: Petőfi 200.
Most nagy örömömre sikerült befejeznem rég eltervezett szerelmesvers-gyűjteményemet a költőtől: A szerelmes Petőfi - 80 vers (1839-1849).
Ajánlom még 2021-es versgyűjteményemet is: A fiatal Petőfi - 50 vers (1841 -1845).
A nagy projekt zárásképpen íme még három idézet, amely mellé ugyan ideillesztem a költőházaspár képét (amilyenhez sosem volt alkalmuk modellt állni): mégis, úgy gondolom, az alábbi sorok nem róluk szólnak, hanem általánosságban a szerelemről. Mindig. Bármikor.

Egy személyben minden,
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes, szép, ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid híven virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.

Ebben a bejegyzésben egy tartalomjegyzéket találsz a Petőfi nyolcvan szerelmes versét tartalmazó gyűjteményemhez.

Ha ezt a listát követed, akkor a tematikus ajánlásom szerint olvashatod el a verseket. Öt ciklusba rendezve, kerettel összesen nyolcvan verssel találkozhatsz Petőfi tollából. A ciklusoknak címet is adtam, s mindegyik mellett egy-egy biedermeier, reformkori divatképrészlet található: ugyanaz, mint az adott témába tartozó Petőfi-versek bejegyzése mellett. Ha ezt az olvasási módot választod, a lenti linkek segítségével nyithatod meg a verseket tartalmazó posztokat.

Ebben a másik posztban viszont található egy időrendben megírt lista, szintén linkesítve. Arról, hogy miért is készült ez a posztsorozat, és mi alapján válogattam bele verseket, itt olvashatsz: A szerelmes Petőfi - 80 vers (1839-1849) című gyűjteményről.

Ω
Oh, szerelem...

Szerelmem zúgó tenger
Fa leszek, ha...
Mihelyest megláttalak...
Ez a világ amillyen nagy...
Száz alakba...
Etelkéhez
Te voltál egyetlen virágom...
Lennék én folyóvíz...
Megteremtéd lelkem új világát...
Nő szerelmem...
Arcképemmel...
Vasárnap volt...
Elmondom, mit eddig...
Ha ébren meg nem látogatsz...
Szeptember végén
Szeretek én...
Ha az Isten...

Szerelemnek rózsafája...
A négyökrös szekér
Síkos a hó, szalad a szán...
Kakasszóra hajnal ébred...
Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél...
Befordultam a konyhára...
A szerelem, a szerelem...
Nehéz, nehéz a szivem...
A virágnak megtiltani nem lehet...
Zöld leveles, fehér...
Boldog éjjel...
Hull a levél a virágról...
Száll a felhő...
Ereszkedik le a felhő...
Te vagy, te vagy, barna kislyány...
Tíz pár csókot egyvégbül...

Szerelemvágy
Az én mátkám
Elmondanám
Álom
Matildhoz
Oh, lyány! Szemed...
Szemek, mindenható szemek!
Mi szebb, mint...
Első szerelem
Változás
Álmodom-e?
Félre mostan...
Amióta szerelembe...
Egy asszonyi állathoz
Zsuzsikához
Szép kedvesem...
Elváltam a lyánykától...

Szerelem vándorai
Júliához
Erdőd, május 17. 1847.
Bírom végre Juliskámat...
Hozzám jössz-e?
Augusztus 5-dikén
Jó költőnek tartanak...
Csendes élet
Beszél a fákkal a bús őszi szél...
Félálomban...
Rózsabokor a domboldalon
Ma egy éve...
Tudod, midőn először ültünk...
Itt benn vagyok a férfikor nyarában...
Búcsú
Pacsirtaszót hallok megint...

Szeretlek, kedvesem
Reszket a bokor, mert...
Kinn a kertben voltunk...
Ha szavaid megfontolom...
Te a tavaszt szereted...
Szerelmes vagyok én...
Mily szép a világ!
Dicsérsz, kedves...
Kérdezd: szeretlek-e?
Mosolyogj rám!
Szeretlek én, szeretlek téged...
Feleségek felesége...
Hideg idő, hűs, őszi éj...
Uton vagyok, s nem vagy velem...
Ti ákácfák e kertben...
Minek nevezzelek?
Szeretlek, kedvesem

Ω
Szabadság, szerelem!

Linkek
Másik Petőfi-versgyűjteményem: A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845)
Harmadik versgyűjteményem: 70 költő 70 verse

Petőfi Sándor a kedvenc magyar költőm.

És külön helye van kedvenc verseim között a szerelmi lírájának. Az ugyanis hihetetlenül sokféle, rengeteg arc, szerep, hangulat és stílus megjelenik benne. Mégis egy dologban szinte minden darabja hasonlít egymásra: képes meglepni, s mindig valami újat mutat. A népdalnak is beillő rövidkéktől a biedermeier szerelmi líra - nekem amúgy igen kedves - közhelyeit modernizáló hosszúkig, epigrammától az elégiáig, tréfás hangvételűtől a rezignáltan elégikusig vagy az ódaian harcosig, Petőfi valamennyi szerelmes versét szeretem.

Ezek után persze igen nehéz volt kiválasztani néhányat közülük. Különben is, ha valaki meg akar szerkeszteni egy gyűjteményt Petőfi szerelmes verseiből, mindenképpen el kell döntenie, mi a célja. Lehetséges például életregényt, avagy hódításregényt összeállítani: ehhez látszólag a költő maga, s persze nyomában az irodalomtörténeti kutatás el is lát élményanyaggal, így csak virágról virágra kell szálldosni Amália, Róza, Matild, Zsuzsika, Etelke, Erzsike, Zsófia, Juliska körtáncában. Csakhogy Petőfi versei annyival izgalmasabbak, rejtélyesebbek és többféleképpen értelmezhetők, mint a valódi viszonyai, vágyakozásai, beteljesült és reménytelen szerelmei, kapcsolatai, érzeményei és csalódásai, hogy kár volna életútjához bilincselni a költeményeit. Már csak azért is, mert ahhoz, hogy egy efféle lírai szerelmi napló létrejöhessen, kronologikus sorrendben az összes szerelmes verset kellene egybefoglalni, amelyekből viszont sokkal több van, mint nyolcvan.

Kínálkozik egy duális szerkezet: a Szendrey Júliához írt versek sora az egyik oldalon, s kontrasztként az összes többi szerelmes költemény. Hiszen Petőfi maga írja 1846 őszén: "Költői ábránd volt, mit eddig érzék..." A Júliával való megismerkedés után kezdődik tehát mindenféle vágyódások után az igaz, egyetlen szerelem korszaka. És ez a poétai vallomás, azt hiszem, tényleg valóságos tényt örökít meg, már ha kifejezetten a költő magánélete érdekel valakit: a Júliával megkezdett közös életből visszatekintve minden korábbi szerelem csak jelentéktelen, távoli emléknek tűnhetett. De vajon ettől kevésbé csodálatossá válik-e a Fa leszek, ha.., mint a Minek nevezzelek? Én nem hiszem. Ráadásul ha valaki a versekből össze szeretné állítani a teljes Júlia-regényt, ismét foglyul ejti a biográfia, s benne a Júliával kapcsolatban még ma is fel-felbuzgó lenézés és rosszakarat... Vagy éppen annak az újabban divatos, ál-modern tárgyalása, volt-e valaha Petőfi és Júlia egymásra féltékeny, közös életével ezért vagy azért elégedetlen, vagy épp egy-egy jövődöntésével kapcsolatban tanácstalan - mely dolgokról pedig a világon semmit sem tudnánk, ha két lenyűgözően önreflexív, önmagával és egymással szóban, írásban és művészetben elképesztően becsületes lenni akaró fiatal értelmiségi meg nem örökíti prózában és versben, teljes precizitással. Úgy hiszem, mivel minden gondjukról is tőlük tudunk, valószínűleg el kellene hinnünk nekik azt is, amikor arról tudósítanak, hogy megoldották a problémáikat... Mindenesetre a Júlia-történetet, versben, prózában és szemtanúk visszaemlékezései tükrében már összeszerkesztette Kozma Dezső Koltói ősz - Petőfi Júliája című, 1985-ös kötetében.

Ráadásul a saját válogatásomnál fontos volt számomra, hogy a kései, nagy klasszikusok mellett érvényesülhessenek a korai, de valamiért - különleges, játékos vagy megkapó voltuknál fogva - emlékezetes szövegek is. A téma kezdettől foglalkoztatta Petőfit (jó, melyik ifjú költőt nem...), így a legkorábbi vers az összeállításban, az Első szerelem, amely 1839-ből (vagy esetleg 1840-ből) való, egy 17 éves ifjú tollából: s minden csattogány és patakcsa ellenére olyan szemléletesek és kápráztatóak a képei, hogy mindenképpen be akartam venni a nyolcvan vers közé. (Egyébként még ez sem a legelső szerelmes verse Petőfinek: az A hűtelenhez, második fennmaradt költeménye 1838-ból.) Persze sok nehézséget okozott, hogy a korai Álomot nehéz összehasonlítani már a játékos Álmodom-e? című verssel is, nemhogy, mondjuk, a Beszél a fákkal a bús őszi szél...-lel. De végül sikerült helyet találnom minden korai kedvencemnek a gyűjtemény közepén.

Végül egy epigrammai kereten belül öt ciklus jött létre, amelyeknek egy-egy Petőfi-verscím a cikluscíme. (Ezek egyébként, az utolsót kivéve, nem szerepelnek a gyűjteményben.) Minden ciklusnak egy-egy reformkori divatkép részlete az avatárja. A versek pontos szövege a Kerényi Ferenc gondozta Petőfi Sándor összes versei (Osiris, Bp., 2019) című kötetet követi.

Az első ciklus, a Szerelmem zúgó tenger, tizenhat olyan költeményt fűz egymás után, amelyben Petőfi új, újabb és még újabb képeket keres a szerelem érzésének, a szeretett nőnek és a szerelmes én lelkivilágának ábrázolásához. A nyitó mű a Fa leszek, ha..., Petőfi talán legtöbbet elemzett metamorfózisverse, amelyet egy különleges verslánc követ egészen a Júliához írott Lennék én folyóvíz...-ig, tele metaforákkal, hasonlatokkal, metonímiákkal és más elbűvölő trópusokkal az egyszerűtől, a népdalostól és a tréfástól a monumentálisig, a torokszorítóig és a nagyon modernig. A ciklus második részében sem csökken a képek mennyisége, ám ott olyan versek következnek, amelyekben a lírai én önmagával vet számot: milyen ő, amikor szerelmes. Így jutunk el a Vasárnap volt...-hoz, amely megnyitja azoknak a szerelmes költeményeknek a sorát, amelyben megjelenik a síron túli élet: mindig is szerettem volna a Szeptember végént ilyen illusztris társaságba illesztve olvasni. A rész egy abszurd és egy békés látomásverssel zárul, amelyekre későbbi költemények felelnek majd.

A második ciklus, a Szerelemnek rózsafája..., a talán legismerősebbnek tűnő, első ránézésre népies Petőfi szerelmi lírájából válogat tizenöt költeményt. Ezekben vagy csodálatos szerepek vannak, mint a legényé, akinek a szerelmét másnak adták (Síkos a hó, szalad a szán...), a másik legényé, aki csak pipára akart gyújtani, de szerelemre gyulladott (Befordultam a konyhára...), sőt, a csábítóé, akinek a verse is kacsintgat, mert ártatlanul pajzán (Zöld leveles, fehér...), vagy egészen különös képzettársítások kakassal (Kakasszóra hajnal ébred...), hallal (Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél...) és tündér orca tejben úszó rózsájával, amely képtől én mindig egyszerre leszek valami édességre éhes és romantikus (A virágnak megtiltani nem lehet...). Ami pedig kifejezetten elbűvöl, hogy időben, térben egymástól távoli versek miként kapcsolódnak össze, mint például a Hull a levél a virágról..., a Száll a felhő... és az Ereszkedik le a felhő... Külön lenyűgöz, amikor Petőfi tökéletes népi szerelemsiratóba foglalja Júliával kapcsolatos, nagyon is valós szorongásait a Nehéz, nehéz a szivem...-ben, mintha nem is 1846-ban lenne, hanem 1843-ban.

A harmadik ciklus, a Szerelemvágy, lett - talán - a leginkább reformkori, vagy biedermeier: bájos, meghatóan őszinte, regényes, és kávézni kellene hozzá egy szép, rózsás porcelánkészletből. A benne szereplő tizenhat vers sok-sok reményt, tervet, udvarlást, hangulatot és hölgyet idéz meg: szép szeműeket, hattyúi szépségűeket, állhatatlanokat és egyszerűeket. Bár nem kedvelem az életrajzot versek (félre)értelmezésével kitöltő technikát, néhány dolog mindig eszembe jut, amikor ezeket a műveket olvasom. Például, hogy Petőfinek - legalábbis a versei alapján - mintha különösen fontos lett volna a női szem. Olyan sok versében feltűnik, még a hitvesi lírában is, ahol már nyugodtan rátérhetett az egyéb területekre - hogy igazán sajnálatra méltó, hogy a korabeli exponálási idő okozta fókusztalan elrévedés miatt épp Szendrey Júlia tekintetét nem ismerjük fényképről. Mókás az is, hogy a költő ideálja egyértelműen a szőke hajú, fehér bőrű, kék szemű angyalkép volt, mindaddig, míg fel nem figyelt egyes sötét szemekre: s végül egy barna hajú, barna szemű, piros arcú nő lett élete szerelme. Végül nagyon szerethetőek ebben a ciklusban a jövőképek: idill, egyszerű béke, és persze: "Menj beljebb, gyermekem!"

Az utolsó két rész a Szendrey Júliával való megismerkedés verseiből állt össze. Nagyon igyekeztem azonban, hogy két különböző kép rajzolódjon ki a tizenöt és tizenhat költemény soraiból. A Szerelem vándorai olvasható Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szándékosan egyszerűsített és romantikus, regényes idillé formált szerelmi történeteként. Az ifjú megismeri a lányt, s első látásra beleszeret. Az apai tiltás ellenére elhatározza, mindent elvisel, s kiérdemli szerelmét. Számot vet korábbi életével, csak reméli, hogy a lány önként őt választja, s végül nem kell csalódnia. Az eljegyzést házasságkötés, nászút, közös élet követi. A férfi azonban nemcsak költő, hazafi is: a történelem messze sodorja szerelmétől, s korai végét hozza a végtelen szerelemnek. Mielőtt valaki felvilágosítana róla: ez nem a biográfiai valóság, hanem egy verses regény. De nem is a története az érdekes, hanem az olyan részletek, mint a "Vonj föl engem kebeledre, Vagy borúlj rám, angyalom!" (Júliához), az "Odavontam őt magamhoz, Halkan vontam őt felém..." (Bírom végre Juliskámat...), a "Fiu, úgy vigyázz magadra: Örömedben meg ne halj!" (Augusztus 5-dikén), vagy a "De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség!" (Csendes élet) Mikor engedett költő ilyen közel a saját életéhez egy versolvasót? És míg vele hallgatjuk hitvese szívének dobogását a nagy-nagy csendben, regénye szereplői, Sándor és Júlia örökké élnek...

Hogy a Szeretlek, kedvesemben ismét találkozhassunk velük. Ez a ciklus azonban reményeim szerint nem ugyanazt a történetet meséli el róluk még egyszer: sőt, nagyon igyekeztem, hogy az itt szereplő versek sorának semmilyen epikus íve ne legyen. Azokat a költeményeket válogattam ide, amelyekről úgy érzem, bárhol, bármikor állhatnának az időben. Magam is elmondanám őket, vagy örülnék, ha nekem mondaná valaki: itt és most. Vannak köztük változatok a bizonytalan kommunikációra (Kinn a kertben voltunk...), arra, ahogyan mindkét szerelmes óvatoskodik, nem véve észre, hogyan bizonytalanítja el a másikat (Ha szavaid megfontolom...). Van igen bölcs, az évszakszimbolikán túl kellően önkritikus töprengés arról, hogy az egymást szeretőknek kölcsönösen kell közeledniük egymás felé ("Lépnél egyet előre, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba'." Te a tavaszt szereted...). Van vita utáni engesztelővers (Mosolyogj rám!), áradó, romantikus szerelmi vallomás (Minek nevezzelek?), békés jövőfestés, amelyből kiderül, hogy a boldog éj sötétkék (Ti ákácfák e kertben...), de hihetetlenül egyszerű, magától értetődően pergő, képeivel mégis lenyűgöző úti üzenet is (Uton vagyok, s nem vagy velem...) Végül sok klasszikus mellett ide került, s a ciklus címét is adja a Szeretlek, kedvesem, amely az Itt van az ősz, itt van újra... és a Pacsirtaszót hallok megint... két kis említését leszámítva Petőfi utolsó szerelmes verse. Eredetileg az egy hónap híján húszéves Júliához szól, aki megírásakor nyolcadik hónapos terhes. Petőfi hitvesi lírája nem csak saját korában volt egyedülálló: szerintem azóta is példátlan, hogy egy költőférj akkor írjon társát, feleségét, szerelmét ünneplő verset, amikor az várandós, s a mű mégse arról szóljon, hogy a szeretett nő nemsokára anya lesz... Ez a mű a kedvenc Petőfi írta szerelmes versem.

Bízom benne, hogy a gyűjteményem másoknak is kedves olvasmányélményük lehet, esetleg olyan versekkel, amelyekről már el is feledkeztek.

Linkek
Petőfi 200 - A versgyűjtemény után
Petőfi 200
Másik Petőfi-versgyűjteményem: A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845)
Harmadik versgyűjteményem: 70 költő 70 verse

Megjegyzés: a bejegyzésben legelöl Orlai Petrics Soma Petőfi arcképe vörös köpenyben című, 1848 után készült festménye látható.

Ez a lista A szerelmes Petőfi - 80 vers (1839-1849) című versgyűjteményem verseit tartalmazza a megírás sorrendjében. Ha érdekel, miért készítettem ezt a gyűjteményt, erről itt olvashatsz.

A nyolcvan vers időrendben

1840
Első szerelem
Álom

1841
Változás

1842
Kakasszóra hajnal ébred...

1843
Az én mátkám
Befordultam a konyhára...
A szerelem, a szerelem...
Matildhoz
A virágnak megtiltani nem lehet...
Síkos a hó, szalad a szán...

1844
Elmondanám
Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél...
Álmodom-e?
Zsuzsikához
Ez a világ amillyen nagy...
Szemek, mindenható szemek!
Boldog éjjel...
Etelkéhez

1845
Hull a levél a virágról...
Elmondom, mit eddig...
Ha ébren meg nem látogatsz...
Te voltál egyetlen virágom...
Egy asszonyi állathoz
A négyökrös szekér
Megteremted lelkem új világát...
Félre mostan...
Vasárnap volt...
Nő szerelmem...
Száz alakba...
Mihelyest megláttalak...
Amióta szerelembe...
Fa leszek, ha...
Ha az Isten...
Arcképemmel....

1846
Elváltam a lyánykától...
Mi szebb, mint...
Oh, lyány! Szemed...
Szép kedvesem...
Oh, szerelem...
Zöld leveles, fehér...
Szeretek én...
Júliához
Kinn a kertben voltunk...
Te vagy, te vagy, barna kislyány...
Száll a felhő...
Szerelmes vagyok én...
Nehéz, nehéz a szivem...
Ha szavaid megfontolom...
Ereszkedik le a felhő...
Te a tavaszt szereted...
Reszket a bokor, mert...

1847
Szabadság, szerelem!
Erdőd, május 17. 1847.
Bírom végre Juliskámat...
Mily szép a világ!
Lennék én folyóvíz...
Kérdezd: szeretlek-e?
Hozzám jössz-e?
Augusztus 5-dikén
Jó költőnek tartanak...
Beszél a fákkal a bús őszi szél...
Szeptember végén
Csendes élet
Tíz pár csókot egyvégbül...
Dicsérsz, kedves...
Rózsabokor a domboldalon...
Mosolyogj rám!

1848
Feleségek felesége...
Szeretlek én, szeretlek téged...
Minek nevezzelek?
Félálomban...
Uton vagyok, s nem vagy velem...
Ma egy éve...
Itt benn vagyok a férfikor nyarában...
Tudod, midőn először ültünk...
Búcsú
Ti ákácfák e kertben...
Hideg idő, hűs, őszi éj...
Szeretlek, kedvesem

1849
Pacsirtaszót hallok megint...

Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves, kis madár.
 
Oh, istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci, hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.
 
Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.
 
Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.
 
Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,
 
És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek.
 
Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.
 
Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat:
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.
 
(Betlen, 1849. március 8.)

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
 
(Debrecen, 1848. november. Az Itt van az ősz, itt van újra... és a Pacsirtaszót hallok megint... két kis említését leszámítva ez Petőfi utolsó szerelmes verse, amely az egy hónap híján húszéves Júliához, az akkor nyolcadik hónapos terhes feleségéhez szól.)

Hideg idő, hűs őszi éj.
Ott kandallómon ég a tűz,
De hasztalan, nem melegít,
Mert, kedvesem, te mellettem nem ülsz.
 
Itten didergek egyedül,
Várom, hogy elálmosodom,
Mint várja mélaszomorún
Leroskadását a magányos rom.
 
Még gondolkodni sem tudok,
Lelkemnek szárnya összefagy,
Mert te, virágos tavaszom,
Te hő nyaram, te messze, messze vagy.
 
Csak már ne volna ily borús,
Ilyen sötét felhős az ég;
Hajolva ablakom fölé
Talán egy kissé elmerengenék.
 
Ha már szemed nem láthatom,
Ha már nem lehetek veled:
Hadd látnék egy szép csillagot,
Amely pótolna téged némileg!
 
(Debrecen, 1848. október vége - november 16.)

Ti ákácfák e kertben,
Ti szép emlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág,
 
Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.
 
Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok,
 
Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.
 
Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.
 
Itt ült e lombok alján,
Itt ült szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.
 
Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.
 
Ez volt a hajnal! Ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te rég teremtett ég.
 
Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.
 
Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!
 
Eljő ez is, de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép, arany szemfedő.
 
S a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.
 
(Nagykároly, 1848. október 22.)

Alig virradt, már újra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el.
Még csak alig, hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Kardot fogék kezembe lant helyett.
Költő valék és katona vagyok;
Arany csillag vezérelt eddig, s most
Utamra piros éjszakfény ragyog.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Nem a dicsvágy von engem tőled el...
Fejemre nem is férne a babér
A boldogság teljes rózsáitól,
És én le nem hajítom ezt azért.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Nem a dicsvágy von engem tőled el,
Tudod: belőlem az régen kihalt,
Hazámért ontom véremet, ha kell,
Hazámért vívok véres viadalt.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Ha senki nem védné is a hazát,
Magamnak őtet védni kellene;
S mostan, midőn mindenki síkra szállt,
Magamban én itthon maradjak-e?
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Nem mondom én: gondolj férjedre, míg
Ő a honért s érted harcolni fog;
Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy
Gondolatod van, és az én vagyok.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
Tán megcsonkítva térek vissza majd,
De akkor is szeretsz te engemet,
Mert istenemre, amint elviszem,
Épen hozom meg hű szerelmemet.
Isten veled, szép, ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
 
(Erdőd, 1848. október 17-22.)

Tudod, midőn először ültünk
E tó fölött, e fák alatt?
Röpűl a gyors idő fölöttünk,
Azóta két év elhaladt.
 
Ily ősz volt akkor is, ilyen szép
Mosolygó őszi délután,
Szelíd fuvalmak így rezgették
A sárga lombokat a fán.

Így tükrözé vissza a tónak
Vize a tiszta kék eget,
Így ringatózott ama csónak
Ábrándosan a víz felett.
 
De akkor még csak gondolatban
Élveztem mennyországomat,
Mert akkor még nem csókolhattam,
Mint mostan, édes ajkadat.
 
Két éve annak... sokat elvitt
Az idő tőlem azalatt,
De nem panaszlok, mert amennyit
Elvitt, sokkal többet hozott.
 
Téged hozott meg nekem, téged,
Reményim fényes gyöngysora,
Kiért az örök üdvösséget
Ezerszer adnám én oda.
 
Maradjunk még itt, légy mellettem...
Hol úgy busultam egykoron,
Hagyj engem itt most elmerengnem
Végetlen boldogságomon!
 
(Erdőd, 1848. szeptember 27.)

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Elszállt az égről a piros sugár, és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár;
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! Ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszül, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
 
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!
 
(Pest, 1848. szeptember 11. előtt)