Hármaskönyv 17. - Három regény a német ellenállásról
Claus von Stauffenberg, 1929k
A júliusi évfordulóhoz kötve nemrég jelentettem meg négyrészes posztsorozatomat az 1944. július 20-i német katonatiszti összeesküvésről, s a merényletről, amelyben Claus von Stauffenberg ezredes megpróbálta megölni Adolf Hitlert. Most egyfajta függelékként kell beszámolnom a véletlenről, amelynek köszönhetően 2018 tavaszán hirtelen két olyan regény is megjelent magyarul, amely valamilyen módon köthető a témához. Az egyik a korábbi, 1938-as katonai szervezkedést választotta tárgyául (az Oster-összeesküvést), amelyben már szép számmal vettek részt azok, akik az 1944-es események fő alakjai lettek. A másik pedig főleg 1945-ben játszódik, s a lehető legkontrasztosabban igyekszik bemutatni tettesek és áldozatok, hősök és belekeveredők, átlagnémetek és másmilyen németek, férfiak és nők, gyerekek és felnőttek viszonyát a háborúhoz, az összeesküvéshez és a háborús bűnökhöz. Ehhez a két könyvhöz választottam ebbe a bejegyzésbe harmadiknak egy régi, de szerethető kötetet, amely kifejezetten a Stauffenberg-összeesküvésről szól.

Robert Harris: München
Gabo, 2018

Merész témaválasztás, professzionális megvalósítás, egy legalább egy nehezen felejthető karakter: kell-e több egy új Robert Harris-regényhez? Az 1957-es születésű sikerszerző mindig jó könyveket ír: talán azért, mert keveset ad ki (fikciós regénye tulajdonképpen csak egy tucatnyi született huszonöt éves pályáján), azokhoz viszont alapos kutatásokat végez. Így azután olvasóinak a bravúros cselekménybonyolítás mellett a korhangulat érzékeltetését vagy a részletek precizitását sem kell nélkülözniük. Én is nagyon kedvelem a könyveit: különösen tetszett a szintén a második világháború idején játszódó Enigma, amelyből sikeres film is készült, vagy a megdöbbentő részletességű, ókori tárgyú Pompeji. A München jelenleg a legfrissebb kötete, hiszen eredetileg 2017 őszén jelent meg, s kiváló kritikákat kapott.

A második nagy világégéshez kapcsolható regényben még - éppen - béke van: 1938-ban járunk, a müncheni konferencia idején. Hitler már félig-meddig leleplezte hódító, háborús szándékait: Németországa februárban bekebelezte Ausztriát, s most Csehszlovákia feldarabolása a célja. Ekkor ülnek össze többszöri tanácskozásra a német, brit, francia és olasz diplomaták: Európa számos gondolkodója azt várja a szeptemberi találkozásoktól, hogy valaki Hitler útjába mer állni. A német katonai ellenállás tagjai pedig, a német katonai hírszerzésnél, az Abwehrnél dolgozó Hans Oster alezredes vezetésével egyenesen azon dolgoznak, hogy a müncheni konferencia ne záruljon Hitlerre nézve sikeresen. Meg akarják buktatni a nemzetiszocialista vezetést, félreállítani Hitlert, s rádöbbenteni az európai politikusokat, hogy a megbékélési politika háborút hoz, vagyis ha kiegyeznek Hitlerrel, valójában a Führer céljait valósítják meg. A regényben a valóban élt történelmi figurák mellett két főszereplőt kapunk: Hugh Legatet, a fiatal, kissé naiv, családjához meghatóan ragaszkodó brit diplomatát és Paul von Hartmannt, a katonatisztet, Legat régi barátját, a német ellenállás tagját. Ők ketten kísérlik meg a lehetetlent: olyan információkat eljuttatni a vezető brit politikusokhoz, amelyek megmutatják Hitler valódi arcát és megakadályozzák a megegyezést.

A München témaválasztásának két különlegessége közül az első épp ez: hogy egy kudarc története. Mindenki tanulhatta már az iskolában, hogy 1938. szeptember 29-én megszületett a müncheni egyezmény. Chamberlain miniszterelnök olyan boldogan és elégedetten repült haza hazájába, hogy már a repülőtéren megtartotta híres szónoklatát arról: Anglia és Németország közt nem lesz többé háború. (Az eseményekről szól David Faber kiváló, magyarul is megjelent München című kötete.) Az Oster-összeesküvés kudarcot vallott: tagjai egy részét letartóztatták, míg mások megérték, hogy 1944-ben az újabb, Tresckow és Stauffenberg nevével fémjelzett mozgalommal bukjanak el. Viszont - ez a másik különlegesség - szerintem népszerű történelmi regény még nem született korábban a témáról: vagyis Robert Harris megismerteti 1938 német tisztjeinek problémáit és tetteit a világ olvasóival, és velünk magyarokkal is. (Ami talán nem árt ott, ahol a Google kereső második magyar nyelvű találata Oster nevére - nem írom le, melyik oldalnak köszönhetően - még mindig a "német hazaáruló"...)

Eltekintve most már a különlegességeitől: a München mindenképpen jó regény. Izgalmas, fordulatos, lebilincselő, részleteiben kiszámíthatatlan, s rendkívül tömör, hiszen mindössze négy nap története. Ha bármiben is volt hiányérzetem, akkor Legat figurájának kidolgozottságában: őszintén szólva a regény végéig sem jutottam el oda, hogy igazán érdekeljen az oly gyakran óvatoskodó és tehetetlenkedő fiatalember. Annál jobban sikerült Harrisnek Hartmannt megalkotni: mintha sokkal jobban érdekelte volna az olykor cinikus, hazájáért mégis mindent kockáztató, ibolyakék szemű külügyes. Amit pedig a regény elmond cselekvésről és cselekvésképtelenségről, végzetről és "az ésszerűtlen hatalmáról", az nagyon-nagyon érdekes. Tetszik!

Ernst Ludwig Bock: Walkür nem mosolyog
Kozmosz Könyvek, 1982

Ez egy igen-igen régi könyv: már a magyar kiadása is harminchat éves, eredetileg pedig 1977-ben jelent meg, több mint negyven éve. Mégis érdemes vele találkozni: magyarul ugyanis ez az egyetlen olyan regény, amely szépirodalmi eszközökkel foglalkozik az 1944. július 20-i összeesküvés történetével, előzményeivel, eseményeivel és egyik vezetőjének, Stauffenberg ezredesnek a személyével. Szerzője történész és újságíró, műfaja pedig - a magyar fülszöveggel ellentétben - nem dokumentumregény, hanem egyszerűen csak történelmi regény. Főszereplője, Gerhard Northaus főhadnagy fiktív alak, azonban az ő történetében találkozhat az olvasó azokkal a problémákkal és  személyekkel, amelyek nélkül nem lehet elbeszélni 1944 júliusának eseményeit.

Northaust 1943 májusában ismerjük meg: harctéri sebesülése után épp kórházban lábadozik. Itt ismerkedik meg Stauffenberg (al)ezredessel, aki épp kellemetlen szituációban siet a segítségére: Northaus ugyanis, aki a fronton túl sokat látott az SS hátországi tevékenységéből, parázs vitába bonyolódik egy nemzetiszocialista érzelmű századossal. Stauffenberg megmenti a felelősségre vonástól, s egyúttal igyekszik kipuhatolni, meddig terjed a főhadnagy elkeseredettsége és elszántsága. Northaus nemsokára Berlinben találja magát, a Bendlerstrassén, Stauffenberg és mások beosztottjaként, s szerepet kap a főképpen katonatisztek irányította Hitler-ellenes szervezkedésben. A regény alaposan ábrázolja az összeesküvés résztvevőinek sokaságát: rövid időre, vagy említés szintjén, de színre lép a Kreiasui Kör, Hans von Dohnányi, Goerdeler és a polgári ellenállás, s a regény bemutatja a Hiler-ellenes korábbi merényletkísérletek főszereplőit is. Izgalmasan és pontosan ábrázolja a merénylet és a puccs eseményeit is. Július 20. délutánján azonban az elbeszélés kilép a valós történelmi események keretéből, s külön történetbe kezd: hiszen annyi bizonyos, hogy Northaus főhadnagy nem került Remer őrnagy és emberei kezére a Bendlerstrassén Stauffenberggel és társaival együtt. Épp ezért a könyvön azok sem fognak unatkozni, akik már nagyon sokat tudnak a Stauffenberg-összeesküvés történetéről: a befejezés nekik sem kiszámítható.

A regényen egyben-másban meglátszik a születési helye és ideje. Például a befejezésében. A külön történetszál Northaus szerelméről szállásadója lánya iránt izgalmas, az azonban, hogy a lány apja egykori kommunistából vált besúgóvá, s egyáltalán, a kommunista ellenállás beleírása a kötetbe, nos, meglehetősen korjelző. Ettől függetlenül nekem tetszett, de tény, hogy míg Stauffenberg körének bemutatása egészen realista (kiderül például, ki kivel, miben nem ért egyet július 20. szervezői közül), a kommunisták jellemzése teljesen idealizált. A másik ilyen gyenge pont annak kibontása, mit gondolt Stauffenberg a Szovjetunióról: erről ugyanis a valóságban nemigen tudni semmit, itt pedig egész korrekt kis beszéd szól róla.

Mindettől eltekintve a könyv határozottan nem rossz: élvezetes és fordulatos olvasmány, izgalmasan és átélhetően mutatja be az ellenállás szervezésének eseményeit, veszélyeit és fordulópontjait. Stauffenberg személyiségét is egészen valószerűre rajzolja. Igazán pedig Northaus megteremtése jó ötlet: így a szerző kezét nem kötik a valós adatok, mégis egy tipikus, jelképes összeesküvő-alakot tud egyéníteni. S ezzel az is megoldódik, mitől lesz érdekes és kiszámíthatatlanul eredeti a regény: vagyis, hogy miért olvasson el valaki négyszáz oldalt egy kudarcról. Stauffenberg ugyanis biztosan elbukik a történetben, de hogy mi történik majd Northausszal, azt csak az utolsó lapokról tudhatjuk meg. Amikor először olvastam a regényt, még nem igazán tetszett. Egyrészt - be kell valljam - őszintén zavart, amint megelevenedtek benne a történelem hősei, élükön Stauffenberg gróffal. (Talán nem véletlen, hogy a legtöbb film őt csak július 20-án, vagy a néhány azt megelőző napban szokta ábrázolni: nagyon nehéz egy különös hőst bemutatni...) Másrészt nem tetszett a regény korából eredő néhány gyengéje. Mára megbocsátóbb vagyok, s szívesen olvasom újra a könyvet.

Jessica Shattuck: Nők a kastélyban
Bluemoon, 2018

Az Édesvíz Kiadó évtizedek óta név a könyvpiacon: de sajátos név, közismerten misztikus-ezoterikus kötetekkel. Igaz, a Bestline-sorozattal tett már lépést a szép- és szórakoztató irodalom felé: 2002-ben például itt jelent meg Rácz Zsuzsa Állítsátok meg Terézanyut! című kötete. Igazán izgalmassá azonban 2017-ben vált a helyzet, amikor megszülettek a Bluemoon Könyvek, ezúttal nem sorozatként, inkább önálló (al)kiadóként elkülönbözve az Édesvíztől. És azután Sci-fi - Regény - Fantasy jelszóval sorra jöttek az olyan könyvek, mint a Valerian és az ezer bolygó városa, a Minden madár az égen, a Lincoln és a bardó, A víz érintése és a Felfedezők Társasága.

Ehhez a rangos listához méltó az év elején megjelent amerikai regény, a Nők a kastélyban is. Aminek már a műfaji besorolásával is gondban voltam. Hiszen témája ellenére semmiképpen sem nevezhető háborús regénynek: néhány visszatekintő fejezetet kivéve már a második világháború befejeződése után játszódik a kataklizmából épp csak magához térő német vidéken. Szereplői németek, s főleg nők, ezért adná magát műfajnak a női regény. A Nők a kastélyban már címével is vállalja, hogy gyerekek és anyák történetét mondja majd el, viszont ez egy háborús műben, egy olyan világot megelevenítve, ahol a férfiakat elvitték, besorozták, kivégezték, megölték, a legkevésbé sem választás, sokkal inkább alapvetés, amely egyben jelképes is - tehát ez sem jelöl műfajt. A már a címlapon szereplő New York Times Bestseller besorolás a könyvet lektűrnek is definiálhatná, de könnyed, szórakoztató olvasmánynál meg sokkal több ez a történet. Így azután maradnék - a Bluemoon reklámszlogenjéből kiindulva - az egyszerű regény műfajbesorolásnál. Ez egy komoly kötet, nem kísérletező, de szépirodalom, amelyik nonlineáris szerkesztésmódjával és témája eredetiségével igyekszik újszerűen megközelíteni egy régi problémakört: a túlélését, az átélését és az emlékezését.

Az egyik főszereplő Marianne grófnő, Albrecht von Lingenfels gróf özvegye. Férjét elfogták és kivégezték, miután 1944. július 20-án vereséget szenvedett a Stauffenberg gróf nevével fémjelzett, Hitler-ellenes összeesküvés és puccskísérlet, amelynek ő is részese volt. Feleségét és gyermekét, ahogyan a többi letartóztatottét is, elszakították egymástól: hiszen a családtagokat börtönbe zárták, nevelőotthonokba és táborokba vitték. A háború végén az immár szabad Marianne nekilát, hogy újrakezdje az életet és végrehajtsa fogadalmát: romos családi kastélyukban össze akarja gyűjteni és segíteni szeretné az ellenállás többi özvegyét és árváját. Ám már az elsővel közülük nagyon nehéz megtalálnia a közös hangot. Benita Fledermann ugyanis nemcsak szőke copfos, nagynémet érzelmű, paraszti származású BDM-lányból lett az összeesküvőként meggyilkolt Constantine Fledermann felesége, de tulajdonképpen - sorsának tragikus részletei ellenére is - még mindig az, aki volt: s Marianne képtelen megérteni, hogy lánykorának cinikus, megnyerő, intelligens és bátor szerelme, Connie miért vette feleségül ezt a nőt. Miközben az anyák egymás megértését tanulják, a gyerekek új helyzetükkel barátkoznak: hogy árulók fattyaiból vitatott mártírok árváivá avanzsáltak. És ekkor feltűnik a birtokon egy fogoly, egykori német katonatiszt, majd megérkeznek az oroszok...

Szerintem ez a regény nagyon jól működhetne egy jó filmen, ám minden azon múlna, kit választanak ki Marianne szerepére. Számomra ő volt ugyanis az egyik legmegfoghatatlanabb szereplő: annyira az elvein, az erkölcsön, a tiszta, fekete-fehér ítéleteken keresztül élt, hogy néha még elképzelni is nehezemre esett. Pedig ő a történet kulcsfigurája: nagyban rajta múlik ugyanis mindaz, ami a többi szereplőkkel történik, legyen az jó vagy rossz. Mégis, soha, egy pillanatra sem hibáztatható, mivel a tévedései is kérdéseket tesznek fel. Mit jelent a felelősség? Megváltozhat-e valakinek gyökeresen a személyisége? Meg lehet-e bocsátani háborús bűnöket? Mit jelent az újrakezdés a háború traumája után? Felejtést? Örökké a múltban ragadó emlékezést? Jóvátehető-e bármi, amit egy háború okozott? Szép és nagyon szomorú a történet, viszont cseppet sem kiszámítható vagy könnyű. Ajánlom a téma iránt érdeklődőknek.

Nina és Claus von Stauffenberg, 1933
Megjegyzés: akiket a szokásosnál jobban érdekel "az ellenállás özvegyei"-téma, amelyet fiktív módon a Nők a kastélyban is feldolgoz, azoknak érdekes lehet ez a cikk Nina von Stauffenbergről, akiről lánya, Konstanze grófnő 2008-ban adott ki egy életrajzot német nyelven, s igazán csak azóta szokás tudni, mennyire volt részese férje terveinek, s mennyire feltétel nélkül támogatta őt. A rövid áttekintés végén olvasható az a vers, amelyet Stauffenberg özvegye akkor írt - fejben -, amikor a ravensbrücki koncentrációs táborban tartották fogva, négy gyermekétől elválasztva, terhesen. Ezzel a verssel biztatta magát és őrizte meg halott férje emlékét.

Linkek
Stauffenberg háborúja 1. - A Hitler-ellenes júliusi összeesküvés 
Stauffenberg háborúja 2. - Könyvek a Hitler-ellenes összeesküvésről 1. 
Stauffenberg háborúja 3. - Könyvek a Hitler-ellenes összeesküvésről 2. 
Stauffenberg háborúja 4. - Filmek a Hitler-ellenes összeesküvésről  
Hármaskönyv 15. - Szép irodalom háromszor
Hármaskönyv 16. - Torokszorító izgalmak
2018 tavasza három nagyon izgalmas könyvet is elhozott a magyar olvasóknak. Mindháromtól sokat vártam, de magam is meglepődtem rajta, mennyire tetszettek. Íme:

Mur Lafferty: Hat ébredés
Agave

A John W. Campbell díjas amerikai írónő 2006 óta publikál, novellákat, elbeszéléseket, s nagyobb kihagyásokkal immár öt regényt. Legfrissebb könyve,  a 2017-ben megjelent Six Wakes óriási siker lett: egyszerre szerepelt a Hugo-díj, a Nebula-díj és a Philip K. Dick Díj szűkített listáján... (Utóbbi kettőt ugyan nem nyerte meg, de finalistának lenni is szép teljesítmény, a Hugoért pedig pár napig még lehet szurkolni.) S nem véletlenül.

Engem ugyanis már az első oldalaival meggyőzött. A megdöbbentő hangulatú, elképesztő cselekménybonyolítású, teljesen egyedi stílusú regény valóban az, amit lebilincselőnek neveznek: akkor érdemes belekezdeni, ha az embernek van ideje végigolvasni, ugyanis a történet nagyon-nagyon nehezen enged el a szorításából. A műfaját nehéz meghatározni: az ajánlások a science fiction mellett általában az űrkrimit és a horrort szokták megemlíteni, de én egyiket sem érzem találónak. A Hat ébredés ugyanis leginkább önmagára hasonlít: továbbá van benne valami - számomra - Dick profetikus regényeinek a hangulatából.

Az első ébredés rémálomba illő: hat emberi klón bontakozik ki éppen szintetikus magzatvízzel telt tartályaiból egy űrhajó klónkabinjában. Körülöttük azonban holttestek úszkálnak: saját korábbi klónjaik hullái. Valamennyi test az erőszakos halál nyomait viseli magán: ráadásul a frissen ébredőknek birtokolniuk kellene előző testükben átélt életük emlékeit, azokat azonban valaki vagy valami kitörölte. Maria, akivel először találkozhatunk a hat ébredő közül, Hiro, a pilóta és navigátor, Wolfgang, a biztonsági ember és parancsnokhelyettes, Paul, a számítógépek kezelője, Joanna, az expedíció orvosa és Katrina, a kapitány több ezer emberért felelnek, akik a hajó hatalmas tárolóiban alusszák hibernációs álmukat, míg eljutnak távoli céljukra, az Artemisz bolygóra. A klónozásnak pusztán azt kellene elősegítenie, hogy a hat őrző űrhajós élve vészelje át a többgenerációs utazást a Dormire-on. Ehelyett totális a vészhelyzet: a gravitációs meghajtó leállt, az MI, amely az emberek helyett vezetné a hajót, nem működik, a Dormire lassan épp letér a pályájáról, a fedélzeten pedig nyilvánvalóan legalább egy gyilkos tartózkodik. Ám senki sincsen ébren, csak a hat új klón... A történetről szigorúan tilos bármi többet is elárulni, ismeretlenként találkozni a történet fordulataival ugyanis tényleg sokkolóan izgalmas olvasmánnyá teszi a regényt.

Sci-fit mostanában óvatosan (vagy inkább óvatoskodva) vásárolok. Ennek legfőbb oka az, hogy manapság szinte minden író már eleve sorozatokban, szériákban vagy legalább trilógiákban gondolkodik, s az egyes kötetek vastagsága is csak nő és nő: úgy tűnik, háromszáz oldal alatt megállni az olvasók cserbenhagyása volna, így szigorúan tilos, de az 500-600 oldalas terjedelem sem kivételes. Pedig nemigen hinném, hogy ma annyival összetettebben látjuk a világot, hogy egy sci-fiben arányosan kétszer annyit kell beszélni róla, vagy hogy az olvasók értelmi színvonala csökkent volna, azt eredményezve, hogy mindent bőségesebben kell elmondani nekik. Persze azt sem állítom, hogy az ezredforduló előtt nem akadtak vaskos science fiction kötetek, vagy hogy ma minden hosszabb könyv túlbeszélt. Mégis, tény, hogy például Isaac Asimov magyarul elsőként kiadott, klasszikus és igencsak elgondolkodtató regénye, A halhatatlanság halála még új kiadásában is alig 230 oldal. Philip K. Dick egyszerűen zseniális munkáit is a mintegy háromszázas terjedelem jellemzi: egyik nagy kedvencem, A végső igazság például nincsen 220 oldal. Mégis mindkét regény elképesztően sokrétű, cselekménye sokféle értelmezést tesz lehetővé, bennük komplex és izgalmas világ épül fel - és mindkét könyv önmagában létezik, nem igényel sorozatba illesztést, folytatást, kommentárt. Sokszor borzasztóan sajnálom, hogy ma már - úgy tűnik - mind az olvasók, mind a kiadók más írói gyakorlatot követelnek meg.

Mur Lafferty azonban ilyen szempontból a nagy klasszikusokra emlékeztet. Könyve egy sci-fi akcióthriller izgalmaival bír, rendkívül filozofikus kérdéseket vet fel a klónozással, az emberi személyiség és lélek mibenlétével, továbbá a bűnnel és bűnhődéssel kapcsolatban, s olyan hihetetlenül komplex, különleges és logikus világot rajzol fel, hogy az szinte a saját világunk elébe tolakodik olvasás közben - ám mindeközben az egész regény mindössze 350 oldalas... S önmagában áll  - önálló univerzum. Bízom benne, hogy akárhány díjat is nyer majd el, de bevonul a klasszikus regények közé - mivel oda való.

Jim Butcher: Átokvihar
Jim Butcher: Telholdkór
Delta Vision

Jim Butcher elméletileg már nem volt ismeretlen szerző nálunk, amikor idén megjelent A Dresden-akták (Dresden Files) című sorozatának első két darabja. Az első kötettel ugyanis már az Ad Librum is előállt 2011-ben Pusztító vihar címmel, de a folytatás elmaradt. Hálás vagyok a Delta Visionnek, hogy - a jó magyar szokástól eltérően - nem a második vagy akárhányadik résszel kezdte (újra) a sorozatot. Így számomra, aki még nem találkoztam Dresdennel, tökéletes lehetett az élmény.

Harry Dresden kalandjairól ugyanis kár lett volna lemaradni, akár csak egy pillanattal is. Személyében egy tökéletesen eredeti és utánozhatatlan, mégis kellemesen, nosztalgikusan ismerős szereplő jelent meg a fantasyirodalomban avagy a krimiirodalomban. Dresden ugyanis két hőstípust egyesít magában: a noiros, gyűrött ballonkabátos, mindig fáradt, kétségbeesett, cinikus és mégis lovagias magánnyomozót és a zseniális, könnyed, meghökkentő mutatványokra képes, ám sötét titkokat őrző és szomorú múltat maga mögött hagyó, átok fenyegette fehér mágust. A típuspár mindkét tagja rengeteg kalandlehetőséggel rendelkezik, viszont önmagában már nem sok eredetit tudna nyújtani. Így azonban, hogy a mágus és a detektív kombinálódik egymással, olyasmi születik, amire még nem volt példa.

Az Átokvihar első lapjain például Dresdent egy Monica nevű titokzatos hölgy keresi meg, aki eltűnt férje felkutatásával szeretné őt megbízni. Pár perccel később Murphy hadnagy hívja fel telefonon: segédkeznie kell egy brutális kettős gyilkosság felderítésében. Mindez látszólag történhetne egy Raymond Chandler-utánérzés első fejezetében is: bár az, hogy Karrin Murphy nő, mégpedig nem is akármilyen, máris sejteti, hogy Dresden nem Marlowe nyomában indul el detektívkörútjára. Ráadásul első ránézésre a legkevésbé sem mondható hősnek: mulatságosan hosszú köpenyében, kényszerűségből viselt melegítőjében, borostásan, fejére tapadó hajával eleinte nehéz komolyan venni, hisz majdnem antihősnek tűnik. Ám végül épp ettől lesz igazi, többdimenziós karakter, valódi ember - s végül akár hőssé is válhat a szemünkben. Amikor pedig az Átokviharban kiderül, hogy a két megölt áldozatot az ágyban érte a halál, mivel szerelmeskedés közben robbantotta fel valaki gonosz mágiával, sőtét átokviharral a szívüket: akkor már tudjuk, hogy nem egy egyszerű hard boiledot olvasunk... S vagy becsukjuk a könyvet azzal, hogy ez zöldség, vagy - örökre Harry Dresden rajongóivá válunk.

Velem az utóbbi történt - ehhez azonban hős és történet nem lett volna elég. Szükség volt még Jim Butcher utánozhatatlan stílusára is, amely egyesíti a Dashiell Hammett-történetek szókimondó egysorosait, Lawrence Block szövegeinek hétköznapi moralizálását, Chandler fordulatainak fáradt, fanyar iróniáját és Ross Macdonald leírásainak férfiasan költői érzelmességét. Ám a Dresden-akták mindennek ellenére sem fullandnak a stílussal való pepecselés unalmába: őrülten szórakoztatóak, lebilincselően fordulatosak, kellően akciódúsak. A többek közt vérfarkasokat felléptető Teliholdkór kétharmadánál például van egy pompásan koreografált, egyszerre torokszorítóan izgalmas és groteszkül vérengzős jelenet, amelyet még a Kingsman templomi öldöklésének rajongói is megirigyelhetnének. Ám van egy fontos eltérése a filmbeli szcénától: a könyvben minden részletnek értelme és logikus célja van. Az általam eddig olvasott mindkét Dresden-regényről elmondható, hogy krimiként, akcióregényként és mágiával foglalkozó fantasyként is a lehető leglogikusabbnak és legtisztességesebben megszerkesztettnek nevezhető.

Jim Butcher 2000-ben adta ki az Átokvihart: hiszen épp az új évezreddel függ össze a sorozatban, hogy a mágia újra érdekelni kezdi az embereket, s persze rosszul bánnak vele; ezért lesz szükség az olyan egyedülálló mágus-nyomozóra, mint Harry Dresden. Az elmúlt tizennyolc évben azután tizenöt regény született Harry kalandjairól, továbbá két kötet novella. A Delta Vision rögtön két regénnyel indította útjára a magyar sorozatot, s tettek egy rejtélyes (elhamarkodott? 1) kijelentést, hogy 2018-ban akár hat Dresden-regény is megjelenhetne: a fordításuk készen áll. Magam ehhez annyit tudok hozzátenni: alig várom. Az Átokvihart már újraolvasnom is sikerült: Harry Dresden nálam nagyon eltalált valamit. Bízom benne, hogy mielőbb újra találkozhatok vele a Kísértő vész lapjain, amely előreláthatólag augusztusban lát majd napvilágot magyarul. Addig pedig örvendezhetek a már megismert sztoriknak: bevallom, Harry Dresden számomra kicsit olyan, amilyen akkor lenne, ha Benedict Cumberbatch eljátszaná... (2)

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor 
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor

Hármaskönyv 10. - Történelmi arcképek háromszor
Hármaskönyv 11. - Nők és világirodalom háromszor
Hármaskönyv 12. - Kádár János és kora háromszor 
Hármaskönyv 13. - Három folytatásról röviden 

Hármaskönyv 14. - Írek, skótok, angolok - és mind klasszikusok 
Hármaskönyv 15. - Szép irodalom háromszor

(1)  Ha azután egy egész méltatlankodó fórum teszi majd naponta szóvá, biztosan elhamarkodott...
(2) Jó, tudom, ez a hajó elment, hiszen 2007-ben elkészült egy évadnyi, tizenkét résznyi történet Paul Blackthorne főszereplésével. (The Dresden Files) Csak úgy mondtam...
Ekultura.hu - Dante Alighieri: Isteni színjáték – Purgatórium
Ez az ajánló némi rajongás és az öröm szülötte. 2017-ben ugyanis sikerült újra felfedeznem a nagy olasz költő, Dante csodálatos fő művét, az Isteni színjátékot. Az év vége épp ezért nagy örömet hozott: megjelent a mű középső részének, a Purgatóriumnak új, teljes magyar változata Baranyi Ferenc és Simon Gyula tollából, s ezzel, a két fordító együttműködésének hála, teljessé vált magyar nyelven a Színjáték új, 21. századi, rímes magyar fordítása.

Dante a középkor talán legnagyobb költője volt: nevét mindenki ismeri, mégis látszólag nagyon távol áll korunktól. 1265-ben született, 1321-ben halt meg Ravennában, száműzetésben: már csak három év, s egész Európa és a világ megemlékezik majd halálának 700. évfordulójáról. Fő művét, a Divina Commediát 1307-ben kezdte el írni, s haláláig dolgozott rajta. Az Isteni színjáték félrevezető megnevezése ellenére nem dráma, s nem is egyszerűen vallásos vagy misztikus mű. Lebilincselő, kalandos és epikus utazás rejtélyes tájakon, rejtélyes lények között, amelynek olvastán megtudhatjuk, milyenek is vagyunk mi, emberek, s megismerkedhetünk egy logikus, átfogó, harmonikus, néha könyörtelen, de mindig igazságos renddel, amely átfogja a világunkat. Vagy legalábbis: megtudhatjuk, milyennek látta Dante az emberiséget, s milyen volt az a keret, amelyben ő és kora embere elhelyezte univerzumunkat.


A mű főhőse maga a költő, aki ebben a fantasztikus, allegorikus kalandtörténetben végképpen eltévedve a földi létezés naptalan vadonjában, végigzarándokolja a Pokol tornácait és köreit, a Purgatórium, vagyis a vezeklő lelkek állomáshelyének teraszait, s a Paradicsom misztikus égitesteit és Menyei Rózsáját, hogy végül megláthassa Istent, a világ urát, s természetesen találkozhasson rég elveszített, csodaszép szerelmével, Beatricével. Ő

a hölgy, aki virágfelhőben állva
előttem megjelent láng öltözetben,
szemeit rám vetette túlról ideátra,

s bár fátyola fején volt rendezetten,
Minerva lombjaiból font füzérrel,
s nem hagyta látszani őt leplezetlen,

láttam, ahogy király módjára, éllel
szólt, mint ki követeli a figyelmet,
s nem akar élni a szép szó szerével:

„Nézz rám! Beatricére! Higgy szemednek!” – ír róla Dante, amikor a Purgatóriumból lassan kijutva megpillantja őt. A költő-szereplő mindenkinél mélyebben érez: gyerekkori kedvesével találkozik újra, akitől betegség és a halál fosztotta meg egykor. De a szerelme évtizedek múltán is ugyanolyan heves:

Az érzést, mely jelenlétében eltölt,
ami nem ámulat, régen nem érzi
lelkem, mely gyenge lett miatta, s megtört:

most bár nincs módom szemtől szembe nézni,
felgyúlt, s ereje áthatotta énem,
felgyúlt: a régi szerelem igézi.

Ki ne szeretne így szeretni? Rég elvesztett szerelmével ilyen csodálatos módon ismét találkozni? S így írni a szerelemről?


Danténak mindez sikerül: Isteni színjátéka nem az irodalmi lexikonok lapjára kívánkozó, halott és érdektelen szövegtenger, amelynek inkább csak a jelentősége jelentős ma már. Élő, lélegző, hiteles szöveg, amelyhez nagyon közel lehet kerülni, ha az ember jó, friss fordításban olvashatja – mint az előbb, e részletben épp Simon Gyuláéban.

Igaz, a magyar olvasók már mintegy száz éve birtokolhatnak egy veretes, klasszikus Színjáték-fordítást, a Nyugat halhatatlan klasszikusától, Babits Mihálytól. Ő fantasztikus tehetséggel és elhivatottsággal készítette el a monumentális mű első modern, rímes, teljes, magyar változatát 1913 és 1923 között, s munkája máig meghatározza sokak Dante-képét. Túl azonban immár 2013-on is, azt hiszem, nem véletlen, hogy joggal merülhetett fel legjobb műfordítóinkban a kérdés: nem lehetne-e ismét megközelíteni az eredeti szöveget, s új fordítást letenni az asztalra, a 21. századét. 2016-ban úgy tűnhetett, ez Nádasdy Ádám pompás és grandiózus kiállítású, teljes és modern Színjáték-változata lesz, ez a hatalmas és bámulatos munka, amelyből tökéletesen megismerhető a dantei mű szellemessége, szépsége. Ám Nádasdy az érthetőség kedvéért lemondott a formahűségről: fordítása drámai jambusokban íródott és – rímtelen. Márpedig Dante – híven a Színjátékon végigvonuló hármasságokhoz – valójában mindvégig rímes tercinákban, bravúrosan egymásba csavaródó rímelésű háromsorosokban alkotta meg művét.


Éppen ezért figyeltem fel arra, hogy a 21. században az Isteni színjáték kétharmadának már létezett modern, és rímes fordítása is. 2012-ben Baranyi Ferenc jelentette meg az első rész, a Pokol magyar változatát (Tarandus), 2014-ben pedig Simon Gyula készítette el a Paradicsom friss fordítását (Eötvös József Könyvkiadó). Mindkét költő és műfordító elképesztő sokaságát tette már le az asztalra a különleges és klasszikus műveknek Dante Az új életétől Ludovico Ariosto Az eszeveszett Orlandójáig: s mindkettejük egész fordítói munkásságára egyszerre volt jellemző a gondolathűség és a formahűség. Az ő változatukban is tökéletesen újjáéledt a Dante-féle szöveg, pompázatos rendben bontakoztak ki a Dante-korabeli természettudományos, teológiai és filozófiai fogalmak, eszmék, képek és szimbólumok, s az került az olvasó kezébe, aminek Dante szánhatta a művét: egy letehetetlenül izgalmas, fantasztikus eposz, kalandregény, vagy látomás, egy élvezetes és lebilincselő történet, amelyet épp befejezünk, s máris vágyunk újraolvasni. Olyan mű, amely minden oldalával, sorával, pillanatával meglep, szuggesztíven látható, hallható, szagolható, tapintható, elképzelhető. És: amelyik formájában is hűen követi az eredetit.

2017 végén pedig a kör végre bezárult. A Pokol fordítója, Baranyi Ferenc lefordította a Purgatórium első tizenhat énekét, a Paradicsom magyar tolmácsolója, Simon Gyula pedig a második tizenhetet. Így mostantól létezik egy teljes, új, magyar Isteni színjáték, a ma élő két legjobb italianista jóvoltából, baráti munkamegosztással, szeretettel és tökéletes formahűséggel elkészítve: egy teljes, rímes Dante. Igaz, darabjait egy ideig még három kiadótól lehet csak beszerezni (bár talán 2021-re várható egy összkiadás): mégis, megszületett egy új, tercinákban lüktető Divina Commedia.


A friss kiadású Purgatórium pedig önmagában is kiváló bevezetés lehet bárkinek, aki meg szeretne ismerkedni Dante világával. Vele bármikor elutazhatunk a lélek tájaira, ezúttal Baranyi Ferenc szavaival, ekképpen:

Sík s meredély közt szűk ösvényre lépve
odaértünk, ahol a völgyszegély
felére csökken a lejtő esése.

Arany, ezüst, skarlát, ólomfehér,
kék indigó, csiszolt csillámfa fénye
s épp most hasadt smaragd annyit nem ér,

mint eme völgy sok színpompás növénye,
hiszen sosem arathat győzedelmet
kisebb nagyobbon - erre nincs esélye.

Szép volt, amit a természet lefestett
s jó volt bódulni bűvös illatárban -
a légben mintegy ezren elegyedtek.

Salve reginá-t éneklőkre láttam,
ültek, virágok közé telepedve,
eddig a sziklafal takarásában.

Linkek
Az én Dantém
Az én Petrarcám
Francesco Fioretti: Sötét erdő – A Pokol regénye
Giovanni Boccaccio: Dante élete
A cikk az Ekultura.hu-n: Dante Alighieri: Isteni színjáték – Purgatórium
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A bejegyzésben szereplő képek: Henry Holiday (1839-1927): Dante és Beatrice (1883), Dante Gabriel Rossetti (1828-82): Beatrice üdvözlése (1882), Beatrice fogadja Dante üdvözlését (1852), Cristóbal Rojas (1857-90): Dante és Beatrice a Léthe partján (1889), Dante Gabriel Rossetti: Beatrice üdvözlése (1863), Élisabeth Sonrel (1874-1953): Beatrice Portinari arcképe.
Ekultura.hu - Benjamin Black: A fekete szemű szőke
Raymond Chandler, a kemény krimi talán legklasszikusabb szerzője, Philip Marlowe, a fanyar modorú magándetektív megteremtője – feltámadt. Javában ír: és Benjamin Blacknek hívják… Legalábbis ez lesz a benyomása annak, aki kézbe veszi A fekete szemű szőke című regényt, amelynek fedelén ott olvasható a felirat: Philip Marlowe visszatér.

Az a Marlowe, aki pontosan olyan, amilyennek egy hard boiled detektívregény nyomozójának lennie kell. Magányos, póztalanul bátor, intelligens, humorral viszonyul az élethez, megértő másokkal és könyörtelen önmagával szemben. Elég realista és tisztán látó ahhoz, hogy állandóan cinikus legyen. Elég romantikus lelkületű mégis, hogy élete árán is megpróbáljon segíteni egy csomó idegen, saját sorsát összegabalyító, önmagát sem ismerő embernek, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek, vagy legalább esélyt kapjanak arra, hogy szembenézzenek a dolgaikkal. Modern lovag, aki – sokszor az alkoholba kapaszkodva, lenézve, megalázva, megverten, vagy becsületét ugyan megőrizve, de végül megalkuvásra kényszerülve – önzetlenül jó. És akiből mindenfajta büszkeség vagy túlzott önbecsülés hiányzik. Csak üldögél aprócska, szánalmas irodájában, és várja, hogy emberek sétáljanak be oda, akiknek gondjaik vannak, mégsem árulják el őket, helyette hazudoznak és mellébeszélnek. Azután nyomozni kezd, lassan, óvatosan, okosan, szembenézve bármiféle keserű meglepetéssel. S végül nemcsak kibogozza a szálakat, s legyőzi a gonoszokat, de segíteni is megpróbál: legalább néhány embernek, aki megérdemli. Philip Marlowe minden ilyen magánkopó őstípusa: legjobban talán az Asszony a tóban és az Örök álom című regényekben szeretem, de minden egyes megjelenése lenyűgöz és rajongásra ösztönöz.

Csakhogy 1959 óta nemigen érhette meglepetés a róla olvasókat. Ekkor hunyt el, hetvenévesen, az azóta legendássá vált krimiszerző, Raymond Chandler, miután egy évvel korábban kiadta utolsó Philip Marlowe-könyvét, a szokatlanul rövid és költői Visszajátszást. Sosem volt felhalmozó típusú szöveggyáros, így nem csoda, hogy mindössze hét regény maradt utána, mind Marlowe főszereplésével, s huszonöt novella, továbbá egy épp csak elkezdett kézirat, Poodle Springs munkacímen, amely sejtette, hogy az írót még nagyon is foglalkoztatta Philip Marlowe karaktere, s következő regényét is neki akarta szentelni.

Ezután eltelt ötvenöt év, amely alatt az olvasóknak fájdalmasan nélkülözniük kellett kedvenc nyomozójukat. Igaz, a mozivásznon és a tévé képernyőjén gyakori vendég lett Marlowe. Első, s talán egyetlen igazi megszemélyesítője, az ironikus mosolyú, gyűrött ballonkabátos, fájdalmas tekintetű Humphrey Bogart után eljátszotta a figurát többek közt James Garner, Robert Mitchum és Elliott Gould is. Olvasni viszont nemigen lehetett új Marlowe-történeteket: néhány tisztelgés született csak az író és életműve előtt, általában elbeszélés-formában. Nálunk is megjelent például egy 2003-as novellagyűjtemény, a Philip Marlowe visszatér, amelyben a legjobb kortárs krimiszerzők alkottak meg egy-egy rövid kalandot a detektív számára a Bourne-regénysorozatból ismerős Eric Van Lustbadertől Sara Paretskyn át a legutóbb A gyanúsított című krimijével feltűnt Robert Craisig. Regényt viszont nemigen írt senki: kivétel, hogy Robert B. Parker 1989-ben a Chandler-hagyaték engedélyével befejezte a Poodle Springset. Ez a könyv, amely magyarul Philip Marlowe a nevem címen jelent meg, nekem őszintén tetszett: mára azonban sokan bírálják szívesen, mint amiben a cselekmény bonyolítása elnyomta a jellegzetes chandleri hang megidézését.

Nos, akik kézbe veszik Benjamin Black új regényét, A fekete szemű szőkét, azok viszont éppen az eredeti regények szinte utánozhatatlan nyelvét, stílusát, atmoszféráját és iróniáját fogják benne megtalálni! Igen, Marlowe itt is épp az irodájában ül, amikor felkeresi a címben szereplő kinézettel bíró, rejtélyes és gyönyörű hölgy, és megbízza, hogy keresse meg egykori szeretőjét, Nico Petersont, akit nemrég ismét megpillantott egy forgalmas utcán. A feladat mégis szinte lehetetlennek bizonyul: Marlowe ugyanis három fejezetnyi nyomozással kideríti, hogy a férfi elvileg hónapok óta halott. S bár látta már, hogy a halottak újra élnek (mindez ráadásul egykori jó barátjával fordult elő a Hosszú búcsú című könyvben), a talán mégis élő Peterson utáni nyomozása mégis komoly kétségek között folytatódik. Miközben szélhámosok, elit klubtagok, brutális mexikói bűnözők, ízléssel öldöklő amerikai milliomosok s egy cukrászsütemény-kedvelő, gazdag, idős hölgy feltűnése bonyolítja a helyzetet, Marlowe-t egyre inkább zavarja, hogy csak sodródik a hazugságok áradatában, ráadásul úgy tűnik, minden igyekezete ellenére beleszeretett a megbízójába…

Mindennél a csavaros történetnél azonban sokkal izgalmasabb az, ahogyan Black megidézi Chandler stílusát, amely – Roboz Gábor pompás magyar fordításának köszönhetően a mi nyelvünkön is – igazi bravúr, ilyen részletekkel: „Vannak csendek és csendek. Némelyikből ki lehet olvasni valamit, másokból nem." „Joe mindig is valamelyik nagyobb tengeri emlősre emlékeztetett, talán a disznódelfinre vagy egy öreg elefántfókára." „Mentem utána a mamutfenyő lépcsőn. A belőle távozó jeges fuvallat jégcsapot csinálhatott volna a szemöldökömből." „Az íróasztalomon lévő telefon nagyon úgy festett, mint ami tudja, hogy figyelik." Ilyen mondatok közepette még az sem zavaró, ha A fekete szemű szőke (főleg az egyéb Chandler-regények ismeretében) kissé kevésbé bonyolult meséjű, kiszámíthatóbb megoldású könyv, mint mondjuk Az emeleti ablak. Nyelvében és hangulatában: tökéletes.

Persze mindez nem csoda. Hiszen a Benjamin Black álnév a Booker-díjas szépírót, John Banville-t rejti, aki valóban tehetségéhez méltó folytatást írt Chandler univerzumához. Egy hamisítatlan, ötvenes évekbeli noirt – a kétezer-tízes években. Ezt – el kell olvasni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Benjamin Black: A fekete szemű szőke
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Hármaskönyv 15. - Szép irodalom háromszor
Nagyon eredeti vagyok: ezt a különírást ugyanis egyszer már elsütöttem 2014-ben. De már akkor is tetszett. Az ebbe a posztba került három könyv ugyanis vitathatatlanul igazi szépirodalom: de én valamiért kifejezetten szépnek is találtam.

Matěj Hořava: Pálinka
Typotex Világirodalom, Typotex, 2018
Fordította: Pet'ovská Flóra
A Pálinka annyira jó olvasmány, hogy 2018-ban ez lett a Könyvfesztivál könyve számomra. Írni róla viszont nehezemre esik. A Prózák a Bánátból alcímet kapott szöveggyűjtemény (mert sem regénynek, sem elbeszéléskötetnek nem merném nevezni, ha a szavakat hagyományos értelmükben használjuk) enigmatikus, költői és elképesztően hangulatos kötet. Viszont nehéz róla bármit is megfogalmazni: mert amint kimondom, máris hamisnak érzem az állításokat.
Ilyen tételmondat lehetne, hogy a cseh író mindennél kézzelfoghatóbban, mégis tünéke-nyebben fogalmazza meg benne, milyen közép-európainak lenni, s egyáltalán periférikusnak érezni magunkat a világban, vagy kívülállónak a saját életünkben. Arra a történetszövedékre, amely a Pálinka darabjait összetartja (hogy egy cseh fiatalember, egy Morvaországból érkezett tanár keresi a helyét Romániában, a Bánátban, ahol egyébként jelentős cseh közösség él(t)) látszólag még egy novellát sem lehetne alapozni, de Matěj Hořava könyvének nincs is szüksége szüzsére. A rövid, két-tízoldalas prózák mindenféle hangulatok, nosztalgiák, félelmek, emlékek, beszélgetések és elhallgatások szavakká formálásai, amelyekhez a narrátor személye és háttértörténete néha szinte csak ürügyül szolgál. Bárki, aki volt már bármilyen értelemben kitaszított, magányos, vagy önkereső, azonnal át tudja élni a szövegek érzelmeit. S bárki, aki egy percre is elfogadta a kötet alaphangját, már nem tud többé szabadulni a szuggesztív, önmagába fogadó, hol prózaversesen áradó, hol monumentális körmondattá szerveződő, olykor szaggatottan ziháló, máskor diadalmasan éneklő, új és új asszociációs körökbe vonó és el nem engedő szövegektől. A Pálinka bevezet a Bánát, Csehország és Közép-Európa közelmúltjába, eláraszt érzelmekkel és elbűvöl rafinált szövegszerkesztési játékaival. Mindehhez: hinné valaki, hogy a könyv első megjelent munkája egy cseh szerzőnek, aki álnéven ír, jelenleg Grúziában él, hazájában sosem ad interjúkat, s azt állítja, kis híján megszabadult könyve szövegeitől, olyan rossznak tartotta őket?
A Typotex ismét minden szempontból különleges könyvet választott világirodalmi sorozatába, Pet'ovská Flóra jóvoltából pedig ismét újraszületett egy nagyon szép könyv magyar nyelven. (A fordítónőnek a blogját is nagyon szeretem, hiszen benne közel enged egy valódi műfordítóhoz, kedvenc ételeihez, éppen fordított könyveihez, s közben továbbra sem értem, hogy fordíthat valaki ennyire jól...) Összefoglalva: engem teljesen elbűvölt a Pálinka, de mint mondtam, igazából nem tudom megfogalmazni, miért olyan csodálatos élmény megismerni. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki megítélje, igazam van-e, el kell olvasnia a könyvet!

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk
Typotex Világirodalom, Typotex, 2018
Fordította: Patat Bence
Nem vagyok férfi. Nem múltam még negyven. És nem Izlandon élek. Ennek ellenére a regényt befejezve kissé úgy éreztem, én vagyok Ari, a főszereplő. Ám ez a különleges családregény sokkal többet jelentett számomra, mint a tökéletes azonosulást.
Jón Kalman Stefánsson vitathatatlanul elismert kortárs szerző. 1988 óta publikál verset és prózát, három ízben jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, több mint tíz nyelvre fordították le a műveit. A halaknak nincs lábukban azonban olyasmit művel, ami szerintem kortárs szerzőtől is ritka: szembemegy az összes trenddel és elvárással, így ad az olvasók kezébe összetéveszthetetlenül egyéni és különleges regényt. A monumentális családregény nem hangoskodik, nem akar lenyűgözni, nem siet, és nem kísérel meg olcsó trükkökkel megfogni és "beszippantani" az első lapokon. Türelmesen, alázatosan, a saját tempójában épül fel, s minden belekezdőt arra kényszerít, hogy lelassuljon, odafigyeljen, kiélezze az érzékeit, együtt hullámozzon a tengerrel és a szöveggel - így jutunk azután egészen közel a mai Izlandhoz és az egyszer volthoz. A könyvben leheletfinom, érzékeny megfigyelések, költői szépségű jelenetek, nagyívű, szinte patetikus természetleírások és földhöz ragadtan realista vagy anekdotikus pillanatok váltakoznak egymással. Összességében meglepő és meghökkentő a cselekmény, de sokkal inkább emlékszem majd a könyvre azért, mert annyira sajátos hangja és hangulata volt.
A Typotex világirodalmi sorozatának újabb darabjáról sok szó esett a tavasszal az interneten is, remélem, sokan elolvassák. De legjobban annak örültem, amikor egy számomra fontos olvasó választotta ki magának. És még csak nem is én ajánlottam neki...

Francesco Petrarca: Liber sine nomine - Cím nélküli könyv
Antikvitás és reneszánsz könyvek, Lazi, 2018
Fordította: Ertl Péter
Az év elején vallottam színt: mennyire megszerettem Francesco Petrarca műveit, s íme, máris megjelent egy újabb, magyarul eddig még teljesen ismeretlen kötet!
1345-ben Petrarca Veronába költözött, s a káptalan könyvtárában számos ókori római episztolát fedezett fel, amelyek addig ismeretlenek voltak a reneszánsz tudós elméi előtt: köztük több Cicero-művet. Ez adta az ötletet, hogy saját levelezését is összegyűjtse, elrendezze témák és formák szerint és előkészítse kiadásra. Ezen a hatalmas munkán azután szó szerint haláláig dolgozott, ám 1359-61 között tizenkilenc episztolát külön sorba állított és elkülönített: s elnevezte Liber sine nominénak. Hogy a cím mit is jelenthet, sokan, sokféleképpen próbálták megadni, volt, aki címzett nélküli leveleknek vagy cím nélküli könyvnek, címzettek neve nélküli könyvnek értelmezte a szatirikus hangú gyűjtemény latin titulusát. A jelen kötet fordítója, Ertl Péter azonban mást javasol, s javaslatát a külföld is elfogadta már: a Cím nélküli könyvet, amely egyrészt sajátos műfaji kísérletet ígér, afféle ál-leveleket, amelyekben a költő saját kora visszásságairól és furcsaságairól mondja el a véleményét szellemesen és hatásosan. Másrészt hangsúlyozza, hogy egy utalásokban, intertextusokban és allúziókban gazdag, káprázatosan retorikus szöveget vehet kezébe az olvasó, egy igazi, reneszánsz művet.
A kiadás a szakmának is szól, lábjegyzetekkel, kísérőtanulmánnyal, s kétnyelvű oldalpárokkal. Mivel sajnos olaszul nem tudok, én csak fordításban élvezhettem a cím nélküli bölcselkedést: de nagyon élveztem. Legalább olyan szép volt és titokzatos, mint a könyv magyar borítója...

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor 
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor

Hármaskönyv 10. - Történelmi arcképek háromszor
Hármaskönyv 11. - Nők és világirodalom háromszor
Hármaskönyv 12. - Kádár János és kora háromszor 
Hármaskönyv 13. - Három folytatásról röviden 

Hármaskönyv 14. - Írek, skótok, angolok - és mind klasszikusok 
A zafír szirén, a rézhercegnő és a többiek - A fantasztikus irodalom klasszikusai
Ita, a rézhercegnő. Egy évszázadok óta halott nő éneke. Ixtlil Végzete és egy vak látnok. Az alruna-szűz, a tengerek viking boszorkánya. A Pokol Hercegnője és a Vörös Vadon. Egy jégkorszaki harcos gyűlölete a távoli jelenben, kígyóba, kutyába, kísértetbe inkarnálódva. Idő és Tér legyőzése egy szerelem kedvéért. Providence Kr. u. 2000-ben. Azatoth és Nyarlathotep... Távoli tájak, hatalmas hősök, nemes nők. Ádáz gyűlölet, megtörhetetlen átkok, tántoríthatatlan felfedezők....

Három könyv visszafogott, szürkés-kékes borítóban, amelyeket egy letűnt világ magazincímlapjai ékesítenek. Nyolc elbeszélés (s egy kötetnyi vers), közülük a legtöbbet még sosem olvashattuk magyarul. Röviden összefoglalva ilyen az Attraktor Kiadó által 2017-ben indított A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat második, harmadik és negyedik kötete, A zafír szirén és a boszorkányok történetei, A rézhercegnő és a holtak könnyei és Az ősi út és a hírnök versei.

Annak idején a blogon is hírt adtam róla, amikor elindult ez a különleges, új könyvsorozat, A fantasztikus irodalom klasszikusai, amelynek jó esélye van rá, hogy a MesterMűvekhez hasonlóvá váljon. Minden kötete olyan szerzőket és történeteket ismertet meg a magyar olvasókkal a science fiction és a fantasy (h)őskorából, amelyek a maguk műfajában igazi klasszikusok, megismerésükkel többek leszünk, sőt, rajongóvá válhatunk, s amelyeket nagyon meg lehet szeretni. Ám amelyeknek korábban esélyük sem volt, hogy eljussanak egy hazai olvasó kezébe, hiszen törékeny újságlapokon lapultak, sokszor elfeledve, olyan pulp-magazinokban, mint a Weird Tales, a The Argosy, a The All-Story Weekly vagy az Astounding Stories.

A sorozat Robert E. Howard pompás elbeszéléseivel indult: a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka pompás bejelentkező kötet volt, olyan klasszikus elbeszélésekkel, mint a Texas ege alá horrort idéző Rémület a halomból, a pompás, misztikus-reinkarnációs A gyűrű kísértete, vagy a Rohatini Vörös Szonját bemutató, majdnem kisregény terjedelmű, a kötetnek címet adó A keselyű árnyéka.

Azonban nem különben kiváló a folytatás sem! A vége felől kezdve: bízom benne, sok rajongó kapta fel a fejét rá, hogy Az ősi útban több mint harminc verset vehet kézbe Howard Phillips Lovecrafttól. Kiss Sándor négy ciklust alakított ki a kötetben, amelyek közül az első és a negyedik a legtekintélyesebb. A Versek a mítoszból olyan klasszikusokat tartalmaz, mint a Nyarlhotep, A hírnök vagy A Vének világítótornya, s pátosz- és titokteljes művekkel idézi meg az író kidolgozta ősi világot és borzongató magánmitológiát. A Harcban a jelennel ezzel szemben Lovecraft tíz, a jelenre koncentráló, illetve a jövőt kutató, nem egyszer disztópikus versét állítja egymás mellé A hangtól Az elveszett Új-Angliáig. A két köztes, rövid ciklusban antikos és a Poe-féle világra reflektáló költeményeket találhatunk. A kötetben magyarul is megelevenednek az olyan klasszikus sorok, mint "s az őrült igazság lángként nyelt el nyomban!", "Az Ő hírnöke vagyok!", "a boldog Feledés várjon", vagy "A nagy Pán halott!". (1) Átfogó és izgalmas képet kaphatunk az új-angliai remete költészetéről. Persze nem biztos, hogy mindenkinek minden fordítás egyformán tetszeni fog: a kötet azonban kétnyelvű kiadás. Így tulajdonképpen két könyvet tartalmaz: Kiss Sándor izgalmas magyar változatait, s egy angol nyelvű Lovecraft-válogatást, amely szintén nagy örömet okozhat az író kedvelőinek, s feltétlenül érdemes feltenni a könyvespolcra.

A sorozat harmadik kötete álomszép borítót kaphatott, köszönhetően annak, hogy 1913-ban, amikor a benne szereplő A rézhercegnő először az olvasók elé került, a The All-Story Magazine is gyönyörű borítófestménnyel jelent meg, amely a történetet illusztrálta. Ezzel a könyvvel a fantasztikus irodalom iránt érdeklődők messzebbre utazhatnak vissza az időben, mint Az ősi úttal és a Vörös Szonjával tehették. A könyvben szereplő három írás - két misztikus novella és a címadó kisregény - szerzője ugyanis, Perley Poore Sheehan (1875-1943), már az ezerkilencszázas évek legelejétől publikált kalandos és fantasztikus történeteket. A rézhercegnőbe bekerült valamennyi írása az első világháború előtt-alatt keletkezett, vagyis még a klasszikusnak tartott pulp-korszak hajnalán: a Monsieur De Guise című novella 1911-es, a Louis Marcel megkésett könnyei pedig 1915-ben jelent meg a még 1889-ben alapított, s csak 1929-ig fennálló Munsey's Magazine-ban. Az író mintegy húsz némafilm-forgatókönyv és színdarab szerzője volt, s életében tucatnál is több regénye jelent meg, novellái és hosszabb elbeszélései azonban a második ezredfordulóig a régi újságok hasábjain várták, hogy felmerüljenek a feledésből. Nagyon időszerű tehát magyarul is kiadni tőle egy válogatást: amelyből egyébként A rézhercegnő még 1918-ban Magyarországon is megjelent, ezúttal azonban modern, javított szövegváltozattal került kötetbe. Nem tudom, az író minden művében így tett-e, vagy a válogató állított egymás mellé hasonló zsánerű elbeszéléseket, de ez a kötet erősen európaias-franciás: ez nyilván már önmagában is elképesztően egzotikus lehetett a korabeli amerikai olvasóknak. Ehhez hozzátéve, hogy találunk benne orosz emigránsokat, perui múmiát, titokzatos múzeumot, gátlástalan titkosrendőrt, ifjú orvost, ősi korok vadságát, kísérleteket a villamossággal, s egy alapvetően frankensteini, mégis Pygmalion-szerű szerelmet - tényleg érdemes elolvasni.

Az igazi meglepetést azonban a második kötet okozta - a, valljuk be, teljességgel kiejthetetlen nevű és talán csak a műfaj legavatottabb búvárai számára nem tökéletesen ismeretlen - Nictzin Dyalhis (1873-1942) öt elbeszélésével. Annyira, de annyira tetszett, hogy néhány hónapon belül újraolvastam, s most, hogy írok róla, úgy érzem, már megint kedvem kerekedik a címadó novellához... A magyar kötetben egy elképesztően színes fantáziájú, lebilincselően író, s a legváltozatosabb témákat feldolgozó szerző mutatkozott be: csak bízni tudok benne, hogy ennek a válogatásnak lesz még folytatása is. Az íróról egyébként semmit sem tudni azon kívül, amit elárult magáról az olvasóinak: például, hogy kémikusként dolgozik, s fiatal korában elveszítette az egyik szemét. A róla fennmaradt dokumentumokban több születési dátuma és helye is szerepel, s még mindig vannak, akik azt gondolják, neve minden kétely ellenére álnév volt, életrajza pedig, amit megosztott az érdeklődőkkel, csak annyira hiteles, mint mondjuk a magyar Kondor Vilmosé.

Bárki is volt azonban valójában, 1925-től kezdve elképesztő népszerűségre tett szert a pulp-irodalom rajongói körében: ekkor jelent ugyanis meg a Weird Talesben a Midőn a Zöld Csillag elhalványult című, a sci-fi és a fantasztikus történet határán mozgó elbeszélése, amelyet A zafír szirénben is megtalálhatunk magyarra fordítva. A novellát az olvasók megszavazták az adott szám legjobb írásának és 1925 legjobb írásának, továbbá beválasztották a magazin fennállása alatt megjelent legjobb elbeszélések közé is, az előkelő ötödik helyen. (2) Innentől már nem volt megállás: Dyalhis további hét írást adott el a Weird Talesnek: köztük volt A vörös boszorkány, A zafír szirén, A tengeri boszorkány és az Atlantan szíve is, amelyeket szintén megtalálhatunk a magyar kötetben. Nyolc novella persze nem tűnik soknak (Robert E. Howardnak például 54, Lovecraftnak 53, Clark Ashton Smithnek pedig 63 írása került be a magazinba annak fennállása alatt), de Dyalhis egész életében mindösszesen csak tizenhárom elbeszélést publikált: ezzel összevetve elmondható, hogy "életművének java" a Weird Talesben jelent meg. Dyalhis a kevés történet ellenére az olvasók körében szinte elképesztő népszerűségre tett szert: a különféle szavazásokon rendre megelőzött ma is kultikus hírű írókat...  A zafír szirén és A tengeri boszorkány is az adott szám legjobb története lett a szavazatok alapján (A vörös boszorkány pedig másodikként végzett Lovecraft A kriptábanja mögött), a "minden idők legjobb Weird Tales-írásai" már említett huszonötös listájára pedig a Midőn a Zöld Csillag elhalványult mellett felkerült A tengeri boszorkány és Dyalhis második Weird Tales-publikációja, a The Eternal Conflict is. A nyolc novellából öt (a Midőn a Zöld Csillag elhalványult, a The Dark Lore, A vörös boszorkány, A zafír szirén és A tengeri boszorkány) külön megbecsülésképpen saját címlapképet is kiérdemelt, amire például Lovecraftnak számtalan pompás írása ellenére jócskán kellett várakoznia. (3)

Mindezekből szerintem két következtetés biztosan levonható:  ezek közül az első, hogy a Kiss Sándor fordította és összeállította válogatás méltó bemutatása a szerzőnek magyar nyelven, hiszen a legsikeresebb, legnépszerűbb, a Weird Tales által is legtöbbre tartott elbeszéléseinek gyűjteménye. (4) A másik pedig egyértelmű: az, hogy bár Lovecraft és Howard, mint igazi zsenik, más a kilencvenes évektől nevet szereztek a magyar olvasók körében is, ez nem jelenti azt, hogy más szerzőket nem lehet nagyon megkedvelni a Weird Tales gárdájából. Bízom benne, minél többen felfedezik maguknak (a kiejthetetlen nevű) Nictzin Dyalhist (és ehhez még volt egy középső neve is: Wilstone...): s a rajongójává szegődnek. A novellái ugyanis számos olyan téma alapos és eredeti kidolgozását tartalmazzák, amit más szerzőknél annyira kedvelni szoktunk: reinkarnációs utazás, prehisztorikus szerelem, afrikai átkok, mágia és örök élet összefonódása, síron túli bosszú, vikingek, harcosok, papnők, ősi kultuszok története. Mégis igazán egyéni hangúak: én őszintén izgultam az első olvasásokkor az egyes szereplőkért, s a cselekmény fordulatai is meg tudtak lepni. Talán a címadó A zafír szirén volt a legélvezetesebb, amely - bennem kissé az Istár hajóját vagy Az örökkévaló bajnokot felidézve - egy ébredéssel kezdődik: a nyomorgó, öngyilkosságot tervező hős váratlanul átkerül egy rejtelmes világba, amelyben állítólag ő Karan, Octolan királya, a Krizolit Trón ura. Ám az is azonnal kiderül, hogy életét halálos veszély fenyegeti, trónja megdőlőben, országa elveszőben van, s csak egyetlen hűséges testőrére számíthat, ha meg akarja törni az őt sújtó mágiát - na meg a jó Kotóra, az állítólag gyermeki elméjű félvérre, egy elementár és egy titokzatos nő gyermekére, aki rögvest a második kedvenc szereplőmmé vált. A történetben van kaland, varázslat és harc is elég, de a főhős mindvégig érdekes marad, mivel egyszerűen nem emlékszik a múltjára, ezért miközben hőstetteket hajt végre, folyamatosan emlékezni próbál: s épp attól válik igazán izgalmassá a történet, ami végül kiderül mindarról, amit elfelejtett. (5)

De legalább ennyire tetszett A tengeri boszorkány, amelyet sokan  a szerző legérettebb írásának tartanak, vagy a nagyon költői és szomorkás Atlantan szíve, amelyben minden relatívvá válik a szépségtől a bölcsességen át a hősiességig. Épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom A zafír szirént. Nictzin Dyalhis novellái feltétlenül megérik a felfedezést! S egyben persze az Attraktor Kiadó sorozata is!

Jegyzetek
(1) "And the mad truth devoured me like a flame!" (A hírnök, 14-15.), "I am His Messenger" (Azathoth, 32-33.) "waiting Sweet Oblivion" (Kétségbeesés, 66-69.) "Mighty Pan is dead!" (A hang, 104-109.)
(2) A szavazás az 1924. november és az 1940. január között megjelent klasszikus számok tartalmáról folyt: ezeket szerkesztette Farnsworth Wright. Ebben az időszakban volt az egyébként 1923-ban indított, s 1954-ig fennálló újság megbízhatóan és kihagyás nélkül havilap.
(3) Az Attraktor könyveinek képei mellett ezek a címlapok szerepelnek a bejegyzésben: A tengeri boszorkány 1937. decemberi, A zafír szirén 1934. februári, A vörös boszorkány 1932. áprilisi és a Midőn a Zöld Csillag elhalványult 1925. áprilisi Weird Tales-borítója, továbbá az 1927. októberi The Dark Lore-címlapkép.
Talán egyszer majd ez az írás is megjelenik
(4) Másfelől nagyon örülnék egy második Dyalhis-kötetnek, amiben esetleg elolvashatóvá válna a The Dark Lore, amely szintén címlapképet kapott, az olvasók által legjobb-listára kiemelt The Eternal Conflict, vagy a sokak által ma is nagyra tartott The Oath of Hul Jok is: ha esetleg a kiadó tervez ilyesmit, egyáltalán nem baj, hogy hagyott abba is nagyágyúnak nevezhető történeteket.
(5) Ez a novella elég különös, mert eredeti címe The Sapphire Goddess, a The Sapphire Sirent csak 1951-ben kapta, amikor, sajnos átdolgozva, ismét kiadták. Ennek a lapnak is látható a borítóképe a bejegyzésben: de még csak nem is versenyezhet szépségben és sejtelmességben Margaret Brundage fenti, eredeti címképével. Nem tudom, hogy a szöveg melyik változatából készült a magyar fordítás, de lábjegyzetben az eredeti, Weird Tales-es megjelenést adja meg forrásként. Egyébként annak, hogy a szó szirén vagy istennő, a sztori szempontjából semmi jelentősége, mivel a Zafír Szirén valójában egyiknek sem nevezhető, hiszen egyszerűen egy bájos szobor a novellában: "nem tűnik többnek egy gyönyörű, meztelen nőt ábrázoló, fele életnagyságú szobornál, anyaga azonban roppant értékes, ugyanis egyetlen, hibátlan zafírból faragták ki" - legalábbis ezt mondja róla Agnor Halit, a varázsló. (57.) A többit el kell olvasni!

Linkek
Kull királytól Vörös Szonjáig - Fantasztikus irodalom itt és ott
Ponyva a javából - Robert E. Howard: Vörös Szonja
A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat az Attraktor Kiadónál
Ekultura.hu - Georges Simenon: Maigret emlékiratai
Vajon milyen lenne, ha kedvenc regényhősünk megszólalhatna? Ha felkereshetne bennünket, bejönne a nappaliba, beülne a kedvenc szürke fotelunkba, s elkezdene mesélni az életéről? Őszintén szólva: már ezt is nehéz elképzelni. De hogy egy irodalmi alak szép szabályosan és fölöttébb élvezetesen megírja az emlékezéseit! Márpedig a Maigret emlékirataiban szó szerint ez történik. Ellentétben mondjuk Sherlock Holmes emlékirataival, amely kötet esetében a cím egyszerűen csak összefog tizenegy szokásos Doyle-féle kriminovellát, Georges Simenon könyvében tényleg a pipázó felügyelő memoárját olvashatjuk. Maigret ugyanis számára idegen terepre téved: könyvet ír az életéről. S teszi mindezt alapvetően azért, mert a Sim (vagy Simenon) nevű író, aki még szemtelen fiatalemberként, a húszas évek végén szegődött a nyomába, már rengeteget írt róla, s valahogy mégsem sikerült eltalálnia, milyen is a valóságban…

Én nem vagyok sem az Akadémia tagja, sem a színpad csillaga. Azt hiszem, túlérzékenység sem jellemez. A szakmában eltöltött éveim alatt egyetlenegyszer sem kértem helyesbítést a sajtóban, pedig annak munkásai gyakran és bőségesen bírálták tetteimet és módszereimet” – szögezi le a felügyelő. És persze ezután jön a „de”. Mert Maigret úgy érzi, most, kivételesen mégiscsak meg kell szólalnia. Pontosan azért, mert a róla alkotott kép majdnem hiteles. Ám ez a majdhogynem sokkal rosszabb, mintha teljesen torz lenne a Simenon-féle Maigret-alak.

De hadd térjek vissza a fényképészettel tett összehasonlításomra. Az objektív nem engedi, hogy teljesen eltérjünk a valóságtól. A kép különbözik is tőle, meg nem is. Amikor meglátjuk a fotót, gyakran képtelenek vagyunk rámutatni, hol tér el a kép a valóságostól, attól, amit önmagunknak tudunk. Nos, az évek múltával én is egyre inkább így viszonyultam Simenon Maigret-jéhez: ez az alak idővel a fejemre nőtt” – írja, hm, Simenon Maigret-je. Mert a kötet bevezetésének éppen ebben áll a zsenialitása. Simenonra a Maigret emlékiratai megszületéséig is nyugodtan rá lehetett mondani, hogy előző harmincnégy Maigret-detektívregényében egy elképesztően valóságos alakot teremtett meg. Most azonban szinte a lehetetlennel kísérletezik: egy nézőpontból éppen hitelteleníti saját, addigi Maigret-ábrázolását, hogy a helyébe egy pontosabb, emberibb, valóságosabb képet állítson – amelyet viszont szintén ő ír meg. Ráadásul ez az alakcsere pusztán a szöveg segítségével valósul meg: míg regényeiben Simenon eddig Maigret-ről mesélve keltette életre a figurát, most belső hangot ad neki.

Elképesztően modern, sőt posztmodern, többszörösen áthallásos, intertextualitással bőségesen megterhelt, s fölöttébb ironikus írói játéknak lesz tehát tanúja mindenki, aki kézbe veszi a könyvet. Ezúttal Maigret tényleg életre kel, s – már csak termeténél és koránál fogva is – fölébe magasodik alkotójának: miközben a háttérből továbbra is az író a megteremtője. A felügyelő nem takarékoskodik a kritikával, korrekt helyreigazítással és finom bírálattal, s egyszer sem hagyja ki a lehetőséget, amikor rádöbbentheti önnön kicsinységére a huszonnégy éves ifjoncként életébe belépett, azóta túlzott önbizalomra, gőgre, sőt arroganciára szert tett Simenont. S írja mindezt Simenon, az író…

A Maigret emlékiratainak azonban nemcsak ez az egy olvasata létezik. Épp ezért ajánlható az elszánt irodalmi elemzők helyett minden Maigret-rajongónak. Hiszen belőle mindent megtudhatunk kedvenc hősünkről, amit mindig is tudni akartunk. Ezúttal nincsen bűnügyi cselekmény, amely kötelezi a szereplőket a lineáris előrehaladásra és az állandó cselekvésre. Ezúttal egy ember titkai után nyomozunk: olyan mindennapi rejtélyeket fejthetünk meg, mint hogy hogyan ismerkedett meg Maigret és a felesége, s mit jelentenek egymásnak, vagy hogy miben különbözik a regényes és a valódi rendőri munka. Emellett pedig ott van még a tény, hogy egy megnyerő, egyéni jellemű, különös, öregedő úriember emlékiratait olvashatjuk. Ez a stílusbravúr, s ez a történet önmagában is megéri a lelkesedést: ha szeretjük a spontán, csevegő hangvételű önéletrajzokat, vagy ha szívesen hallgattuk a nagyapánkat annak idején, amikor az életéről mesélt, máris biztos, hogy Maigret felügyelő minden aggályoskodása, zsörtölődése és a pontos megfogalmazásért folytatott harca ellenére belemeséli magát a szívünk közepébe.

A Maigret emlékiratai rendhagyó és különös Simenon-kötet. Semmiképpen sem arra való, hogy valaki élete első Maigret-krimijeként vegye kézbe, mivel nem detektívregény. Annál viszont sokkal több: egy ember élete, aki teljességgel fiktív hős, mégis, a legmeglepőbb mértékig valóságos, hús-vér személy. Épp ezért életünk második-harmadik Simenonjaként már valószínűleg nagyon is élvezni tudjuk a regényt. Amely tanúskodik arról, hogy Simenon elképesztően jó író: minden könyvében bízhatunk benne.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: Maigret emlékiratai
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Az idézetek Ertl István fordításából, az Agave Könyvek 2017-es kiadásának 26-27. oldaláról származnak.