Egyiptom és a könyvborítók
Nagy-nagy szenvedélyem az ókori Egyiptom történetéről olvasni. Legyen szó forrásról, szakkönyvről, gyerekeknek szóló képeskönyvről vagy történelmi regényről: minden érdekel, ami a fáraók földjével kapcsolatos. Ezen az oldalon is találhatsz egy katalógust, amely folyamatosan bővülni fog, azokról a kötetekről, amik nagyon tetszettek, s esetleg mást is érdekelhetnek: ez a készülőben lévő Egyiptomi gyűjtemény.
Miközben készítéséhez felidéztem, milyen regényeket olvastam az ókori Egyiptomról, s elővettem az egyes köteteket, egy teljesen lényegtelen, de talán érdekes kérdés jutott eszembe: vajon miért nem olvassák a borítótervezők a könyvet, amelyhez borítót terveznek? Gondolom, mindenkinek lenne válasza, sőt, néhány elrettentő példa is eszébe jutna kedvenc könyveire visszagondolva. Most azonban csak az egyiptomi történelmi regények magyar kiadásaiból hoznék néhány példát, hátha elgondolkodtatja a blogomat olvasó borítótervezőket...:)

Valószínűleg mindig két szabályt követnek a borítók elkészítésénél: 1. Minél precízebb történelmileg a könyv, tájoljuk annál messzebb korban a borítóval. 2. Minél rokonszenvesebb a főszereplő, a regény, legyen annál taszítóbb a borítókép.

Itt van például Christian Jacq remek regénye A fekete fáraóról, Pianhiról, az Egyiptomot újra egyesítő, bátor, hősies núbiai hadvezérről. Az Európa kiadásában megjelent, szép kiállítású kötet borítója mindig felháborított, ugyanis azon egy nomoszisten képe látható: fekete, az igaz, mivel a Nílus iszapját viseli magán, ezzel szemben fejékén lótuszvirágot és egy halat visel (egy király hallal a fején...), valamint jól láthatóan nagyhasú, kövér (mindez a nomosz, a kerület termékenységére utal). Ennyit a délceg, ifjú fáraóról... Felháborodásom addig tartott, amíg rá nem jöttem, az ötlet nem tőlünk származik, hiszen az angol kiadáson pontosan ugyanez a kép pompázik, igaz, "núbiai", aranysárga háttér előtt.

Aztán érdemes szemügyre venni egy egyébként nagyon szép borítót, Pauline Gedge Hatsepszutról szóló regényének, A Hajnal gyermekének címlapját. Gyönyörű a női fej, színharmonikus a háttér, kedves a szegélydísz. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a festmény II. Ramszesz feleségét, Nefertari királynét ábrázolja, kétszáz évvel későbbről. Azoknak, akik erre azt felelik, miért, hát nem mindegy, szép a borító, szép a királyné, azt felelem, igazuk van, de: Hatsepszut is szép volt, s számos ábrázolást ismerünk róla. Bizonyítékként íme a kedvencem, egy karcsú, izgalmas, kerek arcú, mandulaszemű, keskeny ajkú, komoly fiatal lányról - ő az! A magyar borítótervező azonban így is messze meghaladta a külföldieket, főleg azt a zöldcsíkos borzalmat, amelyen Rahotep óbirodalmi herceg feleségének, Nofretnek élethű, ám mellben igen jól ellátott, s ezer évvel idősebb szobra ül egy rossz fotón...

Nefertitivel (Nofretetével), Ehnaton fáraó gyönyörű feleségével is mindent el lehet adni. Georg Ebers egyiptológus Uarda, Egyiptom rózsája című könyve II. Ramszesz Egyiptomában játszódik. Magától értetődően tehát a borítón Hatsepszut fáraónő előbb hiányolt szobra szerepel belemontázsolva Nefertiti csodaszép büsztjének fáraónői koronájába, ennek köszönhetően a boldogtalan, idejéből száz évvel kiszakított hölgy úgy néz ki, mintha vizslafüleket és kakastaréjt növesztett volna. Pedig Ramszesz korából szekérderéknyi magánsír-festmény ismert, tele szebbnél szebb nőalakokkal...

Végül ott van Tutanhamon kincse. Abba nem érdemes belemenni, hány egyiptológiai és álegyiptológiai könyv adja el magát a fáraó csodás, aranyból és lapis lazuliból készített maszkjával, amelyre valóban jó már ránézni is. A legkézenfekvőbb azonban trónszéke képének használata. A csupa arany, üvegpaszta és drágakőberakás háttámlán Tutanhamon trónján ül, szerető felesége, Anheszenamon pedig illatos keneteket nyújt felé, s finoman megkeni ifjú férje vállát. Így kerülhetett a trón Pauline Gedge Ehnaton fáraóról szóló könyvére, A tizenkettedik átváltozásra (ez a fáraó Tutanhamon apja, talán), Wilbur Smith A küldetés című könyve címlapjára, amely a Második Átmeneti Korban, mintegy kétszáz évvel a gyermekfáraó kora előtt játszódik (szó mi szó, ez a borító aztán jól néz ki, leszámítva, hogy a királyi párt megfosztották koronáiktól!), végül, ami a legfájóbb, Ghyczy-Dráveczky Zsuzsa Hatsepszutról szóló, élvezetes és történelmileg hihetetlenül pontos regénye, az Asszony a fáraók trónján elejére is (bizonyára, mert trón van a címben). Utóbbi kötetet szegélydíszként még Tutanhamon nevével is több sorban ellátták, biztos, ami biztos... Meglepő viszont, hogy amikor végre megjelent egy regény pontosan és kifejezetten Anheszenamonról, a trónon látható királynéról, Christian Jacq A Napkirálynő című kötetére Ehnaton és Nefertiti, a szülők családi képe került, amelyiken Anheszenamon mint a három minikislány valamelyike van csak jelen. (Vajon ő az, aki az anyukája ölében trónol, vagy akit az édesapja megpuszil? Válasz: aki az anyukája fülébe csimpaszkodik...)

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy minden könyvborító rossz és elhibázott, s a maguk módján ezek is szépek, persze. Csak ha az olvasó szeretné elképzelni a történelmi szereplőket, s el is képzelhetné őket, hisz szerencsés módon van róluk ábrázolás, furcsa dolog mások képmásait az orra elé tenni nemtörődömségből.

Zárásképpen néhány nekem nagyon tetsző borítót választottam ki a sokból, bizonyítva, hogy a fentiekben túloztam, s sok jó minőségű, ötletes és szép könyvborító lát napvilágot nálunk. Úgy érzem azonban, egyiptomi regényborítókkal még mindig nem sikerül felülmúlni az első helyezettemet, Csillag Vera 1963-as korhű festményét Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című könyve borítójához.
Más egyiptomi tárgyú bejegyzések a blogon:
A fáraó átka és a múmia titka? - Carter Tutanhamonról
A fáraók játéka - a szenet
A megtalált sci-fi
"Ha science-fictionről van szó, elsőszámú kedvenc szerzőm Isaac Asimov. Így amikor két éve megláttam a könyvesboltokban Jack McDevitt új könyvét, a Született stratégát, azonnal megvettem. Hiszen a borító szerint a szerző logikus örököse Asimovnak és Arthur C. Clarke-nak, a fantasztikus irodalom két nagy öregjének. Most, hogy már a negyedik kötet jelent meg McDevitt tollából, s ezt is végigélveztem, tudom, megtaláltam új kedvenc íróm."

Nos, e történet sajnos nem fedi a valóságot. Még csak nem is hallottam a könyvről és a szerzőről második kötete, a Polaris megjelenéséig. Pedig lelkesen figyelem az új megjelenéseket és tényleg nagyon szeretem Asimovot. Ennyit a reklámokról és hatásukról... A lelkesedéshez (mert ennyi igaz) az kellett, hogy valaki megajándékozzon a Polarisszal, amitől egycsapásra ismét kedvet kaptam a sci-fihez.

A kedvem ugyanis egy ideje elment. Sehogyan sem találtam magamnak új tudományos-fantasztikus olvasnivalókat. Újon olyan szerzők műveit érteném, akik nem halottak húsz-harminc éve. Sőt, élnek és nyolcvan évesnél fiatalabbak.
Persze Asimov, Clarke, Dick, Bradbury vagy Silverberg eleget írt ahhoz, hogy még évekig új és új könyveik jelenjenek meg magyarul. Ezeknek mindig örülök. De egy új regény más.
Tudom, a klasszikus sci-fi aranykor lezárult még jóval azelőtt, hogy megszülettem volna, s a második aranykoron (mondjuk a hatvanas-hetvenes évekén) is rég túl vagyunk már. Elfogadom, hogy a régi értelemben vett hagyományos sci-fit ma már nem lehet írni. Hiszen a világ teljesen megváltozott, de nem egészen úgy, ahogy a klasszikus sci-fi írók várták. Bizonyos dolgok, mint a robotika hihetetlen, a mindennapokban is látszó fejlődése, az űrutazás más bolygókra vagy a kapcsolatfelvétel más értelmes lényekkel alig látszik laikus számára közelebbinek, mint negyven-ötven éve. Ezzel szemben mindennapi dolgaink mégis teljesen mások, mint szüleink nemzedékéé (gondolok itt az internetre, a géntechnológiára, a Guttenberg-galaxis problémáira, a túlnépesedésre, a kulturális globalizációra és mindarra, amire gondolnom kellene, csak most nem jut eszembe...).
Végül van egy olyan sejtésem, hogy a sci-fit is elérte a posztmodern irodalom válsága, amely tagadja a hagyományos irodalmi formák, műfajok hierarchiáját és gyakorlati alkalmazhatóságát, valamint a nyelvi kifejezés lehetségességét. Ha a sci-fi elfogadtatta magáról, hogy nem puszta szórakoztató, hanem szépirodalom, miért ne nézzen szembe rögtön a szépirodalom válságával...

De mindennek ellenére már úgy vágytam egy hagyományos, mégis új sci-fire, ami olyan mint Asimov. Vagy Dick. Vagy Clarke. Mivel ők semmiben nem hasonlítanak, a hasonlaton ezt értem: olvasmányos, magát olvastató, újraolvasható, izgalmas, új szemszögű, meglepő, fordulatos, filozófiai, költői, manírtalan, letehetetlen, katarzist okozó. Amilyen az Alapítvány. Vagy az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Vagy A gyermekkor vége.

McDevitt könyvei épp ilyenek.
Hőseiről, Alex Benedictről, a régiségkereskedőről és asszisztensnő-pilótájáról, Chase Kolpathról eddig hat könyv született, magyarul eddig öt jelent meg: a Született stratéga, a Polaris, a Nebula-díjas Elveszett kolónia, Az ördög szeme és az Echo.
Könnyen olvashatók, egyszerű szerkezetűek, de vastagok, gyors tempójúak és nem lehet őket letenni, szó szerint. Utóbbira úgy jöttem rá, hogy a Polaris olvasása közben majdnem rám reggeledett. A két korábbi regényt egyszer már újra is olvastam, s bár sajnos a cselekményt nem tudtam elfelejteni, a könyvekbe beépített rengeteg (ál)történelmi dokumentum, vers, szimuláció- és filmcselekmény és a szereplők beszélgetései megérték az újraolvasást.
A történet mindegyik regényben letehetetlenül izgalmas, s a legérdekesebb, hogy létrehoz egy teljes világot, de úgy, hogy egy pillanatot sem tölt a felépítésével. Új időszámítás. Sokezer évnyi történelem. Új diktátorok, rendszerek, bolygók, űrállomások, forradalmak, múzeumok, színdarabírók, könyvtárak, filmek, öltözködési divatok, társasjátékok, közlekedési eszközök, robotok. És idegenek, a Némák. Ez ott van már a Született stratéga tizedik oldalán, én meg mint olvasó belecsöppenek ebbe az új univerzumba és szépen belakom. De a mesterséges intelligencia robotrendszere nem önmagáért fontos, hanem mert keres az információs hálózaton, intézi a telefonhívásokat, szimulált személyiségeket tud megidézni, ki lehet kapcsolni, ha betörnek, sőt adott esetben az ember életét is megmentheti... Ellentétben számos kevéssé sikerült modern sci-fivel, ezek a könyvek nem bemutatják a világukat, hanem működtetik és megelevenítik.

Mindegyik regény egy-egy történelmi nyomozásról szól. Miközben akciófilmes kalandok, gyilkossági kísérletek, hazugságok és betörések közepette fut előre a cselekmény, halad a nyomozás, valójában számomra mindenhol a szereplők világának helyreállításáról, az igazság kereséséről van szó. Igaz, világuk létezhetne anélkül is, hogy megtudná, valóban igazak-e azok a legendák és vélekedések, amelyek történelmének legnagyobb győzelméről és legkiválóbb hőséről szólnak. Vagy hogy kiderülne, hová tűnt rejtélyes módon egy kutatóűrhajó teljes személyzete. Nem is beszélve a harmadik könyv rejtélyéről, ahol Alex és Chase a történelem hajnalán titokzatos és ismeretlen helyre távozott földi telepesek nyomát kutatja. De ha már felmerült egy kérdés (és minden könyvben magától, véletlenül merül fel), ha elképzelhetővé válik, hogy valami másképpen volt a múltban, mint tudtuk, akkor szerintem rá kell jönni, mi az igazság. Ettől a kíváncsiságtól vagyunk emberek: hogy mindig tudni akarjuk, mi történt valójában. Ugyanakkor mindig csak újabb legendákat, történeteket és vélekedéseket vagyunk képesek megalkotni az állítólagos valóság ismeretében. Alex és Chase minden könyvben rekonstruálják a valóságot, a múlt egy szeletét, de aztán a következő könyvből kiderül, a világ, a nyilvánosság nem mindig fogadja be ezt a valóságot teljesen...

Nem tökéletes könyvek persze. A második kötet eleje lassú menetű. Általánosságban igaz, hogy McDewitt nem szeret sok időt pazarolni a szereplőire. A gonoszok gonoszok, a jók jók. A főszereplők sem igazán sokdimenziósak, a szerző inkább csak cselekedteti őket, mint jellemzi (és van egy olyan érzésem, hogy Chase kötetről kötetre jobban érdekli, mint Alex - ellentétben az én érdeklődésemmel). Néha kicsit sok a bonyolított, majd elejtett mellékszál.
Mindezek ellenére kiváló ez a sorozat és a legkiemelkedőbb valóban a harmadik kötet, az Elveszett kolónia. Ebben egyelőre még hibát találnom sem sikerült.

Végül a regények két előnyéről írnék. Az első, hogy minden könyv önmagában is megáll. Magam is a másodikkal kezdtem. Miután az Elveszett kolónia is megjelent, mindenkinek ezt ajánlanám ismerkedésül: meg fogja kedvelni McDevittet!
A másik a könyvek humora. Egy önmagát tragikusan komolyan vevő sci-fi általában komikus. McDevitt viszont valóban mulatságos is. A harmadik kötet például az irodalom egyik legjobb zárómondatával rendelkezik, de spoilerveszély miatt ez nem idézhető. Így inkább sok veszély közül egyet leleplezve egy fekete humorú részt választottam a könyvből arról, hogyan reagál Chase a halálos veszélyre:
"- Nanotechnológiás erdőirtó. Négy perc leforgása alatt egy park maradt volna a ház helyén, benne három kőpaddal - mondta Fenn és rám nézett. - Te lettél volna az egyik kőpad. - Ez nyugtalanító volt."
Kívánom mindenkinek, hogy legalább annyira élvezze McDevitt-regényeit, mint én, aki ezzel a négy könyvvel végre újra megtaláltam a sci-fit.

Sci-firől (is) a blogon:
Időutazás, ahogy én szeretem...