Érkező kötetek 11.
Ezúttal az év utolsó könyvajánló listája érkezik: ismét 10 kötettel. Így elmondható, hogy ebben az évben összesen 110 kötetet ajánlottam nagyon lelkesen mindenkinek, tízzel kevesebbet, mint tavaly, de tízzel többet, mint tavalyelőtt...


Hrafnkels saga, Gísla saga, Bandamanna saga
Corvina
A Fontes Boreales sorozata ötödik kötetéhez ér ezzel a három rövidebb izlandi sagát tartalmazó, ismét Bernáth István fordította, s külsejében megint gyönyörű könyvvel.
Ida Jessen: Új idők - Bagge doktor anagrammái
Typotex 
Ole Thornstensen: Hogyan csináljuk jól? - Egy ácsmester gondolatai az életről
Typotex
A Typotex Világirodalom sorozata még két különleges könyvvel bővül az év végén. Az első egy varázslatos történet Dániából, amely mindkét vége felől olvasható: a feleség könyvét a férj emlékezései egészítik ki... A második egy tetőtér-beépítés története - filozofikusan: szerzője pedig egy ácsmester...
Örkény István: Válogatott egyperces novellák
Helikon
Örkény egypercesek a Helikon Zsebkönyvekben... Kíváncsi vagyok, melyik írások kerültek bele. 
Frank Tallis: Bécsi vér
Magistra
Végre-végre folytatódnak a Monarchia krimik. A Freud-követő Max Liebermann előző nyomozása is nagyon tetszett: alig várom az újabbat.


Donna Leon: Földből vétettünk
Geopen
A Geopen három év után ismét újabb Brunetti-krimivel lep meg karácsonyra. Mivel imádom ezeknek a könyveknek a világát, ideális helye lesz a fa alatt ennek a regénynek is.
Michael Connelly: Éjszakai műszak
Alexandra
Érkezik egy újabb Connelly is, bár még nem Harry Boschról: leendő új szereplőtársa, Renée Ballard sagájának indító kötete. De azt hiszem, Cassie Blacket kivéve én bárkit meg tudok kedvelni, ha az író ír róla.
Michio Kaku: Az emberiség jövője
Akkord
Kaku könyveivel mindig ugyanúgy vagyok. Iszonyúan fellelkesítenek, pedig rádöbbentenek önnön kicsiségemre, pillanatnyiságomra és lényegtelenségemre. Remélem, ez is ilyen.
G. J. Meyer: A Tudorok
IPC
Külföldi oldalakon sok jót lehet olvasni erről a népszerű történelmi bestsellerről. Én is őszintén várom. 
B. Szabó János: Erdély tragédiája 1657-62
Corvina
Ez pedig igazi csemege az év végére, hiszen az egykorvolt Corvina Tudástár folyományaként már megjelent néhány pompás és alapvető történelmi kötet B. Szabó Jánostól: ez is ilyen lesz.

Linkek
Érkező kötetek 1.
Érkező kötetek 2. 
Érkező kötetek 3.   
Érkező kötetek 4.
Érkező kötetek 5.
Érkező kötetek 6.
Érkező kötetek 7.
Érkező kötetek 8.
Érkező kötetek 9. 
Érkező kötetek 10.
Sötét idők - Kedvenc filmjeim a második világháború koráról 2.
Casablanca - rendezte: Kertész Mihály (1942)
A mai bejegyzéssel végre folytatódik a 2013-ban megkezdett filmes sorozat, amelyben a második világháborúval kapcsolatos kedvenc filmjeimet gyűjtöm össze. Míg az első részben (amely szintén nem sokkal év vége előtt jelent meg) azok a filmek szerepeltek, amelyek klasszikus, a csataterekről és a hadmozdulatokról szóló háborús alkotások, a mai részben olyanokat sorolok fel, amelyek az ellenállás módozatairól szólnak, vagyis arról, hogy különböző időpontokban kik és hogyan szegültek szembe a nácizmussal. Ezúttal is tizenhat film fért a posztba. Ezt követi a későbbiekben a Harmadik Birodalomról, majd befejezésül a holokausztról forgatott, általam nagyra értékelt filmek felsorolása: s remélem, ezekre nem kell majd a következő karácsonyig várni.

Mivel az alábbiakban nem rangsor, hanem hozzávetőleges időrendi és témasorrend alapján szerepelnek a filmek, szeretném leszögezni, hogy az én öt fő kedvencem a tizenháromból:
1. Casablanca
2. Kódjátszma
3. Uncertain Glory
4. Valkűr
5. Modern Pimpernel

Szving mindhalálig (Swing Kids, 1993, Thomas Carter)
Az egyik első, a világháborúval rendhagyóként foglalkozó film, amelyet láttam, s azonnal óriási hatással volt rám. Sajnos a véletlen alakulása folytán DVD-n nem beszerezhető nálunk, s mintha mostanában a televízió sem vetítené eleget. A film egy csapat német, középiskolás fiú története, akik a nácizmus terjedése ellen lelkes Amerika- és swing-mániával próbálnak védekezni. Sorsuk átfogóan és megdöbbentően mutatja be Németország diktatúrává válását, hiszen az életre-halálra összetartó baráti társaság gyors egymásutánban tragédiák egész sorával szembesül, míg végül széthullik. A swing boyok élete különféleképpen alakul: van, aki "megtér", s lelkes Hitlerjugend-tag válik belőle, van, aki öngyilkos lesz, és van, aki képes megmaradni annak, ami volt, szabadon gondolkodó embernek - így válik belőle a rendszer ellensége. A két főszerepben a fiatal és zseniális Robert Sean Leonard és Christian Bale látható, a családi jóbarát, egyben Gestapo-ügynök Herr Knopp luciferi kulcsszerepében pedig Kenneth Branagh.

Modern Pimpernel (Pimpernel Smith, 1941, Leslie Howard)
Leslie Howard, a magyar Steiner házaspár már Londonban született gyermeke az 1930-as és 1940-es évek talán leghíresebb brit színpadi és filmszínésze. Felejthetetlenek alakításai A megkövült erdőben, a Romeo és Júliában, az Intermezzóban, a Pygmalionban és az Elfújta a szélben. Emellett nevezetes kalandszerepe volt a Vörös Pimpernel: a kétarcú angol arisztokrata, aki a francia forradalom idején magát piperkőc és ostoba dandynek álcázva nemeseket menekít meg a jakobinus terror elől. A magyar Orczy Emma regényéből 1934-ben a magyar Korda Sándor filmvállalata forgatott filmet, részben a magyar Bíró Lajos forgatókönyvéből, amely óriási siker lett. Ez adta az ötletet Howardnak, hogy a háború kitörése után egy jelképes erejű, modernizált változatot készítsen a történetből, amelyben Horatio Smith, a szórakozott és kétbalkezes régészprofesszor és egyetemi tanár kalandjait követhetjük végig, ahogyan 1939 tavaszán-nyarán embereket, művészeket, tudósokat ment ki a háborúra készülő, náci Németországból, a Gestapo karmaiból. S bár a Modern Pimpernel alapvetően kalandos történet, mégis, ebben az 1941 júliusában bemutatott filmben a bátor Smith professzor már leszögezi a német tábornoknak: "Nem fogják kormányozni a világot. Mert halálra vannak ítélve." Külön érdemes említést tenni a film remek, Pannónia Filmstúdió-féle szinkronjáról.

Éjszakai vonat Münchenbe (Night Train to Münich, 1940, Carol Reed)
A film 1939 tavaszán-nyarán játszódik: a náci előretörés híradóképeivel kezdődik, s azzal, hogy a britek sikeresen kijuttatnak egy cseh tudóst a megszállt Csehszlovákiából, hogy a németek ne kényszeríthessék hadi találmánya átadására. Lánya, Anna (Margaret Lockwood) azonban nem tud elmenekülni és koncentrációs táborba kerül. Innen Karl Marsen, a cseh tanár (Paul Henreid) segítségével szökik meg, s nagy nehezen eljut Angliába. Amikor azonban felkeresi ottani kapcsolatát, Gus Bennett-tet (Rex Harrison), egy nyegle modorú úrifiút talál, aki fülsértő énekléssel keresi a kenyerét, s a legkevésbé sem tűnik alkalmasnak arra, hogy megvédje Annát és apját a náciktól, akik vissza akarják rabolni őket Németországba. A film forgatókönyvét Oscar-díjra jelölték, ami nem csoda, hiszen szórakoztató és izgalmas: s amikor íródott, kortárs eseményeket fikcionalizált. Érdekesség, hogy ebben a filmben kapta első nagyobb angol nyelvű szerepét Paul Henreid, a Casablanca Viktor Lászlója, aki Triesztben született, osztrák(-magyar) állampolgárként, egy nemesi rangra emelt zsidó bankár fiaként, Max Reinhardt keze alatt debütált bécsi színpadokon, s a nácik elől kellett Angliába menekülnie. Alapvetően az Éjszakai vonat Münchenbe nyitotta meg az utat amerikai karrierjéhez, amely olyan filmekhez vezetett, mint a Joan of Paris (1942), az Utazás a múltból (1942), a Casablanca (1942), az Összeesküvők (1944), vagy a Deception (1946). (3)

The Adventures of Tartu (1943, Harold S. Bucquet)
A kétszeres Oscar-jelölt, s az Isten vele, tanár úr!-ért Oscar-díjat nyert remek színész, Robert Donat háborús filmje 1940-ben játszódik a megszállt Csehszlovákiában, vagyis kortárs alkotás, mint pl. a Modern Pimpernel. A filmben egy brit katonatisztet küldenek kémfeladattal Csehszlovákiába: mindenáron szabotálnia kell egy új, különleges vegyi fegyver gyártását. Bár Stevenson százados nem kém, hanem katona, az egyetlen megfelelő ember a feladatra, mivel rendelkezik vegyészi képzettséggel, s a berlini egyetemen végzett félévei alatt folyékonyan megtanult németül. Mivel pedig szülei munkája miatt Romániában nőtt fel, álcaként egy román vasgárdista, Jan Tartu személyiségét kell magára öltenie, hogy így férkőzzön a németek bizalmába. Ejtőernyős landolása és új alteregójának felvétele sikerül is, ám a cseh ellenállással való egyetlen kapcsolatát épp a szeme láttára tartóztatják le. Épp ezért a filmben a szabotázsakciót egy eredeti és izgalmas macska-egér játék előzi meg, amelynek során Tartu megpróbál a németek előtt jó nácit, ugyanakkor ostoba embert alakítani, aki előtt lehet fecsegni, közben azonban magánakcióként embereket ment, és kétségbeesetten keresi a kapcsolatot az ellenállással. Ő és az ellenállók is félnek a provokációtól, így óvatosak: de vajon hogyan találják meg egymást?

Casablanca (Casablanca, 1942, Kertész Mihály)
Ez az a három Oscar-díjas háborús film, melyet mindenki ismer, de sokszor nem is úgy gondol rá, mint háborús filmre... A Casablanca, Kertész Mihály és Humphrey Bogart (talán) legnagyobb filmje mintegy véletlenül vált olyanná, amilyen. Gyors tempóban, ezernyi forgatókönyvi változtatással, tanácstalanságok és befejezés-viták közepette, meglepően olcsó díszletben igazi legenda született meg szerelemről, hazafiságról, háborúról, békéről. Rick, a cinikus casablancai mulatótulajdonos (Bogart), aki "nem kockáztatja a nyakát senkiért", újra találkozik párizsi szerelmével, Ilsával (Ingrid Bergman), aki annak idején, épp a német bevonuláskor elhagyta őt. Ezúttal férjes asszonyként, a cseh ellenálló, Viktor László (Paul Henreid) hitveseként tűnik fel, s mindent megpróbál, hogy feljuttassa férjét a Casablancából induló gépre, hogy az Amerikába szökhessen a Gestapo elől. A történetben azonban semmi és senki nem az, aminek látszik. Mindenkinek választania kell hősiesség és gyávaság, hazafiság vagy árulás között, legyen bár férfi vagy nő, jó ember vagy rossz ember, nagy ember vagy átlagember. A film szinte összes alakítása (Claude Rains a francia kapitány, Peter Lorre a kalandor Ugarte, vagy épp Conrad Veidt a náci őrnagy szerepében) klasszikussá, s szinte összes mondata szállóigévé vált. (1)

Enigma (Enigma, 2001, Michael Apted)
Meglepően drámai és izgalmas film a sokáig mozivászonra nem vitt témáról: a Bletchley Parkban dolgozó brit kódfejtők munkájáról. A Dougray Scott játszotta főhős, Thomas Jericho egy kissé a zseniális Alan Turingot idézi, a matematikust, akinek szuperszámítógépei, a Bomba, majd a Colossus, alkalmassá váltak rá, hogy feltörjék a német kódgépet, a soktárcsás Enigmát, illetve a szövetségesek számos egyéb háborús rejtjelét. Jericho története azonban nagyrészt kitalált, s izgalmas kémsztori is egyben: az 1943 márciusára elért eredményeket ugyanis az a veszély fenyegeti, hogy illetéktelen kézbe kerülnek. Kémek és kémelhárítók játszmájába keveredve a fiatal matematikus és szerelme, Hester (Kate Winslet) egy eltűnt lány nyomába ered... Nagyon angolos háborús film, kiváló történettel, amelynek azonban - talán - a karakterábrázolás a legnagyobb erőssége.

Kódjátszma (The Imitation Game, 2014, Morten Tyldum)
Ez az igazi Turing-film: kiváló (Oscar-díjas) forgatókönyvű alkotás Alan Turingról, mindarról, mit tett ő és jó néhány matematikus és kódfejtő Angliáért és a világért a második világháború alatt, s persze arról is, miként okozott tragédiákat az, hogy mindez hadititok lévén, évtizedekre mindenki előtt rejtély maradt. A film központi alakja maga Turing, Benedict Cumberbatch lenyűgöző alakításában (2), fő témája, hogy miként sikerült, részben az általa megalkotott ős-számítógép segítségével feltörni a német háborús kódokat, fő metaforája pedig az imitációs játék, vagyis az afelett való töprengés, mitől ember az ember. Az "imitation game" első jelentésében a Turing-teszt, amelynek során a cél, hogy megvalósulhasson egy olyan mesterséges intelligencia, amely egy interjú során válaszaival már tökéletesen azt a benyomást kelti kérdezőjében, hogy valódi ember. A filmen azonban  a kifejezés Turing életét kezdi jelenteni: egy olyan emberét, aki érzékeny és elképesztően intelligens zseni, ugyanakkor homoszexuális, autisztikus és különc. Vajon meddig fogadja be és el a többségi társadalom, meddig képes úgy létezni, mint a "normális" emberek? De miért is kellene úgy léteznie?

Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel (Sophie Scholl - Die letzten Tage, 2005, Marc Rothemund)
A német ellenállásnak rendkívül kevés a sikere, s sok a mártírja. Amikor azonban saját - többségében - békés korunkból visszatekintünk a háborúra, értékelni kell mindazok bátorságát, akik fel merték emelni a hangjukat a nácizmus ellen, még ha sikertelenül is. Sophie Scholl, bátyja és egyetemista társa pontosan ezt tették, amikor röpiratokat írtak és postáztak, hogy másokkal is megosszák Hitler-ellenes gondolataikat. A német film Sophie életének utolsó néhány napját mutatja be: azt, hogyan fogták el, amikor röplapokat helyezett el egyeteme folyosóján, hogyan vallatták ki, ítélték lefejezésre, s hogyan fogadta a halált. A film zárása, miszerint Sophie vallatója menekülőutat kínált fel a lánynak, mondván, ha megbánást tanúsít, őt nem végzik ki, s Sophie ezt elutasította, valószínűleg fikció, ám mindennél jobban összefoglalja mindazt, amit a lányról a tárgyalási jegyzőkönyvek alapján tudni lehet. Julia Jentsch sokrétű, azonosulásra késztető és hűséges képet ad az 1943. február 22-én kivégzett, huszonegy éves lányról, aki a maga módján szembeszállt a nácizmussal.

Az ellenállás (Resistance, 2003, Todd Komarnicki)
A rendező-forgatókönyvíró Anita Shreve regényének történetét alakította át gyökeresen, hogy filmje alapjává váljon. A francia ellenállás történetébe bevezető film két főhőse egy angol pilóta (Bill Paxton), akinek a gépét ellenséges terület felett lelövik, s a helyi ellenállás egyik vezetőjének felesége (Julia Ormond), aki minden tartózkodása ellenére beleszeret a sebesültbe. A film erőssége, hogy egyszerre ábrázolja az ellenállás nehezen átlátható, titkokkal és kemény döntésekkel tele munkáját, s egy olyan szerelmi háromszöget, amelyben senkinek sincs igaza. Gyengéje viszont, hogy helyenként nagyon melodrámai. Különleges még a nyelvi korlátok érzékeltetése: a filmnek számos francia szereplője csak franciául beszél, Ted, a pilóta pedig nem ért, csak angolul. Így az egyetlen kapocs közte és a megmentői között a tanárnő lévén angolul is tudó Claire. Így még jobban megérthető a magányos menekült kiszolgáltatottsága, amellyel más, hasonló történetű filmek nem szoktak foglalkozni. (A filmet Az ellenálló címen is forgalmazták.)

Kémnők (Les Femmes de l'ombre, 2008, Jean-Paul Salomé)
A kőkemény, mégis csupa nőt főszerepeltető kémtörténet, amelyből a rendező társ-forgatókönyvírója, Laurent Vachaud regényt is írt, egy balul sikerült SOE-expedíció története. 1944-ben járunk, a londoni, különleges műveletekkel foglalkozó csoport nőket szervez be ügynöknek: kit zsarolással, kit a hazafiságára való hivatkozással, kinek a becsvágyára, kinek a hitére apellálva. A cél: nővér- és sztriptíztáncosnő álruhában bejutni egy a tengerparthoz közeli kórházba - majd kiszabadítani az ott, zárt osztályon őrzött brit geológust, akit a németek véletlenül fogtak el, miközben kísérleteket végzett a D-napi partraszállással kapcsolatban. Semmi sem a vártak szerint történik, s a négy ügynöknő feladata egyre inkább leszűkül egyetlen dologra: bármi áron meg kell ölniük Karl Heindrichet - a tisztet, aki hallotta a geológus vallomását -, még mielőtt felfedezéséről beszámolna másoknak is. A főszerepben Sophie Marceau, Julie Depardieu, Marie Gillain és Déborah François látható: filmjük elgondolkodtat arról, mennyire volt dicsőséges és romantikus árnyékban bujkáló nőnek, vagyis ellenállónak lenni a háborúban, s mennyire vagy miért érte meg.

Uncertain Glory (1944, Raoul Walsh)
Errol Flynnt általában klasszikus kalandfilmek főhőseként szokták ismerni, mint amilyen a Robin Hood vagy a Blood kapitány. A negyvenes években azonban számos háborús filmet is forgatott, amilyen a Zuhanóbombázók, a norvég ellenállást megidéző Edge of Darkness, a háborús kalandtörténet, a Desperate Journey, vagy a realitásra törekvő Burma hadművelet. 1944-ben főszerepet játszott egy különleges filmben, amely rendhagyó az amerikai, kortárs háborús mozik között: a francia ellenállásról szól, főhőse pedig nem könnyfakasztó hazafi, hanem egy szökött bűnöző. Picard (Flynn) fegyenc, akit gyilkosságért halálra ítélnek. Kivégzése percében bombatalálat éri a börtönt, s a rab elmenekül. Néhány napig van azonban csak szabadlábon: régi ellenlábasa, Bonet felügyelő ismét elkapja, s igyekszik visszavinni a guillotine alá. Mindketten belekeverednek azonban a francia ellenállás és a német Gestapo párharcába: a kisvárosnak ugyanis már csak néhány napja van, hogy feladjon egy vonatrobbantót, különben a németek 100 francia túszt végeznek ki. Bonet egy, a guillotine-nál nemesebb halált kínál fel Picard-nak: ráveszi, hogy adja fel magát a német parancsnokságon a valódi robbantó helyett. Picard elhatározza, hogy színleg magára vállalja a szabotőr szerepét, majd pedig elmenekül. Nem számol azonban a lelkiismeretével.... A film forgatókönyvét a Magyarországról Hollywoodba menekült Vadnai László írta, Bonet-t a magyar Lukács Pál (Paul Lukas) játssza. Különleges film az ellenállásról, és arról, milyen kerülő utakon válhat egy ember hőssé: kár, hogy sosem forgalmazták nálunk. (4)

A 17-es fogolytábor (Stalag 17, 1953,  Billy Wilder)
A listán a Casablanca az egyetlen olyan film, amely elnyerte a legjobb mozinak járó Oscart, s a rendezője is Oscar-díjat kapott. A Kódjátszmát csak jelölték a legjobb film díjára: A 17-es fogolytáborért pedig 1954-ben Billy Wildert kaphatta volna meg a legjobb rendező díját, bár végül nem ő nyert. Díjazott lett viszont William Holden, a főszereplő, seftelő őrmester, Mr. Sefton szerepéért: ez volt az Alkony sugárút és a Híd a Kwai folyón sztárjának első és egyetlen Oscarja. Talán a film első megtekintésekor nem is értjük, hogy állíthatták ezt a szerepet egy sorba Gary Coopernek a Délidőben (1953) vagy Marlon Brandonak a Rakpartonban (1955) nyújtott alakításával, második megnézésére azonban valahogy érthetővé válik, mit láthattak az ítészek az antihős Sefton megformálásában. A 17-es fogolytábor ugyanis elsőre a tábori élet vidám jeleneteinek pikareszk füzére, sok-sok zajos és mókás mellékszereppel. Csak lassan válik el, hogy a titkos szeszfőzés és a cigaretta-cserebere mellett élet-halál harc folyik, több szempontból is. Ki a barakk árulója? Melyik főszereplő milyen valójában? Mire képes egy barakknyi véletlenszerűen összeköltöztetett őrmester, ha valóban baj van, s valakinek az életét kell megmenteni? A filmnek kiváló a magyar szinkronja is, s az egész történet nemcsak jó szórakozás, de valami több is.

Bíbor és fekete (The Scarlet and The Black, 1983, Jerry London)
A tévéfilmeket olykor szokás lenézni, mint amelyek nem képesek elég nagy darabját megmutatni annak a világnak, amelyet ábrázolnak. Ez azonban sokszor nincs így: ahogyan a valóságos történelmi eseményeket feldolgozó Bíbor és fekete esetében sem. Ebben a kalandos elemekkel tarkított drámában ugyanis két ember akarata, eszmeisége és erkölcsisége feszül egymásnak: a német Herbert Kappler SS-ezredesé, aki a megszállt Róma rendőrparancsnokaként felelős volt mintegy kétezer római zsidó deportálásáért és a több mint 300 halálos áldozattal járó ardeatinei mészárlásáért, és Hugh O'Flahertyé, "a Vatikán Vörös Pimperneléé", ír születésű bíborosé, aki kis, amatőr szervezete segítségével mintegy 4000 üldözött embert (zsidókat, hadifoglyokat, szökevényeket) rejtett el sikerrel Kappler és a németek elől a háború alatt. A gyilkos és az embermentő kalandos párharca két nagy színésznek ad lehetőséget ebben a filmben. Christopher Plummer lenyűgözően játssza Kapplert, az alapvetően jelentéktelen embert, aki a hatalom megszállottjává válik. Gregory Peck pedig késői pályaszakasza - szerintem - legnagyobb alakítását nyújtja a humánus, okos, vakmerő, félelmeit humorérzéke segítségével legyőző, nagyon emberi O'Flahertyként. (Külön élvezet a filmjét Sinkovits Imre szinkronjával nézni.)

Megölni Hitlert (The Plot to Kill Hitler, 1990, Lawrence Schiller)
Stauffenberg - A Valkűr hadművelet (Stauffenberg, 2004, Jo Baier)
Valkűr (Valkyrie, 2008, Bryan Singer)
Ez a három film három különböző korszakban ugyanannak az eseménysornak állított emléket. 1944. július 20-án Claus Schenk von Stauffenberg gróf bombamerényletet követett el Adolf Hitler ellen rastenburgi, kelet-poroszországi főhadiszállásán. Ezután ő és társai Berlinben puccsot kísérletek meg a náci állam ellen, amely azonban nem járt sikerrel. Rendhagyó módon, bár a listán szerepeltettem ezeket a filmeket, hosszabban nem szeretnék írni róluk. Ezt ugyanis már megtettem ebben a posztban: Stauffenberg háborúja 4. - Filmek a Hitler-ellenes összeesküvésről. Ezért itt csak a három filmről írt véleményem rövid összefoglalását idézem abból a posztból.
A Megölni Hitlert erős és izgalmas alkotás, azt figyelembe véve pedig, hogy a televíziónak forgatták, egyenesen kiváló. Brad Davis sokoldalúan, illúziókeltően és hitelesen játssza Stauffenberg szerepét. A jó forgatókönyv, a remek színészek, a különleges látványvilág és a témához illő zene pedig biztosítja, hogy a film ma, majdnem harminc évvel a bemutatása után is jó szórakozást és igazi moziélményt nyújt.
A Stauffenberg nemcsak méltó megemlékezés volt az eseményekre 2004-ben, hanem az azóta eltelt majdnem tizenöt évben is megmaradt izgalmas, többségében hiteles, kiváló drámai alakításokat felsorakoztató történelmi életrajznak. Annyira jó forgatókönyvre épül, hogy talán még a 2008-as Valkűrhöz is adott ötleteket. Bár a film zenéje felejthető, mind a látásmódja, mind a rendezői és az operatőri munka messze kiemeli a televíziós filmek köréből. A benne játszó színészek pedig kiváló alakítást nyújtanak: Sebastian Koch Stauffenbergje mélyen átélt, átérzett, mondhatni, tökéletes portré.
A Valkűr című film bizonyos szempontból tökéletes: ennek Bryan Singer különleges rendezői látásmódja, a remek forgatókönyv, a történelmi pontosság, a lenyűgöző látványvilág és a csodálatos színészi alakítások mellett egyértelműen a háromszoros Oscar-jelölt Tom Cruise szerepformálása a fő oka. Stauffenberg alakításáért megkapta a Bambi-díjat és jelölték a Saturn-díjra. Mégis, úgy gondolom, a jelölők és a döntéshozók összeségében nem igazán vették észre sem magát a filmet, sem azt, hogy Tom Cruise ezúttal ismét bizonyítékát adta, hogy nemcsak (akció)sztár, hanem lenyűgöző tehetségű színész is. Minderre azonban sosem késő felfigyelni.

Linkek
A háború pokla - Kedvenc filmjeim a második világháború koráról 1. 
Stauffenberg háborúja 4. - Filmek a Hitler-ellenes összeesküvésről

(1) A Casablanca hat részlete került fel az Amerikai Filmintézet 2005-ös listájára, melyen minden idők 100 legfontosabb filmes idézetét gyűjtötték össze. Ezek: Play it, Sam. Play 'As time goes by'! - Játssza el, Sam! Játssza el a "Múlik az idő"-t! Of all the gin joints in all the towns in the world, she walks into mine. - A világ minden városa tele van lebujokkal - és épp ide sétál be. We'll always have Paris. -  Nekünk megmarad Párizs. Here's looking at you, kid! - Föl a fejjel, gyerekem! Round up the usual suspects! - Vigyék be a szokásos gyanúsítottakat! (Nem szerepel a magyar szinkronban.) Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship. - Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete. / Louis, maga éppen olyan szentimentális, mint én. (A magyar változat utolsó mondata eltér az angolétól.) Az én kedvencem még ez is: Különben, hidd el, három ilyen kis ember sorsa olyan semmiség ebben a nagy bolond világban. Már csak azért is, mert legalább annyira igaz, mint amilyen nagy hazugság. És ha már idézgetek: számomra a Casablanca az egyik olyan film, ami magyar szinkronnal ugyanakkora (csak más) élményt nyújt, mint angolul, főképpen a magyar hangoknak köszönhetően. Váradi Hédi, Kálmán György, Avar István, Agárdi Gábor, Somogyvári Rudolf hangját hallgatni még azt is megéri, hogy elviseljem, hogy a klasszikus szinkronhoz (természetesen) teljesen átvágták az eredeti zenét...
(2) Cumberbatchet 2015-ben Turing szerepéért jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjra, amelyet azonban a Hawkingról szóló A mindenség elméletében eljátszott főszerepéért Eddie Redmayne kapott meg. Én ezt annak ellenére, hogy Redmayne jó színész, nagyon nagy tévedésnek tartom: a szerepformálás minden kiválósága ellenére úgy érzem, ez a látszólag színészi Oscar-díj félig-meddig a film bemutatásakor még élő Hawking előtti tisztelgés volt. Cumberbatch egyébként 2004-ben már eljátszotta Hawkingot is, s becsületemre mondom, az az alakítás felülmúlja Redmayne-ét: igaz, mivel tévéfilmről van szó, tizedakkora médiakörítést sem kapott, mint a 2015-ös mozi. Ráadásul A mindenség elmélete mint film összességében igen giccses: a valóságot sokkal kevésbé követi, mint a Kódjátszma, Hawking életének számos mélypontját finoman elkeni, közben viszont szívmelengetően és didaktikusan próbál meg üzeneteket eljuttatni a nézőhöz a toleranciáról és a megértésről. Ezért a Kódjátszmát mint filmet is sokkal jobbnak tartom.
(3) Henreid neve annyira nem volt még ismert és elfogadott, hogy a film reklámanyagain többféleképpen jelent meg. A színész, aki Paul Georg Julius Freiherr von Hernried Ritter von Wasel-Waldingaunak született, a főcímen Paul von Hernriedként szerepelt (valós vezetéknévvel, de még von-nal), a filmplakátokon Paul von Hernreidként (elírt nevén, von-nal). A következő évben döntötte el, hogy eredeti vezetéknevéből elhagyja az angolok számára kiejthetetlen r hangot és a von szócskát is, így lett belőle Paul Henreid. De a különféle biográfiák máig keverik, Hernreid vagy Hernried volt az eredeti vezetékneve: én a lányának az emlékezéseit követem. SPOILER! Érdekesség még, hogy Karl Marsen a filmben valójában Gestapo-ügynök, aki azért adja ki magát megkínzott, hősies ellenállónak a munkatáborban, hogy Anna bizalmába férkőzzön, s a lány elvezesse őt az apjához. Tehát a nácik által halálra keresett és előlük külföldre szökött Henreid első fontosabb angol nyelvű szerepében nácit játszott... Viszont karaktere - akkor, amikor még nem tudni róla, hogy csak színészkedik - igen meggyőzően a (filmbeli) németek arcába vághatta a szavakat: "Semmi kedvem nácinak lenni", "önöknek nincs jövőjük" és "nem lehet a toleranciát és a méltóságot (...) brutalitással helyettesíteni".
(4) Az adatbázisokban fennforog a Bizonytalan dicsőség magyar cím (ami inkább Kétes dicsőségként lenne értelmes), azonban még feliratosan sem adták magyar moziban vagy magyar adón. Ezért szerepeltettem az angol címét. (Ez egyébként a The Adventures of Tartura is igaz: újabban az IMDb-n feltűnt egy Tartu kalandjai címváltozata, de tudtommal ezt a filmet sem vetítették soha nálunk.) Érdekesség még, hogy 1944-ben készült egy másik háborús film is, a Universal stúdiónál, amely hasonlóan kezdődik, mint az Uncertain Glory: ez a The Impostor Jean Gabinnel a főszerepben, amelyet négy hónappal a Warner filmje előtt mutattak be. Gabin is elítélt, francia gyilkost játszik (a neve Clement), aki szintén a guillotine által végrehajtandó kivégzése estéjén tud megszökni a börtönből, amikor azt bombatalálat éri.

Gabin szökése: heroikus beállítással - Flynn megtorpan a guillotine-t látva, szökésekor: ember, aki retteg
A cselekmény azonban innentől gyökeresen eltér az Errol Flynn-filmétől: a menekülő Clement megismerkedik néhány francia katonával, majd amikor teherautójukat is találat éri, s egyedül ő marad életben, magához veszi egy bizonyos Maurice LaFarge iratait, s ezekkel jut el Afrikáig, ahol beáll a Szabad Francia Erőkhöz (ez a film 1940-ben játszódik, míg a Flynn-mozi 1943-ban). A történet szerint attól kezdve, hogy Clement új nevet szerez, új életet is kezd, s végül hősként áldozza életét Franciaországért. Annak ellenére, hogy ekkoriban Gabin karaktertípus, Flynn viszont inkább hőstípus volt, a két film közül épp a Flynn játszotta Picard a kiszámíthatatlan karakter, akinek sokat kell változnia, hogy a film végén bátor és etikus döntést hozzon, szemben Gabin mindvégig heroikus és tiszteletreméltó szökött rabjával. A Gabin játszotta gyilkos - bármiért is alakult úgy az élete, hogy börtönben végezze - valójában nagyszerű és bátor ember, akinek a háború hozza meg a lehetőséget, hogy múltja terheitől szabadon élhessen és halhasson meg, hősként. Ezzel szemben Picard gyáva, gyenge és cinikus fiatalember, aki először tulajdonképpen csak a túlélés érdekében színleli, hogy képes lenne az áldozathozatalra: története végére azonban eljut oda, hogy minden kényszer nélkül, saját döntése alapján vállalja a hősi halált. Az én romantikus felfogásomnak a Flynn-karakter tűnik az érdekesebbnek, de mindkét film nagyon szép és izgalmas.
Író az éter hullámain - Életrajz Barsi Ödönről
Ez a poszt csak rövid híradás egy érdekes kötet megjelenéséről.

Barsi Béla, Barsi (Rodriguez) Ödönnek, a két világháború közötti irodalom és rádiózás jelentős alakjának a fia nemrég értesített, hogy dr. Ács Péternek, az ELTE egyetemi docensének a segítségével kismonográfiát állított össze édesapja életéről Író az éter hullámain címmel. A mindeddig közöletlen dokumentumokat, fotókat és emlékezést tartalmazó mű nemcsak a korabeli szórakoztató irodalom kedvelőinek lehet hasznos, hanem mindazoknak, akik a Horthy-korszak művészeti életével, vagy az éra mindennapjainak történetével foglalkoznak. A pálya ismertetése a Petőfi Irodalmi Múzeum segítségének köszönhetően megtalálható az interneten pdf formátumban.

Dr. Barsi Béla - Dr. Ács Péter: 
Író az éter hullámain - Barsi (Rodriguez) Ödön kalandos élete 

Barsi Ödön könyveiről nemsokára a blogon is még többet olvashatsz majd. Addig is ezt a posztomat ajánlom: Így élt Barsi Ödön - Egy magyar író élete
Könyvtárak a diákoknak - Kötelezők külsőségei
Amikor elkövetkezik az elkerülhetetlen szituáció és az embernek kötelező olvasmányt kell olvasnia, mindenkinek csak azt ajánlanám, vegye meg az adott művet olyan kiadásban, amit képes szeretni - s máris könnyebb lesz a feladata. Persze, ott az e-book változat, de ha hagyományos formában van szükségünk a szövegre, ma már igazán pompás kiadásokban lehet rendkívül olcsón hozzájutni az ilyen művekhez. Megéri a 300-900, esetleg 2000 forintot, hogy olyan méretben és borítóval, olyan fogású és kinézetű könyvben, továbbá olyan szerkesztésben vagy fordításban olvashassam az adott klasszikust, amelyik tetszik nekem, amihez esetleg élmény is kapcsol majd, nemcsak utálat.

Két (új és régi) díszkiadás közt egy eltéveszthetetlen diákkönyvtár
Persze nem volt mindig ez a véleményem: hiszen a kötelező olvasmányok sorozatai, a diákkönyvtárak alapvetően mindig egy kicsit mostohagyerekek voltak a könyvkiadók számára. Nagy példányszámban el lehetett őket adni, még ma is kicsi, de biztos bevételt jelentenek: viszont szépnek mintha sosem kellett volna lenniük... Így a saját diákkorom kötelezőit kifejezetten utáltam, könyvtári, rendkívül randa példányokból olvastam el, s nem tekintettem őket "igazi" olvasmányomnak - csak amikor már sikerült olyan formában kézbe vennem őket, ami igazán tetszett, s akkor, amikor kedvem volt az elolvasásukhoz.

Belül ugyanaz - kívülről a diákkönyvtár már előre elveszi a kedvet
A régi idők diákkönyvtári sorozatai ugyanis - kevés kivételtől eltekintve - egyformák voltak egy tekintetben. Randák voltak. Csúfak, igénytelen külsejűek, érdektelenek. Ha egy regény megjelent az Olcsó Könyvtár, vagy a Kincses Könyvek sorozatában, hiába volt kicsi, kevéssé szép papírra nyomott, puha kötéses, mégis könyv volt még, kedves rajzokkal, a maga módján ötletes borítóval. Ha átkerült a Diákkönyvtárba (és itt most az államosított könyvkiadás ilyen sorozataira gondolok, nem a háború előtti, magyarázatos kiadásokra) - egyszerűen kivégezték. Onnantól már csak szöveg volt, sok-sok lapon, bedugva egy rút borító mögé. S sajnos sokszor még napjainkban is csak az. Az alábbi, bevallottan szubjektív válogatás szép és kevésbé szép diákkönyvtári könyvfedeleket mutat be.

A Diákkönyvtár nevű sorozat több formát is megélt, s több kiadó is jelentetett meg köteteket e sorozatbesorolással. (Az OSZK szerint e könyvek mind egy sorozatba tartoznak...) Minden 1958-ban kezdődött, a Szépirodalmi Kiadó ilyen nevű szériájával. Bizonyára sokan emlékeznek még a kezdeti sorozat agyonolvasott példányaira: alul színcsík, felül némi hálóminta, kerekded, jelvényszerű logó, belül pedig apró, gömbölyű betűk, vékony papíron. (A jobbra látható egy 1962-es kiadás.) Ez a könyvváltozat legalább még fűzve volt, s mentségére elmondható az is, a korabeli kevésbé puritán kötetek külsejét is meghatározta a szocialista nyomdatechnika akkori állapota.

Mégis, mindez annyira unalmas volt, hogy valamivel illett feldobni. Talán így alakulhatott ki a máig ható gyakorlat: a diákkönyvtári kötet borítóját igazán az íróról készült fotó, festmény vagy rajz teszi majd igazán vonzóvá. Hát persze. Balra egy 1966-os és egy 1970-es kiadás látható: ugyanazzal az olcsó, színcsíkos nyomással és Jókai Mór portréival. Felnőttként értékelem a beállítás hanyag eleganciáját, a szép szakállat, a finom mosolyt, de ifjan ehelyett csak egy kiábrándítóan kopasz, szakállas öregurat láttam az egyik legromantikusabb magyar regény fedelén. Igaz, közben a modern idők is meglátszottak a könyvterven, hiszen a kerekded sorozatjelecske határozott, kisbetűs DK-jelölésre módosult. Belül viszont egyre rosszabb papíron, egyre nehezebben olvasható betűkkel szerepelt a szöveg.

Eközben a világirodalom diákolvasmányaiért az Európa Könyvkiadó felelt. Így nekik is volt Diákkönyvtár, majd DK-sorozatuk. Véleményem szerint sokkal jobb papírt használtak, mint a Szépirodalmi bármikor, és ragasztott voltuk ellenére a könyveik egész jól kitartottak. A borítón azonban mi más díszeleghetett volna, mint a szerző arcképe: amivel Szophoklész és társai esetében azért meggyűlt a tervezők baja, s a maratoni futót választották helyette... Ahogy a jobb oldali képpáron látható, az 1968-as, "nagyon innovatív" külsőt 1971-ben egy szolidabb váltotta fel, ez azonban mulatságos módon Shakespeare esetében pl. azzal járt, hogy a fedéltervező tükrözni volt kénytelen az ismert arcképet.

Ezután eljött a hetvenes évek: a formabontás, a merész modernség, a geometrikus alakzatok és - diákkönyvtár szempontjából - a nagy példányszámú spórlás időszaka. A korábbi cérnafűzés ragasztókötéssé változott, mégpedig meleggé, úgyhogy mára a korabeli könyveket oldalanként lehet letépegetni a gerincről, mint egy jegyzettömb lapjait - hacsak szét nem estek már maguktól. A papír keménnyé és göcsörtössé vált, a betűk nyomása még halványabb lett. A kisbetűs, egybefonódó logót is újratervezték, nagybetűsre. A borítóra pedig igazi fantáziamozgató ábra került: a nagy semmi, ahogy az balra látható, egy 1975-ös példányon. A Szépirodalmi Kiadó nem sokkal ezután be is fejezte diákkönyvtári működését (bár a nyolcvanas évek elején megalkották saját, új diákkönyvtárukat, az általam korábban már bemutatott Klasszikus Zsebkönyvtárat). A Diákkönyvtár nevű sorozat a hetvenes évek közepétől átkerült a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz. Az ő adózásuk a modernség előtt a fenti, jobb oldali borítótípus, ez épp 1978-ból. Minden másban sikerült pontosan ugyanolyan könyvet tervezniük, mint az elődnek, de a fekete alapon színes virág a saját találmányuk: jó borító, mert minden könyvet egyformává változtat, könnyen kopik és látványosan gyűrődik...

Közben aztán lassanként megváltoztak a diákkönyvtárral kapcsolatos igények. A Móra is új arcot adott sorozatának, amely így érte meg a rendszerváltást, s még 1992-ben is jelent meg kötete. A papírborító puhábbá változott, teljesen egyszínű lett, s feltűntek rajta az olyan színek, mint a halványkék, a lágyzöld, a narancssárga vagy a vanília. Belül egészen vékony, recsegős, halványszürke, selymes tapintású papírt lehetett találni, szép, nagy betűkkel telenyomva. A borító valószínűleg könyvlapokat kívánt megidézni - még ha kicsit olyan is volt, mint egy sajtreszelő oldala. A régi - immáron negyedik - logó is eltűnt a süllyesztőben: a sorozat tagjaira egyszerűen csak ráírták: Diákkönyvtár. (Egy tagját 1986-ből lásd fenn, balra.) Azután a rendszerváltástól kezdve új és új próbálkozások indultak: hol diákkönyvtár néven, hol másképp. Mind közül az egyik legsajátosabb az Interpopulart kiadó Populart Füzetek sorozata volt 1992-től: egy teljes, átgondolt, új szemléletű, ritkaságokat is tartalmazó vállalkozás, emellett pedig az első és tulajdonképpen egyetlen sorozatban, darabonként rendelve gyűjthető teljes diákkönyvtár. Diák- és házikönyvtár néven mindenkinek ajánlották és egy ötletes segédlettel még a rendszerezésére is tettek ajánlatot (amelyet egyébként is segített a füzetek irodalmi korszakhoz választott borítószíne). (Fenn egy 1994-es példány.) Ám funkcionalitása mellett ez sem a szépségével hívogatott olvasni.

Míg eddig a teljességre törekedtem a sorozatok bemutatásánál, 1990-től kezdve szinte lehetetlen minden diákkönyvtárnak tekinthető formációt sorra venni, így inkább csak példákat hoznék a trendekre.


Itt néhány olyan, rövid életű diákkönyvtári sorozatból gyűjtöttem köteteket, amelyek a kilencvenes évek termékei voltak, s több-kevesebb sikerrel néhány évet éltek meg. Egyik kedvencem az Editorg Junior Könyvek, amely békebeli hangulatú borítójával bejáratos volt a könyvtáramba: ma is négyet őrzök a mindössze nyolc kötetet megért sorozatból. Ezek 1993-95 közt jelentek meg: nagy testvérük pedig, az Editorg Klasszikusok 1992-95 között: ezek már szép számmal, s szinte a 18. századba illően letisztult, színes kartonborítóval. (Az első könyv 1991-es, a második 1994-es.) De már ekkor megjelent az a gondolat is, hogy a diák kezébe úgyis elég a szöveget adni, vagyis felesleges komolyabban foglalkozni a borítótervezés, vagy legalább sorozatborító-tervezés fáradságos feladatával. Ilyen módon készült el a rendkívül vékony papírra, apró méretben nyomott S.O.S. Diákkönyvtár számos kötete 1992-től vagy az 1993-ban megteremtett Suliirodalom sorozat összes darabja.


Más cégek másképpen gondolkoztak. Az "iskolások úgyis gyerekek" személet jegyében a "mindent szépen le kell rajzolni" gondolata hatja át a fenti diákkönyvtári kötetek borítóterveit, amelyek alultervezett helyett inkább túltervezettnek tűnnek. Nem elég a meseillusztráció minden művön, még a versesköteten is, ahol a meglehetősen rosszul eltalált költőarckép szerepel, de köré márványos, éktelenül ízléstelen festékfoltok kerültek, megalapozva a diákkönyvtár-használó leendő ízlését... Az 1999-től létező Holló Diákkönyvtár esetében azonban nem lenne a teljes a kép anélkül, hogy napjainkra a fenti borítókat egy-egy elemük kiemelésével, pasztellesítésével áttervezték (a jobbra látható módon), ízlésesebbé tették, belülre pedig jó szövegek kerültek, igényesen szedve.


A rettenetes rajzok diákkönyvtári műfajában igazán az ezredforduló után sikerült nagyot lépni előre: mindez jól látható A kőszívű ember fiai és Az arany ember fenti kiadásain. A Black & White Az irodalom remekei és az Aquila Alma Materének rajzolói nem tudtak megbirkózni azzal a feladattal, hogy a közismert filmek képkockáit borítóképpé változtassák, a Szalay rajzolójának ez kissé jobban ment, bár mindenkit megfiatalított a fedélképein.


Pedig a rajzolt borítókkal csodát is lehet tenni, amire jó példa három frissebb sorozat. A Nemzeti Tankönyvkiadó ugyan megszűnt régi formájában, de ötletesen zsebméretű, puha kötéses NTK-klasszikusai még mindig kaphatók, s felderítik azokat, akik kézbe vesznek egy-egy kis fehér kötetet. A fedélrajzok közt van nagyon ötletes (mint a Három nővér), izgalmas, de talán mégsem tökéletes kompozíciójú (mint a Csokonai-kötet), s hagyományos is (mint az Egri csillagok), de már a fehér szín, s a vonzó tapintású fedél is új korszakot jelez. A Móra Klassz sorozatának fedelei is megszólítják az olvasót: más kérdés, hogy ezek a könyvek hatalmasak: az Egri csillagok egyenesen riasztó tud lenni fizikai formájában, pedig csak túl vastag a papírja. Ezért tetszik nekem nagyon a Mozaik diáksorozata, a Magyar klasszikusok, pici, kemény kötéses könyvekkel, sok úttörő szerkesztésű novellaválogatással, amelyek kifejezetten alkalmasak általános iskolai jutalomkönyvnek is - de számomra is jó olvasmánynak bizonyultak...


És persze nem kell feltétlenül mesélő képeket rajzolni, elegendőnek bizonyulhatnak a szimbólumok. Az kiderült már a blogból, hogy a kedvenc diákkönyvtár-sorozatom a Talentum Diákkönyvtár Vida Győző csodás, látványos borítóival. Szintén sokat írtam a M-érték Kiadó sajnos már befejeződött Kötelezők mértékkel sorozatáról, amelynek kifejezetten ötletes és innovatív fedélképek jutottak, ráadásul az optimista narancsszín külső, a jól olvasható, szépen szedett szövegek, a jegyzetelt kiadások nagyon szerethetőek voltak.


De a maguk egyszerűségében nagyon kedveltem annak idején a Diáktéka festményekkel barátságossá tett fedelű, kellemesen lapozható papírra nyomott könyveit. A Tóth Kiadó diákkönyvtára is igen ízlésessé nőtte ki magát, miközben olcsó maradt. S remek vállalkozás a Konsept-H kiadó Könyvkincstára (2009-től), amelyben ritkaságok is megjelennek, azonos fejléccel, jól megkülönböztethető színekkel.


Ami érdekes, hogy a talán legnagyobb diákkönyvtár-birtokos, az Európa Könyvkiadó találja meg magát a legnehezebben az új világban. Az új sorozatötlet, amely a kilencvenes évek elején még nagyon kreatívnak és újszerűnek tűnt (s jól leplezte, hogy a bevált könyvkülső-tervezési panelek azonosak maradtak), egyértelműen unalmassá érett az ezredforduló után. A fehér színű, keretes fotót vagy festményt tartalmazó könyvborító, amiről olyan sokáig meg lehetett ismerni az 1991-től létező Európa Diákkönyvtárt, mára a múlté. Számomra időközben egyébként is felvetette a kérdést, vajon jó-e vagy nem egy-egy művet ennyire erősen hozzákapcsolni egy-egy filmadaptációhoz, vagy (ami még esetlegesebb) egy-egy színpadi előadáshoz (utóbbi jó eséllyel már akkor sem látható, amikor a fedelén jelenetét ábrázoló kötet a nyomdába kerül). (És: vajon mennyivel hozza közelebb Sophie Marceau találomra kiválasztott fotója Anna Kareninát ahhoz a nemzedékhez, amelyik Keira Knightley-t látta a szerepben, vagy már az ő filmjét is réginek tartja?) A borító mögötti könyvtesteket pedig nagyon rossz, nem igazán olvasóbarát papírra nyomtatták. Ideje volt tehát a megújulásnak. Ami viszont, egy kissé értelmetlen, mert alig változtató "ráncfelvarrás" után megszületett, mint modern, innovatív borító, azt hiszem, nemcsak számomra lett értelmezhetetlen. Csúfnak csúf, unalmasnak, unalmas, vizuális ötletnek egyszer nézős, ráadásul a Jókaikat és Tolsztojokat még össze is lehet keverni a segítségével. Ugyanakkor még mindig túl drága ahhoz, hogy a szülő-gyerek ne másikat válasszon. Vajúdtak a hegyek.


A már említett sorozatok mellett én világ életemben az Osiris Diákkönyvtárra adtam a voksomat. Ez a 2003-tól stabilan létező, elegáns és visszafogott külsejű, viszont szövegeiben és szerkesztéseiben újító, fizikai formájában pedig meglepően strapabíró sorozat azonban sajnos már a múlté. S amivel nemigen tudok mit kezdeni, hogy utódánál mintha elfelejtődött volna, hogy a kevesebb néha több. Vagy talán az én ízlésem maradt el a jelenkortól? Szerintem az itt alább látható fedelek esetlegesek, néhol giccsesek, magukat modernnek csak hívők - ám lehet, hogy valójában a jövőt jelentik. Ezeket és az ezután tervezendőket már a friss olvasóknak kell megítélnie...


Egy viszont biztos: ha diákként a szöveget akarja valaki, arra ma már ott az okostelefon és az internet. Vagyis valójában lassanként semmi szükség olyan diákkönyvtári kötetre, ami nem ad semmilyen pluszt: se esztétikájában, se beltartalmában. Én azonban hiszek benne, hogy a kötelező és ajánlott olvasmányokat számos okból továbbra is érdemes könyvként elolvasni: már csak a diákkönyvtár-sorozatokon múlik, hogy sikerül-e erre rávenni a jövő olvasóit.
Penguin Monarchs - VI. Henrik
James Ross azzal fejezi be VI. Henrik (1422-1461) életrajzát: "Nehéz nem együttérezni VI. Henrikkel. Királynak lenni a 15. századi Angliában, amikor az uralkodás oly nehéz teher volt, azt jelentette, hogy a királyok képességeik határait feszegetik. Henriknek viszont, akárhogy is nézzük, nem volt semmiféle királyi képessége. Nyilvánvalóan tökéletesen képtelen volt eljátszani azt a szerepet, amelybe beleszületett: a kegyesség férfija volt, amikor a politika mesterének kellett volna lennie. Egyáltalán nem érdeklődött a király feladatai iránt, abban a korban, amikor a királyság feladatokkal járt. A béke embere volt, pedig leszármazásánál fogva külországi háborút kellett viselnie, s örökösödése polgárháborúba sodorta az országot. (...) Uralkodása eseményei kimerítik a katasztrófák teljes listáját." (99.) És mégis, ahogyan a kötet alcíme is mutatja, Henrik mégis jó, egyszerű és ártatlan ember volt (A Good, Simple and Innocent Man), aki mély vallásosságával, békés lényével olyannyira elvarázsolta az utókort, hogy ha nem jön közbe az anglikán reformáció, bízvást katolikus szentté avatták volna.

A könyv öt pompás című fejezetre tagolódik. Az első (Introduction: The Enigma of Henry VI) a király személyiségének rejtélye nyomába ered. A következő három nagy rész - Behind the Facade: Henry's Character and Capability (A színfalak mögött: Henrik karaktere és képességei), Policy and Profligacy, 1436-1453 (Kormányzat és kicsapongás, 1436-1453), Collapse and Catastrophe, 1453-1461 (Őrültség és összeomlás, 1453-1461) a király aktív éveit, a tulajdonképpeni uralkodását mutatja be. Anglia legfiatalabban trónra került monarchájaként még csak nem is gyermekként, hanem egyenesen csecsemőként kellett megkezdenie uralkodását, s bár sokat hibázott, erős királynéjával, Anjou Margittal az oldalán, s 1453-ban, 32 évesen végre örököst (Edward herceget) adva a hazának, talán válhatott volna belőle elviselhető teljesítményt nyújtó király. Ez az év azonban teljes testi és mentális összeomlással járó betegséget hozott rá, amelytől 18 hónapra kataton állapotba került (talán katatonikus skizofréniája lett), s amelyből valójában sosem épült fel teljesen. Mindez pedig végképpen megpecsételte a sorsát: különös mód még csak nem is a betegsége, hanem a részleges magához térése. Ahogyan a szerző, aki egyébként a winchesteri egyetem későközépkor-professzora, idézi egy másik életrajzból: "Ha Henrik őrülete tragédia volt, akkor felépülése nemzeti katasztrófa." Eddigre ugyanis már körülbelül kialakult a status quo: a királyné és köre remélte, hogy az egyéves trónörökös előbb-utóbb felnő és elfoglalja majd a trónt apja régenseként, addig pedig az udvar másik gyújtópontjában Henrik egyszerre harmad- és negyedfokú unokaöccse, Richard, York hercege hozta a döntéseket. Miután azonban a király - látszólag - ismét uralkodásra képessé vált, Yorkot gyorsan megfosztották főhatalmától, amit azonban nem tűrt el: s valahol itt kezdődik igazán a Rózsák Háborúja, amelynek első szakasza végén, 1461-ben York fia, IV. Eduárd foglalja el a trónt, legyőzve, bebörtönözve, majd öt év múlva kivégeztetve Henriket, s csatában megölve fiát, az addigra már 17 éves trónörököst. Erről szól az életrajz utolsó fejezete: Henrik haláláról és utóéletéről, arról a paradoxonról, hogy Anglia talán legrosszabb királya miként került szent hírébe... A könyv tehát igazán élvezetes kalandozás a történelemben: s egy nagyon-nagyon különös személyiség életútja.
Penguin Monarchs - III. Henrik
Ahogyan a Két emelet boldogságban mondják: III. Henrikről (1216-1272) "keveset tudunk". Valószínűleg nem kellene bevallani, de én rendszeresen elfelejtettem, ki ő: a trónfoglaló IV., a győztes V., a bolond VI. Henriket mindig sikerült azonosítanom, ahogy Hódító Vilmos legkisebb fiát, az I., és Becket kortársát, a II. Henriket is. De a III.? Stephen Church érdekes életrajza azonban egyszer s mindenkorra megjegyeztette velem III. Henrik nevét, azt, hogy Földnélküli Jánost követte a trónon, mindössze kilenc évesen, s hogy ő volt az angol királyok közül Simon de Montfort kortársa, majd végül legyőzője. A rövid életrajz már akkor megfogott, amikor elolvastam az irodalomjegyzékét (általában ezzel, a mellékletekkel, meg a képekkel szoktam kezdeni az olvasást), s ott többek közt ez szerepelt: "Henrik apjáról számos kiváló biográfia áll rendelkezésre, egytől egyig pompás szöveggel, de a kiadóm sosem bocsátaná meg nekem, ha nem a saját életrajzomat ajánlanám a kedves olvasónak, amelynek címe: King John: England, Magna Carta and the Making of a Tyrant (London, Macmillan, 2015)." Ez a szellemes, világos stílus mindvégig jelen volt az életrajz főszövegében is, emellett - szerintem - különösen izgalmas, hogy a Kelet-Angliai Egyetem középkorász professzora, aki közismerten János király monográfusa, ezúttal János fiáról készített rövid összefoglalót.

Akit joggal nevezett a könyv alcíme - a korabeli krónikák alapján - "egyszerű és istenfélő uralkodónak" (A Simple and God-Fearing King) hiszen egy rendkívül zűrzavaros korszakban, két báróháborúval, egy főúri lázadással és egy nagyszabású francia hadjárattal megbirkózva is sikerült olyan jó és nagy emberként megmaradni az utókor emlékezetében, akit még kanonizálni is megpróbáltak. A könyv rövid, izgalmas fejezetekből állt, amelyek segítségével sikerült követnem a sok párhuzamos eseménytörténeti szálat, ugrálva a szigetország és a kontinens, a bárói táborok, a királyi és a trónörökösi udvar között. Nagyon élveztem olvasni a kötetet. Nem értem viszont, hogy az egyébként olyan akkurátusan szerkesztett műből miként maradhatott ki a tartalomjegyzék: talán a szerkesztők úgy vélték, a sok apró fejezet felsorolása túl hosszúra nyúlna? Pedig az ötletes címekből szépen kibontakozik az életrajz vázlata. Ezért beírtam ide a tartalomjegyzéket: újraolvasáskor nekem is jól jön majd.

Henry III   3
Inheritance   4
The Rebirth of Magna Carta   7
The Problem of a Minority  11
Henry Emerges into the Limelight   15
The Charter of Liberties    18
Coming of Age   20
The Birth of Parliament   21
Finding a Bride   23
A Plot to Murder Henry and Eleanor   26
Gascony and Poitou, 1242-3   28
The Lusignans   32
Westminster Abbey and Henry III's Image of Himself   34
Gascony, 1253-4   39
The Sicilian Business   41
The Crisis of 1258   44
Simon de Montfort   50
Reform of the Realm   52
Peace with France   54
The Treaty of Paris   57
Henry's Return to England, April 1260   60
Henry Escapes to the Tower   63
The King Free of His Fetters   67
Henry Back in Fetters   71
The Settlement at Amiens, January 1264   74
Trial by Battle: Lewes, 14 May 1264   76
Trial by Battle: Evesham, 4 August 1265   81
After Evesham   84
Last Years and Death   87
Az Outlander sorozat kötetei olvasási sorrendben
Nagyon-nagyon sok fenntartásom van Diana Gabaldon világhíres sorozatával, az Outlanderrel kapcsolatban. Mégis szeretem. A belőle készült televíziós sorozatot meg aztán különösen. Épp ezért ez most nem a kritika helye, hanem Gabaldon összes, a sorozatba tartozó köteteinek a rendszerezése, segítségül magamnak és másoknak.

Ha a sorozat köteteinek listája érdekel, azt ezen a linken találhatod meg.

Diana Gabaldon 1991-ben írta meg mára nyolc kötete számláló Outlander-sagájának első könyvét, majd további novellákkal és regényekkel bővítette fiktív világát: máig összesen 12 regény és 10 elbeszélés született. Közülük nekem - azt hiszem - a következők a kedvenceim: 1. Lord John and the Private Matter 2. Outlander 3. The Scottish Prisoner 4. Virgins 5. Written in My Own Heart's Blood.

A fő cselekmény hőse egy szerelmes-, majd házaspár, az angol Claire Beauchamp és a skót, felföldi James Fraser: azonban míg az előbbi 1918-ban született, utóbbi 1721-ben látta meg a napvilágot... Találkozásukat egy rejtélyes esemény teszi lehetővé: a második világháború után az addig ápolónőként dolgozó Claire Skóciába utazik felejteni, s gyógynövény-gyűjtögetés közben megérint egy titokzatosan zúgó követ - mire 1743-ban találja magát, II. György király korában, egymásra fenekedő skótok és angolok között. Jamie válik a megmentőjévé és férjévé: s egyetlen szerelmévé. Claire azonban tudja, hogy mindössze három év múlva, 1746-ban, a cullodeni, vesztes csatában a jakobita trónkövetelőért harcolva a skót történelem íve mindörökre megtörik majd... (Szerintem többet nem szabad elárulni, de aki mégis kíváncsi, itt rengeteg érdekes részletet találhat.)

Ez a poszt az egyes Outlander-történetek cselekményének időrendjét mutatja be. A címében azonban csak azért szerepel az "olvasási sorrendben" kifejezés, mert az "időrendben" szót a művek történési ideje helyett a megjelenésének időrendjére is lehetett volna érteni: de én senkit se köteleznék arra, hogy csak így, vagy csak úgy vegyen kezébe könyveket. Ez a lista csak egy olvasási lehetőség, egy ajánlat: hátha hasznát veszi valaki.

Virgins, 2013 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017, magyarul: Veszélyes amazonok: Szüzek)
A novella 1740-ben játszódik, és a 19 éves Jamie kalandjait mutatja be Franciaországban. Az egyetlen sztori, ami időrendben megelőzi az Outlandert: ha valaki még sosem olvasott semmit a sorozatból, annak a helyében biztosan nem ezzel kezdeném, hanem az Outlanderrel.

Outlander, 1991 (magyarul: Az idegen)
Az első regény, Diana Gabaldon élete első könyve és egy legenda születése. Egyik idősíkjában 1946-ban, másik idősíkjában 1743-ban játszódik, főképp Skóciában. Mindenképpen elsőként olvasandó, mivel enélkül sosem fogjuk megkedvelni és megérteni Jamie-t és Claire-t.

Dragonfly in Amber, 1992 (magyarul: Szitakötő borostyánban)
A második regény, amely az Outlander szoros folytatása. Egyik idősíkjában 1968-ban, másik idősíkjában 1744-46 között játszódik, főképp Franciaországban, Skóciában, illetve a 20. századi cselekményszál az USA-ban.

A Fugitive Green, 2017 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Bár ez a novella a saga egyik legújabb darabja, időrendben 1744-45-be vezet el, s főszereplője Lord John bátyja, Harold. De ki az a Lord John? Szóval véleményem szerint ezt a történetet (ahogy a Lord Johnról szólókat is) érdemes minimum a Voyager után olvasni.

Voyager, 1994 (magyarul: Az utazó)
A harmadik regény, amelyben számos új helyszínnel és szereplővel ismerkedhetünk meg, köztük elsősorban is Lord John Greyjel, Melton vikomt másodszülött fiával. 1968 mellett a múltban húsz évet élhetünk végig: hiszen az ottani események 1746-1767 között játszódnak.

Lord John and the Hellfire Club, 1998 (= Lord John and the Hand of Devils, 2007)
A Voyager különleges lehetőséget hozott a kibontakozásra az írónőnek: Lord John, a tökéletes angol úriember, s egyben a sokak által (így általam is) nagyon kedvelt, vívódó lelkű hős külön történeteket kapott, amelyekben nyomoz, küzd és szeret. Ez a novella 1756-ban játszódik.

Lord John and the Private Matter, 2003
Az első önálló Lord John-regény (szerintem) az alsorozat legjobbja: tökéletesen megáll önmagában, abszolút izgalmas, témájában és stílusában teljességgel egyedülálló, s novellaelődjéhez hasonlóan még mindig hamisítatlan történelmi krimi, amely 1757-ben játszódik.

Lord John and the Succubus, 2003 (= Lord John and the Hand of Devils, 2007)
A harmadik Lord John-sztori ismét novella és ismét történelmi nyomozás 1757-ből, amely ezúttal különleges helyszínre repít el. A lord Németföldön harcol a hétéves háborúban, közben nyomoz, küzd, szeret és succubust hajkurász (nem ebben a sorrendben).

Lord John and the Brotherhood of the Blade, 2007
A második Lord John-regény, egyben Grey negyedik nyomozása nagyon személyes, s talán egy cseppet túlírt: ennek ellenére remek szórakozás. Lord John ismét Angliában nyomoz, 1758-ban, saját családja botrányai ügyében, s szereplőként elénk lép Jamie Fraser is.

Lord John and the Haunted Soldier, 2007 (= Lord John and the Hand of Devils, 2007)
A harmadik Lord John-novella, egyben Grey ötödik nyomozása mindenféle háborús ügyek közé vezet. A lord a Lord John and the Succubus után most mutatkozik be másodszor, mint kiváló katona: még mindig 1758-ban járunk, főképp Londonban.

The Custom of the Army, 2010 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Ez az 1759-ben játszódó, negyedik Lord John-elbeszélés szakít a hagyománnyal, miszerint minden ilyen novellát regény követ. A hatodik Lord John-sztori Quebec ostromáig vezeti az olvasót, s kevésbé nyomozós, inkább kalandos-háborús felvezetése a következő regénynek.

The Scottish Prisoner, 2011
A mindmáig utolsó, harmadik, 1760-ban játszódó Lord John-regényben Gabaldon alaposan összeszövi a szálakat: Jamie immár ugyanolyan fontos szereplő, mint Lord John, s nehéz megmondani, a két férfi kapcsolatának, vagy az írföldi nyomozásnak izgalmasabb a története.

A Plague of Zombies, 2011 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
A lordról szóló ötödik novella és nyolcadik történet 1761-ben játszódik, Jamaicában, amelynek egyszer majd ő lesz a kormányzója (bár ezt még nem tudja). Én mindenképp csak a Voyager után olvasnám el ezt az elbeszélést, nehogy poénokat lőjek le a nagyregényből.

Besieged, 2017 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Lord John kilencedik nyomozása, a róla szóló hatodik elbeszélés 1762-ben játszódik. A lordnak ezúttal az édesanyja ügyeiben kell rendet tennie: s mivel ez mindmáig a legutolsó Gabaldon-mű, nagyon remélem, hogy még számos követi majd.

Drums of Autumn, 1997 (magyarul: Őszi dobszó)
Mennyi történet, s még csak a negyedik hivatalos Outlander-regény... Jamie és Claire története folytatódik: a múltban 1767-1770 közt, a 20. században 1969-70-ben. Érdekes, hogy Gabaldon mennyi kiegészítő sztorit írt ez elé a könyv elé: utána viszont alig párat. 

The Fiery Cross, 2001 (magyarul: A lángoló kereszt)
Jelen pillanatban ez az utolsó magyarul kiadott Outlander-regény: amelynek a War of the Regulation, az angol gyarmati politika ellen tiltakozó háború (1767-71) adja a hátterét. Megjegyzem, a négyéves konfliktusnak magyarul még csak elfogadott neve sincs...

A Breath of Snow and Ashes, 2005
A saga hatodik kötete, amely 1773-1776 közt játszódik, vagyis a War of Regulation végétől (1772-től) elvezet a függetlenségi háborúig. A hírek szerint a tévésorozat 2020. februárban startoló ötödik évadja ennek a kötetnek az eseményeit is tartalmazza majd.

An Echo in the Bone, 2009
A hetedik kötet az Outlander-regénysorozatban, amely egyszerre játszódik Amerikában, Londonban, Kanadában és Skóciában. Időben 1776-78-ban járunk, illetve az előző könyvhöz hasonlóan itt is visszatérhetünk 1980-ba.

Written in My Own Heart's Blood, 2014
Jelenleg a fősorozat utolsó, nyolcadik kötete ez, amelyben az idő ismét lelassul, hiszen az egész monumentális regény 1778-79-ben játszódik (és persze egy kicsit 1980-ban). A függetlenségi háború (angolul: az amerikai forradalom) nagyban zajlik, a szereplők sokasodnak.

The Space Between, 2013 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Mindmáig a legutolsó történelmi híradás a saga szereplőiről ez az 1778-ban, nagyrészt Párizsban játszódó elbeszélés, amelyben ismét feltűnik St. Germain gróf (akiről pedig nagyon reméltem, hogy még a Dragonfly in Amberben meghalt...). A manóba!

A Leaf on the Wind of All Hallows, 2010 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Miközben őszintén szólva fogalmam sincs, hova szeretné Gabaldon kifuttatni az Outlander-szériát, ez a novella egy egészen új sci-fis történetvonalat mutat be: megtudhatjuk az igazságot arról, mi is történt Roger MacKenzie szüleivel 1941-43-ban.

Jelen pillanatban eddig tart a 12 regény és 10 novella sora. 2020-ban várhatóan megérkezik a tízrészesre tervezett fősorozat kilencedik kötete is, amelyet Gabaldon még ír.
Nem tudom, hogyan képzeli el a saga befejezését (remélem, nem három nagy halállal): az azonban már szinte biztos, hogy a tévésorozat hat évados lesz, vagyis a zárása biztosan el fog térni a regényekétől. (Hacsak meg nem ír az írónő egy év alatt még egy utolsó könyvet...) Abban azonban biztos vagyok, hogy a Trónok harca balsikere ez esetben nem fog megismétlődni: magánvéleményem szerint ugyanis a forgatókönyvek szerzői olykor jobban kidolgozták Diana Gabaldon eredeti ötleteit, mint ő maga a regényeiben, s amikor eltértek a történetei szövegétől, akkor is hűek maradtak a szelleméhez.
Ami engem legjobban érdekel, be kell valljam, Lord John Grey, vagyis az, születik-e még róla néhány kis- vagy nagyregény. (Vagy netán egy tévésorozat...) Hm.