Adolf Hitler halott - Könyvek a Führer haláláról
"Adolf Hitler halott. A Führer a birodalmi főváros hős védőinek élén állva esett el. Életét áldozta azért, hogy népét és Európát megmentse a bolsevizmustól. A sírig tartó hűség e példaképét valamennyi katonának kötelessége követni." - szólt a berlini rádióból a valószínűleg Goebbels által fogalmazott émelyítő gyászközlemény 1945. május 1-ének estéjén. Ekkor a diktátor már egy napja halott volt. Csakhogy nem Berlin védőit győzelemre vezetve esett el, hanem április 30-án délután fél négy tájban lett öngyilkos feleségével, Eva Hitlerrel együtt. Ahogyan Helmuth Weidling tábornok, Berlin utolsó harci parancsnoka május 2-i kapitulációs parancsában leszögezte: "a Führer öngyilkosságot követett el, és ezzel mindazokat cserbenhagyta, akik hűségesküt tettek neki. Ti, német katonák, a Führer parancsához híven készek voltatok tovább harcolni Berlinért, noha lőszerkészleteitek kimerülőben voltak, és az általános helyzet értelmetlenné tette az ellenállás folytatását. Ezennel elrendelem mindennemű ellenállás azonnali beszüntetését." (1)

Sok-sok ellentmondás

Hitler utolsó nyilvános megjelenése
E két üzenet között semmisült meg az egykori Harmadik Birodalom utolsó, még létező morzsája. Adolf Hitler elfoglalta méltó helyét a történelemben: a hősből, megmentőből, félistenből és utolsó reménységből áruló, jelentéktelen jellemű ember, agresszív, koncepciótlan, hatalomvágyó politikus és egy felesleges, gyilkos háború kirobbantója lett. Egyesek számára félőrült és mértéktelen méretű gonosz is. Ezen sem szabad csodálkozni, hisz nehéz történészi objektivitással szemlélni személyét, ha láttunk már csak egyetlen hiteles mozgóképet valamelyik koncentrációs tábor felszabadításáról. (2)

Müller, Mengele és Bormann
Hitler haláláról rengeteg feljegyzés, könyv és elmélet született. Sokan gondolták úgy, hogy egy ilyen ördögi ember (egy mértéktelen méretű gonosz) nem semmisülhetett meg olyan egyszerűen, köznapian és szánalmasan, ahogy Hitler a valóságban főbe lőtte magát. Így arról konstruáltak elméleteket, hogy a Führer - hasonlóan a leggonoszabb főnácikhoz, a Gestapo-főnök Müllerhez, a gátlástalanul szelektáló és gyilkoló Mengele doktorhoz vagy Hitler jobbkezéhez, Bormann-hoz - elmenekült, talán Dél-Amerikába, s ott éli világát. Az eltelt évek alatt azonban sok titokra fény derült, például sikerült azonosítani a berlini gyűrűből kitörni akaró Bormann csontvázát, aki sosem jutott ki a városból, helyette mérget vett be. Mengele holttestét is exhumálták a nyolcvanas években: nagy valószínűséggel - sajnos teljes mértékben elkerülve a felelősségre vonást - 1979-ben halt meg, természetes halállal, agyvérzésben. Amióta a CIA aktái kutathatók, tudható, az amerikai és a nyugatnémet hírszerzés "Gestapo"-Müllert is hiába kerestette (vagyis sosem állt vele kapcsolatban), vagyis ő is vagy 1945-ben, még a kitöréskor meghalt (akkor látták utoljára), vagy olyan kiválóan tudott rejtőzködni, hogy leélt egy egész életet úgy, hogy soha egyetlen volt nácival sem lépett kapcsolatba (aminek elég kicsi a valószínűsége, hiszen még a sikeresen inkognitóban élő Mengele is állandóan nyomokat hagyott maga után, akaratlanul). Így azután azok a kidolgozott összeesküvés-elméletek, melyek szerint nem Hitler, hanem egy Doppelgängere lett öngyilkos, őt pedig hű emberei külföldre menekítették, lassanként elvesztették minden fogózójukat. (3)

Sztálin és Hitler 1944-ben
Adolf Hitler minden bizonnyal valóban meghalt 1945. április 30-án. Ám halála körül azonnal megindult a ködösítés, főképpen politikai okokból. Mielőtt a Hitler-bunkert a szovjetek a maga teljességében azonosították és feltárták volna, már több egymással kapcsolatban nem álló szovjet katonai egység járt "arra". Ráadásul Sztálin maga sem döntötte el jó ideig, ha sor kerül rá, mennyit is akar nyugati szövetségeseivel megosztani az esetleg még élő Hitler elfogásának / a halott Hitler megtalálásának / a bunker birtokba vételének / az elfogott, Hitler környezetéhez tartozó személyek tanúvallomásának tényeiből. Így amikor a szovjet egységek ott álltak egy csapat rémült hadifogollyal, sőt, talán épp Hitler holtteste előtt, azt sem tudták, mihez fogjanak, mit is titkosítsanak jobban. Már kezdett kialakulni a hidegháborús, állandó gyanakvásra, torzításra és félrevezetésre épülő hangulat, amely a sztálini terror bármikori újrakezdődésének lehetőségével együtt azt eredményezte, hogy még a bunkerben talált holttesteket boncoló orvosi stáb sem azt diktálta jegyzőkönyvbe, amit látott, hanem amit véleményük szerint Sztálin szeretett volna, hogy lássanak... Ugyanígy vallatták az elfogott szemtanúkat is az NKVD vizsgálótisztjei: nem az igazságot, hanem a véleményük szerint nagy vezetőjük által elvárt képet kívánták minden eszközzel kivenni belőlük. Hogy Sztálin pontosan mit akart, azt egyébként senki sem tudta. Egyes hangulataiban Hitler gyávaságáról beszélt, s megkövetelte, hogy minden vizsgálat végeredménye az legyen, hogy Hitler még egy pisztoly elsütéséhez is gyáva volt, így szánalmas pondróként csak annyira volt képes, hogy elroppantson egy méregkapszulát. Máskor viszont meglepő kijelentéseket tett Hitler politikusi képességével kapcsolatban, afféle "azért nem volt semmi ez az ember"-stílusban, ami persze élénk riadalmat okozott a vallomásokat már szép, megkonstruált formában felvett vallatók körében. (4)

Churchill a Führerbunker előtt
A hidegháborús időkben mindkét oldal könyvtárnyi könyvet írt Hitler haláláról úgy, hogy a vasfüggöny egyik oldalán működők - például a témáról már 1948-ban könyvet megjelentető, s az eredeti helyszíneket még 1945-ben meglátogató Hugh Trevor-Roper - sohasem értesültek arról, milyen információi vannak a másik oldalnak. Ezalatt például a szovjet L. A Bezimenszkij, Hitler halálának ügyeletes szakértője folyamatosan írta a téma legfrissebb variációit, minden alkalommal prostituálva magát történészként: hisz annak ellenére, hogy ő is valódi szemtanú volt, s még azt is  lehetővé tették, hogy hiteles dokumentumokat közöljön a köteteiben, közben hol ezt, hol azt íratták meg vele a történések bizonyos kínos pontjairól, az adott politikai vonalnak köszönhetően. Hála eme homályosításoknak, a nyugati források már semminek nem adtak hitelt Bezimenszkij közléseiből, annak sem, ami valóban teljesen igaz volt. Amikor aztán az ötvenes évek második felében sorra kerültek elő a szovjetek által annak idején elhurcolt, a bunkerből elvitt szemtanúk (többségüket egyszerűen áttették az NDK-NSZK határ másik oldalára...), sokan megírták az emlékezéseiket. A Hitler-dosszié című kötet (igaz, szerkesztett, de forráskritikával hitelesként kezelhető) vallomásai a bizonyságok azonban arra, hogy az illetők 1948-ban még (igaz, vallatás során) egészen mást mondtak, gondoltak egy-egy eseményről, mint amikor a hatvanas években visszarévedtek a nagy pillanatokra, persze csak aztán, hogy átolvasták, mit is írtak mások addig a témáról, s egy-egy rosszul felvett bunkeralaprajz, fals tény (milyen színű volt Eva Braun esküvői ruhája), vagy hatásos tévhit nyomán felülbírálták saját valódi, személyes emlékeiket...

A Führer halála

Hitler bunkerszobája az oxigénpalackkal (Life fotó)
Magyarul nyolc külön kötet jelent meg a témáról: közülük három orosz volt, egy népszerűsítő könyv (G. L. Rozanov), egy visszaemlékezés (J. Rzsevszkaja) és egy magát forráshivatkozásokkal ellátott történészi munkának nevező, valójában azonban meglehetősen történelemhamisító munka (L. A. Bezimenszkij). Ezzel a rendszerváltásig véget is ér a téma irodalmának felsorolása. Ezt Ada Petrova és Peter Watson kissé szenzációhajhász, de a Doppelgänger-elméletet kiválóan cáfoló kötete követte abból az apropóból, hogy a szerzőpáros orosz archívumok kutatása közben megtalálni vélte Hitler koponyacsontját. Bár ebben nem volt igazuk, izgalmas adatokat szedtek össze a témáról. 2002-ben mutatták be a Traudl Junge, Hitler titkárnője visszaemlékezéseiről szóló dokumentumfilmet (nálunk csak 2005-ben), ehhez kapcsolódva jelentek meg az ő emlékezései. Majd 2005, A bukás című film nagy sikere után adták ki Joachim Fest a filmhez is alapul szolgáló kötetét, s Mario Frank már a filmre is reflektáló könyvét. Végül idén látott napvilágot Sven Felix Kellerhof kötete, amelynek azonban nem Hitler, hanem a bunker a főszereplője, s egyúttal össze is foglalja az eddigi bunker-szakirodalmat.

Szovjet katona Hitler véres kanapéja előtt
A fenti kötetek alapján összességében biztosra mondható, hogy Hitler hetekig, talán hónapokig dédelgette az öngyilkosság gondolatát. Bár hangulata váltakozott a kiábrándultság, apátia, félelem, düh, lelkesedés és önáltatás állapotai között, áprilisra lassan, de biztosan elszánta magát, hogy nem hagyja el többé Berlint (nem menekül sem a - teljesen soha el nem készült - alpesi erődbe, sem külföldre), hanem öngyilkos lesz birodalma romjai alatt. Ő ebben heroizmust érzett, ráadásul kijelentette, Németország nem érdemli meg a győzelmet, ha nem tud győzni, és őt sem, csakis a pusztulást. Ehhez az elképzeléshez saját halálának gondolata (és persze az általa kiadott Néró-parancs is) jól illeszkedett. Érthetetlen, miért vélte úgy a szovjet történetírás (nemcsak Sztálin idején, de a rendszerváltásig), hogy ha Hitler méreggel lett (volna) öngyilkos, az férfiatlan cselekedet, de ha golyóval menekült el a felelősségre vonás alól (ahogy valójában), az már nem számít népe, hívei cserbenhagyásának. Pedig végiggondolva, gyávaság volt mindenképpen, ahogy Weidling (még ha talán szovjet parancsra is) megfogalmazta.

Amerikai katona Hitler véres kanapéja előtt
Abban az "égő Walhalla"-hangulatban, ami a szűk, bűzös, túlzsúfolt és szinte a valóságon kívül került bunkert jellemezte, természetesnek tűnt, hogy a Führernek az utolsó pillanatig engedelmeskednek. Miután április 29-én éjjel Hitler elvette feleségül élettársát, Eva Braunt (a zavart menyasszony először B-vel kezdi meg a vezetéknevét az anyakönyvi aláírásában), lediktálta a végrendeletét (Traudl Junge, a titkárnője ekkor ábrándul majd ki végképp az imádott Vezérből, aki számvetés helyett ezekben a világtörténelmi jelentőségű utolsó szavakban is csak a nemzetközi zsidóság aknamunkájáról szónokol, s a végsőkig való kitartásra buzdítja Berlin maradék utcáinak népét), majd fél napon keresztül, egyenként  és újra meg újra elbúcsúzott hisztérikus és fanatikus lelkiállapotú híveitől, 15 óra után valamivel Evával együtt bezárkózott bunkerbéli szobájába, ahol 15.30-kor holtan találták. Jobb halántékán golyónyom, mellette két pisztoly (nem tudni, melyiket használta). Mellette a díványon Eva Hitler, holtan, összezárt szájjal: ő ciánnal mérgezte meg magát. Hívei Hitler parancsa szerint takarókba burkolva kihurcolták a két holttestet a bunker előtti térre, lelocsolták benzinnel és meggyújtották. Miközben a két hulla égett, az udvarba gránátok csapódtak. A hamvasztás talán órákig is tartott, egyes szerzők szerint 200 liter benzint is elhasználtak, s talán este hétig égett a máglya.

Goebbels hat gyerekével
A következő két napban a bunkerben valóságos öngyilkossági hullám tört ki: a Hitler mellett az utolsó percekig kitartó "udvartartás" tagjai tanácstalanságukban és kétségbeesésükben sorra lőtték agyon és mérgezték meg magukat. A leghírhedtebb talán a Goebbels-házaspár esete. A fanatizált Magda Goebbels, aki valóságos náci First Ladyként szerepelt a Harmadik Birodalom fénykorában, Hitler öngyilkossága után nem sokkal Hitler orvosa segítségével megölte mind a hat Goebbelsszel közös kisgyermeküket (öt lányt és egy fiút). Másnap férjével együtt közös öngyilkosságot követtek el a bunker bejáratához közel: ciánnal, talán egyazon percben elroppantva az üvegkapszulákat. Parancsukra a hátramaradtak Hitleréhez hasonlóan az ő testüket is megpróbálták elégetni, ám kevés sikerrel. Nem csoda, hogy amikor az első felfedező egységek megérkeztek a bunkerhez, kétségbeejtő látvány fogadta őket: a szellőztethetetlen, elvizesedett, büdös bunkerkatakombákban szerteszórt papírok, szanaszét fekvő hullák, az egyik szobában a Goebbels-gyerekek több napig felfedezetlenül heverő hálóinges holttestei fogadták őket, s a "kertben" megfordulók is mindenfelé heverő testekről és maradványokról, sárról, vízről, penészről, omlásról számoltak be.

A test a ládában és a fog
Miután megérkeztek a szovjetek (sokadszorra, de immár nem Eva Braun szekrényére kíváncsi katonanők és turistáskodó katonák, hanem az elhárítás és a parancsnokság emberei) begyűjtötték a talált maradványokat, majd sietve, de alaposan felboncolták a két (Hitler előtt, öngyilkosság-próbaképpen megölt) kutya, a Goebbels-házaspár, a hat Goebbels-gyerek, és a bunkernél talált ismeretlen, nagyrészt elégetett férfi és nő holttestét. Bár azután a jegyzőkönyv több tényt kissé "megrostálva" közölt (Bezimenszkij idézi, s íme, a Hitler-holttest szájában is ciánkapszula üvegét találják...), a testek bizonyították a fentebb leírtakat. A nőt Eva Braunként, a férfit Hitlerként azonosították. Több kötet (így Mario Franké is) arra hivatkozik, hogy az utóbbi kettő téves azonosítás volt, egyrészt mert a hulláknak pernyévé kellett égniük már április 30-án estére, másrészt mivel ha fontos hullákat találnak, azokat is lefényképezték volna a szovjetek, mint Goebbelsék a sietség miatt csak félig megsemmisített testeit. Valójában azonban mind Bezimenszkij (agyonretusálva), mind Ada Petrova és szerzőtársa (egyébként sokban megbízhatatlan) könyve közöl egy Hitler-fotót, ami valójában nem test, inkább csak embermorzsák egy ládában. Ez pontosan megfelel annak, amit Fest, Frank és mások is mondanak: Hitler testéből alig maradt valami, hiszen halála után elégetésének helye tíz órán keresztül folyamatos tüzérségi tűz alatt volt. Megmaradt viszont a felső és alsó állkapocs darabja, amelyből sikeresen azonosították a hullát. (5)

Házaspár...
Adolf Hitler halott, és a haláláról már nagyon sokat lehet tudni. Az olyan kérdésekre, hogy milyen színű ruhában halt meg Eva Braun, hány óráig égtek pontosan a holttestek, hallott-e lövést Traudl Junge, vagy csak képzelte, s Hitler esetleg szájába fogott-e egy ciánkapszulát is, amikor magára lőtt (6), valószínűleg már sosem lesz meg a biztos válasz. De ezekből a könyvekből érdekes és teljes kép rajzolódik ki. Még úgy is, hogy két kötet fájdalmasan hiányzik a kínálatból: Hugh Trevor-Roper már emlegetett The Last Days of Hitlerének utolsó átdolgozása, és Anton Joachimsthaler Hitlers Ende című kötete, amely valószínűleg sok szempontból az utolsó szót mondta ki  a történtekről és azóta is mindenki használja.

Kötetek és ajánlók

G. L. Rozanov: Hitler végnapjai. A fasiszta Németország összeomlásának történetéből, Kossuth, Bp., 1962. (Fordította: Hollós Alfréd)
(Герман Леонтьевич Розанов: Последние дни Гитлера. Из истории крушения фашистской Германии, Moszkva, 1961)
Rozanovról nem sokat tudok. Újságíró szemléletű könyve a "hitlerista gyászvitézeknek", "az elvetemült fasiszta klikknek" a végnapjairól szól, amelyről még annyi korabeli, "Kossuth-könyvkiadós" politikai szóróanyag. Lehántva azonban róla a kortüneteket (rabló imperializmus, monopoltőke Hitler mögött, a fasizmus pestise, náci boncok és a kizárólagos kommunista ellenállás), két dolog miatt mégis érdekes a kötet. Először is - látható - ez volt az első, amely a témáról magyar nyelven megjelent. Mégpedig elég gyorsan a hruscsovi enyhülés után: hiszen eredetije 1961-es, a fordítás pedig 1962-es. A Stauffenberg-féle merénylettől a Birodalom széteséséig követi az eseményeket, ám mindvégig Hitlerre koncentrál, "magántörténet", ellentétben a korabeli marxista felfogással. 13 fejezetéből 11 nagyrészt a bunkerben játszódik, vagyis ebben nagyon hasonlít a lentebb felsoroltakra. Másik érdekessége, hogy benne Hitler - főbe lövi magát. A könyv annak a toporgó, rendkívül gyáva és gyerekes szellemi törpének ábrázolja ugyan a Führert, aminek Sztálin idejében kívánták ("szobájába vánszorgott. Hogy ellenőrizze a méreg hatását, először kutyáját és annak négy kölykét mérgezte meg. A hétpróbás gyilkos azonban még mindig gyáván habozott."), ám azután "lövés dördült el" - írja a kötet, "Hitler szájbalőtte magát, Eva Braun pedig mérget vett be." (Érdekes ellentmondás, hogy akkor mit ellenőrizgetett Hitler annyira - valójában persze jóval korábban, nem az öngyilkosság előtti pillanatokban - a mérgen, talán ennyire szerette Evát? Hisz ő maga - nem mérget használt.) Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan csúszhatott be a kötetbe ez a "tévedés" (melyet egyébként egy megbízható, nürnbergi vallomás idézésével is alátámasztott a szerző), hiszen Bezimenszkij 1964-es könyve A Harmadik Birodalom utolsó hazugsága címmel egész fejezetet szentel a "csak a gyáva mérgezés"-változatnak. Talán az lehet a megoldás, hogy közben, pont 1964-ben megbukott Hruscsov és jött Brezsnyev?

J. Rzsevszkaja: Hitler halála - mítosz nélkül = V. Berezskov - J. Rzsevszkaja: A játszma véget ér, Reflektor, Zrínyi, Bp., 1966 (Fordította: Kis Tamás)
(Елена Ржевская: Конец Гитлера - без мифа и детектива, Moszkva, 1965)
A könyvben - amely meglepő módon a Reflektor politikai krimisorozatban jelent meg - két emlékezést olvashatunk. Az Egy diplomata Hitlernél Valentyin Berezskov memoárja, aki Németországban volt, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Sokkal érdekesebb azonban Jelena Rzsevszkaja írása, amely bemutatja, hogyan jutott el a szerzőnő, akkori foglalkozása szerint tolmács, a szovjet hadsereg tagjaként Berlinbe, mit látott, mit élt át, s hogyan került május 2-án a bunkerbe. Kérdezgeti a fűtőt, látta-e, ahogy elégették a holttesteket, majd átvizsgálják a kertet, megtalálják Goebbels borzongató tetemét. A tolmácsnő dokumentumok sokaságának az átnézését kapja feladatul: táviratokat, dossziékat, jelentéseket vehet kézbe, némelyiket a Hitlernek gépelt extra nagybetűs változatban. Ott van, amikor megmentik, ami Goebbels naplójából megmaradt. Több dokumentumot idéz. Elmeséli, hogy találták meg az ál-Hitler-hullát, majd azt, ami Hitlerből maradt. Persze sok dolgot érzelmesít, jó néhányat pedig összekever: látja a bunker falán a Nagy Frigyes-képet, melyet azonban Hitler kivett a keretből és az utolsó nap elajándékozott. Hitler halálát mérgezésnek tulajdonítja (tudjuk, miért), a lövést viszont azzal magyarázza, hogy Eva Braun lett pisztollyal öngyilkos (amit még a szovjet jegyzőkönyv is cáfol). Moralizál és hamisít. Mégis, ott van a könyvben az a személyesség és egyéni hang, amiért érdemes elolvasni. Elmeséli például, miként cipelte egy talált ékszeres dobozba rejtve a Hitler-fogakat a vizsgálatra, vagy hogy barátnője, Rája, a távírászlány hogyan próbálta fel Eva Braun fehér estélyijét, hogy aztán öntudatos szovjet leányként otthagyja. (Valójában katonanők már korábban elvitték Magda Goebbels spártai ruhatárát és Eva Braun legszebb holmijait is, beleértve egy csomó melltartót - ahogy arról más szemtanúk egybehangzóan beszámoltak.) Mindenesetre Rzsevszkaja azért annyira nem öntudatos, hogy le ne írja a ruhát: "hosszú volt, csaknem a földig ért, a mellén kék díszítésű mély dekoltázzsal". A könyv egy nő benyomássorozata, s mint ilyen, ritkaság.

L. A. Bezimenszkij: Hitler halála, Népszerű történelem, Kossuth, Bp., 1971, 1974, 1976 (Fordította: Berényi Pálné)
(Лев Александрович Безименский: Выстрел, которого не было, Moszkva, 1964)
A legvitatottabb könyv a nálunk a témáról kiadottak közül. Bezimenszkij nagyon sok dokumentumot, köztük a teljes jegyzőkönyvet, rengeteg maga készítette riportot, emlékezések sorozatát felhasználva igyekezett megírni Hitler halálának előzményeit, lezajlását és következményeit. Ráadásul ott volt Berlinben 1945-ben, voltak személyes élményei. Könyvében sokszor hivatkozott arra, hogy ebben az esetben nemcsak történészként, de nyomozóként is kellett a legendák, vallomások, adatok és tények nyomába erednie, csak így tudott eljutni az igazságig. Ez nagyon szép célkitűzés, csak épp közben a kötet olyan előre megkonstruált sztorit mesél el, ami a valódi nyomozás valódi eredményeit igencsak meghamisítja. Cáfolnia kell, hogy a szovjet parancsnokok rivalizáltak volna egymással Berlin bevételénél, holott közvetve még annak is ez volt az egyik oka, hogy Hitler haláláról oly sok változat alakult ki 1945-ben: mivel a birodalmi kancellária területén harcoló, megforduló csapatok még egymással sem álltak megfelelő hírkapcsolatban. Cáfolja, hogy a szövetségesek "átengedték" volna Berlin meghódítását az azt követelő szovjeteknek, ehelyett a berlini hadművelet minden szovjet tévedését azzal magyarázza, hogy sietni kellett, mert meg kellett előzni a szövetségeseket. Képes párhuzamot vonni az Antikomintern Paktum és a NATO között. A boncolás alapján azt állítja, Hitlernek csak egy heréje volt, ezzel sikeresen bevonva azonosítási pontként egy olyan adatot, amely valójában nem volt igaz. (7) Hosszú fejezetben foglalkozik azzal, miért csakis méreg által halhatott meg Hitler (könyve eredeti címe is ez: Egy lövés, amely sosem dördült el...): a méreg és golyó együttes változatának cáfolatául például azt az érvet hozza fel, hogy az általa megkérdezett professzor ilyesmiről még sosem hallott, amikor pedig csinos táblázatba foglalja a hatvanas évekig megjelent visszaemlékezések adatait, abból, hogy öt különböző szerző öt esetben ír golyóról, azt a következtetést vonja le, hogy - csak méreg lehetett a gyilkos eszköz. (8) A kötet zárszava pedig a szocializmus dicshimnusza. Ennek ellenére érdemes ismerni a könyvet: egyrészt, hogy tudjuk, mit cáfolnak a későbbi írások, másrészt a boncolási jegyzőkönyvért, amit Ada Petrova könyvében nem sikerült értelmesen lefordítani....

Ada Petrova - Peter Watson: Hitler halála. A végső szó - Oroszország titkos archívumaiból, Aquila, Debrecen, 1997 (Fordította: Tandori Dezső)
(Ada Petrova - Peter Watson: The Death of Hitler. The Full Story with New Evidence from Secret Russian Archives, London, 1995)
A kötet megírásának apropóját az adta, hogy Ada Petrova moszkvai oknyomozó újságírónő egy moszkvai archívumban új, még feldolgozatlan Hitler-dokumentumokra talált. A "Mítosz hadművelet"-dosszié Hitler festményeit, a róla készült fényképek sokaságát, egyenruhát, használati tárgyakat és több olyan tele fotóalbumot tartalmazott, melyeket az orosz vizsgálók készítettek, képleírásaikkal és képeikkel dokumentálva a bunker felfedezését, feltárását, az ott talált leleteket. Valamint volt még ott egy csontdarab is, mely rövid időre Hitler koponyájaként híresült el, ám valószínűleg sosem volt az övé. Az utóbbi szenzáció azóta egyértelmű cáfolata miatt talán már nem is hat olyan elképesztően izgalmasan a kötet: pedig ha figyelmen kívül hagyjuk az erről szóló részeit, még mindig épp elég érdekes anyag marad benne. A szerzőpáros ad egy egészen használható időrendet a bunker utolsó napjairól, alaprajzot a helyszínekhez és sok vallomást ismét feldolgoz és ütköztet. Kiválóan és megbízhatóan cáfolja a már megemlített Doppelgänger-elméletet, valamint alaposan megtépázza Bezimenszkij babérjait, kimutatva sok olyan ellentmondást, csúsztatást, ami még a szemfüles olvasók figyelmét is elkerüli. Ami Hitler öngyilkosságát illeti, Petrova és Watson a golyó a fejbe, közben méregkapszula a szájban kombináció mellett teszi le a voksát, ám ha ezt nem is véljük igaznak, az, ahogyan bebizonyítják, hogy igenis golyó általi öngyilkosság történt, nagyon használható gondolatmenet. A kötet függelékében Hitler rajzait (igaz, furamód köztük egy fotót is) értékelik, illetve felvetik, ki lehetett a Stirlitz-módra beépült kém a bunkerben, és beszámolnak Hitler elhurcolt rokonairól... (9) A könyv kissé bulváros, de jó. Az egyetlen, ami zavaró benne, Tandori Dezső pontatlan fordítása.

Traudl Junge - Melissa Müller: Az utolsó óráig. Hitler titkárnőjének visszaemlékezései, Képzőművészeti, Bp., 2002 (Fordította: Dobi Ildikó)
(Traudl Junge: Bis zur letzten Stunde. Hitlers Sekretärin erzählt ihr Leben. Unter mitarbeit von Melissa Müller, München, 2002)
Traudl Jungénak, Hitler titkárnőjének a kötete nagyon megható és elborzasztó is egyben. Gertraud Humps (1920-2002) 1942-ben lett a Führer magántitkárnője, s Hitler állandó munkatársa maradt az utolsó napokig. Johanna Wolf, Christa Schroeder és Gerda Christian mellett ő volt a negyedik titkárnő, aki a bunkerbe is elkísérte a Führert és haláláig vele maradt. Ellentétben Christa Schroederrel, aki igen korán megírta Er war mein Chef című emlékiratait, Frau Junge (10) nagyon sokáig tartogatta emlékeit. Többször megpróbálta őket megírni: ezeknek a kísérleteknek az összedolgozott változatát tartalmazza a kötet, de - ahogyan leszögezi - önmaga előtt sem vállalta sokáig azt, hogy vakon és áhítattal szolgált egy tömeggyilkos diktátort, s minden új ismerete ellenére is emlékképeiben időnként még mindig szeretetre méltónak látta a Führert, magát pedig azzal mentegette, hogy túl fiatal volt ahhoz, hogy átlássa helyzetét. A háború után újságíróként dolgozott, rendkívül magányosan élt, megőrzött emlékeiről azonban nem beszélt egészen addig, míg André Heller és Othmar Schmiederer el nem készítette vele azt a 95 perces dokumentumfilmet, amely az Im toten Winkel - Hitlers Sekretärin (magyarul Az utolsó óráig - Hitler titkárnőjének visszaemlékezései) címet kapta és közönségdíjas lett a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. A készítők több beszélgetést (sok órányi anyagot) vettek fel Frau Jungéval, majd újranézették és kommentáltatták vele azokat. (11) Az önmagunkkal való szembenézésről, látszatról és valóságról szóló, megrázó és megdöbbentő film néhány kockája a két évvel későbbi, Junge alakját középpontjába állító A bukás című filmbe is bekerült. Az ott elhangzottak könyvbeli változata így hangzik: "gyakran elmentem Sophie Scholl emléktáblája előtt (...). Egyik nap ráesett a pillantásom és elgondoltam, hogy 1943-ban végezték ki, amikor az életem Hitler mellett elkezdődött. A legmélyebben sokkolt. Sophie Scholl eredetileg szintén BDM-lány volt, nálam egy évvel fiatalabb, mégis felismerte, hogy mit kell tennie a bűnözők rendszerében. Nyomban köddé vált minden mentségem." (12) Ilyen és hasonló vallomásokat, de ugyanakkor természetesen filmszerű leírásokat is tartalmaz a könyv: elmondja, milyen volt a titkárnői élet Hitler mellett, s hogyan halt meg Hitler. Melissa Müller újságírónő 2000-ben ismerte meg Frau Jungét, majd a dokumentumfilm munkálatai közben készítette vele azokat az interjúit, amelyek a könybe szerkesztett, Junge írta visszaemlékezések keretét adják. A kötet egyszerre érdekes forrás Hitler életéről és haláláról és moralizáló lélekvizsgálat. Döbbenetes, hogy Traudl Junge súlyos betegen végigcsinálta az interjúkat, elmondta, amit el kívánt mondani, majd 2002. február 12-én, néhány órával Az utolsó óráig ősbemutatója után meghalt. Talán megnyugodott lélekkel? Ki tudja.

Joachim Fest: A bukás. Hitler és a Harmadik Birodalom utolsó napjai. Történelmi vázlat, Szó, Bp., 2005, 2009 (Fordította: Várnai Péter)
(Joachim Fest: Der Untergang. Hitler und das Ende des Dritten Reiches. Eine historische Skizze, Hamburg, 2002)
A 2004-es A bukás (Der Untergang) című, Oliver Hirschbiegel rendezte filmet valószínűleg mindenki ismeri nálunk, Magyarországon is. Bruno Ganz fantasztikus alakítása megkapta a Bajor és az Európai Filmdíjat, a Német Film Aranydíját, a Londoni Filmkritikusok Díját és még tucatnyi kisebb díjat. Legalább ennyivel halmozták el a rendezőt is, a filmet pedig nevezték az Oscarra. (Helyette A belső tenger nyert, én ezt tévedésnek tartom.) Azt azonban már bizonyára kevesebben jegyezték meg, hogy a filmnek két forrásműve volt: Traudl Junge fent bemutatott emlékezései (őt a moziban Alexandra Maria Lara alakította) és a történész és közíró Joachim Fest A bukás című összefoglaló esszéje. A könyv, mely alcíme szerint Történelmi vázlat, váltakozó fejezetekben mutatja be, mi történt a külvilágban (Berlin utcáin, a csatatereken és a német nép fejében), és mi a bunkerben, Hitlerrel és környezetével 1945. április közepétől a kapitulációig. Emlékezések, feltételezések, idézetek és következtetések váltják egymást a fotókkal, alaprajzokkal, térképekkel ebben a lebilincselő stílusban megírt, ma is helytálló adatokat használó könyvben, amely - sokak állításával ellentétben - nem regény, hanem szakszerű, hiteles, mégis olvasmányos történelmi esszé. (13) Ha vannak is tévedései Festnek (például hogy Magda Goebbels, igaz egy orvos jelenlétében, de maga tette gyermekei szájába a ciánkapszulát, vagy hogy a Goebbels-házaspár halálakor lövéseket hallottak, vagyis golyóval ölték meg magukat, 14), a kötet ma is érvényes, remek összegzés, melynek olyan különleges (és persze rettenetes, A bukásban is szereplő) jeleneteket köszönhetünk, mint a Steiner egységeinek vesztét felfogni nem tudó Hitler dühöngése, az esküvőjén az általa kiadott parancs értelmében árja voltát remegő hangon igazolni kényszerülő Führer vagy a menekülni készülő Fegeleinnek, Eva Braun sógorának (és talán szerelmének) a kivégzése. Ezek az események valóban megtörténtek, de Fest kiválóan szerkesztett műve hívta fel rájuk a figyelmet, amikor egységes és jól olvasható elbeszélésbe öntötte a sok-sok emlékezés főbb pontjait. Könyve nagy előnye, hogy nemcsak Hitler halálának a történései, hanem az egész bunkerbéli, apokaliptikus társaság lélekállapota és cselekedetei is érdekelték. Még ha van is benne néhány pontatlanság, a listáról elsőként ezt ajánlanám, s akkor is, ha csak egy könyvet van alkalmad elolvasni: kiválóan megírt, igényesen fordított kötet. (15)

Mario Frank: Halál a Führer-bunkerben. Hitler utolsó napjai, Európa, Bp., 2008 (Fordította: Csősz Róbert)
(Mario Frank: Der Tod im Führer-bunker. Hitlers letzte Tage, München, 2005)
Jelenleg a legfrissebb azok közül a könyvek közül, melyek Hitler haláláról megjelentek nálunk. A német történész Joachim Festhez hasonlóan Hitler utolsó napjait írja le, ám megfellebbezhetetlen stílusa alapján minden addiginál pontosabban. (Kíváncsi vagyok, mennyit használt Joachimsthaler eredményeiből, a jegyzetei szerint igen sokat...) A fényképekkel és a bunker(ek) alaprajzával színesített kiadás érdekessége, hogy április 20-tól kezdve napról-napra, óráról órára sorolja a fontos eseményeket, az adatokat pedig hatvan oldalnyi végjegyzet igazolja. Nagyon, szinte kimerítően alapos könyvről van tehát szó, amelyben nem tetszik, hogy fensőbbséges stílusban bánik el minden olyan könyvvel (és A bukás című filmmel is), amivel valamely részletben nem ért egyet. Frank számára nem léteznek kérdések, mivel ő már mind megválaszolta őket. Nos, valóban nem kardinális kérdés Németország története szempontjából, hogy Hitler végül melyik nap ajándékozta oda arany pártjelvényét Magda Goebbelsnek, 27-én éjjel vagy 28-án hajnalban. Egyelőre azonban ez a kérdés nem dönthető el: Frank tehát egyszerűen úgy határoz, hogy Lingének nem hisz (ő 30-at ír), Goebbels 28-ai levelének említését pedig 27-én éjjelre fogja érteni: s máris megvan az időrendje... De mi értelme minden kétséget kiirtani? Ezt tette Bezimenszkij is (igaz, ő politikai okból), s ma már cáfolják... Ezen kívül Frank könyvének nagy előnye és hátránya, hogy számos beszélgetést folytatott a bunkerlakók közül utolsónak életben maradt, ma, 96 évesen is jó egészségnek örvendő Rochus Misch-sel, a bunker egykori telefonközpontosával. Ez jó, mert az interjú kiváló forrásanyag, de rossz, mert a beszélgetés idején 88 éves Misch emlékezéseit Frank teljesen pontos, mindent eldöntő ténysorként kezeli, holott a 82 éves Traudl Junge emlékiratain is látható, hogy néha megcsalta őt az emlékezete... Kétségeim ellenére a könyv igazán jó: még kitekintést is biztosít azzal, hogy időrendjébe felveszi Ernst Günther Schenk, A bukásból is ismert orvos 1995-ös emlékezéseinek adatait és a nálunk 2005-ben megjelent Egy nő Berlinben című naplójegyzetek emlékezőjének, egy a Berlin ostromát átélt nőnek a magántörténetét. Igaz, utóbbinak Hitler utolsó napjaihoz igen kevés köze van... A magyar kiadás hiányossága, hogy a fordító semminek nem nézett utána: a forrásjegyzék sem Bezimenszkij könyvének, sem Goebbels naplójának a magyar fordítását nem tünteti fel, s miközben Zsukov marsall műve magyarul szerepel, Csujkov vezérezredes emlékezését már nem sikerült megtalálni... A fordító a Frau szó jelentésével sincs tisztában, így lesz Traudl Jungéból Junge kisasszony. (16) A felsoroltak azért ne bátortalanítsanak el: lehet, hogy csak túl sokat vártam ettől a könyvtől, azért nem tetszett.

Sven Felix Kellerhof: Hitler bunkere, Jószöveg, Bp., 2013 (Fordította: Béresi Ákos)
(Sven Felix Kellerhof: Mythos Führerbunker - Hitlers letzter Unterschlupf, Berlin, 2003)
A legújabban megjelent könyv nálunk Kellerhofé, akinek tavaly adta ki a Jószöveg kiadó társszerzővel írt könyvét, a Kémek fővárosa, Berlint, amely a berlini két német hírszerzés egymás ellen folytatott csatájáról szólt. A Hitler bunkere (bár egy sok újságcikkre támaszkodó, népszerűsítő írás) véleményem szerint szakszerűbb az előző könyvnél. Öt fejezetében pontos és hihetetlenül izgalmas képet rajzol a bunkerrel kapcsolatos legendákról, Hitler halálának és a bunker elestének eseményeiről, a bunker felépítésének, átépítésének és megerősítésének eseményeiről, majd pedig 1945 utáni sorsáról. Fejezetei (A mítosz, A hely, Az építés, A dráma, A maradványok) könnyed, szellemes és olvasmányos stílusban, ám pontosan és lényegre törően vetik össze az adatokat, magyarázzák meg az ellentmondásokat és vezetnek be egy nagyzoló, ám paranoiás világ bunkerluxusába. Nagy előnye a könyvnek, hogy főszereplője maga bunker. Azt hiszem, egy föld alatti betonlyuk építészeti megoldásai nem különösebben kötötték le Hitler halálának korábbi krónikásait. Kellerhof a szakirodalomban először magyarázza el értelmesen és adatoltan a bunker méreteit, beosztását, csatlakozását a többi közeli bunkerhez, illetve a bunkerről való beszámolók tévesztéseinek okait. A nagyon jó fogású, kellemes fordítású, remekül szerkesztett könyvecske arról is beszámol, miért kergetnek hiú álmokat azok, akik múzeumot szeretnének készíteni a Führerbunkerből. A bunkert, amely szellőztető és szivattyúk híján elkezdett megtelni talajvízzel és találatok is érték, az oroszok 1947-ben megpróbálták berobbantani, ám csak félsikerrel. 1959-ben az NDK-kormányzat újabb robbantást és betemetést rendelt el, mert a beomlott udvari és felső részek alatt békésen lapult és vizesedett tovább a bunker: ezután a törmelékből az egész fölé dombot emeltek. A később igen kihalt területet (a berlini falra nézett) a hetvenes években vizsgálták át újra, pincék, bunkerek után kutatva (amelyeken át lehet jutni a gonosz Nyugat-Berlinbe): még ekkor is találtak odalenn szertepenészedett irodabútorokat a hitleri időkből. Végül a történet 1988-ban ért véget: ekkor rétegenkénti robbantással és kézi bontással gyakorlatilag megsemmisítették a bunkert. "A berlini emlékbizottság geofizikai vizsgálatai szerint a földben már csupán a bunker alsó része, valamint a főbunker oldalfalai vannak meg, ezek is eredeti magasságuknak csupán a feléig, vagyis 1,4-1,6 méterig. A hatalmas tetőt és a lejárati lépcsőt mindenestül eltüntették. Hitler lakószobájából semmi sem maradt, ahogy a belső rész egészéből sem. (...) az előbunkert 1988-ban tökéletesen elbontották."- írja a szerző. Ezért nagyon izgalmas, hogy a tervrajzok, emlékezések, NDK-titkosszolgálati felmérések, valamint Erhard Schreier berlini festő vázlatai és 1988-as fényképei alapján Kellerhof milyen szemléletes leírást ad a bunkerről, amely már nem is létezik (Mario Frank is az ő könyvét használta.) Fest kötete után elsőként ezt a kis könyvecskét ajánlom a listáról minden érdeklődőnek (annak ellenére, hogy e fordítás irodalomjegyzékéhez sem sikerült megtalálni Bezimenszkijt magyarul, de még Joachim Fest A bukásáról sem értesült a fordító).

Még két könyvet érdemes megemlíteni. A rendkívül hosszú című A Hitler-dosszié (A Hitler-dosszié. A szovjet titkosrendőrség (NKVD) iratanyaga J. V. Sztálin részére. Készült Hitler személyi adjutánsának, Otto Günschének és inasának, Heinz Lingének 1948-49-es moszkvai kihallgatási jegyzőkönyvei alapján. Közreadja: Henrik Eberle - Matthias Uhl. Park, Bp., 2006, 2009 (Henrik Eberle - Matthias Uhl (Hg.): Das Buch Hitler. Geheimdossier des NKWD für Josef W Stalin, zusammengestellt aufgrund der Verhörprotokolle des Persönlichen Adjutanten Hitlers, Otto Günsche, und des Kammerdieners Heinz Linge, Moskau 1948/49, Köln (?), 2005)), amely egy Sztálin számára készült olvasmányos, Hitler pályájáról szóló "könyvet" tartalmaz a címben szereplő vallomások nyomán, szintén rengeteg részletet mond el Hitler haláláról. A közreadók kiváló jegyzetei valamint a páratlanul pontosan összeállított és magyarra fordított 121 oldalnyi életrajzgyűjtemény Hitler utolsó napjainak minden szereplőjét aprólékosan bemutatja. Nagyon ajánlott. Ahogy Ian Kershaw kétkötetes Hitler-nagymonográfiájának a második kötete is (Ian Kershaw: Hitler 1936-1945. Nemezis, Szukits, Szeged, 2004 (Ian Kershaw: Hitler 1936-1945. Nemesis, London, 2000)), amely a 17., Megsemmisülés című fejezetben ír a témáról, fantasztikusan tömör és összeszedett, mégis mindent megvilágító módon. A fejezethez 156 alapos végjegyzet is tartozik, melyek közül a Hitler halálával foglalkozó pl. egyoldalas.

Lezárva a bejegyzést, nem kívánhatok mást, mint hogy találd meg azt a könyvet, amely érdekel a listáról. Olvasásra fel!

Jegyzetek

A bunker kívülről
(1) Az első idézet Kellerhof könyvének 90., a második Fest kötetének 178. oldaláról származik. Fordítókat, adatokat lásd fentebb, a könyveknél.
(2) A dachaui tábor titka például épp Hitler öngyilkosságának napján tárult fel végleg: mintegy ötven tehervagonnyi, még elégetetlen holttesttel...
(3) Persze Müller esetében elképzelhető, hogy a szovjetek fogták el, esetleg fel is használta a szovjet titkosszolgálat, de hogy ebben az esetben hol és hogyan élt, arról nincs adat, hisz a szovjet levéltári anyag nem kutatható a maga teljességében. Ám ez a lehetőség semmiben sem kapcsolható a Dél-Amerikába szöktetett Hitlerről szóló elméletekhez, azok ugyanis többek közt Müllerre, s főleg Bormann-ra építettek, mint nyugati szervezőkre. Lásd erről: Hugh Thomas Hitler halálnak rejtélye című könyvét (Victoria Kft, Bp., 1995). Már írtam róla, hogy Nemere Istvánnak erről is sikerült kötetet alkotnia: Hitler rejtélyes eltűnése, Könyvmíves, Bp., 1998, 2003, amely Thomas kötetének hm, átvétele.
(4) Lásd erről A Hitler-dosszié tanulmányait.
A bunker belülről
(5) Hitler halála még akkor is igaz, ha a ládában lévő lefényképezett maradványok és a boncolási jegyzőkönyvben leírt férfiholttest nem az övéi. Lehet, hogy a boncoláskor az orvosok egyszerűen csak sztorit szőttek egy ismeretlen hulla köré, akinek a leírásban "a szájába helyezték" Hitler megtalált, többször, megbízhatóan azonosított állkapcsát, fogsorát. Ez teljesen elképzelhető. Ugyan semmi értelme: ha megvolt a fogsor (ma is megvan), biztos volt, hogy Hitler meghalt. Nem tudom, mi célja lett volna boncolási jegyzőkönyvet hamisítani egy másik férfihulláról, de a szájnál a Hitler-fogsor adatait megadni, csak hogy Hitler még biztosabban hulla legyen. Ha Sztálin akarta volna megnézni a hullát, sose tette, hiszen a maradványok Berlinben maradtak. Egy egész megégett férfiholttest Hitlerként való azonosításával csak azt tették lehetővé, hogy aztán dugdosni kelljen még egy hulla tartózkodási helyét az emlékezni kívánó neonácik és a nyugati hírszerzés elől (ezért kellett a fent leírt testek eltemetett maradványait még egyszer kiásni, és megsemmisíteni a hetvenes években). Lehetségesnek tartom, hogy a mérhetetlenül spártai boncolási körülmények között a szétégett hulla oly mértékben bomlani kezdett, hogy nem lehetett vele megvárni, míg a két fogszakértő felismeri a fogat és a "körítését", így a csontokat kivették, és innentől kezdve a testtől elkülönítve szerepeltek, megteremtve a lehetőséget, hogy ki az állkapocs, ki a hullák megtalálására emlékezzen. (Persze én nem olvastam minden anyagot a témáról.) Fest egyébként, akinek a könyvét a legjobban szeretem, nem tartja valószínűnek, hogy a ládabeli holttest Hitleré volt.
Eva Braun Blondival
(6) Sokan leírták, hogy Blondi kutyán is azzal kísérleteztek, hogyan a legfájdalommentesebb az öngyilkosság. Ha Hitler félt attól, hogy megremeg a keze, mellétalál és nem hal meg azonnal, lehet, hogy elfogadta valaki tanácsát arról, hogy legyen kettős a biztosítás: ha a golyó után még életben és magánál van, elroppanthatja a szájában lévő kapszulát is - amit valószínűleg nem tett meg. Elképzelhető: egy olyan emberről, aki eleve két pisztolyt vitt be a szobájába az egyetlen öngyilkosságához. De mi van akkor, ha Hitler (ennyire) nem is félt, és ezt csak a vallatók mondatták a gyáva Hitlerről a tanúkkal? Mi van akkor, ha Hitler egyszerűen lelőtte magát, a vallatók meg a mérgezést bizonyító, a test szájában ciánkapszulát találó boncolási jegyzőkönyvet lobogtatták a vallatottak előtt (a jegyzőkönyvet, ami lehet, de csak lehet, hogy egyes részleteiben hamis), mire azok átírták a valóságot arra, hogy Hitler lőtt is, meg mérgezett is? És mégis: mi van, ha igaz a kettős biztosítás? Sose tudjuk meg. Az azonban biztosnak tűnik, hogy Hitler lelőtte magát. Méreggel a szájában vagy anélkül.
Bruno Ganz A bukásban
(7) Az, hogy Hitler monorchizmusban szenvedett, olyan közismert volt, hogy még az az angol csúfoló is erről szól, melyet - szöveg nélkül - A híd a Kwai-folyónban fütyülnek. Lásd erről Hahner Péter 100 történelmi tévhit című könyvét. Valójában azonban ez is - ahogy az, hogy Hitler ifjan nem festőként, hanem szobafestőként dolgozott, vagy az, hogy valójában zsidó származású volt - nem volt több háborús mendemondánál.
(8) Igaz, az ötből három szájon át történő, egy jobb, egy pedig bal halántéki lövésről írt. Csakhogy ha öt emberből öt a lövésről vall, a lövés tényét magát valószínűsíteni kellene, majd elgondolkodni azon, a három szájlövésről beszélő látta-e Hitler fejét roncsolva, vagy csak takaróba csavarva látták a hallott lövés után, s közben Hitler korábbi kijelentéseire emlékeztek arról, hogy a szájlövés a legbiztosabb. A jobb-bal eltérést még könnyebb megmagyarázni, hiszen mindenki csak szemből láthatta a hullát, nem meglepő, hogy néhányan rosszul emlékeztek, ez a későbbiekben is gyakran előfordul majd. (Nemsokára írok a blogon a júliusi összeesküvésről, melynek főszereplője, Stauffenberg a harctéren elveszítette bal szemét, jobb kezét, és két ujját a bal kezén: az interneten, de még nyomtatott könyvekben is gyakran a fordítottját olvasni, ha a szerző nem nézett utána a dolgoknak és tükörképezett fénykép alapján írta le az adatokat...)
(9) Aki róluk többet szeretne olvasni, vegye kézbe Wolfgang Zdral A Hitlerek című, kiválóan fordított, megbízható könyvét (Szó, Bp., 2009).
Traudl Junge
(10) Gertraud Humps 1943 nyarán hozzáment Hans-Hermann Jungéhoz, a Waffen-SS tisztjéhez, azonban már a következő évben megözvegyült, miután férje Normandiában elesett.
(11) Ezek a legelképesztőbb, legmegrázóbb képsorok, amikor Traudl Junge saját, kis egyszobás lakásában, saját tévéjén nézi néhány héttel azelőtti nyilatkozó önmagát és azt mondja "nem igaz, itt nem mond igazat", majd helyesbít...
(12) Schollt a Fehér Rózsa diákszervezet tagjaként államellenes tevékenységgel vádolták, röplapok nyomtatása és terjesztése miatt halálra ítélték és lefejezték. 
(13) A boltokba került nálunk egy A bukás című, borítóján ugyanazt a Hitler-képet viselő magyar nyelvű filmforgatókönyv is, amely viszont nem Fest munkája.  
(14) Fest eme tévedései hatásos jelenetként A bukásba is bekerültek, lehetne mondani. Ám elég csak megnézni a - véleményem szerint szintén remek - A bunker (The Bunker) című 1981-es tévéfilmet, s lám, ezek a tévedések már abban is benne vannak... Mindenesetre én mindkét filmet nagyon szívesen nézem: bár A bukás összességében jobb mozi, Anthony Hopkins 1981-es Hitler-alakítása vetekszik Bruno Ganzéval.
Anthony Hopkins A bunkerben
(15) Az itt szereplők közül ez egyetlen olyan fordítás, melyben sikerült beazonosítani "Wassili Tschuikow"-ot, és a Csujkov-emlékezéseket nem német, hanem magyar és orosz bibliográfiai tételként megadni.... Egyébként még az Európás Mario Frank-kötetben sem sikerült helyesen átírni a tételt. (Szégyen egy olyan országban, amelyikben évtizedekig mindenki tanult oroszt, így gondolom, a lektorok és fordítók is.)
(16) A harmincas években terjed el Németországban a Frau megszólítás új jelentése, amely kb. az angol Ms.-zel egyenlő: vagyis nem X. asszonyt jelent a régi, hagyományos értelemben, hanem egyszerűen női megszólítás, amely kisasszonyra és asszonyra, sőt özvegyre is alkalmazható. Emellett viszont Traudl Junge ráadásul még asszony is volt...
3 Responses
  1. pável Says:

    hát tudod, drága Kat', én lehet h feladom, lehet h én már nem olvasok többé könyvet sem, csak Téged... :P


  2. Nekem nagyon tetszett, amit írtál. S szerencsére még eme kritikátlan dicsőítés előtt olvastam nálad.:)


  3. Ismét megtalált valaki, akinek komoly szövegértési problémái vannak. Alább közlöm a hozzászólását úgy, hogy a káromkodásokat, miszerint fasiszta vagyok, kihagyom és jelzem, így: (...). Valószínűleg nem kellene vele foglalkoznom, mégis megteszem. Végül is hozzászólt a bloghoz.

    "Figyelj már te normális vagy?
    Az egyik korábbi írásodban a sárga földig lehordottad az alábbi könyvet:
    Bezimenszkij-Hitler halála
    1. Az író szemtanúként volt jelen annál a bizonyos állat tetemének a megtalálásánál!
    2. Szemtanúkat szólaltat meg a könyvben. És egy szemtanú mindig hitelesebb mint egy önjelölt történész aki 3000 km-rel messzebb egy karosszékben fantáziálva ír egy adott helyzetről!
    3. Érthető és világos a mű nyelvezete!
    4. Hiteles!!!
    5. Íme a"fülszöveg": (..., ezt kihagyom, mert bármely antikvárium oldalán elérhető - KG)
    Mi kell még?!
    Te csak azért mert manapság a fasiszta jellegű történelem írás dívik te egy kézmozdulattal elsöpröd a rendszerváltás előtt íródott szakirodalmat s mindenféle irodalmat?! (...)
    Te nem a tartalmat nézed hanem hogy mikor íródott? (...) (...) (...) (...) (...) (...)"

    Eddig az idézet. Racionális ésszel felfoghatatlan, miért zaklat fel valakit ennyire, ha egy könyvet jogos kritikával illet valaki. Azt pedig végképp nem értem, miért vagyok fasiszta, hiszen Rozanov és Rzsevszkaja, szintén szovjet (utóbbi szemtanú) szerzők munkáit sokkal többre értékeltem, mint Bezimenszkij bizonyítottan pontatlan, cenzúraokokból tönkreírt könyvét. Két szovjet jó, egy nem, végkövetkeztetés: gyűlölöm a szovjet szerzőket? Ráadásul a Rozanov könyv korábbi, mint Bezimenszkijé, Rzsevszkajáé pedig csak egy évvel későbbi, így az a vád sem áll meg, hogy nem a tartalmat, hanem a megírás korát nézem, és hogy rendszerváltás előtti könyv nekem nem jó...
    A történészek nem mind önjelöltek, ráadásul forráskritika is van a világon, főleg szemtanúk vallomásának összevetése esetében nagyon is szükséges (1., 2.). Érthetően és világosan a marslakók földre szállásáról is lehet írni, az attól még nem lesz igaz (3.). Attól, hogy egy fülszöveg azt állítja, a könyv hiteles, az még szintén nem lesz igaz. (4., 5.)
    Azt pedig, hogy miért hamisított Bezimenszkij, amikor szemtanú volt az eseményeknél, vagyis tudta az igazságot, részletesen leírtam odafent, de azt már nyilván nem sikerült elolvasni.
    Zárásként: egyszer már leírtam, hogy a blogon minden komment késleltetve jelenik meg, moderálás után. Aki annyira értetlen, hogy egy perccel hozzászólása elküldése után már káromkodva vádaskodik egy újabb hozzászólásban, miért nem jelent már meg a megjegyzése az oldalon, az még azt sem olvasta el, amit a Blogger a komment elküldésekor közölt vele...