2014-ben a magyarországi holokausztra emlékezünk. Idén, a Magyar Holokauszt Emlékévben van hetven éve annak, hogy 1944 áprilisa és júliusa között a magyar zsidóság nagy részét gettókba zárták, elhurcolták és meggyilkolták. 1941 és 1945 között több mint félmillióan haltak meg - a holokauszt magyar áldozatainak számát minden statisztika ötszázezer és hatszázezer közé teszi. 1944 júliusa után gyakorlatilag már csak a munkaszolgálatban és Budapesten éltek zsidók, ők is állandó életveszélyben. Az ő sorsukkal kapcsolódott össze a talán legismertebb magyarországi embermentő, a svéd Raoul Wallenberg élete.
Wallenberg, a gazdag és befolyásos svéd család sarja 1944. július 9-én érkezett meg a fővárosba - akkor, amikor a vidéki zsidóság deportálása már befejeződött. Innentől kezdve azonban egészen 1945 januárjáig folyamatosan harcolt és küzdött a budapesti zsidók és a munkaszolgálatosok életéért, azokért, akiket már bezártak a nagygettóba, s azokért, akik még a "nemzetközi gettó" védettház-rendszerében próbáltak túlélni, különböző menlevelekkel, védlevelekkel és útlevelekkel.
A harminckét éves diplomata (pontosabban rendkívüli követségi titkár) eredetileg azzal a megbízatással érkezett Budapestre, hogy az amerikai és a svéd kormány számára gyűjtsön adatokat a zsidóság helyzetéről, illetve a már megszokott módon, védőútlevelek kiállításával helyezze biztonságba a Svédországban rokonokkal rendelkező magyar zsidókat. Wallenberg azonban alkalmazkodva az abszurd és tragikus helyzethez messze túlteljesítette feladatát. Dacolt Eichmann-nal és a németekkel, később pedig a nyilasokkal. Hivatalosan 4500 Schutzpass, vagyis maga által tervezett, speciális svájci védlevél kiállításával, valamint a svájci védett házak létrehozásával és készletekkel való ellátásával mentette az embereket. Nem hivatalosan pedig folyamatosan biztosította - felváltva diplomatikus eleganciával, jól meggondolt fenyegetéssel, ügyes, zsarolással, gátlástalan megvesztegetéssel és hihető ígérgetéssel fordulva a hatalom aktuális gyakorlóihoz -, hogy amikor valójában maguk a védlevelek már nem értek semmit, mégse essen bántódása "Wallenberg zsidóinak". Ami természetesen nem sikerülhetett maradéktalanul: volt, amikor kudarcot vallott, volt, amikor ezer emberből kétszázat menthetett meg, s volt amikor százból csak néhányat.
Összességében azonban felfoghatatlan bátorsággal, vakmerőséggel, szerencsével és aktivitással egyes számítások szerint több mint tízezer ember életét mentette meg. Bujtatott, etetett, látott el kórházat, árvaházat, öregotthont, mentett menetből és vonatról. Közvetve még sok ezer ember sorsán változtatott: egyrészt, mert másoknak is erőt és mintát adott (együtt más embermentőkkel, amilyen az olasz Giorgo Perlasca, a svéd Per Anger és Valdemar Langlet, a svájci Carl Lutz és Friedrich Born, vagy épp Angelo Rotta pápai nuncius), másrészt, mert életrajzíróinak nagy része elfogadja azt a számos forrásból megerősített közlést, hogy amikor Budapest ostromának záró szakaszában a németek és/vagy a nyilasok a nagygettó teljes megsemmisítését szervezték, néhány velük kapcsolatban álló embermentő diplomatának, köztük Wallenbergnek sikerült elérnie, hogy tervüket ne hajtsák végre.
1945 januárjában Wallenberg tárgyalni indult az oroszokkal és nyoma veszett. A Magyarországon berendezkedni kívánó kommunista hatalom már 1945-ben fáradhatatlanul igyekezett bebizonyítani, hogy Wallenberget nyilasok vagy németek ölték meg útközben, röviddel Sztálin halála előtt pedig Rákosiék egy magyar cionista pert is előkészítettek, melyben a Zsidó Tanács tagjaival kellett volna elismertetni Wallenberg megölését. 1957-ben a Szovjetunió végül kénytelen volt bevallani, hogy Wallenberget az NKVD tartóztatta le, a Lubjanka, majd a Lefortovó börtön anyagai alapján vitathatatlanul ott börtönözték be és hallgatták ki (vele együtt elfogott magyar sofőrével, Langfelder Vilmossal együtt), s a szovjet közlés szerint 1947. július 17-én szívinfarktusban hunyt el a börtönkórházban. Arról semmit sem tudni, igaz-e ez a Szmolcov-jelentésnek nevezett, orvos által kiadott halotti bizonyítvány. Ha a dátum valós, akkor is szinte egyértelmű, hogy Wallenberget valójában kivégezték, ám elképzelhető, hogy erre csak később került sor. (Langfelder halálát csak 1948. március 2-án jegyezték be a Lubjanka nyilvántartásába.) A nyolcvanas évek végén sokan gyűjtöttek össze olyan adatokat is, amelyek szerint a svéd még életben van valamely szovjet munkatáborban, mára azonban valószínűbbnek látszik, hogy még valamikor Sztálin életében lelte halálát egy orosz börtönben.
Wallenbergről rengeteg publikáció megjelent azóta, hogy ismét lehet beszélni a személyéről. Elképzelni is nehéz, hogy a kommunista-szocialista rendszer tudathasadása miatt a magyarországi holokauszt ennyire fontos és meghatározó történéseiről nem lehetett írni és kutatásokat végezni a fordulat évétől egészen az 1980-as évek végééig, hiszen ha szó esett volna az embermentő, a németek és nyilasok ellen küzdő Wallenbergről, akkor élete végét, a szovjetek általi meggyilkoltatását sem lehetett volna elhallgatni. Közben öregedtek és haltak a megbízhatóan emlékező tanúk és a bűnrészesek is. Mára azonban a Wallenberggel kapcsolatos válogatott bibliográfia is több, mint húsz sűrűn teleírt oldalt tesz ki (Szita Szabolcs gyűjtésében). Személyéről három modern könyvet tartok izgalmas és kézbe veendő olvasmánynak.
Kati Marton: Wallenberg - Stockholm, 1912 - Moszkva, 1947?
Corvina, 2012
A magyar felmenőkkel rendelkező amerikai újságírónő, publicista és diplomatafeleség 1982-ben, Wallenberg születésének hetvenedik évfordulóján jelentette meg olvasmányos életrajzát. A könyv később több átdolgozást megért, míg 2012-ben, a születés századik évfordulóján a magyar olvasókhoz is eljuthatott. Ez volt egyébként a nálunk más könyveiről (
Halál Jeruzsálemben, Kilenc magyar) már jól ismert írónő első angolul megjelent műve. Amikor először elolvastam, két dolgot éreztem. Az egyik, hogy a szöveg helyenként igen felületes, főleg, mert néha felül legendáknak (amilyen például a Felszabadulás-emlékművel kapcsolatos). A másik, hogy annyira inspiráló, olvasmányos, megrendítő, jó stílusban és tempóban megírt a könyv, hogy teljesen rabul ejtette a figyelmem, s befejezése után kezdett csak el igazán érdekelni Wallenberg. Újraolvasása után pedig egyértelműen úgy gondolom, hogy ez egy remek életrajz: ha vannak is pontatlanságai, széles, adatolt, érdekfeszítő képet rajzol Wallenbergről. Ha pedig egyszer már van egy ilyen olvasmányélményünk róla, bízvást el fogunk jutni a szakszerűbb, pontosabb, vaskosabb kötetekhez is.
Szita Szabolcs: A hiányzó ember - Raoul Wallenberg, a humánum lovagja
Hetek, 2014
Örömteli, hogy az idei évforduló két új Wallenberg-életrajzot is eljuttatott a könyvesboltokba. Az első a téma magyar szakértőjének, a Holokauszt Emlékközpont (volt) igazgatójának, Szita Szabolcsnak a kötete, mivel ő az, aki talán a legtöbbet kutatta Wallenberg és budapesti munkatársainak működését. A keménykötésű, rengeteg, nem egyszer színes fotóval, képpel illusztrált, 550 végjegyzetet tartalmazó áttekintés egyszerre kívánja bemutatni Magyarország és a zsidóság helyzetét 1944-1945-ben, Wallenberg féléves tevékenységét, halálának titkát és a rá való emlékezés formáit és történetét. Ez majdnem maradéktalanul sikerül is: hallatlanul szakszerű, elképesztően adatgazdag, meggyőző és érdekes munka született. Ha van kritikai megjegyzésem, akkor csak annyi, hogy Szita Szabolcs, aki külön kötetet is megjelentetett például Langfelder Vilmosról, Ocskay Lászlóról és más budapesti embermentőkről is, nem tud és nem is akar ellenállni a csábító lehetőségnek, hogy könyve róluk is, az egész embermentő akciósorról szóljon, melynek Wallenberg "csak" afféle koronázatlan királya. Igazából tehát a könyv remek, csak az egyedül Wallenbergre koncentráló életrajzot ígérő cím elhibázott. Rengeteg legendát eloszlató, érveket és ellenérveket ütköztető, izgalmas olvasmány.
Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete
Park, 2014
Az idei Wallenberg-életrajzok közül ez a második, de a klasszikus biográfiák sorában talán ez a legelső magyar nyelven. Szerzője nyelvtudós, műfordító és hivatásos életrajzíró, aki eddig felhasználatlan svéd és orosz forrásokra is támaszkodva írta meg ezt a szabályos Wallenberg-életrajzot. A Kati Marton-féle rövid összefoglalással ellentétben ez a kötet több mint ötszáz nagyméretű oldalon, gazdag fényképmelléklettel, számos végjegyzettel került kiadásra. A Szita Szabolcs-féle szakszerű publikációval ellentétben pedig népszerű, olvasmányos életrajz kíván maradni, melyben a végjegyzetek nem külön izgalmakat jelentenek, hanem egyszerűen csak tételesen igazolják Jangfeldt másoktól átvett állításait. Abban is újító a könyv, hogy első százhetven oldala Wallenberg 1944 előtti életét, családját, tanulmányait, üzleti pályáját is bemutatja, amivel az eddigi könyvek szerzői (még a kortársként, 1945-48 között Wallenbergről forrásértékű életrajzokat megjelentető Lévai Jenő is, könyvét lásd lenn) adósak maradtak. A szerző becsületesen utánajár a Wallenberg halálával kapcsolatos megbízható adatoknak is, de a Gulagban való feltűnésével kapcsolatos szóbeszédeket, melyek Kati Martonnál még olvashatóak, már mellőzi. Ehelyett megpróbál a legközelebb kerülni annak magyarázatához, tulajdonképpen miért is tartóztatták le a szovjetek a diplomatát (brit, amerikai vagy német kémnek nézték-e, csereüzletet terveztek-e vagy beszervezést), s hogy pontosan mikor, hol, hogyan és miért is lelte halálát 1947 táján.
 |
| A Lévai-kötet reprintjének borítója |
Gazdag fotóanyaga mellett külön meglepetése a kötetnek a fiatal védencei által Wallenbergnek 1944 karácsonyára készített
A védőútlevél a művészettörténetben című ál-festményalbum, amely - szerzői keze munkájaként - olyan ál-műmellékleteket tartalmaz, melyek egy-egy kor stílusában ábrázolnak olyan (nem létező) műalkotásokat, melyeken valaki Wallenberg-menlevéllel menti magát. Az én kedvencem talán a bizánci mozaikképek stílusában készült rajz, ál-magyarázata szerint Scolpjei mozaikpadló, melyen mindenki szerepel, "
aki részt vett a nagy védőútlevél-kiállítási akcióban", köztük középen, kopaszodva, kalapban, de egy Jusztinianosz-császár stílusában megrajzolva "
Hágiosz Wallenbergosz"... Ez a nagyon emberi dokumentum (melyet Wallenberg januárban Budapesten hagyott, így maradt fenn) mutatja, hogy az ötlet, a humor és a remény jó esetben sosem hagyja el az embert - legalább is akkor nem, ha mellette áll egy Wallenberg.
Az embermentők tevékenysége nem adhat felmentést a gyilkosoknak. A megmenekültek tízezrei nem takarhatják el az emlékezők elől a meggyilkoltak százezreit. Raoul Wallenberg és társai példamutatása mégis felemelő. Jó róla olvasni. És érdemes.
