2018. november 20., kedd
Néha jót tesz az embernek, ha csak megadott terjedelemben írhat. Az alábbi ajánlók egyike sem haladja meg az 1250 karaktert. Amilyen rövidek azonban, annál jobb könyveket ajánlanak: a Typotex Világirodalom sorozat legújabb darabjait.
Tomas Espedal: A művészet ellen - A természet ellen (A jegyzetfüzetek)
Ha valaki kezébe veszi az 1961-es születésű norvég író, Tomas Espedal könyvét, azonnal meg kell hoznia egy döntést. Vajon a kék borító vonzza elsőként, és A természet ellen című kisregényt kezdi el olvasni? Vagy inkább a vörös fedeles, néhány oldallal rövidebb A művészet ellen kelti fel elsőként az érdeklődését? A Typotex új kötete ugyanis két kisregényt tartalmaz, amelyek eredetileg három év különbséggel jelentek meg hazájukban: a második megszületésétől kezdve azonban kérdésfelvetésük, különös, lakonikus stílusuk, s a végletekig elszemélytelenített, mégis személyes témájuk mindörökre összekötötte őket. Megmaradt azonban a puzzle-rakosgató játék lehetősége: mást képes mondani a két szöveg, ha külön és ha együtt olvassuk, vagy ha a korábban íródott felével (amely A művészet ellen című), illetve a későbbivel kezdjük az ismerkedést. A két enigmatikus cím, amely a felvilágosodás hideg ésszel és kérlelhetetlen logikával dolgozó filozófusainak egy-egy traktátusához is jól illene, egy (vagy két) húsba vágó, bensőséges férfitörténetet rejt. Kiderül belőle, milyen élni, írni, gyászolni, gyereket nevelni, keresni önmagunkat a 21. század elején – s hogy milyen nehéz mindezt az élményt találó szavakká, olvasható történetté átformálni.
Mário Cláudio: A tanítvány
Mester és tanítvány kapcsolatáról sok történet szól a világirodalomban: de ezekben mindig a zseninek jut a főszerep, míg a tanítványok meghúzódnak a második sorban, s pusztán tanúskodnak, beavatnak, ellenpontoznak. Márió Cláudio portugál kortárs író három egybefonódó kisregényében azonban mindennek az ellenkezője történik: a főszereplővé a kisember, a megfigyelő, az ihlető válik. Fernando Pessoa, a portugál költőzseni egy kereskedősegéddel találkozik, aki valóságos imádattal övezi vállalata verselő könyvelőjét, miközben mit sem ért igazi személyiségéből. Leonardo da Vinci, az itáliai reneszánsz festőgéniusza és a nála tanuló egykori fiúprostituált-utcagyerek, Salai kapcsolatát számos kötet feldolgozta már, ezúttal azonban a fárasztóan zsörtölődő, mégis bölcs öregség és a tabudöntögetően pimasz, mégis üdítő fiatalság csap össze a viszonyukban. Lewis Carroll, a Csodaországban kalandozó Alice megalkotója, vagyis Charles Lutwidge Dodgson matematikus, író, pap és fényképész pedig nemcsak fotózza, de képeivel és személyiségének erejével szinte újra is teremti Alice Liddell-t, főhősének modelljét. Vajon milyen érzés egy zseni közelében élni: megperzsel, megront vagy megvált? A gyönyörűen fordított kötet meglepő választ ad a kérdésre.
Szczepan Twardoch: A király
Lengyelország. 1937. Bokszolók. Szélsőjobb. Alvilág. Zsidók. Politikusok. Gengszterek. Büntetőtáborok. Gyilkosság. Erőszak. Bordély. Bosszú. Halál. A lengyel Szczepan Twardoch nyolcadik regényében minden eddiginél nehezebbre vállalkozik: látomásos és költői szövegű történetben idézi meg Lengyelország sötét oldalát két évvel a második világháború kitörése előtt – a legteljesebb részletességgel, legkegyetlenebb korhűséggel és legmegdöbbentőbb sokoldalúsággal. Egy olyan világot, amelyben nincsenek jók, csak jobbak és még rosszabbak. Főhősei nincsenek is, legfeljebb antihősei, akik azonban sorsuk sötétségével és kiábrándító reménytelenségével mégis a tömeg fölé emelkednek: ki a legtöbbet szenvedett, ki a legbrutálisabb, ki a leggyengébb, ki a leginkább gyűlöletre képes szereplője, ki pedig a legszánandóbb áldozata ennek a regénynek. Az immár idős Mojżesz fél évszázaddal később idézi fel azt a sötét időszakot, amikor az apját meggyilkolták – s amikor az ő sorsa örökre összefonódott Jakub Szapiróval, a zsidó bokszolócsillaggal s az alvilág végrehajtójával, aki nem más, mint Mojżesz apjának gyilkosa: s akinek az alakja a legmegrendítőbb és legbiztosabb pontja az egész történetnek… Sötét és gyönyörű könyv: menekülnél tőle, de lebilincsel.
Ha valaki kezébe veszi az 1961-es születésű norvég író, Tomas Espedal könyvét, azonnal meg kell hoznia egy döntést. Vajon a kék borító vonzza elsőként, és A természet ellen című kisregényt kezdi el olvasni? Vagy inkább a vörös fedeles, néhány oldallal rövidebb A művészet ellen kelti fel elsőként az érdeklődését? A Typotex új kötete ugyanis két kisregényt tartalmaz, amelyek eredetileg három év különbséggel jelentek meg hazájukban: a második megszületésétől kezdve azonban kérdésfelvetésük, különös, lakonikus stílusuk, s a végletekig elszemélytelenített, mégis személyes témájuk mindörökre összekötötte őket. Megmaradt azonban a puzzle-rakosgató játék lehetősége: mást képes mondani a két szöveg, ha külön és ha együtt olvassuk, vagy ha a korábban íródott felével (amely A művészet ellen című), illetve a későbbivel kezdjük az ismerkedést. A két enigmatikus cím, amely a felvilágosodás hideg ésszel és kérlelhetetlen logikával dolgozó filozófusainak egy-egy traktátusához is jól illene, egy (vagy két) húsba vágó, bensőséges férfitörténetet rejt. Kiderül belőle, milyen élni, írni, gyászolni, gyereket nevelni, keresni önmagunkat a 21. század elején – s hogy milyen nehéz mindezt az élményt találó szavakká, olvasható történetté átformálni.
Mester és tanítvány kapcsolatáról sok történet szól a világirodalomban: de ezekben mindig a zseninek jut a főszerep, míg a tanítványok meghúzódnak a második sorban, s pusztán tanúskodnak, beavatnak, ellenpontoznak. Márió Cláudio portugál kortárs író három egybefonódó kisregényében azonban mindennek az ellenkezője történik: a főszereplővé a kisember, a megfigyelő, az ihlető válik. Fernando Pessoa, a portugál költőzseni egy kereskedősegéddel találkozik, aki valóságos imádattal övezi vállalata verselő könyvelőjét, miközben mit sem ért igazi személyiségéből. Leonardo da Vinci, az itáliai reneszánsz festőgéniusza és a nála tanuló egykori fiúprostituált-utcagyerek, Salai kapcsolatát számos kötet feldolgozta már, ezúttal azonban a fárasztóan zsörtölődő, mégis bölcs öregség és a tabudöntögetően pimasz, mégis üdítő fiatalság csap össze a viszonyukban. Lewis Carroll, a Csodaországban kalandozó Alice megalkotója, vagyis Charles Lutwidge Dodgson matematikus, író, pap és fényképész pedig nemcsak fotózza, de képeivel és személyiségének erejével szinte újra is teremti Alice Liddell-t, főhősének modelljét. Vajon milyen érzés egy zseni közelében élni: megperzsel, megront vagy megvált? A gyönyörűen fordított kötet meglepő választ ad a kérdésre.
Lengyelország. 1937. Bokszolók. Szélsőjobb. Alvilág. Zsidók. Politikusok. Gengszterek. Büntetőtáborok. Gyilkosság. Erőszak. Bordély. Bosszú. Halál. A lengyel Szczepan Twardoch nyolcadik regényében minden eddiginél nehezebbre vállalkozik: látomásos és költői szövegű történetben idézi meg Lengyelország sötét oldalát két évvel a második világháború kitörése előtt – a legteljesebb részletességgel, legkegyetlenebb korhűséggel és legmegdöbbentőbb sokoldalúsággal. Egy olyan világot, amelyben nincsenek jók, csak jobbak és még rosszabbak. Főhősei nincsenek is, legfeljebb antihősei, akik azonban sorsuk sötétségével és kiábrándító reménytelenségével mégis a tömeg fölé emelkednek: ki a legtöbbet szenvedett, ki a legbrutálisabb, ki a leggyengébb, ki a leginkább gyűlöletre képes szereplője, ki pedig a legszánandóbb áldozata ennek a regénynek. Az immár idős Mojżesz fél évszázaddal később idézi fel azt a sötét időszakot, amikor az apját meggyilkolták – s amikor az ő sorsa örökre összefonódott Jakub Szapiróval, a zsidó bokszolócsillaggal s az alvilág végrehajtójával, aki nem más, mint Mojżesz apjának gyilkosa: s akinek az alakja a legmegrendítőbb és legbiztosabb pontja az egész történetnek… Sötét és gyönyörű könyv: menekülnél tőle, de lebilincsel.
