Korábban már írtam a sorozat keretén belül egy hasonló könyvhármasról: három történelmi életrajzról. Ezek között szerepelt egy kötet a reformációról, egy forrásokra alapozott történelmi életrajz, s egy több történelmi személyiséget bemutató arcképcsarnok. Érdekes módon erről a posztról ugyanezt lehet elmondani... A bennük szereplő három ajánló szokás szerint zabolátlanul eltérő hosszúságú: miről mennyi jutott eszembe (az elsőről nagyon sok, a harmadikról jóval kevesebb)..

Anthony McCarten: A legsötétebb óra
Így rántott vissza minket Churchill a szakadék széléről
Agave, 2018
Amikor láttam a trailerét, nem tetszett: színpadiasnak és képeskönyv-jellegűnek éreztem. Amikor megnéztem, mégis azonnal győzött: A legsötétebb óra pompás filmnek bizonyult, elképesztően tehetséges szereplőgárdával, máris klasszikus jelenetekkel és tökéletes építkezéssel. Mégis, benne minden és mindenki egyetlen alakítás hátteréül szolgál: Gary Oldman Churchilljéhez. Mégpedig a nagy angol politikus rendkívül visszafogott, fegyelmezett és átgondolt megelevenítéséhez. Bár Churchillnek annyi különös és jellegzetes szokása volt, hogy könnyű volna a manírjai segítségével eljátszani őt, Gary Oldman nagy alázattal és elképesztően finom érzékkel formál hús-vér embert abból a személyből, akit időnként a maga valójában is önmaga karikatúrájának vagy szobrának tűnt. Véleményem szerint ez az alakítás fogja megtartani ezt a filmet az ismertek és elismertek között: nem véletlen, hogy végül két Oscart érdemelt ki, a legjobb maszkét és a legjobb főszereplőjét. Őszintén szólva a maszk nem különösebben hasonlít a valódi Churchillre. Gary Oldman szuggesztív filmalakja viszont máris összekapcsolódott a fejemben a valódi Churchillével - azt hiszem, örökre.

A film eredeti forgatókönyvét Anthony McCarten írta, aki korábban A mindenség elmélete adaptált forgatókönyvével érdemelt ki egy Oscar-jelölést. Mielőtt elkészítette volna a scriptet, kutatója, Rebecca Cronshey segítségével alaposan beledolgozta magát a témába: tanulmányozta a Nemzeti Archívum gyűjteményét, a Churchill Alapítvány kezelte dokumentumokat, a Birminghami Egyetem őrizte Chamberlain-naplókat, a korszak folyóiratait, s több nyomtatott forrást is Lord Halifax naplójától a történelmi életrajzokig. Ebből a munkából született A legsötétebb óra című könyv is, amely meglepő módon nem regény lett, hanem végjegyzetelt, forrásidézetekkel megtűzdelt történelmi szakmunka, amely - kitekintéssel Churchill korábbi pályájára - 1940. május 7-től május 29-ig (június 4-ig) mutatja be részletesen a diplomáciai eseményeket és a belpolitikai csatározásokat. Vagyis azt az időszakot, amely Churchillt azzá a Churchill-lé tette, akire ma is emlékezik a világ.

A legsötétebb óra nagyon jó könyv, és mégis, (szerintem) valahogy mégsem eléggé az. Hogy mitől jó: természetesen a téma különlegességétől. Attól, hogy a magyar olvasóknak is segít felfedezni Winston Churchill nagyságát. Hogy tartalmazza összes nagy beszédét, amely a filmben is elhangzik. Hogy bevezet azokba a nehéz időkbe, amikor olyan nagy problémát jelentett tisztán látni, jól dönteni, s egy idő után kiderült, minderre leginkább egyetlen angol politikus képes csak: a sokak által már rég leírt, folyton kigúnyolt, lelkes alkoholista, mulatságos különc, többszörös politikai kegyvesztett, de hazafias, okos és harcos Churchill. A figyelemfelkeltő filmes borító, a könyv olvasmányos stílusa, s a regényizgalmú eseménysor, amelyet bemutat - mind, mind segíthetnek abban, hogy az olvasók érdeklődni kezdjenek a jó filmek mellett a valódi történelem iránt is.

Csak az a blöff ott ne volna... Merthogy a kötet ígérete a történelem iránt fokozottabban érdeklődők számára, hogy olyan teljességgel egyéni látásmódú, témaválasztású, s néhány felfedezésében is unikális szakkönyvet kapnak, amilyet még sosem olvashattak. Az egyéni látásmód és témaválasztás azt jelenti, a szerző csak annak a néhány májusi napnak az eseményeire koncentrál, amelyek alatt Churchill rövid, mégis idegfeszítő alkudozás után miniszterelnök lett, átmeneti, mégis jelentős habozás után döntött a jövő politikájáról, vagyis arról, hogy Anglia nem adja meg magát, s kitalálta és elősegítette a brit csapatok nagy részének kimentését Dunkirkből. Az unikális felfedezés pedig: hogy Churchill egy ideig fontolgatta, talán érdemes lenne mégis békét kötni Hitlerrel - de végül mégis ellenkezően döntött. Ezek a dolgok adják a mozifilm lényegét, nem csoda tehát, hogy McCarten a könyvében is ezeket írta meg. Mindezzel csak három probléma van.

Az első, hogy az író leginkább Churchill két monumentális életrajzát használta (amelyeket "hivatalosnak" nevez, pedig nem azok, csak jelentősek): Martin Gilbert sokkötetes, nevezetes munkáját és Roy Jenkins magyarul is megjelent, kétkötetes Churchilljét. Ebből vonja le a következtetést: "Churchill 1940 májusában komolyan fontolóra vette a békekötés lehetőségét Hitlerrel, bármilyen végtelenül visszataszítónak is tűnik most már ez a gondolat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lesz népszerű nézet, sőt, szembe fog engem állítani szinte az összes olyan történésszel, elbeszélővel és tudóssal, akik sokkal alaposabban belemerültek ebbe a történelmi korszakba, mint azt magamról állíthatnám." (221.) Íme tehát a hős szerző, a kívülről jött ember, aki leleplezi a valóságot, amelyet a történészek félremagyaráztak. Nekem ez már önmagában is túl bulváros hozzáállás. McCarten valójában pusztán Gilberttel és Jenkinsszel vitázik (akik egyébként nem is egészen ugyanazt mondják), de ezután már "szinte az összes" történész fejére olvassa az álláspontját.

A második probléma azonban nagyobb, hiszen az író odáig megy a könyvben, hogy egy helyütt szinte a szakmai tisztességtelenséggel vádolja meg a történészszakmát, akik eltitkolják a legfontosabb forrásokat az érdeklődők elől: "Ha Halifax nem dokumentálta volna Churchill beleegyezésének felidézését (....), akkor csak Chamberlain naplójának kiadatlan oldalain szerepelne, amelyeket az olvasó a Birminghami Egyetem archívumában találhat meg. Összeesküvés? Churchill hivatalos életrajzírója, Martin Gilbert egyáltalán nem említi azt az eget rengető pillanatot, amikor Winston azt mondta, hogy hálás lenne egy Hitlertől érkező észszerű békeajánlatért." (165-166.) Csakhogy ebben a mondatban azért rejtetten az is benne van, hogy 1. az idézet valójában ki van adva 2. s részletesen ír róla Andrew Roberts is Halifaxról szóló életrajzában! Akkor mégis ki esküszik össze kivel? Ki manipulál adatokkal? Mert a jelek szerint McCarten az, aki úgy állítja be a churchilli megnyilatkozást és értelmezését, mint amit még soha le nem írtak előtte: mint revelációszerű felismerést, amelyhez egy mindenki szeme elől eldugott adat vezette...

És ide kapcsolható a harmadik dolog. Gilbert, Jenkins és Roberts könyvével ugyanis sajnos A legsötétebb óra valódi szakirodalma fel is soroltatott: a szerző más szakkönyveket csak részproblémák tárgyalásánál (India közigazgatása, Churchill ifjúkora, feleségének története stb.) használt, ezen kívül kizárólag Churchill saját műveit és a primer forrásokat (jegyzőkönyvek, naplók) forgatta. Pedig ha eljutott volna John Lukacs, a magyar származású amerikai történész munkásságához, valószínűleg egy kissé átgondoltabban fogalmazza meg fent idézett mondatait. Lukacs ugyanis már 1991-ben kiadta The Duel című kötetét (magyarul: A párviadal, Európa, 1993, 1995, 1998, 2003, 2009), amelynek már az alcíme is mutatja, hogy A legsötétebb óra témaválasztása egyáltalán nem unikális: A nyolcvannapos párbaj Churchill és Hitler között: 1940. május 10. - július 31. Ha még tovább szeretnénk közelíteni, ott van Lukacs másik, 1999-ben megjelent kötete, a Five Days in London, May 1940, vagyis Öt nap Londonban: 1940. május (Európa, 2000), amely az 1940. május 24-től 28-ig tartó eseményeket mutatja be elképesztő részletességgel: vagyis gyakorlatilag pont ugyanazt, amit McCarten. És mennyivel jobban!

Lukacs ugyanazokat a forrásokat használja, csak még több kilóval kiegészíti (a könyv forrás- és szakirodalom-jegyzéke nyolcoldalas, s - leellenőriztem - szerepel benne minden olyan forrás és szakirodalmi mű, amelyet McCarten is használt, és 1999-ben már létezett: beleértve a jegyzőkönyveket, naplókat és újságokat). Maga a könyv regényizgalmú, okos, kiválóan felépített (újraolvastam és furcsállva állapítottam meg, hogy sokkal érdekesebb volt, mint A legsötétebb óra, egyszerűen, mert jobb volt a stílusa, s lenyűgözőbb az általa felhasznált adatok gazdagsága). De ami ennél sokkal fontosabb: kimerítően vesézi mindazokat a problémákat, amelyeken McCarten inkább csak bombasztikusan átsöpör. A megadásról szóló vitát például nemcsak idézi, de sokféle történészi értelmezését is sorra veszi egy hosszú lábjegyzetben (146.). A McCarten által felfedezett, "eltitkolt" idézet pedig a megadásról nemcsak szerepel a Lukacs-könyvben, de szintén hosszasabb magyarázatot is kap (idézet: 118.).

Összefoglalva tehát elmondható, hogy talán jobban jártunk volna, ha McCarten regényt ír a forgatókönyvéből. Egy helyen ugyanis nem bírja ki, s gyorsan rögtönöz egy - így - soha meg nem történt párbeszédet Churchill és Halifax közt. (184.) Ilyet, mint fikciót, még szívesen olvastam volna többet is! És e fikcióban még az sem zavarna, hogy kiderülne belőle, McCarten utálja Lord Halifaxot: a filmnek is ő lett a fontoskodó, kissé érthetetlen főgonosza. De egy történetbe ez belefér. Történelmi munkába viszont már nehezen. Márpedig A legsötétebb óra az akar lenni: egy szűk forrásanyagra épülő, kissé érdektelen kötet, amely kétségbeesetten bizonygatja saját merészségét, de nem rendelkezik elegendő szakmai rátekintéssel. Ehhez hozzáadva még a magyar fordítás ügyetlenségeit (pl. a csapatok kiürítéséről, a megzuhant népszerűségről, a német ajkú területekről, a földet ért haditengerészekről, a Munkáspárt Clement Attlee-jéről és a hol engedékenységinek, hol békéltetőnek, vagy engedékenynek emlegetett megbékélési politikáról), továbbá azt a különös szokást, hogy a szerző a semleges Churchill helyett folyamatosan Winstonnak emlegeti főhősét, nos - a könyv érdekes témaválasztása ellenére sem tűnik igazán maradandónak. Érdemes inkább menni, és olvasni valamit John Lukacstól (igaz, sokkal kevésbé szép csomagolásban)... A film és benne Gary Oldman alakítása azonban - bízom benne - még sok-sok dicsőségre számíthat. Esetleg még ezt a könyvet is elolvassuk miatta, lelkesedésből.

Miklya Luzsányi Mónika
Igaz ember hitből él - Reformációi olvasókönyv a reformáció első évszázadából
Parakletos Könyvesház, 2017
1490: a hétéves Luther Márton diót lop, majd először gondolkozik el a bűnein. 1590: Károli (Károlyi) Gáspár befejezi ajánlását a Vizsolyi Bibliához. Ezzel a két dátummal határolható be ennek a színes, izgalmas, pompás olvasmányt nyújtó kötetnek a világa: erről a két eseményről szól az olvasókönyv első és utolsó története. Ami közöttük található: ötvenhárom további két-ötoldalas kis szöveg, amelyekben olyan neves reformátorok életébe pillanthatunk be, mint Luther Márton, Kálvin János, Ulrich Zwingli vagy Philipp Melanchton. A remek korfestéssel dolgozó apró elbeszélések, történelmi miniatűrök felidézik a reformáció történelmének leghíresebb anekdotáit és legismertebb eseményeit: Luther toronyélményét, Kálvin és Szervét Mihály vitáját, Zwinglit és a zürichi kolbászevést, Melanchtonnak az Asztali beszélgetésekről szerzett epigrammája születését, Katarina Bora szökését a kolostorból, az ifjú Kálvin menekülését Párizsból... Utolsó nagy fejezetében pedig olyan neves magyar történelmi hősök lépnek elénk egy-egy pillanatra, mint Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Sylvester János vagy Bornemissza Péter.
Úgy gondolom, hogy igencsak hiányzott a magyar könyvkínálatból ez a remek kötet. Igaz, alapvetően gyerekeknek szól: 10 éves kortól már ajánlott olvasmány, s nemcsak hittanosoknak, hiszen az okos kronológiai táblázatok, az ötvenöt kis történet utalásai egészen hibátlanul megismertetnek az 1500-as évek európai és magyar históriájával, a hitújítás ügyében buzgólkodó történelmi szereplők egymást keresztező életútjával. De legyen bármilyen ideális első bevezetés is a könyv: én felnőttként is hallatlanul élveztem. Mind a kis novellák kellemes, irodalmi hangvétele, találó stílusa, finom humora, mind az a pontosság, amellyel a szereplők híres szavai, mondásai, levél- és beszédrészletei az eredeti forrásokból, hitelesen kerülnek idézésre a szövegekben, akár a rövid, szórakoztató olvasmányra vágyó felnőtteknek is kedves kötetévé teheti ezt az olvasókönyvet. Az én időmben valahogy így működött Bottyán János Hitünk hősei című munkája - de be kell vallani, ez klasszikus voltától függetlenül részben adatainak elöregedése miatt, részben professzoros stílusával kissé már avult hatást kelthet egy mai tizenévesben. Miklya Luzsányi Mónika történetei (amelyek eredetileg a Reformátusok Lapjában jelentek meg) viszont olyanokat is elérhetnek eredetiségükkel, rövidségükkel és sajátos stílusukkal, akik nem is szándékoztak egyháztörténetről olvasni: ugyanakkor olyan modern szakirodalmi alapokra épülnek, amelyek kiváló segédkönyvvé teszik az olvasókönyvet a korszak iránt érdeklődő fiatal olvasók számára.
Amikor Glenn S. Sunshine A reformáció fotelteológusoknak című kötetéről írtam nemrég, megengedtem magamnak, hogy kissé zúgolódjak azon, milyen kár, hogy a reformáció évfordulója ellenére 2017-ben  nem született olvasmányos magyar reformációtörténet. Ez a kötet azért kissé pótolja a hiányt (még ha a szépirodalom eszközeivel, s elsősorban az ifjúságot szólítja is meg): s szerencsésen elmondható róla, hogy alapvetően modern ökumenikus szellemű (bár ha unitárius lennék, talán nem mondanám ezt). Azonkívül óriási eredménye, hogy kellő helyet és időt biztosít a korszak női szereplőinek. Nemcsak a reformátorok feleségei és nőrokonai (Luther és Kálvin felesége, Kálvin húga, Melanchton lánya) lépnek elénk a könyvben: megismerhetjük a hitújítás iránt érdeklődő Habsburg Mária királynét, s Török Bálint erős akaratú evangélikus feleségét, Pemfflinger Katát is.

Dieter Wunderlich 
Hálózati kapcsolatok a XVIII. században - Nagy Frigyes, Mária Terézia, Nagy Katalin
Királyi Házak, Gabo, 2015
Őszintén szólva kicsit megdöbbentem, amikor végre nagy nehezen sikerült beszereznem ezt a könyvet: a megjelenésével ugyanis csak idén találkoztam, márpedig kézbe véve kiderült, hogy elvileg már 2015-ben megjelent... Mindegy, ennek valójában nincs igazi jelentősége: sokkal fontosabb, hogy a német író történelmi kötete remek szórakozásnak bizonyult. Érdekfeszítő részletességgel vezetett be a három nagy felvilágosult abszolutista uralkodó életébe, összehasonlította uralkodói eszményüket, intézkedéseiket, céljaikat, sikereiket és kudarcaikat, s természetesen elmesélte magánéletük, neveltetésük, házasságaik történetét is.
Az egyetlen, ami talán kissé félrepozicionálta szememben a kötetet, a magyar cím (Hálózati kapcsolatok) és az, amit egy külföldi kritikában olvastam: miszerint a pszichológus szerző, aki "több évtizede egy nagy, nemzetközi vállalat vezetőségében dolgozik" (lásd fül) valóban hálózati kapcsolatokat elemez, akár a vállalati, akár egyéb pszichológiai tudását s tapasztalatát felhasználva a könyvben. Ez egyáltalán nincs így. Egyszerűen egy csevegő hangú, nagyon népszerűen, ugyanakkor jó érzékkel megírt történelemkönyvet kapunk a három nagy uralkodó életéről és tetteiről, amely afféle hobbiból és a vonatkozó szakirodalom gondos tanulmányozása után készülhetett el: pszichológiai elemzésnek vagy nézőpontnak ugyanakkor nyoma sincsen benne. Tudom, közhelyes, de én a Vernetzte Karrierent biztosan Párhuzamos életrajzoknak fordítottam volna (Plutarkhosz után szabadon) - véleményem szerint ez jobban kifejezi, milyen is a kötet, mint a jelenlegi magyar cím.
Ettől függetlenül a borzalmas minőségű, de érdekes képekkel, leszármazási táblákkal, irodalomjegyzékkel, hivatkozásokkal kísért, s rövid fejezeteivel kifejezetten könnyed olvasmányt biztosító könyvet csak ajánlani tudom minden érdeklődőnek.

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor 
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor