Ita, a rézhercegnő. Egy évszázadok óta halott nő éneke. Ixtlil Végzete és egy vak látnok. Az alruna-szűz, a tengerek viking boszorkánya. A Pokol Hercegnője és a Vörös Vadon. Egy jégkorszaki harcos gyűlölete a távoli jelenben, kígyóba, kutyába, kísértetbe inkarnálódva. Idő és Tér legyőzése egy szerelem kedvéért. Providence Kr. u. 2000-ben. Azatoth és Nyarlathotep... Távoli tájak, hatalmas hősök, nemes nők. Ádáz gyűlölet, megtörhetetlen átkok, tántoríthatatlan felfedezők....

Három könyv visszafogott, szürkés-kékes borítóban, amelyeket egy letűnt világ magazincímlapjai ékesítenek. Nyolc elbeszélés (s egy kötetnyi vers), közülük a legtöbbet még sosem olvashattuk magyarul. Röviden összefoglalva ilyen az Attraktor Kiadó által 2017-ben indított A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat második, harmadik és negyedik kötete, A zafír szirén és a boszorkányok történetei, A rézhercegnő és a holtak könnyei és Az ősi út és a hírnök versei.

Annak idején a blogon is hírt adtam róla, amikor elindult ez a különleges, új könyvsorozat, A fantasztikus irodalom klasszikusai, amelynek jó esélye van rá, hogy a MesterMűvekhez hasonlóvá váljon. Minden kötete olyan szerzőket és történeteket ismertet meg a magyar olvasókkal a science fiction és a fantasy (h)őskorából, amelyek a maguk műfajában igazi klasszikusok, megismerésükkel többek leszünk, sőt, rajongóvá válhatunk, s amelyeket nagyon meg lehet szeretni. Ám amelyeknek korábban esélyük sem volt, hogy eljussanak egy hazai olvasó kezébe, hiszen törékeny újságlapokon lapultak, sokszor elfeledve, olyan pulp-magazinokban, mint a Weird Tales, a The Argosy, a The All-Story Weekly vagy az Astounding Stories.

A sorozat Robert E. Howard pompás elbeszéléseivel indult: a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka pompás bejelentkező kötet volt, olyan klasszikus elbeszélésekkel, mint a Texas ege alá horrort idéző Rémület a halomból, a pompás, misztikus-reinkarnációs A gyűrű kísértete, vagy a Rohatini Vörös Szonját bemutató, majdnem kisregény terjedelmű, a kötetnek címet adó A keselyű árnyéka.

Azonban nem különben kiváló a folytatás sem! A vége felől kezdve: bízom benne, sok rajongó kapta fel a fejét rá, hogy Az ősi útban több mint harminc verset vehet kézbe Howard Phillips Lovecrafttól. Kiss Sándor négy ciklust alakított ki a kötetben, amelyek közül az első és a negyedik a legtekintélyesebb. A Versek a mítoszból olyan klasszikusokat tartalmaz, mint a Nyarlhotep, A hírnök vagy A Vének világítótornya, s pátosz- és titokteljes művekkel idézi meg az író kidolgozta ősi világot és borzongató magánmitológiát. A Harcban a jelennel ezzel szemben Lovecraft tíz, a jelenre koncentráló, illetve a jövőt kutató, nem egyszer disztópikus versét állítja egymás mellé A hangtól Az elveszett Új-Angliáig. A két köztes, rövid ciklusban antikos és a Poe-féle világra reflektáló költeményeket találhatunk. A kötetben magyarul is megelevenednek az olyan klasszikus sorok, mint "s az őrült igazság lángként nyelt el nyomban!", "Az Ő hírnöke vagyok!", "a boldog Feledés várjon", vagy "A nagy Pán halott!". (1) Átfogó és izgalmas képet kaphatunk az új-angliai remete költészetéről. Persze nem biztos, hogy mindenkinek minden fordítás egyformán tetszeni fog: a kötet azonban kétnyelvű kiadás. Így tulajdonképpen két könyvet tartalmaz: Kiss Sándor izgalmas magyar változatait, s egy angol nyelvű Lovecraft-válogatást, amely szintén nagy örömet okozhat az író kedvelőinek, s feltétlenül érdemes feltenni a könyvespolcra.

A sorozat harmadik kötete álomszép borítót kaphatott, köszönhetően annak, hogy 1913-ban, amikor a benne szereplő A rézhercegnő először az olvasók elé került, a The All-Story Magazine is gyönyörű borítófestménnyel jelent meg, amely a történetet illusztrálta. Ezzel a könyvvel a fantasztikus irodalom iránt érdeklődők messzebbre utazhatnak vissza az időben, mint Az ősi úttal és a Vörös Szonjával tehették. A könyvben szereplő három írás - két misztikus novella és a címadó kisregény - szerzője ugyanis, Perley Poore Sheehan (1875-1943), már az ezerkilencszázas évek legelejétől publikált kalandos és fantasztikus történeteket. A rézhercegnőbe bekerült valamennyi írása az első világháború előtt-alatt keletkezett, vagyis még a klasszikusnak tartott pulp-korszak hajnalán: a Monsieur De Guise című novella 1911-es, a Louis Marcel megkésett könnyei pedig 1915-ben jelent meg a még 1889-ben alapított, s csak 1929-ig fennálló Munsey's Magazine-ban. Az író mintegy húsz némafilm-forgatókönyv és színdarab szerzője volt, s életében tucatnál is több regénye jelent meg, novellái és hosszabb elbeszélései azonban a második ezredfordulóig a régi újságok hasábjain várták, hogy felmerüljenek a feledésből. Nagyon időszerű tehát magyarul is kiadni tőle egy válogatást: amelyből egyébként A rézhercegnő még 1918-ban Magyarországon is megjelent, ezúttal azonban modern, javított szövegváltozattal került kötetbe. Nem tudom, az író minden művében így tett-e, vagy a válogató állított egymás mellé hasonló zsánerű elbeszéléseket, de ez a kötet erősen európaias-franciás: ez nyilván már önmagában is elképesztően egzotikus lehetett a korabeli amerikai olvasóknak. Ehhez hozzátéve, hogy találunk benne orosz emigránsokat, perui múmiát, titokzatos múzeumot, gátlástalan titkosrendőrt, ifjú orvost, ősi korok vadságát, kísérleteket a villamossággal, s egy alapvetően frankensteini, mégis Pygmalion-szerű szerelmet - tényleg érdemes elolvasni.

Az igazi meglepetést azonban a második kötet okozta - a, valljuk be, teljességgel kiejthetetlen nevű és talán csak a műfaj legavatottabb búvárai számára nem tökéletesen ismeretlen - Nictzin Dyalhis (1873-1942) öt elbeszélésével. Annyira, de annyira tetszett, hogy néhány hónapon belül újraolvastam, s most, hogy írok róla, úgy érzem, már megint kedvem kerekedik a címadó novellához... A magyar kötetben egy elképesztően színes fantáziájú, lebilincselően író, s a legváltozatosabb témákat feldolgozó szerző mutatkozott be: csak bízni tudok benne, hogy ennek a válogatásnak lesz még folytatása is. Az íróról egyébként semmit sem tudni azon kívül, amit elárult magáról az olvasóinak: például, hogy kémikusként dolgozik, s fiatal korában elveszítette az egyik szemét. A róla fennmaradt dokumentumokban több születési dátuma és helye is szerepel, s még mindig vannak, akik azt gondolják, neve minden kétely ellenére álnév volt, életrajza pedig, amit megosztott az érdeklődőkkel, csak annyira hiteles, mint mondjuk a magyar Kondor Vilmosé.

Bárki is volt azonban valójában, 1925-től kezdve elképesztő népszerűségre tett szert a pulp-irodalom rajongói körében: ekkor jelent ugyanis meg a Weird Talesben a Midőn a Zöld Csillag elhalványult című, a sci-fi és a fantasztikus történet határán mozgó elbeszélése, amelyet A zafír szirénben is megtalálhatunk magyarra fordítva. A novellát az olvasók megszavazták az adott szám legjobb írásának és 1925 legjobb írásának, továbbá beválasztották a magazin fennállása alatt megjelent legjobb elbeszélések közé is, az előkelő ötödik helyen. (2) Innentől már nem volt megállás: Dyalhis további hét írást adott el a Weird Talesnek: köztük volt A vörös boszorkány, A zafír szirén, A tengeri boszorkány és az Atlantan szíve is, amelyeket szintén megtalálhatunk a magyar kötetben. Nyolc novella persze nem tűnik soknak (Robert E. Howardnak például 54, Lovecraftnak 53, Clark Ashton Smithnek pedig 63 írása került be a magazinba annak fennállása alatt), de Dyalhis egész életében mindösszesen csak tizenhárom elbeszélést publikált: ezzel összevetve elmondható, hogy "életművének java" a Weird Talesben jelent meg. Dyalhis a kevés történet ellenére az olvasók körében szinte elképesztő népszerűségre tett szert: a különféle szavazásokon rendre megelőzött ma is kultikus hírű írókat...  A zafír szirén és A tengeri boszorkány is az adott szám legjobb története lett a szavazatok alapján (A vörös boszorkány pedig másodikként végzett Lovecraft A kriptábanja mögött), a "minden idők legjobb Weird Tales-írásai" már említett huszonötös listájára pedig a Midőn a Zöld Csillag elhalványult mellett felkerült A tengeri boszorkány és Dyalhis második Weird Tales-publikációja, a The Eternal Conflict is. A nyolc novellából öt (a Midőn a Zöld Csillag elhalványult, a The Dark Lore, A vörös boszorkány, A zafír szirén és A tengeri boszorkány) külön megbecsülésképpen saját címlapképet is kiérdemelt, amire például Lovecraftnak számtalan pompás írása ellenére jócskán kellett várakoznia. (3)

Mindezekből szerintem két következtetés biztosan levonható:  ezek közül az első, hogy a Kiss Sándor fordította és összeállította válogatás méltó bemutatása a szerzőnek magyar nyelven, hiszen a legsikeresebb, legnépszerűbb, a Weird Tales által is legtöbbre tartott elbeszéléseinek gyűjteménye. (4) A másik pedig egyértelmű: az, hogy bár Lovecraft és Howard, mint igazi zsenik, más a kilencvenes évektől nevet szereztek a magyar olvasók körében is, ez nem jelenti azt, hogy más szerzőket nem lehet nagyon megkedvelni a Weird Tales gárdájából. Bízom benne, minél többen felfedezik maguknak (a kiejthetetlen nevű) Nictzin Dyalhist (és ehhez még volt egy középső neve is: Wilstone...): s a rajongójává szegődnek. A novellái ugyanis számos olyan téma alapos és eredeti kidolgozását tartalmazzák, amit más szerzőknél annyira kedvelni szoktunk: reinkarnációs utazás, prehisztorikus szerelem, afrikai átkok, mágia és örök élet összefonódása, síron túli bosszú, vikingek, harcosok, papnők, ősi kultuszok története. Mégis igazán egyéni hangúak: én őszintén izgultam az első olvasásokkor az egyes szereplőkért, s a cselekmény fordulatai is meg tudtak lepni. Talán a címadó A zafír szirén volt a legélvezetesebb, amely - bennem kissé az Istár hajóját vagy Az örökkévaló bajnokot felidézve - egy ébredéssel kezdődik: a nyomorgó, öngyilkosságot tervező hős váratlanul átkerül egy rejtelmes világba, amelyben állítólag ő Karan, Octolan királya, a Krizolit Trón ura. Ám az is azonnal kiderül, hogy életét halálos veszély fenyegeti, trónja megdőlőben, országa elveszőben van, s csak egyetlen hűséges testőrére számíthat, ha meg akarja törni az őt sújtó mágiát - na meg a jó Kotóra, az állítólag gyermeki elméjű félvérre, egy elementár és egy titokzatos nő gyermekére, aki rögvest a második kedvenc szereplőmmé vált. A történetben van kaland, varázslat és harc is elég, de a főhős mindvégig érdekes marad, mivel egyszerűen nem emlékszik a múltjára, ezért miközben hőstetteket hajt végre, folyamatosan emlékezni próbál: s épp attól válik igazán izgalmassá a történet, ami végül kiderül mindarról, amit elfelejtett. (5)

De legalább ennyire tetszett A tengeri boszorkány, amelyet sokan  a szerző legérettebb írásának tartanak, vagy a nagyon költői és szomorkás Atlantan szíve, amelyben minden relatívvá válik a szépségtől a bölcsességen át a hősiességig. Épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom A zafír szirént. Nictzin Dyalhis novellái feltétlenül megérik a felfedezést! S egyben persze az Attraktor Kiadó sorozata is!

Jegyzetek
(1) "And the mad truth devoured me like a flame!" (A hírnök, 14-15.), "I am His Messenger" (Azathoth, 32-33.) "waiting Sweet Oblivion" (Kétségbeesés, 66-69.) "Mighty Pan is dead!" (A hang, 104-109.)
(2) A szavazás az 1924. november és az 1940. január között megjelent klasszikus számok tartalmáról folyt: ezeket szerkesztette Farnsworth Wright. Ebben az időszakban volt az egyébként 1923-ban indított, s 1954-ig fennálló újság megbízhatóan és kihagyás nélkül havilap.
(3) Az Attraktor könyveinek képei mellett ezek a címlapok szerepelnek a bejegyzésben: A tengeri boszorkány 1937. decemberi, A zafír szirén 1934. februári, A vörös boszorkány 1932. áprilisi és a Midőn a Zöld Csillag elhalványult 1925. áprilisi Weird Tales-borítója, továbbá az 1927. októberi The Dark Lore-címlapkép.

Talán egyszer majd ez az írás is megjelenik

(4) Másfelől nagyon örülnék egy második Dyalhis-kötetnek, amiben esetleg elolvashatóvá válna a The Dark Lore, amely szintén címlapképet kapott, az olvasók által legjobb-listára kiemelt The Eternal Conflict, vagy a sokak által ma is nagyra tartott The Oath of Hul Jok is: ha esetleg a kiadó tervez ilyesmit, egyáltalán nem baj, hogy hagyott abba is nagyágyúnak nevezhető történeteket.
(5) Ez a novella elég különös, mert eredeti címe The Sapphire Goddess, a The Sapphire Sirent csak 1951-ben kapta, amikor, sajnos átdolgozva, ismét kiadták. Ennek a lapnak is látható a borítóképe a bejegyzésben: de még csak nem is versenyezhet szépségben és sejtelmességben Margaret Brundage fenti, eredeti címképével. Nem tudom, hogy a szöveg melyik változatából készült a magyar fordítás, de lábjegyzetben az eredeti, Weird Tales-es megjelenést adja meg forrásként. Egyébként annak, hogy a szó szirén vagy istennő, a sztori szempontjából semmi jelentősége, mivel a Zafír Szirén valójában egyiknek sem nevezhető, hiszen egyszerűen egy bájos szobor a novellában: "nem tűnik többnek egy gyönyörű, meztelen nőt ábrázoló, fele életnagyságú szobornál, anyaga azonban roppant értékes, ugyanis egyetlen, hibátlan zafírból faragták ki" - legalábbis ezt mondja róla Agnor Halit, a varázsló. (57.) A többit el kell olvasni!

Linkek
Kull királytól Vörös Szonjáig - Fantasztikus irodalom itt és ott
Ponyva a javából - Robert E. Howard: Vörös Szonja
A fantasztikus irodalom klasszikusai sorozat az Attraktor Kiadónál