2018. augusztus 11., szombat
Nagyon eredeti vagyok: ezt a különírást ugyanis egyszer már elsütöttem 2014-ben. De már akkor is tetszett. Az ebbe a posztba került három könyv ugyanis vitathatatlanul igazi szépirodalom: de én valamiért kifejezetten szépnek is találtam.
Matěj Hořava: Pálinka
Typotex Világirodalom, Typotex, 2018
Fordította: Pet'ovská Flóra
A Pálinka annyira jó olvasmány, hogy 2018-ban ez lett a Könyvfesztivál könyve számomra. Írni róla viszont nehezemre esik. A Prózák a Bánátból alcímet kapott szöveggyűjtemény (mert sem regénynek, sem elbeszéléskötetnek nem merném nevezni, ha a szavakat hagyományos értelmükben használjuk) enigmatikus, költői és elképesztően hangulatos kötet. Viszont nehéz róla bármit is megfogalmazni: mert amint kimondom, máris hamisnak érzem az állításokat.
Ilyen tételmondat lehetne, hogy a cseh író mindennél kézzelfoghatóbban, mégis tünéke-nyebben fogalmazza meg benne, milyen közép-európainak lenni, s egyáltalán periférikusnak érezni magunkat a világban, vagy kívülállónak a saját életünkben. Arra a történetszövedékre, amely a Pálinka darabjait összetartja (hogy egy cseh fiatalember, egy Morvaországból érkezett tanár keresi a helyét Romániában, a Bánátban, ahol egyébként jelentős cseh közösség él(t)) látszólag még egy novellát sem lehetne alapozni, de Matěj Hořava könyvének nincs is szüksége szüzsére. A rövid, két-tízoldalas prózák mindenféle hangulatok, nosztalgiák, félelmek, emlékek, beszélgetések és elhallgatások szavakká formálásai, amelyekhez a narrátor személye és háttértörténete néha szinte csak ürügyül szolgál. Bárki, aki volt már bármilyen értelemben kitaszított, magányos, vagy önkereső, azonnal át tudja élni a szövegek érzelmeit. S bárki, aki egy percre is elfogadta a kötet alaphangját, már nem tud többé szabadulni a szuggesztív, önmagába fogadó, hol prózaversesen áradó, hol monumentális körmondattá szerveződő, olykor szaggatottan ziháló, máskor diadalmasan éneklő, új és új asszociációs körökbe vonó és el nem engedő szövegektől. A Pálinka bevezet a Bánát, Csehország és Közép-Európa közelmúltjába, eláraszt érzelmekkel és elbűvöl rafinált szövegszerkesztési játékaival. Mindehhez: hinné valaki, hogy a könyv első megjelent munkája egy cseh szerzőnek, aki álnéven ír, jelenleg Grúziában él, hazájában sosem ad interjúkat, s azt állítja, kis híján megszabadult könyve szövegeitől, olyan rossznak tartotta őket?
A Typotex ismét minden szempontból különleges könyvet választott világirodalmi sorozatába, Pet'ovská Flóra jóvoltából pedig ismét újraszületett egy nagyon szép könyv magyar nyelven. (A fordítónőnek a blogját is nagyon szeretem, hiszen benne közel enged egy valódi műfordítóhoz, kedvenc ételeihez, éppen fordított könyveihez, s közben továbbra sem értem, hogy fordíthat valaki ennyire jól...) Összefoglalva: engem teljesen elbűvölt a Pálinka, de mint mondtam, igazából nem tudom megfogalmazni, miért olyan csodálatos élmény megismerni. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki megítélje, igazam van-e, el kell olvasnia a könyvet!
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk
Typotex Világirodalom, Typotex, 2018
Fordította: Patat Bence
Nem vagyok férfi. Nem múltam még negyven. És nem Izlandon élek. Ennek ellenére a regényt befejezve kissé úgy éreztem, én vagyok Ari, a főszereplő. Ám ez a különleges családregény sokkal többet jelentett számomra, mint a tökéletes azonosulást.
Jón Kalman Stefánsson vitathatatlanul elismert kortárs szerző. 1988 óta publikál verset és prózát, három ízben jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, több mint tíz nyelvre fordították le a műveit. A halaknak nincs lábukban azonban olyasmit művel, ami szerintem kortárs szerzőtől is ritka: szembemegy az összes trenddel és elvárással, így ad az olvasók kezébe összetéveszthetetlenül egyéni és különleges regényt. A monumentális családregény nem hangoskodik, nem akar lenyűgözni, nem siet, és nem kísérel meg olcsó trükkökkel megfogni és "beszippantani" az első lapokon. Türelmesen, alázatosan, a saját tempójában épül fel, s minden belekezdőt arra kényszerít, hogy lelassuljon, odafigyeljen, kiélezze az érzékeit, együtt hullámozzon a tengerrel és a szöveggel - így jutunk azután egészen közel a mai Izlandhoz és az egyszer volthoz. A könyvben leheletfinom, érzékeny megfigyelések, költői szépségű jelenetek, nagyívű, szinte patetikus természetleírások és földhöz ragadtan realista vagy anekdotikus pillanatok váltakoznak egymással. Összességében meglepő és meghökkentő a cselekmény, de sokkal inkább emlékszem majd a könyvre azért, mert annyira sajátos hangja és hangulata volt.
A Typotex világirodalmi sorozatának újabb darabjáról sok szó esett a tavasszal az interneten is, remélem, sokan elolvassák. De legjobban annak örültem, amikor egy számomra fontos olvasó választotta ki magának. És még csak nem is én ajánlottam neki...
Francesco Petrarca: Liber sine nomine - Cím nélküli könyv
Antikvitás és reneszánsz könyvek, Lazi, 2018
Fordította: Ertl Péter
Az év elején vallottam színt: mennyire megszerettem Francesco Petrarca műveit, s íme, máris megjelent egy újabb, magyarul eddig még teljesen ismeretlen kötet!
1345-ben Petrarca Veronába költözött, s a káptalan könyvtárában számos ókori római episztolát fedezett fel, amelyek addig ismeretlenek voltak a reneszánsz tudós elméi előtt: köztük több Cicero-művet. Ez adta az ötletet, hogy saját levelezését is összegyűjtse, elrendezze témák és formák szerint és előkészítse kiadásra. Ezen a hatalmas munkán azután szó szerint haláláig dolgozott, ám 1359-61 között tizenkilenc episztolát külön sorba állított és elkülönített: s elnevezte Liber sine nominénak. Hogy a cím mit is jelenthet, sokan, sokféleképpen próbálták megadni, volt, aki címzett nélküli leveleknek vagy cím nélküli könyvnek, címzettek neve nélküli könyvnek értelmezte a szatirikus hangú gyűjtemény latin titulusát. A jelen kötet fordítója, Ertl Péter azonban mást javasol, s javaslatát a külföld is elfogadta már: a Cím nélküli könyvet, amely egyrészt sajátos műfaji kísérletet ígér, afféle ál-leveleket, amelyekben a költő saját kora visszásságairól és furcsaságairól mondja el a véleményét szellemesen és hatásosan. Másrészt hangsúlyozza, hogy egy utalásokban, intertextusokban és allúziókban gazdag, káprázatosan retorikus szöveget vehet kezébe az olvasó, egy igazi, reneszánsz művet.
A kiadás a szakmának is szól, lábjegyzetekkel, kísérőtanulmánnyal, s kétnyelvű oldalpárokkal. Mivel sajnos olaszul nem tudok, én csak fordításban élvezhettem a cím nélküli bölcselkedést: de nagyon élveztem. Legalább olyan szép volt és titokzatos, mint a könyv magyar borítója...
Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor
Hármaskönyv 10. - Történelmi arcképek háromszor
Hármaskönyv 11. - Nők és világirodalom háromszor
Hármaskönyv 12. - Kádár János és kora háromszor
Hármaskönyv 13. - Három folytatásról röviden
Hármaskönyv 14. - Írek, skótok, angolok - és mind klasszikusok
Typotex Világirodalom, Typotex, 2018
Fordította: Pet'ovská Flóra
A Pálinka annyira jó olvasmány, hogy 2018-ban ez lett a Könyvfesztivál könyve számomra. Írni róla viszont nehezemre esik. A Prózák a Bánátból alcímet kapott szöveggyűjtemény (mert sem regénynek, sem elbeszéléskötetnek nem merném nevezni, ha a szavakat hagyományos értelmükben használjuk) enigmatikus, költői és elképesztően hangulatos kötet. Viszont nehéz róla bármit is megfogalmazni: mert amint kimondom, máris hamisnak érzem az állításokat.
Ilyen tételmondat lehetne, hogy a cseh író mindennél kézzelfoghatóbban, mégis tünéke-nyebben fogalmazza meg benne, milyen közép-európainak lenni, s egyáltalán periférikusnak érezni magunkat a világban, vagy kívülállónak a saját életünkben. Arra a történetszövedékre, amely a Pálinka darabjait összetartja (hogy egy cseh fiatalember, egy Morvaországból érkezett tanár keresi a helyét Romániában, a Bánátban, ahol egyébként jelentős cseh közösség él(t)) látszólag még egy novellát sem lehetne alapozni, de Matěj Hořava könyvének nincs is szüksége szüzsére. A rövid, két-tízoldalas prózák mindenféle hangulatok, nosztalgiák, félelmek, emlékek, beszélgetések és elhallgatások szavakká formálásai, amelyekhez a narrátor személye és háttértörténete néha szinte csak ürügyül szolgál. Bárki, aki volt már bármilyen értelemben kitaszított, magányos, vagy önkereső, azonnal át tudja élni a szövegek érzelmeit. S bárki, aki egy percre is elfogadta a kötet alaphangját, már nem tud többé szabadulni a szuggesztív, önmagába fogadó, hol prózaversesen áradó, hol monumentális körmondattá szerveződő, olykor szaggatottan ziháló, máskor diadalmasan éneklő, új és új asszociációs körökbe vonó és el nem engedő szövegektől. A Pálinka bevezet a Bánát, Csehország és Közép-Európa közelmúltjába, eláraszt érzelmekkel és elbűvöl rafinált szövegszerkesztési játékaival. Mindehhez: hinné valaki, hogy a könyv első megjelent munkája egy cseh szerzőnek, aki álnéven ír, jelenleg Grúziában él, hazájában sosem ad interjúkat, s azt állítja, kis híján megszabadult könyve szövegeitől, olyan rossznak tartotta őket?
A Typotex ismét minden szempontból különleges könyvet választott világirodalmi sorozatába, Pet'ovská Flóra jóvoltából pedig ismét újraszületett egy nagyon szép könyv magyar nyelven. (A fordítónőnek a blogját is nagyon szeretem, hiszen benne közel enged egy valódi műfordítóhoz, kedvenc ételeihez, éppen fordított könyveihez, s közben továbbra sem értem, hogy fordíthat valaki ennyire jól...) Összefoglalva: engem teljesen elbűvölt a Pálinka, de mint mondtam, igazából nem tudom megfogalmazni, miért olyan csodálatos élmény megismerni. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki megítélje, igazam van-e, el kell olvasnia a könyvet!
Typotex Világirodalom, Typotex, 2018
Fordította: Patat Bence
Nem vagyok férfi. Nem múltam még negyven. És nem Izlandon élek. Ennek ellenére a regényt befejezve kissé úgy éreztem, én vagyok Ari, a főszereplő. Ám ez a különleges családregény sokkal többet jelentett számomra, mint a tökéletes azonosulást.
Jón Kalman Stefánsson vitathatatlanul elismert kortárs szerző. 1988 óta publikál verset és prózát, három ízben jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, több mint tíz nyelvre fordították le a műveit. A halaknak nincs lábukban azonban olyasmit művel, ami szerintem kortárs szerzőtől is ritka: szembemegy az összes trenddel és elvárással, így ad az olvasók kezébe összetéveszthetetlenül egyéni és különleges regényt. A monumentális családregény nem hangoskodik, nem akar lenyűgözni, nem siet, és nem kísérel meg olcsó trükkökkel megfogni és "beszippantani" az első lapokon. Türelmesen, alázatosan, a saját tempójában épül fel, s minden belekezdőt arra kényszerít, hogy lelassuljon, odafigyeljen, kiélezze az érzékeit, együtt hullámozzon a tengerrel és a szöveggel - így jutunk azután egészen közel a mai Izlandhoz és az egyszer volthoz. A könyvben leheletfinom, érzékeny megfigyelések, költői szépségű jelenetek, nagyívű, szinte patetikus természetleírások és földhöz ragadtan realista vagy anekdotikus pillanatok váltakoznak egymással. Összességében meglepő és meghökkentő a cselekmény, de sokkal inkább emlékszem majd a könyvre azért, mert annyira sajátos hangja és hangulata volt.
A Typotex világirodalmi sorozatának újabb darabjáról sok szó esett a tavasszal az interneten is, remélem, sokan elolvassák. De legjobban annak örültem, amikor egy számomra fontos olvasó választotta ki magának. És még csak nem is én ajánlottam neki...
Antikvitás és reneszánsz könyvek, Lazi, 2018
Fordította: Ertl Péter
Az év elején vallottam színt: mennyire megszerettem Francesco Petrarca műveit, s íme, máris megjelent egy újabb, magyarul eddig még teljesen ismeretlen kötet!
1345-ben Petrarca Veronába költözött, s a káptalan könyvtárában számos ókori római episztolát fedezett fel, amelyek addig ismeretlenek voltak a reneszánsz tudós elméi előtt: köztük több Cicero-művet. Ez adta az ötletet, hogy saját levelezését is összegyűjtse, elrendezze témák és formák szerint és előkészítse kiadásra. Ezen a hatalmas munkán azután szó szerint haláláig dolgozott, ám 1359-61 között tizenkilenc episztolát külön sorba állított és elkülönített: s elnevezte Liber sine nominénak. Hogy a cím mit is jelenthet, sokan, sokféleképpen próbálták megadni, volt, aki címzett nélküli leveleknek vagy cím nélküli könyvnek, címzettek neve nélküli könyvnek értelmezte a szatirikus hangú gyűjtemény latin titulusát. A jelen kötet fordítója, Ertl Péter azonban mást javasol, s javaslatát a külföld is elfogadta már: a Cím nélküli könyvet, amely egyrészt sajátos műfaji kísérletet ígér, afféle ál-leveleket, amelyekben a költő saját kora visszásságairól és furcsaságairól mondja el a véleményét szellemesen és hatásosan. Másrészt hangsúlyozza, hogy egy utalásokban, intertextusokban és allúziókban gazdag, káprázatosan retorikus szöveget vehet kezébe az olvasó, egy igazi, reneszánsz művet.
A kiadás a szakmának is szól, lábjegyzetekkel, kísérőtanulmánnyal, s kétnyelvű oldalpárokkal. Mivel sajnos olaszul nem tudok, én csak fordításban élvezhettem a cím nélküli bölcselkedést: de nagyon élveztem. Legalább olyan szép volt és titokzatos, mint a könyv magyar borítója...
Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor
Hármaskönyv 10. - Történelmi arcképek háromszor
Hármaskönyv 11. - Nők és világirodalom háromszor
Hármaskönyv 12. - Kádár János és kora háromszor
Hármaskönyv 13. - Három folytatásról röviden
Hármaskönyv 14. - Írek, skótok, angolok - és mind klasszikusok
