Erről a könyvről már igen régen szerettem volna posztolni, csak nem tudtam okosan eldönteni magamban, hogy pontosan mit is írjak... Ahhoz ugyanis kevés vagyok, hogy részletesen és értelmesen bemutassam, milyen pompás ez a gyűjtemény: a Napkút Kiadó Világszirmok sorozatának első, és véleményem szerint legjobb kötete. A Szőrös pisztráng címet kapott könyv ugyanis izlandi regéket és mondákat tartalmaz Szabó Pál Barna fordításában. Ha azonban elolvassuk, valami sokkal izgalmasabbat kapunk, mint válogatást az izlandi nép kultúrájának javából. Számomra például ez a könyv sokat megértetett az izlandi skandináv krimik világlátásából, helyenként elképesztően szuggesztív babonahangulat áradt belőle, máskor meg szinte előttem hullámzott a tenger, azokkal a valószerűtlenül kékes és fehéres habtaréjokkal a hátán, ahogyan csak Izland partjairól látható. Mindez - a könyvnek köszönhetően.

A Szőrös pisztráng szövegei az impresszum szerint egy 1972-75 között készült izlandi népmesegyűjteményből valók (Íslenskar þjóðsögur), amely "Jón Björnsson 1901-es kiadása alapján, Jón Árnasson és munkatársai 1862-es gyűjtéséből" készült. Azt nem tudom, miként válogatta össze a fordító a könyv anyagát, de lévén kiváló, Izlandon élő zenész, aki szabadidejében készítette el a magyar kötetet, biztos, hogy csupa olyan regét és mondát választott ki, amely képes megragadni egy az izlandi kultúra tájain csak vendégeskedő olvasó figyelmét is. Ezek a történetek sötétek, kegyetlenek, sokszor első látszatra logikátlanok is, ugyanakkor hihetetlenül izgalmasak és: teljesen mások, mint a nyugat-európai nagy népektől megszokott rege- és mondakincs darabjai.


Először is rövidek, másrészt meglepő témájúak: a kötet első felében (Segítők és fenevadak: Állatok dolgai) főleg állatmesék, állatot szerepeltető regék, állatokkal kapcsolatos hiedelmek és babonák szerepelnek, huszonöt, míg a második rész (Árnyak és kísértetek: Szellemhistóriák) bemutat néhányat az izlandi néphit szörnyei és gonosz lelkei közül, illetve eredetlegendákat és kísértettörténeteket tartalmaz, összesen huszonkettőt. Nem egészen száz oldalra tehát majdnem félszáz elbeszélés esik: közülük is némelyik mindössze fél oldalas.


A második furcsaság, hogy a mondák között hiába keresnénk olyat, amely Siegfriedhez, Attilához vagy Szent Lászlóhoz hasonló hősökről szól. Ami logikus: az izlandiaknak számos pompás, hősi sagájuk maradt fenn gondos leírásban az első ezredforduló környékéről (pl. a Völsunga saga, az Egils saga, a Njáls saga, a Hrafnkels saga, a Gísla saga, a Bandamanna saga, Vörös Eirík története, Próza-Edda). Többet közülük magyar fordításban is elolvashatunk: telve vannak hétköznapi izlandi emberekkel és nem mindennapi izlandi héroszokkal, ahogyan az a mondákhoz illik. Ezek a művek mégis olyan olvasmányosak, mint a legjobb regények. Mellettük semmi kedvem nem volna lebutított prózamesketéket olvasni Kopasz Grím-fia Egilről vagy a Völsungokról: s azt sem hiszem, hogy a 19. századi izlandiak annyit regéltek volna róluk, mint a 19. századi székelyek Csaba királyfiról.


Nem: ennek a könyvnek az alapján úgy tűnik, az izlandi folklór egészen másból állt: az embereket olyan rettenetes, természetfeletti vagy hősi, mégis, a saját életükkel rokonságot mutató történetek érdekelték, mint a kötőtűvel átszúrt koponya, az újszülöttjét elrekkentő, szívtelen leányanya vagy épp a félig a földbe süllyedt templom elátkozott papjának regéje. Igaz, ezekben a természetfeletti tesz igazságot: lelkek lepleznek le egy gyilkost, túlvilági hangok kergetnek őrületbe egy másikat, s egy kísértet fián teljesedik be a jóslat a templom összedőlésével - mégis a rövid, velős mesék olyan dolgokról szólnak, amelyek fontosak lehettek a mesélők jelen idejű közösségének is, s amelyekhez hasonló gyakran előfordulhatott a mindennapokban.


Persze vannak regék, amelyekben sírmanók, mászkáló csontvázak és kísértetharamiák is színre lépnek. De lehet-e ezen csodálkozni, amikor Izland vad vidékén még a huszonegyedik században is el tud tűnni nyomtalanul ember vagy állat: a GPS és az okostelefon korában is dönthetsz rosszul, s kerülhetsz szembe úgy a természettel, hogy csak a csontjaid találja meg a késő arra járó. Hogy is ne lebegne ez az állandó, reális mulandóság a 18-19. századi történetek felett? Ami pedig számos regét összeköt: a teljes kibékülés a halál gondolatával, a halott ősök, sőt, az ismeretlen halottak tisztelete, mint alapvető kötelesség, amely biztosítja egy társadalom működését. Ezért mesélnek a titokzatos rúna-sírkőről, arról, hogyan bűnhődött meg egy pap, aki úgy döntött, áthelyezteti a temetőt és felásatja a régi sírokat, meg a fiúról, aki egy emberi csontot talált egy sírban, s sértőn mókázni kezdett vele, ám az árnyak móresre tanították. S ezért szól történet a maga fejére átkot vonó vőlegényről, aki a templomkertben sírt ásva meghívta saját esküvőjére az ott előkerült, ismeretlen halottat... De ezért születhetett rege a két részeges barátról is -  arról, aki meghalt, s folyton kísértette még élő cimboráját, s az épp házasulóban lévő cimboráról, aki végül megbékítette a kísértetet: azzal, hogy bort öntött a sírdombjára.


Amikor pedig elolvashattam a szinte hihetetlen történetet az aranyhordók helye nevű, titokzatos tanyáról, a hasadékról, a földindulásról, a lányról, akinek hollók mentették meg az életét és az asszonyról, aki három évig élt a föld alatt... - hirtelen úgy éreztem, most kezdem igazán érteni az általam nagyon kedvelt izlandi krimiszerző, Arnaldur Indriðason regényeinek sötét, vigasztalan, szinte átkokkal teli, mégis modern hangulatát. Hiszen valahol minden izlandi olyasféle örökséget hordoz magában, amilyet ezek a regék közvetítenek. A múlt tele van emlékekkel arról, hogyan győzte le a természet az embert és hányszor, s milyen kevésszer sikerült az embernek a visszavágás.


Amikor megnéztem a Feledés című, 2013-as sci-fit, amit nagyrészt Izlandon forgattak, elsőre megállapítottam, hogy talán egy kicsit túlzásba vitték a szűrök és a CGI használatát egyik-másik táj felvételénél. Aztán sürgősen helyesbítenem kellett a meggyőződésemen -, kiderült ugyanis, hogy az általam művinek vélt jelenetekben éppenséggel sem szűrő, sem CGI nem működött közre: a valódi Izlandot láttam, a maga elképzelhetetlen időtlenségével, lakatlanságával, monumentalitásával és szinte holdbéliségével. Azóta szívesen elutaznék oda egy nyári körülnézésre (a télre gondolni sem mernék): elképesztő, hogy van még ilyen vidék a telelakott, túlcivilizált Európában (ráadásul egy abszolút élre törő, például az oktatási programjáról híres, modern országban).


A Szőrös pisztráng első részének meséi ezzel a tájjal ismertetnek meg, s állatlakóival, akik közül jó páran a mesék birodalmából érkeztek. Olvashatunk a jegesmedvék eredetéről, a fókanépről,  a szerencsét hozó gémlábról, a holló gázlójáról, a hím sarki róka és a nőstény macska elátkozott utódairól és a mérgező halakról, melyek közül némelyik sose létezett ugyan, mégis saját neve van izlandiul. Az én kedvenc történetem a fókafeleségről szól, aki csak addig tudott emberalakban élni, s gyermekeket szülni egy férfinak, míg vissza nem szerezte levetett fókabőrét: akkor otthagyta az embereket és visszaúszott a tengerbe. Néha messziről megnézte a gyermekeit, "gyakran dobott feléjük mindenféle színes halat meg kagylóhéjat. De anyjuk soha többé nem tért vissza a szárazföldre..."

Mindenkinek ajánlom ezt a kis, szomorkás-borzongató kötetet. Nem gyerekirodalom: ellenben csodás olvasmány!