2018 tavasza három nagyon izgalmas könyvet is elhozott a magyar olvasóknak. Mindháromtól sokat vártam, de magam is meglepődtem rajta, mennyire tetszettek. Íme:

Mur Lafferty: Hat ébredés
Agave

A John W. Campbell díjas amerikai írónő 2006 óta publikál, novellákat, elbeszéléseket, s nagyobb kihagyásokkal immár öt regényt. Legfrissebb könyve,  a 2017-ben megjelent Six Wakes óriási siker lett: egyszerre szerepelt a Hugo-díj, a Nebula-díj és a Philip K. Dick Díj szűkített listáján... (Utóbbi kettőt ugyan nem nyerte meg, de finalistának lenni is szép teljesítmény, a Hugoért pedig pár napig még lehet szurkolni.) S nem véletlenül.

Engem ugyanis már az első oldalaival meggyőzött. A megdöbbentő hangulatú, elképesztő cselekménybonyolítású, teljesen egyedi stílusú regény valóban az, amit lebilincselőnek neveznek: akkor érdemes belekezdeni, ha az embernek van ideje végigolvasni, ugyanis a történet nagyon-nagyon nehezen enged el a szorításából. A műfaját nehéz meghatározni: az ajánlások a science fiction mellett általában az űrkrimit és a horrort szokták megemlíteni, de én egyiket sem érzem találónak. A Hat ébredés ugyanis leginkább önmagára hasonlít: továbbá van benne valami - számomra - Dick profetikus regényeinek a hangulatából.

Az első ébredés rémálomba illő: hat emberi klón bontakozik ki éppen szintetikus magzatvízzel telt tartályaiból egy űrhajó klónkabinjában. Körülöttük azonban holttestek úszkálnak: saját korábbi klónjaik hullái. Valamennyi test az erőszakos halál nyomait viseli magán: ráadásul a frissen ébredőknek birtokolniuk kellene előző testükben átélt életük emlékeit, azokat azonban valaki vagy valami kitörölte. Maria, akivel először találkozhatunk a hat ébredő közül, Hiro, a pilóta és navigátor, Wolfgang, a biztonsági ember és parancsnokhelyettes, Paul, a számítógépek kezelője, Joanna, az expedíció orvosa és Katrina, a kapitány több ezer emberért felelnek, akik a hajó hatalmas tárolóiban alusszák hibernációs álmukat, míg eljutnak távoli céljukra, az Artemisz bolygóra. A klónozásnak pusztán azt kellene elősegítenie, hogy a hat őrző űrhajós élve vészelje át a többgenerációs utazást a Dormire-on. Ehelyett totális a vészhelyzet: a gravitációs meghajtó leállt, az MI, amely az emberek helyett vezetné a hajót, nem működik, a Dormire lassan épp letér a pályájáról, a fedélzeten pedig nyilvánvalóan legalább egy gyilkos tartózkodik. Ám senki sincsen ébren, csak a hat új klón... A történetről szigorúan tilos bármi többet is elárulni, ismeretlenként találkozni a történet fordulataival ugyanis tényleg sokkolóan izgalmas olvasmánnyá teszi a regényt.

Sci-fit mostanában óvatosan (vagy inkább óvatoskodva) vásárolok. Ennek legfőbb oka az, hogy manapság szinte minden író már eleve sorozatokban, szériákban vagy legalább trilógiákban gondolkodik, s az egyes kötetek vastagsága is csak nő és nő: úgy tűnik, háromszáz oldal alatt megállni az olvasók cserbenhagyása volna, így szigorúan tilos, de az 500-600 oldalas terjedelem sem kivételes. Pedig nemigen hinném, hogy ma annyival összetettebben látjuk a világot, hogy egy sci-fiben arányosan kétszer annyit kell beszélni róla, vagy hogy az olvasók értelmi színvonala csökkent volna, azt eredményezve, hogy mindent bőségesebben kell elmondani nekik. Persze azt sem állítom, hogy az ezredforduló előtt nem akadtak vaskos science fiction kötetek, vagy hogy ma minden hosszabb könyv túlbeszélt. Mégis, tény, hogy például Isaac Asimov magyarul elsőként kiadott, klasszikus és igencsak elgondolkodtató regénye, A halhatatlanság halála még új kiadásában is alig 230 oldal. Philip K. Dick egyszerűen zseniális munkáit is a mintegy háromszázas terjedelem jellemzi: egyik nagy kedvencem, A végső igazság például nincsen 220 oldal. Mégis mindkét regény elképesztően sokrétű, cselekménye sokféle értelmezést tesz lehetővé, bennük komplex és izgalmas világ épül fel - és mindkét könyv önmagában létezik, nem igényel sorozatba illesztést, folytatást, kommentárt. Sokszor borzasztóan sajnálom, hogy ma már - úgy tűnik - mind az olvasók, mind a kiadók más írói gyakorlatot követelnek meg.

Mur Lafferty azonban ilyen szempontból a nagy klasszikusokra emlékeztet. Könyve egy sci-fi akcióthriller izgalmaival bír, rendkívül filozofikus kérdéseket vet fel a klónozással, az emberi személyiség és lélek mibenlétével, továbbá a bűnnel és bűnhődéssel kapcsolatban, s olyan hihetetlenül komplex, különleges és logikus világot rajzol fel, hogy az szinte a saját világunk elébe tolakodik olvasás közben - ám mindeközben az egész regény mindössze 350 oldalas... S önmagában áll  - önálló univerzum. Bízom benne, hogy akárhány díjat is nyer majd el, de bevonul a klasszikus regények közé - mivel oda való.

Jim Butcher: Átokvihar
Jim Butcher: Telholdkór
Delta Vision

Jim Butcher elméletileg már nem volt ismeretlen szerző nálunk, amikor idén megjelent A Dresden-akták (Dresden Files) című sorozatának első két darabja. Az első kötettel ugyanis már az Ad Librum is előállt 2011-ben Pusztító vihar címmel, de a folytatás elmaradt. Hálás vagyok a Delta Visionnek, hogy - a jó magyar szokástól eltérően - nem a második vagy akárhányadik résszel kezdte (újra) a sorozatot. Így számomra, aki még nem találkoztam Dresdennel, tökéletes lehetett az élmény.

Harry Dresden kalandjairól ugyanis kár lett volna lemaradni, akár csak egy pillanattal is. Személyében egy tökéletesen eredeti és utánozhatatlan, mégis kellemesen, nosztalgikusan ismerős szereplő jelent meg a fantasyirodalomban avagy a krimiirodalomban. Dresden ugyanis két hőstípust egyesít magában: a noiros, gyűrött ballonkabátos, mindig fáradt, kétségbeesett, cinikus és mégis lovagias magánnyomozót és a zseniális, könnyed, meghökkentő mutatványokra képes, ám sötét titkokat őrző és szomorú múltat maga mögött hagyó, átok fenyegette fehér mágust. A típuspár mindkét tagja rengeteg kalandlehetőséggel rendelkezik, viszont önmagában már nem sok eredetit tudna nyújtani. Így azonban, hogy a mágus és a detektív kombinálódik egymással, olyasmi születik, amire még nem volt példa.

Az Átokvihar első lapjain például Dresdent egy Monica nevű titokzatos hölgy keresi meg, aki eltűnt férje felkutatásával szeretné őt megbízni. Pár perccel később Murphy hadnagy hívja fel telefonon: segédkeznie kell egy brutális kettős gyilkosság felderítésében. Mindez látszólag történhetne egy Raymond Chandler-utánérzés első fejezetében is: bár az, hogy Karrin Murphy nő, mégpedig nem is akármilyen, máris sejteti, hogy Dresden nem Marlowe nyomában indul el detektívkörútjára. Ráadásul első ránézésre a legkevésbé sem mondható hősnek: mulatságosan hosszú köpenyében, kényszerűségből viselt melegítőjében, borostásan, fejére tapadó hajával eleinte nehéz komolyan venni, hisz majdnem antihősnek tűnik. Ám végül épp ettől lesz igazi, többdimenziós karakter, valódi ember - s végül akár hőssé is válhat a szemünkben. Amikor pedig az Átokviharban kiderül, hogy a két megölt áldozatot az ágyban érte a halál, mivel szerelmeskedés közben robbantotta fel valaki gonosz mágiával, sötét átokviharral a szívüket: akkor már tudjuk, hogy nem egy egyszerű hard boiledot olvasunk... S vagy becsukjuk a könyvet azzal, hogy ez zöldség, vagy - örökre Harry Dresden rajongóivá válunk.

Velem az utóbbi történt - ehhez azonban hős és történet nem lett volna elég. Szükség volt még Jim Butcher utánozhatatlan stílusára is, amely egyesíti a Dashiell Hammett-történetek szókimondó egysorosait, Lawrence Block szövegeinek hétköznapi moralizálását, Chandler fordulatainak fáradt, fanyar iróniáját és Ross Macdonald leírásainak férfiasan költői érzelmességét. Ám a Dresden-akták mindennek ellenére sem fullandnak a stílussal való pepecselés unalmába: őrülten szórakoztatóak, lebilincselően fordulatosak, kellően akciódúsak. A többek közt vérfarkasokat felléptető Teliholdkór kétharmadánál például van egy pompásan koreografált, egyszerre torokszorítóan izgalmas és groteszkül vérengzős jelenet, amelyet még a Kingsman templomi öldöklésének rajongói is megirigyelhetnének. Ám van egy fontos eltérése a filmbeli szcénától: a könyvben minden részletnek értelme és logikus célja van. Az általam eddig olvasott mindkét Dresden-regényről elmondható, hogy krimiként, akcióregényként és mágiával foglalkozó fantasyként is a lehető leglogikusabbnak és legtisztességesebben megszerkesztettnek nevezhető.

Jim Butcher 2000-ben adta ki az Átokvihart: hiszen épp az új évezreddel függ össze a sorozatban, hogy a mágia újra érdekelni kezdi az embereket, s persze rosszul bánnak vele; ezért lesz szükség az olyan egyedülálló mágus-nyomozóra, mint Harry Dresden. Az elmúlt tizennyolc évben azután tizenöt regény született Harry kalandjairól, továbbá két kötet novella. A Delta Vision rögtön két regénnyel indította útjára a magyar sorozatot, s tettek egy rejtélyes (elhamarkodott? 1) kijelentést, hogy 2018-ban akár hat Dresden-regény is megjelenhetne: a fordításuk készen áll. Magam ehhez annyit tudok hozzátenni: alig várom. Az Átokvihart már újraolvasnom is sikerült: Harry Dresden nálam nagyon eltalált valamit. Bízom benne, hogy mielőbb újra találkozhatok vele a Kísértő vész lapjain, amely előreláthatólag augusztusban lát majd napvilágot magyarul. Addig pedig örvendezhetek a már megismert sztoriknak: bevallom, Harry Dresden számomra kicsit olyan, amilyen akkor lenne, ha Benedict Cumberbatch eljátszaná... (2)

Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor 
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
Hármaskönyv 7. - Typotex Világirodalom háromszor 
Hármaskönyv 8. - Három hazai történelmi detektívregény
Hármaskönyv 9. - Békebeli krimi háromszor
Hármaskönyv 10. - Történelmi arcképek háromszor
Hármaskönyv 11. - Nők és világirodalom háromszor
Hármaskönyv 12. - Kádár János és kora háromszor 
Hármaskönyv 13. - Három folytatásról röviden 
Hármaskönyv 14. - Írek, skótok, angolok - és mind klasszikusok 
Hármaskönyv 15. - Szép irodalom háromszor

(1)  Ha azután egy egész méltatlankodó fórum teszi majd naponta szóvá, biztosan elhamarkodott...
(2) Jó, tudom, ez a hajó elment, hiszen 2007-ben elkészült egy évadnyi, tizenkét résznyi történet Paul Blackthorne főszereplésével. (The Dresden Files) Csak úgy mondtam...