Mindeddig talán Az én Dantém című volt a leghosszabb írásom a blogon: ezúttal azonban megnyugtatok mindenkit, rövidebb poszt következik. Egyrészt, mert - talán - Petrarcáról nehezebb írni. Másrészt véleményem szerint Petrarca elismerten fő művének, a Daloskönyvnek mindeddig nem született olyan fordítása, amelyben igazán egységes Petrarca-kép bontakozna ki. Ezért a posztnak talán az is lehetett volna a címe: Petrarcához, kerülőúton. Így jutottam ugyanis el az itáliai reneszánsz költőfejedelméhez, és így kedveltem meg.

Francesco Petrarca Daloskönyve Európa, 1974 Fordította: Csorba Győző, Jékely Zoltán, Kardos Tibor, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Lux Alfréd, Majtényi Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Rónai Mihály András, Sárközi György, Simon Gyula, Szabó Magda, Szabolcsi Éva, Szedő Dénes, Takács Zsuzsa, Takáts Gyula, Tellér Gyula, Tóth Bálint, Végh György, Weöres Sándor

Ha ugyanis valaki 2016-ban, vagy korábban megkérdezett volna arról, kedvelem-e Petrarca műveit, azt kellett volna bevallanom becsületesen, hogy a Daloskönyv híres szonettjeinek, canzonéinak és egyéb darabjainak olvasása sok szép pillanatot szerzett nekem, hiszen jól fordított és költői szavakat mindig jó olvasni, - de csak a legritkább esetben mozdított meg bennem igazán valamit. Persze ha az ember egyetlen pillantást is vet a kötet fordítóinak névsorára Csorba Győzőtől Weöres Sándorig, akkor érzi, hogy ezt nem lenne szabad kimondani - hiszen a magyar (műfordítás)irodalom legkiválóbbjai alkottak magyar változatot  a 366 versből. Miként jön ahhoz bármely olvasó, hogy fanyalogjon? És persze, miért Petrarca költészete volna a hibás az esetért?

Diadalmenetek Eötvös József Könyvkiadó, 2007 Fordította: Hárs Ernő

Ettől függetlenül Petrarca iránti érdeklődésem békésen aludta téli álmát egészen addig, míg 2017-ben a kezembe nem került a Diadalmenetek (Triumphi/Trionfi) című kötet. Ez a munka a Daloskönyv mellett a másik nemzeti, vagyis vulgáris olasz nyelven írt műve Petrarcának. A monumentális, epikus költemény, amelyben az olvasó szeme előtt mintegy látomásban elvonul Cupido, a Szüzesség, a Halál, a Hírnév, az Idő, s végül az Örökkévalóság is, monumentális idő alatt is készült el: Petrarca 1351-től haláláig, 1374-ig dolgozott rajta folyamatosan, s egyértelmű, hogy egyfajta az Isteni színjátékhoz hasonlító világenciklopédiát, allegorikus emberiségkölteményt igyekezett létrehozni benne. A tercinákban íródott tizenkét részben hat szimbólumokkal teli győzelem tanúi lehetünk. Az álomszerűség apokaliptikus vízióba, a burjánzó reneszánsz poétika a bűn és megváltás teológiai-filozófiai bemutatásába, a költészet a festészetbe és a zenébe játszik át a műben. Elbeszélője pedig legalább olyan személyes benyomást tesz az olvasóra, mint az Isteni színjátékban Dante által kreált Dante-Utazó. Az elbeszélő a mű elején álomba hanyatlik, hogy csodás dolgokat láthasson:


Lelki, szellemi és látomásos utazása végén pedig megpróbálja megfejteni halál és túlvilág misztériumait: "Mit az Idő s a Halál összetépett, / az összes arc virágzóvá lesz újra", "S mint legelső, ő fog kerülni sorra, / akit nyelvem és fáradt tollam által / idéz meg a világ zokogva egyre, / s lakójául az ég örvendve vállal." Ennek a különös vándorlásnak a szavait olvasva szerettem meg igazán a Petrarca-Utazót, Laurát, a szerelmét, akit elveszített, s végül, újra, vagy talán életemben először, magát a költőt is. Az egyébként sajnos befejezetlen mű majdnem olyan rajongást váltott ki belőlem, mint Dante fő műve, s olvasni is majdnem olyan békét és szépségeket hozó, mégis meglepő irodalmi kaland volt, mint megismerkedni az Isteni színjáték újabb fordításaival.

Kétségeim titkos küzdelme Lazi, 1999 Fordította: Lázár István Dávid

Persze egyértelmű volt számomra, hogy ebben közrejátszik a Diadalmenetek fordítójának, Hárs Ernőnek a páratlan tehetsége is, aki nyolcvanöt évesen, egyik utolsó nagy munkájaként készítette el a magyar változatot, mindjárt jegyzetekkel, kísérő tanulmánnyal együtt, magabiztos háttértudással és fantasztikus költői beleérzéssel. Elemzése szerint a mű felének a lényegét a különféle felsorolások adják, s a fordítás nehézségét a szárazság elkerülése adta: nos, egész biztos vagyok benne, hogy soha életemben nem olvastam még ilyen gyönyörű, inspiráló és elgondolkodtató felsorolásokat. A könyv ráadásul kétnyelvű kiadvány, így bárki, áttekintve a szomszédos oldalakon futó eredeti, petrarcai szövegre, meggyőződhet a szöveghűségről és a műfordítás pontosságáról.

A tudatlanságról Lazi, 2003 Fordította: Lázár István Dávid

A verses élmény annyira fellelkesített, hogy Petrarca két prózai művét is gyorsan elolvastam. A tudatlanságról írt értekezést és a Kétségeim titkos küzdelme című névre keresztelt önvallomást (és filozófiai traktátust) a Lazi adta ki az ezredforduló táján, s kiváló, modern magyar fordításuk felismertette velem, miért is rajongtak úgy a kortársak az előadó, tanár és elemző Petrarcáért.

Orpheusz lantja, Dávid hárfája Kalligram, 2004 Fordította: Csehy Zoltán

Éppen ezért amikor hozzákezdtem Csehy Zoltán műfordításkötetéhez, az Orpheusz lantja, Dávid hárfája című könyvhöz, amely Petrarcának a nálunk (de talán máshol is) alig ismert, latin nyelvű költészetéből válogat, már semmi meglepetést nem okozott, hogy éreztem: nekem ez a költő (és költészet) tetszik. Ennek a kötetnek azután igazán antikos a hozzáállása, főleg eclogák, episztolák és zsoltárok alkotják (továbbá szerepel benne Petrarca latin eposzának, az Africának egy részlete), mégis valamiképpen megtaláltam benne ugyanazt a költőt (és embert?), aki a Diadalmeneteket írta. A bravúros verselőt, az elképesztően művelt humanistát, aki folyamatosan csillogtatja ismereteit, de mindezt elegánsan és visszafogottan, költői művére árnyékot nem vetve teszi. És a helyenként megdöbbentően őszinte poétát, aki ilyeneket ír:


(A Fohász című vers, eredeti rímszavai: turbis, urbis, cohortis, mortis.) Innen jutottam vissza azután, kerülőúton, a Daloskönyvhöz, amelyet immár nagyon igyekszem szeretni. Újraolvastam, átéléssel és élményeket keresve. S ha 2018-ban valaki megkérdezne, kedvelem-e Petrarca műveit, határozott és lelkes igennel felelnék.

Mégis, nagyon örülnék, ha napjaink avatott tollú műfordítói közül valakinek mániájává válna, hogy egyedül, egymagában le kell fordítania újra Petrarca fő művét. Azt hiszem ugyanis, hogy számomra a Daloskönyv magyar változatának egyetlen hibája van: hogy nem Petrarca bújik meg a sorai mögött, hanem - Kardos Tibor gondos szerkesztése ellenére - inkább Petrarcák. Bízom benne, hogy egyszer felkelti majd valaki figyelmét ez az állítólag unásig ismert mű, s - nem hagyva feledésbe merülni a műfordítóelődök nagyságát sem - veszi valaki a bátorságot, hogy egyedül, egyetlen fordítói koncepcióval merjen Petrarca magyar hangjává válni. Ha legalább olyan jól sikerülne, mint Márton László Walther von der Vogelweide-összese, nem lenne okunk panaszkodni...