Ez az ajánló némi rajongás és az öröm szülötte. 2017-ben ugyanis sikerült újra felfedeznem a nagy olasz költő, Dante csodálatos fő művét, az Isteni színjátékot. Az év vége épp ezért nagy örömet hozott: megjelent a mű középső részének, a Purgatóriumnak új, teljes magyar változata Baranyi Ferenc és Simon Gyula tollából, s ezzel, a két fordító együttműködésének hála, teljessé vált magyar nyelven a Színjáték új, 21. századi, rímes magyar fordítása.

Dante a középkor talán legnagyobb költője volt: nevét mindenki ismeri, mégis látszólag nagyon távol áll korunktól. 1265-ben született, 1321-ben halt meg Ravennában, száműzetésben: már csak három év, s egész Európa és a világ megemlékezik majd halálának 700. évfordulójáról. Fő művét, a Divina Commediát 1307-ben kezdte el írni, s haláláig dolgozott rajta. Az Isteni színjáték félrevezető megnevezése ellenére nem dráma, s nem is egyszerűen vallásos vagy misztikus mű. Lebilincselő, kalandos és epikus utazás rejtélyes tájakon, rejtélyes lények között, amelynek olvastán megtudhatjuk, milyenek is vagyunk mi, emberek, s megismerkedhetünk egy logikus, átfogó, harmonikus, néha könyörtelen, de mindig igazságos renddel, amely átfogja a világunkat. Vagy legalábbis: megtudhatjuk, milyennek látta Dante az emberiséget, s milyen volt az a keret, amelyben ő és kora embere elhelyezte univerzumunkat.


A mű főhőse maga a költő, aki ebben a fantasztikus, allegorikus kalandtörténetben végképpen eltévedve a földi létezés naptalan vadonjában, végigzarándokolja a Pokol tornácait és köreit, a Purgatórium, vagyis a vezeklő lelkek állomáshelyének teraszait, s a Paradicsom misztikus égitesteit és Menyei Rózsáját, hogy végül megláthassa Istent, a világ urát, s természetesen találkozhasson rég elveszített, csodaszép szerelmével, Beatricével. Ő

a hölgy, aki virágfelhőben állva
előttem megjelent láng öltözetben,
szemeit rám vetette túlról ideátra,

s bár fátyola fején volt rendezetten,
Minerva lombjaiból font füzérrel,
s nem hagyta látszani őt leplezetlen,

láttam, ahogy király módjára, éllel
szólt, mint ki követeli a figyelmet,
s nem akar élni a szép szó szerével:

„Nézz rám! Beatricére! Higgy szemednek!” – ír róla Dante, amikor a Purgatóriumból lassan kijutva megpillantja őt. A költő-szereplő mindenkinél mélyebben érez: gyerekkori kedvesével találkozik újra, akitől betegség és a halál fosztotta meg egykor. De a szerelme évtizedek múltán is ugyanolyan heves:

Az érzést, mely jelenlétében eltölt,
ami nem ámulat, régen nem érzi
lelkem, mely gyenge lett miatta, s megtört:

most bár nincs módom szemtől szembe nézni,
felgyúlt, s ereje áthatotta énem,
felgyúlt: a régi szerelem igézi.

Ki ne szeretne így szeretni? Rég elvesztett szerelmével ilyen csodálatos módon ismét találkozni? S így írni a szerelemről?


Danténak mindez sikerül: Isteni színjátéka nem az irodalmi lexikonok lapjára kívánkozó, halott és érdektelen szövegtenger, amelynek inkább csak a jelentősége jelentős ma már. Élő, lélegző, hiteles szöveg, amelyhez nagyon közel lehet kerülni, ha az ember jó, friss fordításban olvashatja – mint az előbb, e részletben épp Simon Gyuláéban.

Igaz, a magyar olvasók már mintegy száz éve birtokolhatnak egy veretes, klasszikus Színjáték-fordítást, a Nyugat halhatatlan klasszikusától, Babits Mihálytól. Ő fantasztikus tehetséggel és elhivatottsággal készítette el a monumentális mű első modern, rímes, teljes, magyar változatát 1913 és 1923 között, s munkája máig meghatározza sokak Dante-képét. Túl azonban immár 2013-on is, azt hiszem, nem véletlen, hogy joggal merülhetett fel legjobb műfordítóinkban a kérdés: nem lehetne-e ismét megközelíteni az eredeti szöveget, s új fordítást letenni az asztalra, a 21. századét. 2016-ban úgy tűnhetett, ez Nádasdy Ádám pompás és grandiózus kiállítású, teljes és modern Színjáték-változata lesz, ez a hatalmas és bámulatos munka, amelyből tökéletesen megismerhető a dantei mű szellemessége, szépsége. Ám Nádasdy az érthetőség kedvéért lemondott a formahűségről: fordítása drámai jambusokban íródott és – rímtelen. Márpedig Dante – híven a Színjátékon végigvonuló hármasságokhoz – valójában mindvégig rímes tercinákban, bravúrosan egymásba csavaródó rímelésű háromsorosokban alkotta meg művét.


Éppen ezért figyeltem fel arra, hogy a 21. században az Isteni színjáték kétharmadának már létezett modern, és rímes fordítása is. 2012-ben Baranyi Ferenc jelentette meg az első rész, a Pokol magyar változatát (Tarandus), 2014-ben pedig Simon Gyula készítette el a Paradicsom friss fordítását (Eötvös József Könyvkiadó). Mindkét költő és műfordító elképesztő sokaságát tette már le az asztalra a különleges és klasszikus műveknek Dante Az új életétől Ludovico Ariosto Az eszeveszett Orlandójáig: s mindkettejük egész fordítói munkásságára egyszerre volt jellemző a gondolathűség és a formahűség. Az ő változatukban is tökéletesen újjáéledt a Dante-féle szöveg, pompázatos rendben bontakoztak ki a Dante-korabeli természettudományos, teológiai és filozófiai fogalmak, eszmék, képek és szimbólumok, s az került az olvasó kezébe, aminek Dante szánhatta a művét: egy letehetetlenül izgalmas, fantasztikus eposz, kalandregény, vagy látomás, egy élvezetes és lebilincselő történet, amelyet épp befejezünk, s máris vágyunk újraolvasni. Olyan mű, amely minden oldalával, sorával, pillanatával meglep, szuggesztíven látható, hallható, szagolható, tapintható, elképzelhető. És: amelyik formájában is hűen követi az eredetit.

2017 végén pedig a kör végre bezárult. A Pokol fordítója, Baranyi Ferenc lefordította a Purgatórium első tizenhat énekét, a Paradicsom magyar tolmácsolója, Simon Gyula pedig a második tizenhetet. Így mostantól létezik egy teljes, új, magyar Isteni színjáték, a ma élő két legjobb italianista jóvoltából, baráti munkamegosztással, szeretettel és tökéletes formahűséggel elkészítve: egy teljes, rímes Dante. Igaz, darabjait egy ideig még három kiadótól lehet csak beszerezni (bár talán 2021-re várható egy összkiadás): mégis, megszületett egy új, tercinákban lüktető Divina Commedia.


A friss kiadású Purgatórium pedig önmagában is kiváló bevezetés lehet bárkinek, aki meg szeretne ismerkedni Dante világával. Vele bármikor elutazhatunk a lélek tájaira, ezúttal Baranyi Ferenc szavaival, ekképpen:

Sík s meredély közt szűk ösvényre lépve
odaértünk, ahol a völgyszegély
felére csökken a lejtő esése.

Arany, ezüst, skarlát, ólomfehér,
kék indigó, csiszolt csillámfa fénye
s épp most hasadt smaragd annyit nem ér,

mint eme völgy sok színpompás növénye,
hiszen sosem arathat győzedelmet
kisebb nagyobbon - erre nincs esélye.

Szép volt, amit a természet lefestett
s jó volt bódulni bűvös illatárban -
a légben mintegy ezren elegyedtek.

Salve reginá-t éneklőkre láttam,
ültek, virágok közé telepedve,
eddig a sziklafal takarásában.

Linkek
Az én Dantém
Az én Petrarcám
Francesco Fioretti: Sötét erdő – A Pokol regénye
Giovanni Boccaccio: Dante élete
A cikk az Ekultura.hu-n: Dante Alighieri: Isteni színjáték – Purgatórium
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A bejegyzésben szereplő képek: Henry Holiday (1839-1927): Dante és Beatrice (1883), Dante Gabriel Rossetti (1828-82): Beatrice üdvözlése (1882), Beatrice fogadja Dante üdvözlését (1852), Cristóbal Rojas (1857-90): Dante és Beatrice a Léthe partján (1889), Dante Gabriel Rossetti: Beatrice üdvözlése (1863), Élisabeth Sonrel (1874-1953): Beatrice Portinari arcképe.