A mai poszt tárgya három történelmi krimi: egy, ami kiszámítható volt, egy, ami kiszámíthatóan jó volt, és egy, amire nem számítottam.

Irene M. Adler (Alessandro Gatti - Lucia Vaccarino - Pierdomenico Baccalario): Az álarc titka
Manó Könyvek, 2021
Az eredeti: a La maschera dell'assassino a megújított Sherlock, Lupin & Én gyerekkrimi-sorozat 16. kötete olaszul. Magyarul a 17., azok közül pedig amelyekben a három barát már középkorú, s az új gyerekfőszereplő Irene Adler fogadott lánya, a 4. Eredetileg 2017-ben jelent meg.
Fordította: Todero Anna, akinek remek érzéke van az egész sorozat világához, és ahhoz is, hogy nagyon jó szövegű könyvet adjon a gyerekolvasók kezébe.
A cselekmény: 1919-ben járunk, Mila Torquay-ben nyaral, amikor barátjával Billyvel holtan találják a parton a kikötőben veszteglő elegáns jacht egyik utasát. Vajon baleset történt vagy gyilkosság? S miként segíthet a gyerekeknek a nyomozásban a mestertolvaj Lupin és a morózus, ám zseniális Sherlock Holmes?
Meg én: szokás szerint nagyon élveztem, s egyetlen lélegzetre elolvastam a történetet. Miközben az általam ismert gyerekolvasók egy idő után szépen kinőnek a gyerekkrimikből, számomra örök hobbi az olvasásuk. Ez is remek volt: anakronizmus nélküli, játékos és izgalmas.
Plusz: a regény egyik torquay-i szereplőjeként megjelenik egy bizonyos Agatha Christie, nem véletlenül...

Volker Kutscher: Halál a mulatóban
General Press, 2021
Az eredeti: a Die Akte Vaterland a nácivá váló Németországban játszódó, németül jelenleg nyolc kötetet számláló Gereon Rath-sorozat negyedik darabja, amely eredetileg 2012-ben jelent meg, egy évvel azután, hogy a szerző sorozata elnyerte a Berliner Krimipreist.
Fordította: Csősz Róbert. Igen jól. És lenyűgözően: ez a kötet is több mint félezer oldal.
A cselekmény: 1932-ben vagyunk, Gereon Rath pedig egy sorozatgyilkos után nyomoz, ezúttal nemcsak Berlinben, hanem Mazúriában is. Így a kor nagyvárosi hangulata mellett megjelenik a távoli, határszéli, alávetett vidék is.
Meg én: szokás szerint képtelen vagyok lemondani arról, hogy elolvassam az újabb Gereon Rath-történetet, mert mindegyiknek éleslátó és érdekes a befejezése. Ugyanakkor szokás szerint ismét próbára tett a könyv, amelynek elődeihez (a Tisztázatlan bűnügyhöz, a Csendes halálhoz és a Goldsteinhez) hasonlóan ugyanaz a trükkje: izgalmas felütés, mérhetetlenül lassú további építkezés, majd lélegzetelállító finálé. Ha jó kedvem van, akkor a lassú építkezést elképesztően részletes, szociálisan érzékeny, korhű világépítésnek hívom. (Ha rossz kedvem van, akkor viszont vontatott unalomnak...)
Plusz: beszélgetés a szerzővel a magyar kiadó jóvoltából.

A. J. Kazinski (Anders Rønnow Klarlund - Jakob Weinreich) - Thomas Rydahl: A hableány halála
Animus, 2021
Az eredeti: a háromkezesként, három sikeres dán skandinávkrimi-szerző (A. J. Kazinski, azaz Anders Rønnow Klarlund és Jakob Weinreich, továbbá Thomas Rydahl) tollából megszülető történelmi krimi különleges vállalkozás, hiszen a komor skandináv hangulatot kombinálja a korfestéssel. Vadonat friss, hazájában is 2021-ben jelent meg.
Fordította: Sulyok Viktória, akinek a szövege inkább a modern, mint a korfestő nyelvezetet kedvelőknek fog tetszeni.
A cselekmény: 1834-ben vagyunk. A leendő Európa-hírű meseíró, Hans Christian Andersen még csak huszonkilenc éves, s a legtöbb olvasó és pártfogó által tehetségtelennek tartott, kezdő irodalmár. Most tért haza meglehetősen sikertelen külföldi útjáról, s semmi sem hiányzik neki kevésbé, mint hogy szégyenletes körülmények közt börtönbe hurcolják egy utcalány brutális meggyilkolásának vádjával. Amikor az őt támogató Collin-család jóvoltából kap néhány nap haladékot, hogy tisztázza magát, összefog az áldozat szintén utcalány testvérével, hogy megtalálja, ki a titokzatos, koppenhágai sorozatgyilkos.
Meg én: nagyon meglepett, hogy a Skandináv krimik sorozatban történelmi krimire bukkantam. Nagyon tetszett, hogy a könyv nyomozója Andersen. És egy ideig élveztem is az olvasást, a bús, komor, sötét, sőt torz történetet, a 19. századi Koppenhága kiábrándító ábrázolását. Befejezve viszont nem tartom igazán jó könyvnek A hableány halálát. Nagyon bátornak, okosnak és érzékenyítőnek tűnik, de egy kicsit mintha inkább csak kihasználná azt, hogy az olvasók manapság ilyesfajta hiteles kötetekre vágynak... (1)
Plusz: szerintem az idei tavasz nem igazán volt a legjobb időzítés ehhez a könyvhöz. (2) De erről semmiképp sem az Animus tehet: ők csak elhozzák az olvasóknak a friss, díjazott, dicsért újdonságokat.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek
Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről
Igaz szépség s szép igazság - három könyvben
Három szépirodalmi könyvről
Három izgalmas kötetről
Három okos kötetről röviden
Három kortárs költőnő
Három történelmi könyvről
Három friss krimi
Három találkozás Arsène Lupin-nel
Kriminovellák és bűnügyi feladványok háromszor
Három színésznő
Újabb három szépirodalmi könyvről
Három rég várt zsebkönyvről, hosszabban

Megjegyzések az Andersen-krimihez, nem olyan röptében és nagyon sok SPOILERrel:
(1) Andersen érzelmi világának és vonzódásainak története valóban különleges és bonyolult. Az is igaz, hogy szeretett fantasztikus papírkivágásokat készíteni, s hírneves meséinek első füzete valóban 1835 tavaszán jelent meg, tehát a regény - fiktív - eseményei ihletői lehettek volna a meseírásának. De a gond már ott elkezdődik, hogy a - leendő - mesekarakterek csak úgy-ahogy vannak ráhúzva a krimicselekmény egyes elemeire: ha valóban (legalább a fikcióban) ennyire lenne összefüggés az 1834-es események és a meseírás között, akkor A kis hableány nem csak 1837-ben, A rendíthetetlen ólomkatona nem csak 1838-ban, A kis gyufaáruslány pedig nem csak 1845-ben (!) jelent volna (íródott volna) meg. Vagy megfordítva a dolgot: a bűnügy történetének A tűzszerszám, A kis Ida virágai és a Borsószem hercegkisasszony megírásával kellene összefüggnie, mert ezek jelentek meg először, ezekkel találta meg Andersen igazán a "mesehangját".
Sokkal fontosabb azonban, hogy a szerzők Andersent végeredményben szerencsétlen, kétballábas bohócnak képesek csak megrajzolni, aki nagyon csúnya, teljesen zavarodott és fogalma sincs önmagáról. Ez azonban nehezen passzol azzal, hogy egy huszonkilenc éves, rengeteg mindent átélt fiatalemberről van szó, aki többször járt külföldön, 14 éves korától egyedül élt, volt zenész, színész, gyári munkás, hivatásos turista és a király ösztöndíjasa... És igen, tényleg nem volt jóképű, nyomorgott, rengetegszer került kiszolgáltatott helyzetbe, s nagyon sokat bántották, mégis életben maradt és még a józan eszét is megőrizte. Ellentétben a regény labilis hősével, aki félig még mindig a gyerekkorában él, a csatornában hullát keresve is épp a létezésén elmélkedik, vészhelyzetben kikapcsol és történeteket mesélget magának, a börtönben pedig, miután gonoszul megverik, pár óra alatt becsavarodik és elhiszi magáról, hogy tudtán kívül gyilkos... Ráadásul 1834-ben Andersen már majdnem tíz éve rajong a legjobb barátjáért, s ezt egészen biztosan épp onnan lehet tudni, hogy körülbelül akkor írja meg neki több levélben, egészen nyíltan és letisztultan, amikor a krimi játszódik. Így bármennyire is nehéz lehetett Hans Christian Andersennek léteznie és keresnie a boldogságot saját testébe-lelkébe és a 19. század erkölcsei közé zárva, biztos, hogy még csak nem is emlékeztetett arra a fiktív, szétesően önkereső és gyerekes alakra, akit a szerzők belőle kreáltak. Ezzel viszont a regény fő érdekessége vész el.
Marad egy elképesztően szívtelen és brutális történet, amelyben azonban minden bűnjel véletlenül kerül elő, nincsenek valódi pszichológiai indokok, s nincsenek titkok sem, hiszen az indíték az ötödik fejezetben, a gyilkos személye pedig legkésőbb a könyv felénél egyértelmű. (Egyébként ha nem lenne az alműfaj követelménye, hogy a gyilkost is be kell mutatni, a kötet róla szóló felét nyugodtan majdnem teljesen ki is lehetne húzni, s akkor talán kevésbé volna az az érzésünk, hogy Andersen nyomozása teljesen lemaradt az olvasóknak rég elárult tények mögött.) A könyvből - és így a könyvbeli Andersen történetéből - pedig tökéletesen hiányzik az a nyugodt, szomorú, felkavaró béke, ami például az igazi, valódi A kis hableány végén megjelenik, amikor a néma, elhagyott, megkínzott kis hableány megdicsőül, de egyúttal el is fogadja saját tragikus sorsát: láthatatlanul megcsókolja annak a nőnek a homlokát, aki a helyébe lépett, és mindent elvett tőle, rámosolyog a szerelmére, majd az égbe reppen... Talán ha a szerzők egy kicsit többet olvassák a meséiben, leveleiben és önéletrajzaiban önmagához is elég sok kulcsot adó Andersent, és kevesebbet az életút nagyon okos elemzőit, hitelesebben közelíthették volna meg ezt a különleges és vonzó írószemélyiséget.
(2) FIGYELEM, még mindig rengeteg SPOILER! Ahogyan fentebb írtam, ha elmondjuk valakinek, milyen bátor, izgalmas könyvet olvasunk épp, mivel benne egy biszexuális (vagy meleg? és vonzódásait ráadásul a valóságban soha meg nem élő) író nyomoz egy transznemű sorozatgyilkos után egy prostituált segítségével, és az egész a 19. századi Dániában játszódik, ahol a szálak egyenesen a királyi körökbe vezetnek - hát, ez nagyon modernül, és társadalmilag meg lélektanilag rendkívül érzékenyen hangzik. De ha kiderül, hogy a meleg művészhős egyfolytában szánalmasan, gyengén, gyáván viselkedik, képtelen kiállni magáért, sokszor a talpraesett, ámde egyszerű észjárású utcalány gondolkodik helyette és vonszolja maga után a kezénél fogva, a sorozatgyilkos pedig azért követ el teljesen értelmetlen, aljas, kegyetlen gyilkosságokat és kínoz meg egy gyereket, hogy egy orvosilag még negyven évig tökéletesen lehetetlen és bonyolult operációval félig (!) nővé alakulhasson, mert fejébe vette, hogy szerelmes egy rá sem hederítő férfiba, akkor ez az egész történet semmi más, mint régi közhelyek kellemetlen és idejétmúlt egymás mellé helyezése. És talán egy kicsit veszélyes is: mert látszólag finoman problémafelvető könyv, végeredményben azonban megerősíti azokat a gyűlölettel vagy szánalommal teli, titkos balítéleteket, hogy a meleg férfiak gyámoltalanok és puhányak (az írók meg aztán különösen kétbalkezes, elvont alakok), az utcalányok tanulatlan, határozott jótét lelkek, akik mindig elhaláloznak a történet megfelelő helyén tüdőbajban, ez így van rendjén. A gyilkos pedig, egy transz nő a cselekmény szerint kifejezetten transz volta miatt (!) teljesen és totálisan őrült - két évvel azután írt könyvben, hogy végre törölték a BNO-ban a mentális betegségek közül a transzneműséget. Tényleg innovatív krimi volna ez, amely érzékenyen és felelősen nyúl komoly témájához, ahogyan a kritika ünnepelte? Szerintem ha A hableány halálából kivesszük a horror-, tévhit- és botrányelemeket, nem marad semmi, még Andersen sem. Ez pedig így nagyon kevés egy jó regényhez 2021-ben... Persze nem kell velem egyetérteni.