Annak idején, amikor a szerző Tarzan-könyveiről írtam itt, a blogon (Tarzan, a megunhatatlan), igyekeztem bemutatni, hogy ezek a regények sokkal többek, mint a belőlük készült leegyszerűsített történetelemekkel és méregdrága idomított állatokkal teli dzsungelfilmek. Szerintem a szerző kimeríthetetlen fantáziája, a Tarzan-történetek lebilincselő kalandossága, fordulatossága az, ami lehetővé teszi, hogy ma is élvezettel olvassuk őket. A Barsoomon, vagyis a Mars bolygón játszódó regénysorozat, amely ugyanúgy 1911-ben vette kezdetét, mint a Tarzan-széria, sőt első része folyóiratban előbb jelent meg 1912 folyamán, mint a később oly nagy sikert elért első Tarzan-könyv - ugyanilyen hatalmas játék a fantáziával.

Edgar Rice Burroughs (1875-1950) még nem volt író (testvérével együtt vállalkozást tartottak fenn), csak sokat írt magának, amikor kitalálta a Mars-sorozat első kötetének történetét. Kínlódott a szerkesztéssel, kínlódott azzal, milyen címet is kapjon a kötet (kísérletezett a My First Adventure of Mars és a The Green Martians változatokkal is, kiadásra pedig végül Dejah Thoris, Martian Princess-ként nyújtotta be művét), ráadásul amikor befejezte első regényét, rá kellett jönnie, semmiféle tapasztalata nincsen atéren, hogyan is kell egy ismeretlen írónak kiadatnia magát. Állítólag azért az All-Story Magazine-nak küldte be művét, mert ezt a folyóiratot maga is szívesen olvasta. A véletlen döntés azonban hosszú együttműködéshez vezetett: a harminchat éves szerző egycsapásra kedvelt író lett, s nemsokára már csak úgy ontotta a könyveket. Regényei pedig hosszú időn át mindig az All-Storyban láttak napvilágot, folytatásokban. A Mars hercegnője (későbbi könyvcímén A Princess of Mars) azonban 1912 februárjában (ellentétben a csak nyolc hónappal később közölni kezdett első Tarzannal) még álnévvel került be a folyóiratba. A megszégyenüléstől rettegő, elsőkönyves író lebecsülve kalandos fantasztikus történetét, a Normal Bean csúfnevet kívánta adni magának, ám - mint kezdő publikálóknál oly sokszor - a kiadó döntött helyette: így lett az Under the Moons of Mars címre keresztelt folytatásos szerzője Norman Bean. Nemsokára azonban kilépett az ismeretlenségből, s könyvformában már saját neve alatt jelent meg A Mars hercegnője.

A kötet segítségével egy teljesen új világ nyílt meg az olvasók előtt: a haldokló vörös bolygóról sivatagokkal, csatornákkal, elhagyott, csodálatosan szép és kihalt városokkal, az életet fenntartó titokzatos atmoszféragyárakkal, harci és kereskedelmi léghajókkal, különleges törzsi viseletekkel. A regénysorozatban (1) fokozatosan váltak megismerhetővé a marsi népek, kezdve a vad, barbár, harcias, ám igazi érzelmekre alig képes zöld emberekkel, akik közül azonban kiemelkedik Tars Tarkas, a nemes szívű harcos, mivel képes a legfontosabbra a főszereplők életében: a barátságra. Már A Mars hercegnője is tele van titkokkal, kalandokkal, út- és kincskereséssel, párbajokkal és szabadításokkal, teljesen lebilincseli olvasóját, ám egy kis, könnyen emészthető, de költői filozófia is van benne. Vajon mi történhetett a  Mars korábbi, fejlett civilizációjával? Hová lettek a marsi városok igazi lakói? (Nem véletlen, hogy ez a kérdés sokkal költőibb és filozofikusabb válaszokra kényszerítette a Burroughs Barsoom-ciklusát gyerekként olvasó Ray Bradburyt...)

Az elbeszélés fő erőssége a személyes nézőpontú, E/1. személyű narráció. Bár ma ez már nem egyértelműen divatos, s néha furcsa, látszólag öndicsérő, önértékelő elbeszélésrészek írására kényszerítette Burroughst (hisz ha főhősünk remekül néz ki vagy kiválóan harcol, azt csak tőle tudhatjuk meg), mégis nagy ötlet a regény középpontjává tenni John Cartert, a tökéletes déli úriembert, a valódi gentlemant, aki első a harcban, s aki számára nincs fontosabb, mint a becsület. Amerika fehér bőrű lakóinak nincsen középkori története, nincsenek lovagjai, így nem csoda, hogy Burroughs a polgárháború hősét röpítette át a Marsra, egyfajta lovagszerepbe. Ügyesen elkerülte azonban Észak és Dél háborújának legfőbb kérdését, a rasszizmust. Bár Carter déli (vagyis előkelő, kissé arisztokratikus, életem-a-harc katonacsaládból származik), nemhogy a négerekkel szemben nem előítéletes, de a Mars feltűnően befogadó világában egyenesen létrehozza a barsoomi zöld, vörös, fekete és sárga emberek az egész bolygót átfogó békeszövetségét.

Meg szokás említeni, hogy bár a Barsoom-széria is eltartott Burroughs-élete végéig (az utolsó, tizedik könyvet 1941-ben publikálta, míg az utolsó valódi Tarzant 1947-ben), nem aratott olyan nagy sikert, mint a Tarzan, a majomember és folytatásai. Véleményem szerint azonban ennek nem(csak) a történetben keresendő az oka. Igaz, a Tarzan könyvek - legalábbis egy ideig - eljátszották, hogy az érdeklődő olvasó nem valamilyen hihetetlen, fantasztikus kalandsort, hanem valódi dzsungeltörténetet, Afrika-könyvet vett a kezébe, de nem szabad az olvasói sznobériát túlbecsülni. Hiszen Burroughs műveit nagy számban olvasták a ponyvát nyugodtan fogyasztani merő fiatalok, nekik pedig mindegy lehetett, ős-sci-fit vagy őserdős könyvet választanak-e. Úgy vélem, a két sorozat közti fő különbség, hogy míg Tarzan már 1918-ban, megszületése (és a némafilm megszületése) után néhány évvel filmvászonra került, a Mars-regényeket nemhogy a tízes, de még a hatvanas években sem lehetett megfilmesíteni. Már a kétméteres, hatkarú, agyaras zöld marsi emberek is kifogtak volna a maszk- és trükkmestereken, hiszen legfeljebb rémségesek és nevetségesek lehettek volna, a néző azonban sosem fogadott volna el egy Godzilla-szerű, báb-Tars Tarkast John Carterrel egyenrangú, tiszteletre méltó főhősnek. (2) Így a sorozat a kezdeti népszerűség után inkább már csak tisztes sikert ért el, ám elmondható, hogy még így is sokkal eredetibb és érdekesebb maradt, mint Burroughs később megindított, hasonlóra tervezett Vénusz-szériája.

Lehet szeretni A Mars hercegnőjét azért, mert történelmi darab: írója első könyve, igazi ős-sci-fi, netán planetáris románc, s a későbbi klasszikus science-fiction irodalom mintegy tucatnyi nagyságát ihlette meg ifjúkorában. De érdemes kézbe venni azért is, mert ma is friss, és élmény elolvasni: megismerni titkait, s együtt kalandozni hősével, John Carterrel.

Megjegyzések:
(1) A Mars-regényekből tíz van, és egy tizenegyedik könyv, amelyben az írónak és fiának egy-egy marsi novellája olvasható. Ezel felsorolása megtalálható itt: Edgar Rice Burrough Mars-regényei magyarul.
Magyarra először közvetlenül az első világháború után fordítottak a könyvek közül, 1928-ig az első négy jelent meg. A rendszerváltás után a Tarzan-könyvek kiadója, az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó jutott el az ötödik kötetig. Ezeket a kedves külsejű és jó fordítású változatokat mindenkinek ajánlom. A Disney-filmmel egy időben a Szukits adta ki újra (s sajnos új fordításban) az első, s Magyarországon elsőként a hatodik és hetedik kötetet. Remélem, reménykedhetünk a folytatásban.
(2) Bár az idén bemutatott Disney-filmhez már rendelkezésre állt a megfelelő technika, most meg az íróknak sikerült annyira átírniuk John Carter személyiségét, hogy azzal sikerült a déli lovagot besorolni a szokványos és érdektelen fantasyhősök sorába..
(3) Az Ekultúrán sorra jelentek meg ajánlásaim a másodiktól a hetedik kötetig mindről, melyeket a blogon is publikáltam. Ezeket itt találod:
A Mars istenei
A Mars ura
Thuvia, a Mars leánya
A Mars sakkjátékosai
A Mars géniusza
A Mars katonája