Számomra az online módon megoldott könyves ünnepek nagy tanulsága az volt, hogy erre máskor is nagy igényem lenne. Sosem felejtem el például azt az örömöt, ahogyan két városban a képernyő előtt ülve, külön, mégis együtt hallgattam valakivel, amint Nádasdy Ádám bemutatja A szakállas Neptunt Veiszer Alinda segítségével. A beszélgetés után rögtön rendeltem magamnak a Bookline-on egy dedikált példányt: már így is alig bírtam a könyv nélkül, de ki akartam várni, míg egy autogramhoz is hozzájuthatok... Jó érzés volt, hogy nem kellett sehová utaznom, házhoz jött ez a különleges program. Ráadásul a beszélgetés bármikor visszahallgatható: meg is tettem, miután már elolvastam a könyvet. Persze felmerülhet, hogy amennyiben egy élő beszélgetés közvetítése került volna fel a Facebookra, nem lett volna-e üres a terem, ahol tartják, lévén, hogy mindenki inkább otthonról nézi. Nos, lehet, hogy naiv vagyok, de ezt nem hinném. Tavaly ugyanis én is ott álltam sorba a megújított Bánk bánnal a kezemben, hogy élőben kaphassak autogramot Nádasdy Ádámtól: egy jó hosszú sorban. Hiszen semmi sem pótolja az élő találkozást. Viszont vidékről mindössze egy nap tudtam felmenni a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre is, így számtalan nagyon izgalmas és különleges programról, beszélgetésről lemaradtam, amelyeknek csak a töredékéről találtam aztán felvételrészletet vagy interjúlenyomatot. Most viszont szinte mindenbe bele tudtam hallgatni, ami felkerült a Facebookra vagy máshová. Persze, a technikán még lehet változtatni: a 2020-as megoldások a karanténkörülmények miatt sokszor idézték home office helyett a home made-et, de egy szemszögből épp ez adta megismételhetetlenségüket. S például Nádasdy és Márton László beszélgetése A Nibelung-énekről a technikai malőrök ellenére is olyan izgalmas és gondolatébresztő, hogy már szintén többször visszahallgattam.

A fentiekből két olyan kötet címe már ki is derült, amely számomra a 2020 Könyvhét (Könyvfesztivál / Könyves Ünnep) legjobbja lett (volna). Alább található a hetes listám.

7. Amélie Nothomb: Szíved gyötörd
Európa  

A huszonöt éves belga írónő 1992-ben üstökösként robbant be a francia irodalomba első regényével, A gyilkos higiéniájával. Én is lélegzet-visszafojtva olvastam, bár csak 2008 tájékán, amikor egyszerűen annyira megszerettem a munkásságát a Vádirat elolvasása után, hogy látatlanban bizalmat szavaztam minden magyarul elérhető munkájának. Ezekből eddig még három létezett: nagy kedvencem, az Ördögi kozmetika (aki még semmit sem olvasott Nothombtól, annak érdemes ezzel kezdenie), a Hódolattal esengve és a Holt határon. Mindez kicsit szomorú, hiszen hazájában az írónő azóta nevezetességgé, sőt, igazi jelenséggé vált: azzá tették extravagáns öltözékei és kalapjai, szokása, hogy szívesen engedi könyvei fedelén elhelyezni saját portréját, és merész nyilatkozatai (mint hogy évente három könyvet is megír, de csak egyet ad ki). Szert tett számtalan irodalmi díjra is, s világszerte népszerű, nem utolsósorban hihetetlen ötletessége és termékenysége miatt, amellyel huszonnyolc év alatt huszonhét regényt, egy drámát és több mint egy tucat novellát írt meg, ráadásul kivétel nélkül eredetit és meglepőt. Számomra ő a legizgalmasabb kortárs, francia nyelvet használó író. A Szíved gyötördben az anyasággal-gyerekléttel, a karrier, a család és a nők viszonyával, a szellemi és érzelmi kizsákmányolással, a mindennapi manipulációkkal kapcsolatban olyan kérdéseket feszeget, amelyek részben érintenek, részben viszont még soha nem gondoltam rájuk: s ezek így, együtt egy elképesztően körmönfontan megalkotott, súlyozott és megszerkesztett egységet alkotva bomlanak ki a rövid regény elolvasója előtt. Értetlenül állok azok előtt a vélemények előtt, amelyek szerint a kötet túl rövid, mert a témáról még lett volna mit, és kellett volna mit írni. Nem: úgy vélem, azért van fantáziánk, képzeletünk és gondolkodó elménk, hogy elkezdjük használni, miután egy ilyen sűrített és különös könyv véget ért... S minél több ilyen mű kerül a kezünkbe, annál jobban esik a gondolkodás. Ezért került a regény a listámra.

21. Század

John Updike-nak szentelt, úttörő életműsorozata mellett, amelyben számomra az idei év hatalmas meglepetése, öröme és élvezete a gyöngyfinomságú és borzasztóan keserű A kentaur újra megjelentetése volt, a 21. Század Kiadó 2020-ban belekezdett Ernest Hemingway legjobb könyveinek újra kiadásába. Míg nem közölték ezt a tervet, bevallom, eszembe sem jutott, hogy mennyire elfelejtettük (elfelejtették sokan) az amerikai írót, aki pedig még a nyolcvanas években is igen népszerű és gyakran kiadott szerző volt Magyarországon. Nem véletlen, hogy legjobb műveit a legjobb irodalmárok fordították: Az öreg halász és a tengert, az új életműsorozat első darabját Ottlik Géza, a még nagyobb kedvencemmé vált Búcsú a fegyverektőlt pedig Örkény István. Az öreg halászra jó iskolai emlékként révedtem vissza: újra elolvasva viszont megállapítottam, hogy semmi olyat nem őriztem meg belőle magamban, amit most, az újraolvasásnál tényleg fontosnak éreztem. Vagyis nagyon ráfért, hogy szép (jó illatú, kreatívan dombornyomott borítójú stb.) kiadásban elém kínálják ismét. A Búcsúra viszont úgy emlékeztem, mint ami kifejezetten nem tetszett. Láttam a filmváltozatát (ami azt illeti, mindkettőt, Gary Cooperrel és Rock Hudsonnel is, és meglehetősen nehezen tudtam köztük dönteni, mindkettő gyönyörű): a könyvvel azonban nemigen tudtam mit kezdeni. A záró tragédiával nem illett össze bennem az olykor anekdotikus első rész, a háború pedig nem azon a drámai módon ábrázoltatott benne, ahogyan én szerettem volna (vagy, ahogy a megfilmesítések tették). Most viszont képtelen voltam abbahagyni az olvasását, s felkerült erre a listámra is. Persze, ami Gary Coopert illeti, tizenegy évvel később az Akiért a harang szólban is ő játszik, így nehéz eldöntenem, ki ő: Frederic Henry vagy Robert Jordan. Eddig a két történet közül sokkal jobban szerettem a Harangot: mivel a kiadó életműsorozatának ez a következő része, kíváncsi vagyok, ez marad-e a véleményem.

 

Jelenkor

Verseskönyvekről nehéz írni. Elég annyi, hogy ez a pompás, hívogató külsővel megalkotott kötet a költőnő harmadik versgyűjteménye a Kísérleti nyúlorr és a Hamis nosztalgiák után. Öt ciklusban több mint hatvan művet tartalmaz, amelyben vannak bölcsészversek (Fokozat), nőversek (Hóember), nagyvárosi versek (Dugó), ars poeticák (Analízis) és pompás pamfletek (Körmagyar), nem is beszélve a csodás parafrázisokról (Tanulni kell). További felesleges beszéd helyett, íme, két vers a könyvből (remélem, itt maradhatnak, a 71. és 31. oldalról valók):

 

A mondatok, amiket túl korán. 

Épp csak beleharaptak,

nem voltak rá vevők:

A mondatok, amiket gondosan,

már-már tökéletesen, mégis hiába,

mert épp ott akkor pont nem.

A mondatok, amiket már csak

a maga örömére, unokátlan

nagymama, a kamrapolcon

gyűjtögeti, míg végül rárohad.

Tejfehér köd és mirelit málna,

a világ immanens költészete

a tányéron, a balkonon: hideg.

Éles kontrasztok, pasztellszínek,

alaktalan háttérzene,

kész színpad - mire is várna?

Kalligram

Márton Lászlónak a tehetségen túl kell, hogy legyen még egy titka: bátor és meg nem alkuvó vonzódás a lehetetlen irodalmi küldetésekhez... Az író és drámaíró, aki húsznál is több saját munkát jegyez, műfordítóként rendre olyan művekkel (és szerzőkkel) kezd ki, amelyeknek már a jelentősége is mázsás súllyal nehezedhet egy műfordító vállára. Ennek ellenére minden alkalommal sikerrel jár és új életre támaszt egy-egy megbecsült, ám élvezhetőségében talán lebecsült műalkotást. Ez igaz már Kleist műveire, a Grimm-mesék eredeti szövegére vagy épp A Bolondok Hajójára. Csúcspontját azonban az elmúlt években érte el: Gottfried von Strassburg Tristanjával (2013), Goethe Faustjának teljes változatával (2015), Walther von der Vogelweide összes verseivel (2017), s végül A Nibelung-énekkel, amelynek Márton-féle új magyar változata az egyetlen korábbi, Szász Károly 1868-as fordítása után több mint 150 évvel született meg. Akár a Nibelung-énekre, akár a Faustra bátran lehet mondani, hogy örök értékek, mégis - látszólag - távol állnak mai korunktól. Félő, hogy megjelenésükkor sem válnak mindjárt bestsellerré: lehetne mondani, hogy minek is bíbelődne velük egy modern fordító (s egy modern kiadó); hiszen mindkét műből ott a korábbi, elérhető változat. Azonban úgy, ahogyan Márton László a kezünkbe adja őket, olyasvalakit is inspirálhatnak és meglephetnek, aki előző magyar változatukkal találkozva már állást foglalt felőlük egy csalódott legyintéssel. A középkori irodalom lelkes olvasójaként szinte már elfogadtam, hogy a Nibelungok marad Szász Károlyé. Nagyon szeretem is az ő változatát, amelyet nem szűnő elkötelezettséggel a fontos művek iránt, az Attraktor Kiadó ad ki már évek óta új és új utánnyomásban, ízléses, pontos kiadásban, így jól hozzáférhető. De a 150 év akkor is 150 év: ma már néha a végtelenül tiszta és harmonikus nyelvű Arany-műfordítások szövegében is megakaszt egy-két szó, nem csoda tehát, hogy a német irodalom e remeke is nagyon megérdemelt már egy friss fordítást. És persze egy új nézőpontú fordítót, aki végtelen, imponáló tájékozottsággal bír a téma szakirodalmában, de van egy saját látomása, elképzelése is a Nibelungokról, amely értelmező keretbe fogja a művet. Márton László szerint a Nibelung-ének sokkal kevésbé eposz vagy hősi ének, mint inkább egy különös, műfaja "feltalálását" megelőző történelmi regény, s Szerzőjét (akinek a neve ugyan nem ismert, de írói karakteréről sok kiderül a munkájából) - szintén korát megelőzően - elképesztően érdekelte a lélektan. Így művének személyiségrajzai és a benne kirajzolódó drámai konfliktusok sorozata méltán állíthatja jelentőségben és érdekességben Shakespeare tragédiái mellé a munkáját. Külön érdekesség, hogy a történet jó része Magyarország területén játszódik, Attila figurájának megalkotásakor pedig a korabeli hazánkat jól ismerő költő mind II. András, mind I. István történelmi alakját felhasználhatta mintaként és ihletforrásként. Összefoglalva: nemcsak a mű, de ez a fordítása is örök könyv, ezért került fel a listámra. Egy részlet belőle (Első kaland: 16-17. versszak, 14.):

Így Kriemhild a szerelmet szívében elkerülte.

Vígan élte világát. Jött sok nap felderülte,

és nem látott olyan embert, akit szerehetne végre.

Azután lett egy merész, hős lovag jó felesége.

 

Ő lesz majd a sólyom, akit mutatott az álma,

és akiről anyja jövendölt. Közeli atyafisága

a bosszúba belepusztul, mert általuk hal meg ez az ember.

Az ő egyetlen halála sok anyaszültet halállal megver.

Magvető

Mindjárt vége ennek a posztnak: s most, hogy annyit fecsegtem versekről, eposzról, s külföldi regényekről, meg kellene fogalmaznom, mi az, amiért az utóbbi két évben felfigyeltem Nádasdy Ádám prózájára és verseire, megismertem és rettenetesen megszerettem a műveit, ezerszer megtaláltam bennük magamat, s végül eljutottam oda, hogy várom, nagyon várom A szakállas Neptun megjelenését - majd pedig az év kedvenc könyve lesz számomra, s ennek a listának is az első helyére teszem. De egyszerűen képtelen vagyok ideírni valami logikusat és értelmeset. Talán az a statisztika fontos, hogy a kötet tizenkét elbeszélést tartalmaz, ezek közül mélyen meghatódtam tizenegyen, sírtam hármon, és bármelyik pillanatban újraolvasnék ötöt. Nádasdy olyan nyelvész, műfordító és tanár, akit nagyon lehetett tisztelni, szeretni és olvasni A vastagbőrű mimóza és A szakállas Neptun előtt is: tehetséges, bölcs és végtelenül művelt irodalmár. Amikor azonban úgy döntött, hogy szép csendesen, polgáriasan megosztja országgal, világgal, hogy szerinte milyen a szerelem, számomra egészen különleges pillanat volt. Megszólalt egy okos, töprengő hang (amely valójában persze már korábban is hallatszott, de nem ilyen sokaknak címezve), egy értékes ember vállalta, hogy összetett identitásának az is része, hogy meleg, mégpedig tiszta szívvel és (olykor) boldogan. Azután íródtak olyan versek (is), amelyek, immár szabadon, összekapcsolódtak ezzel a képpel.

S jött A szakállas Neptun, amelynek minden egyes története meleg férfiakról szól. Párokról, szeretőkről, szerelmesekről és elválókról, olyanokról, akik eltávolodnak és olyanokról, akik vállalják egymást, kamaszokról, fiatalabbakról és idősebbekről. Átlagos, normális, mindennapi, mégis érdekes emberekről. Akik ráadásul végigéletnek az olvasóval fél évszázadot: történetük a magyar múlt egy-egy szeletét is megeleveníti, s olykor aprólékos részletességgel bevezet abba, milyen is lehet(ett) két egymást szerető férfi élete különféle időpontokban és helyszíneken Magyarországon. Ha valaki szeretné, sokáig elemezhetné, mit mond a könyv az identitás kereséséről és megtalálásáról: számomra ebből is felépült valami, mire befejeztem az utolsó novellát. Több történet a lélektani és drámai kérdésfelvetéseken túl szinte nyelvfilozófiai témákat is feldob (pl. azzal kapcsolatban, hogyan, milyen nyelven kellene beszélniük a melegeknek és a nem melegeknek magukról, vagy hogy az egyes szavak miként kapcsolódnak eltérő tematikához, mint szexuális irányultság, nemi identitás). De a novellák novellák, vagyis nincsen bennük semmi didaktikus, csak éppen iszonyatosan sok minden eszébe jut az embernek, ha elolvasta őket. Ami nem található a könyvben: szexjelenet és romantikus vagy hétköznapi értelemben vett tragédia. Pontosabban: mindkettőből akad, de olyan okos módon, hogy mind a szemérmesek, mind azok, akik kedves, elfogadó olvasmányt keresnek a témáról, megtalálhatják a számításukat a kötettel. Három legkedvencebb történetemben, a Ha egyszer kibillenben, a Családban maradban és a Vár a századosomban is van egy-egy szinte torokszorító tragédia, csapdahelyzet - ennek ellenére mindháromban megérkezik valami olyan feloldás, amiért nem félek, sőt, szeretném újraolvasni a történeteket. Bármikor, bárkinek ajánlanám még az Angolkeringőt és a Macskaételt.

És persze az egész kötetet. Mivel, ami a legcsodálatosabb, ezek a novellák valójában nem meleg férfiakról szólnak, hanem emberekről, és nem a melegségről, hanem a szerelemről. Így nekem is és rólam is íródtak. Mindez éppúgy működik, mint Nádasdy versei esetében, pl. a 2020-ban Aegon Irodalmi Díjat nyert Jól láthatóan lógok itt című kötetben. Ha akarom, költészete "Belátó, gyengéd és mégis kihívó kapcsolódást alakított ki Arany János, Ady Endre hagyományához éppúgy, mint a közelmúltban elvesztett Esterházy Péterhez. Modernizálta és átírta a patetikus hagyományt. A férfi-férfiszerelem intim feltárulkozásával és vállalásával nagykorúsította a kortárs magyar irodalom egyik új témáját, s tett bátor és bátorító lépést mindenfajta másság elismertetéséért." (Széchenyi Ágnes) De ha azt akarom, akkor ezek egyszerűen csak átkozottul jó versek, és így akár az én hangomon is szólhatnak. Ez a gyönyörű szöveg például Nádasdy első kötetében, a Komolyabb versekben jelent meg 1984-ben, sejtem, férfinak írta, bár akkor még semmiképpen sem ilyen kontextusban jelent meg (vagy dehogynem...). De hiába vagyok férfiak iránt vonzódó nő, ez az én szövegem is:

"Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat." (Nagyhideghegy, 123.)