2017. június 19., hétfő
Először is, hogy nagyon érdekes regényt olvashattam el. Az Istár hajója igazán különleges hangulatú fantasyregény, amely egy (mára) kissé közhelyes ötletből bonyolult, hangulatokban és érzésekben gazdag, s tragédiába futó történetet bont ki. A régészettel kacérkodó, jól szituált úriember, Kenton káprázatos illatú, titokteljes leletet, egy babiloni kőtömböt nyit meg, hogy kibontsa a belőle szinte misztikus módon kitörni vágyó aprócska, páratlan pontossággal kifaragott hajót, amely azután saját terébe és idősíkjába rántja át a kíváncsi amerikait. Kenton ráébred, az istenek hajójára került, amelyen Istár és Nergál, a szerelem és a halál hívei vívják öröknek tűnő csatájukat, amely csak akkor érhet véget, ha valamelyik istenség végképpen győzedelmeskedik. Kenton beleszeret Saranébe, Istár papnőjébe, s ettől kezdve teljes önátadással harcol Klanettel, Nergál papjával a diadalért és Sarane kegyeiért. Közben a kiszámíthatatlan sors oda-vissza veti a térben és az időben, sokszor karnyújtásnyira van a céltól, máskor úgy tűnik, mindent elveszíthet. Társakat is kap: hozzá hasonlóan a hajó világába beszippantott-bekerült harcosokat, Gigit, a törpe dobost, Zubránt, a hatalmas, barbár perzsát és Sigurdot, az óriás termetű, cserzett bőrű vikinget. Pontosabban: az ő hajóra kerülésük története is azt mutatja, Istár hajója öröktől fogva volt és lesz, hiszen a hősi történelem egészen különböző idősíkjain fogságba esett hősök végül együtt utaznak a "boszorkányhajón" az első világháborús veterán Kentonnal. Végül hatalmas ütközetben dől el a hajó sorsa: Kenton pedig csak egyetlen módon térhet vissza a saját idejébe...
Másodsorban azonban már az villant belém, nem tett igazán jót ennek a könyvnek a hosszú várakozás. Abraham Merritt ugyanis jó, de talán annyira mégsem, amennyi ideig egy olyan mániákusnak, mint én, várnia kellett rá. Ezzel semmiképpen sem akarom elvenni az olvasók kedvét a regénytől: de őszintén meg kell vallanom, ha egy Robert E. Howard-féle elbeszélésgyűjteményre kellett volna 2014 óta várakoznom, most, hogy végre megjelent, valószínűleg nagyobb extázisban törtem volna ki. Howard ugyanis kifejezetten olyanokat írt, amelyek újra és újra és újra és újra elolvastatják magukat, s mindig valamely új és izgalmas jelentésük, hangulatuk vagy titkuk tárul fel. Úgy érzem azonban, hogy ez az Istár hajójára nem egészen igaz.
Nyilvánvaló, hogy a következő évek során feledésbe fog merülni az az ígéretekkel teli várakozás, amely a mű magyarul is legmegbízhatóbb szöveggel történő kiadását megelőzte, s a magam részéről, lelkes rajongóként csak örülni tudok annak, hogy a mi nyelvünkön is az íróhoz méltó szövegváltozat született meg a regényből. Mégis, elolvasva magát a teljes művet, kissé úgy éreztem magam, mint Jack London Kóbor csillagjával: valamiképpen a mű jelentősége messze meghaladta élvezetességének és izgalmasságának fokát. Valóban sok szempontból benne tisztelhető a kard és boszorkányság zsáner ősforrása: de Robert E. Howard hősábrázolása szuggesztívebb, sokfélébb, Clark Ashton Smith stílusa póztalanabb, kevésbé dagályos, s mégis legalább ennyire víziókkal teli, egy Conan Doyle vagy M. R. James pedig monumentálisabb történeteket képes elbeszélni célirányosabban. Mert azt semmilyen különleges nyelvezet sem képes eltakarni, hogy az Istár hajója kissé túlírt regény - és véleményem szerint az volt már 1924-ben is.
Persze nem kell rám hallgatni: hiszen szerintem George R. R. Martin is némiképp túlbeszélt köteteket tesz le az asztalra... Mégis, szeretném, ha a MesterMűvek Klasszikus alfolyamában a jövőben ismét a novellagyűjtemények is minél inkább jellemzővé válnának. Nagyon várom már M. R. James sokáig ígért Az öt korsóját (legyen bármi a végleges címe), Robert E. Howard kereszteseit, Stanley G. Weinbaum és Clark Ashton Smith új gyűjteményeit... S egyszer majd egy új Sir Arthur Conan Doyle novelláskönyvet is (hisz egyébként épp most került a boltokba egy ilyen az Attraktor Kiadónál: igen jó, de mégsem MesterMűvek - viszont a borítója kicsit vállalhatóbb). Igaz, a vágyam annyiban máris teljesül, hogy a science fiction alfolyam Stanley G. Weinbaum pompás történeteivel folytatódik.
A MesterMűvek tervezett új kötetei:
Science fiction - Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben (megjelenés előtt)
Történelmi - Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg (megjelenés előtt)
Dark - Hanns Heinz Evers: Alraune
Klasszikusok - Clark Ashton Smith: Sarki regék
Fantasy - Henry Kuttner: A sötét világ (munkacím)
Link
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama
A legelső benyomásom a kötet kapcsán az volt, hogy a Delta Vision régebbi kötetek mintha masszívabbak, strapabíróbban lettek volna – erről ugyanis egyszeri táskába tétel után máris kezdett felpöndörödni a borítóra erősített fólia. És ha már a borítót említem: Istár alakja engem sajna egy túlméretezett Barbie-babára emlékeztet, nem egy istennőre. A háta mögött látható rózsaszín csak erősíti bennem ezt a benyomást (még azzal együtt is, hogy tudom: ezt a színt az író határozta meg, ez szerepel a szövegben).
És akkor most néhány szót a történetről és a nyelvi megformáltságról!
Miközben olvastam, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az alapkonfliktus valahogy nem eléggé erős: ha két isten összezördüléséről van szó, akár egymás között is elrendezhették volna a dolgot, a maguk világában, nem volt feltétlenül szükséges kiterjeszteni azt az emberek világára, s a hajóra – arról nem is beszélve, hogy ha tényleg olyan nagyhatalmúak voltak, akkor talán azt is megtehették volna, hogy túllépnek a sérelmükön, vagy megbocsátanak a másiknak, nem? (De persze, akkor miről szólt volna a következő háromszáz oldal? :D)
Ami a főszereplőket illeti, nekem végig képregényfiguráknak tűntek, semmint hús-vér embereknek, akiknek szurkolni lehet: Kenton „jó pasiságát” (nem csak gazdag, de okos, erős és jóképű is – sok lesz már a jóból, Abe! :) ) eltúlzottnak éreztem, Sarane ugyanakkor – bármennyire is vonzó és nőies, bármennyire is kapcsolatban áll Istárral, satöbbi – csak egy szexi cicababa maradt, az alfahím vágyának tárgya, nem több. És ha már itt tartunk: a szöveget át- meg átlengő szupermacsó atmoszféra a szememben nem emelte, de csökkentette a regény élvezeti értékét. Az olyan mondatok, mint „Nem adsz nekem semmit, magam veszem el”, szerintem lekezelőek, mi több, sértőek egy nőre nézvést. (Értem én, hogy ez egy 1924-es pulp történet, amikor még más volt a szerkesztői gyakorlat, s mások az olvasói elvárások – de ami feltűnt, az feltűnt.)
A cselekményt olykor kissé lassú menetűnek, és feleslegesen túlbonyolítottnak találtam, főleg az Émaktílán játszódó eseménysor egyes részeit. De mindezért kárpótoltak az igazán jól sikerült részek: Sigurd karaktere, a Két Halál Urának és udvarának ábrázolása, „Az istenek és a férfivágy” c. fejezet (ami ugyan szintén nem sokkal viszi előre a cselekményt, viszont a kötet legihletettebb sorai szerintem itt találhatóak), Zubrán búcsúja, a párban érkező végső összecsapás, na meg a lezárás…
A magyar változat szövege könnyed és gördülékeny, jól olvasható. A pontos vesszők túlzott és – szerintem – következetlen használata azért feltűnt, ahogy az is, hogy néhány elütés és kevéssé sikerült nyelvi megoldás is maradt benne. De aki követi a Delta Vision fórumát, az jól tudja, milyen hosszas vajúdás előzte meg e kötet világra jöttét, és e háttérinformációk ismeretében azt kell mondanom: a végeredményen nem igazán érződik, mennyire problémás volt a nyersanyag.
Összegezve: az Istár hajója inkább egyes részletei miatt marad emlékezetes számomra, és nem az egésze miatt – ugyanakkor örülök, hogy végre megjelent, és remélem, ezzel elhárult az akadály az engem valóban érdeklő kötetek készítése és megjelenése elől! Úgyhogy HAJRÁ, Delta Vision! :)