Az Istár hajója ürügyén
Csodaszép hét volt, amikor végre kézbe vehettem a zsákmányt: a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata Klasszikus alfolyamának új, 10. számú kötetét, az amerikai író, Abraham Merritt Istár hajója című regényét. Hosszú volt a várakozás, amely végül meghozta gyümölcsét. És sok minden jutott eszembe az Istár hajója ürügyén.

Először is, hogy nagyon érdekes regényt olvashattam el. Az Istár hajója igazán különleges hangulatú fantasyregény, amely egy (mára) kissé közhelyes ötletből bonyolult, hangulatokban és érzésekben gazdag, s tragédiába futó történetet bont ki. A régészettel kacérkodó, jól szituált úriember, Kenton káprázatos illatú, titokteljes leletet, egy babiloni kőtömböt nyit meg, hogy kibontsa a belőle szinte misztikus módon kitörni vágyó aprócska, páratlan pontossággal kifaragott hajót, amely azután saját terébe és idősíkjába rántja át a kíváncsi amerikait. Kenton ráébred, az istenek hajójára került, amelyen Istár és Nergál, a szerelem és a halál hívei vívják öröknek tűnő csatájukat, amely csak akkor érhet véget, ha valamelyik istenség végképpen győzedelmeskedik. Kenton beleszeret Saranébe, Istár papnőjébe, s ettől kezdve teljes önátadással harcol Klanettel, Nergál papjával a diadalért és Sarane kegyeiért. Közben a kiszámíthatatlan sors oda-vissza veti a térben és az időben, sokszor karnyújtásnyira van a céltól, máskor úgy tűnik, mindent elveszíthet. Társakat is kap: hozzá hasonlóan a hajó világába beszippantott-bekerült harcosokat, Gigit, a törpe dobost, Zubránt, a hatalmas, barbár perzsát és Sigurdot, az óriás termetű, cserzett bőrű vikinget. Pontosabban: az ő hajóra kerülésük története is azt mutatja, Istár hajója öröktől fogva volt és lesz, hiszen a hősi történelem egészen különböző idősíkjain fogságba esett hősök végül együtt utaznak a "boszorkányhajón" az első világháborús veterán Kentonnal. Végül hatalmas ütközetben dől el a hajó sorsa: Kenton pedig csak egyetlen módon térhet vissza a saját idejébe...

A főhős ábrázolása - be kell valljam - végig Edgar Rice Burroughs John Carterére emlékeztetett, a tökéletes virginiai úriemberre: annak ellenére, hogy az Istár hajója nem planetáris románc, hanem tiszta, történelmi alapú hősi fantasy, amely méltán lehet a kard és boszorkányság zsáner egyik alapdarabja cselekményvezetése és hősei alapján. Ennek ellenére Kenton átkerülése-áttűnése a hajóra és vissza, s feddhetetlen, hősies jelleme sokban a Mars urát idézte fel bennem, s azt, ahogyan ő is átkerült a vörös bolygóra az első regényekben. Az Istár hajójában továbbá ott rejtőzik mindaz, amit majd Robert E. Howard fog kibontani: a történelem előtti idők emlékezete, a hősi viking múlt, az elmúlt korok barbár nagyságai. Ugyanakkor unikum a könyv stílusa: az a nagyon erős hangulatokkal, érzelmekkel telt, lebilincselően képi, erősen költői, szinte impresszionista prózanyelv, amelyik időnként egészen szürreális látványvilágot alakít ki az olvasó képzeletében.

Elmondható tehát, hogy érdemes volt a könyvre várni: az Istár hajója tetszett a legjobban a szerző valamennyi magyarul megjelent műve közül. Úgy vélem, ennek csak az egyik oka a pompás fordítás: a másik, hogy a MesterMűvek szerkesztési elveinek megfelelően most talán tényleg az író legjobb, életművét legkiválóbban reprezentáló könyve került magyar kiadásra. A regény egyszerre romantikus (a szó 19. századi értelmében) és fantasztikus, megható és lebilincselő, kalandos és látomásos. Hősei igencsak megkedvelhetők: annak ellenére, hogy a mellékszereplők bizonyos szempontból tipikus sablonokból vannak felépítve, mégis, mindannyian kapnak legalább egy olyan jelenetet, amelyben cselekedeteik elszorítják az olvasó szívét, s amely miatt később is emlékezünk rájuk és a regényre. Ha valamit hiányoltam, az egyedül a női főszereplő, Sarane egyénítése: ez esetben Edgar Rice Burroughs győz, legyen szó akár Dejah Torisról, akár Lady Jane Greystoke-ról. Sőt, Robert E. Howard különös nőalakjai is sokkal-sokkal izgalmasabbak. Ettől függetlenül mindenképpen nagy élmény az Istár hajója, s egyáltalán, egy újabb mű elolvasása Abraham Merritt-től, a fantasyirodalom nagy öregjétől.

Másodsorban azonban már az villant belém, nem tett igazán jót ennek a könyvnek a hosszú várakozás. Abraham Merritt ugyanis jó, de talán annyira mégsem, amennyi ideig egy olyan mániákusnak, mint én, várnia kellett rá. Ezzel semmiképpen sem akarom elvenni az olvasók kedvét a regénytől: de őszintén meg kell vallanom, ha egy Robert E. Howard-féle elbeszélésgyűjteményre kellett volna 2014 óta várakoznom, most, hogy végre megjelent, valószínűleg nagyobb extázisban törtem volna ki. Howard ugyanis kifejezetten olyanokat írt, amelyek újra és újra és újra és újra elolvastatják magukat, s mindig valamely új és izgalmas jelentésük, hangulatuk vagy titkuk tárul fel. Úgy érzem azonban, hogy ez az Istár hajójára nem egészen igaz.

Nyilvánvaló, hogy a következő évek során feledésbe fog merülni az az ígéretekkel teli várakozás, amely a mű magyarul is legmegbízhatóbb szöveggel történő kiadását megelőzte, s a magam részéről, lelkes rajongóként csak örülni tudok annak, hogy a mi nyelvünkön is az íróhoz méltó szövegváltozat született meg a regényből. Mégis, elolvasva magát a teljes művet, kissé úgy éreztem magam, mint Jack London Kóbor csillagjával: valamiképpen a mű jelentősége messze meghaladta élvezetességének és izgalmasságának fokát. Valóban sok szempontból benne tisztelhető a kard és boszorkányság zsáner ősforrása: de Robert E. Howard hősábrázolása szuggesztívebb, sokfélébb, Clark Ashton Smith stílusa póztalanabb, kevésbé dagályos, s mégis legalább ennyire víziókkal teli, egy Conan Doyle vagy M. R. James pedig monumentálisabb történeteket képes elbeszélni célirányosabban. Mert azt semmilyen különleges nyelvezet sem képes eltakarni, hogy az Istár hajója kissé túlírt regény - és véleményem szerint az volt már 1924-ben is.

Persze nem kell rám hallgatni: hiszen szerintem George R. R. Martin is némiképp túlbeszélt köteteket tesz le az asztalra... Mégis, szeretném, ha a MesterMűvek Klasszikus alfolyamában a jövőben ismét a novellagyűjtemények is minél inkább jellemzővé válnának. Nagyon várom már M. R. James sokáig ígért Az öt korsóját (legyen bármi a végleges címe), Robert E. Howard kereszteseit, Stanley G. Weinbaum és Clark Ashton Smith új gyűjteményeit... S egyszer majd egy új Sir Arthur Conan Doyle novelláskönyvet is (hisz egyébként épp most került a boltokba egy ilyen az Attraktor Kiadónál: igen jó, de mégsem MesterMűvek - viszont a borítója kicsit vállalhatóbb). Igaz, a vágyam annyiban máris teljesül, hogy a science fiction alfolyam Stanley G. Weinbaum pompás történeteivel folytatódik.

Végeredményben: örülök is és vágyakozom is kicsit. Örülök, hogy megjelent az Istár hajója, örülök, hogy feléled a sorozat. De igazán arra vágyom, hogy újra érezhessem azt az örömet, amit utoljára 2014-ben: hogy látom, amint a sorozat nő, terjeszkedik, gazdagodik és stabilan fennáll. Bízom benne, hogy 2017 ilyen szempontból különleges év lesz: s hogy a hét év alatt négy alsorozatban megjelent huszonegy kötetet újabbak és még élvezetesebbek követik majd. Mindegyiket el fogom olvasni.

A MesterMűvek tervezett új kötetei:
Science fiction - Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben (megjelenés előtt)
Történelmi - Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg (megjelenés előtt)
Dark -  Hanns Heinz Evers: Alraune
Klasszikusok - Clark Ashton Smith: Sarki regék
Fantasy - Henry Kuttner: A sötét világ (munkacím)

Link
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama
0 Responses