Ha emlékezetes könyvet keresnék, nagy valószínűséggel nem Zdeněk Svěrák szerény megjelenésű, új novelláskötetét, a Kettős látást venném le a könyvesbolti polcról először. És – nagyot tévednék! A kis, szürke, puha kötéses novellagyűjtemény, fedelén egy régi, piros, prágai villamos fényképével tényleg nem tűnik jelentős kötetnek. Pedig az: még csak egyszer állt módomban elolvasni, de máris érzem, ahogy egyes mondatai és képei bevésődnek az emlékezetembe, és nem tudok tőlük szabadulni.

Számomra a Kettős látás történeteit három dolog köti össze. Az első a kissé szomorkás, kissé jóvátehetetlen hangulat, amely betölti ezeket a rövid írásokat: telve vannak elmulasztott, soha vissza nem jövő alkalmakkal, egykor birtokolt, de mára elvesztett dolgokkal, egykor félreismert, s mára már csak túl későn megértett emberekkel. A második közös dolog a novellákban szereplő időugrások sorozata: némelyik történet segítségével ugyanis az 1930-as, 1950-es vagy 1960-as évekig is visszaugorhatunk az időben. Ám a mozaikos szerkesztésmód miatt ez sohasem a kiszámított rendben történik, s mindig a jelen eseményeivel váltakozva jelennek meg előttünk a múltbeli történések. Végül a harmadik közös a kilenc rövid elbeszélésben, hogy valamennyien mindennapi apróságokról szólnak. Annyira hétköznapiak, hogy ha egy írótábor ötletbörzéjén felvetné valaki a témájukat, a közönség nagy része valószínűleg nem is értené, mit lehet erről írni – legalább is olyat, ami bevésődik a lelkünkbe.

Pedig a cseh író történetei talán ettől igazán pompásak: hogy számára egy osztálytalálkozó, egy vonatút, egy bevásárlás, egy villamosutazás, egy fürdőhelyi üdülés vagy épp egyetlen kórházi este is tartogat annyi megdöbbentő, különleges, furcsa, groteszk, lírai vagy épp fantasztikus eseményt, amelyből már kikerekedik egy sajátos hangulatú, különleges képekkel fűszerezett novella.

A Betlehemi láng például egy szellemi fogyatékos fiú monológja. Péteré, aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak, aki lelkesen gyártja az etetőket és madárodúkat a védett műhelyben, s aki nagyon szeretne „jó megfigyeléseket” mondani szeretve tisztelt apjának, hogy az megdicsérje őt. Ehelyett azonban valahogy mindig olyan dolgok csúsznak ki a száján, amelyeket valamiért semmiképpen sem lett volna szabad kimondani. Vajon képes lesz-e egy, egyetlen egy nagy titkot megtartani, a Betlehemből érkezett szent lánggal kapcsolatosan? És vajon megérti-e, miért hazudnak a felnőttek, ha egyébként szerintük tilos hazudni?

Egészen más szerkesztésű novella Az osztálytalálkozó, amelyben több mint ötven év elteltével gyűlik össze egy osztály maradéka osztályfőnökük, az örökifjú, ám beszéd közben néha már el-elszunyókáló tanár úr lakásán. Sorra jönnek a nosztalgikus idézgetések, s az anekdoták a nagy mellű lányokról és a kvarclámpára cserélt villanyégőről, míg aztán a tanfelügyelő látogatásának és Sztálin halálának a sztorija egy kissé összeszorítja az ember torkát: hiszen ahol diktatúra van, ott az iskolákban is zsarnokság van… Ám a novella csúcspontja mégsem ez, hanem egy rég halott tanár jellemének felfejtése. Vajon valóban igaz, hogy „A tanár számára az osztály a színpad, a tanári a színházi öltöző. Ott az oktató letörli a festéket és kibújik a szerepéből.”?

Szerepel a könyvben egy A bevásárlás című elbeszélés is, talán a legnagyobb kedvencem az egész gyűjteményből. Jelenbeli története semmi más, mint egy nagy vásárlás, a – hetvenen felüli – férj és feleség körútja egy szupermarketben. Ez a történetszál igencsak humoros: a férjet látjuk a feleség szemszögéből, „egy újabb csirkemellet nyújt, mutatóujjával böködi a ráfeszülő fóliát.
– Látod ezt?
– Mit? – kérdezem.
– Négy porció. Mindegyikben három van, ebben négy. És az ára, nézd csak meg: hetvenkilenc korona ötven. Ebben meg csak három darab van, és kerek nyolcvan koronát kérnek érte.
– Azért, mert a súlya számít, nem az, hogy hány darab – mondom neki.
– Te már csak tudod! Te meg az az okos fejed – szavalja a leghülyébb mondatot, amit csak ismer, és bedobja a kocsiba a csirkemellet. Aztán észreveszi, hogy már van ott egy és nekem esik: – Ez meg mit keres itt?
– Ez az, amit először ideadtál.
– Csak egyet viszünk, nem kettőt! Még mit nem! – mondja és visszadobja a csomagot a pultba, hogy csak úgy cuppan.
Csakhogy amilyen rosszul lát, a négyadagosat dobta vissza.
Gondoltam, hagyom annyiban, de otthon úgyis rájött volna, és megint minden az én hibám lenne, ezért így szóltam:
– Nem zavar, hogy a legutóbbi felfedezésedet tetted vissza?
Ez az elevenébe vágott.
– Mert folyton belebeszélsz!”

A történet azonban nemcsak efféle mélyen igaz vidámságokkal van tele. Mert az, hogy a fent emlegetett férj ki is, pontosabban a múltbeli történetszál két lehetséges egykori férjjelöltje közül melyik, az csak a novella legvégén derül ki. Ahogyan az is, lehetséges-e, hogy valaki idős korára, egy valamiképpen mégiscsak együtt leélt élet után hirtelen színtiszta gyűlölettel nézzen a társára? Vajon hogyan lehet így tovább élni?

Zdeněk Svěrák elbeszélései igazi kamaradarabok. Szóljanak azonban a kettős látás gyötrelmeiről, egy titokzatos, égiek rendelte szerelemről, áprilisi babonákról vagy a világ legrendesebb taxisofőrjéről, közös bennük, hogy remek szórakozást nyújtanak, elgondolkodtatnak és bevésődnek az elménkbe.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Zdeněk Svěrák: Kettős látás
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én