2019. február 25., hétfő
A címbe foglalt fogalmon nem azt értem, hogy az itt szereplő két könyv megméretett és könnyűnek találtatott. Inkább azt, hogy sokkal könnyedebben olvastam el őket, mint azt vártam előzőleg.
Mur Lafferty: Solo - Egy Star Wars-történet
Szukits, 2018
Han Solo az a figura, aki igazán érdekel a Star Warsból. Sőt, lassan már az egyetlen. (Mekkora szerencsém van az ízlésemmel, igaz? Lásd Az ébredő Erőt...) Ez mindig is így volt: Harrison Ford-rajongásom is ott kezdődött, amikor először alkalmam volt megnézni az eredeti három Csillagok háborúját, videókazettáról. Han egyszerűen elbűvölt, különösen A birodalom visszavágban, amely máig a kedvencem: s sokáig éreztem úgy, hogy A jedi visszatérben mintha nem jutott volna neki elég kalandidő.
Így azután óriási lelkesedéssel duráltam neki magamat a Solo megtekintésének is, s azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik egy cseppet sem csalódtak. Illetve, persze, le kellett nyelnem a csalódottságomat afelett, hogy a fiatal Han Solót a fiatal Harrison Ford helyett más játssza. De mivel meglehetősen lidércnyomásosnak érzem, amikor a számítógép segítségével szerepeltetnek vagy fiatalítanak meg színészeket (bármilyen jó is pl. Kurt Russel A galaxis őrzői 2.-ben, Tarkin tábornok - Peter Cushing - feltámasztása a Zsivány Egyesben már átlépte nálam az etikai határt), messzemenően támogatom, hogy Han Solo új arcot kapott a megfelelő időben.
Ha a Star Wars-birodalom így épülget tovább, még akár egy évtizedig Alden Ehrenreiché maradhat a szerep, filmek sokaságában: jóképű is, fiatal is, könnyed is, és tud játszani (amit őszintén szólva kevésbé mernék elmondani Daisy Ridleyről...). Persze bennfentesként elhitethetjük magunkkal (több kritika is leírta), hogy az a film, amiben minden Solo-rajongónak el kellett fogadnia egy új arcot, csaknem 400 milliós bevétellel csakugyan megbukott a mozikban... Ebben az esetben elkezdődhet egy olyasféle végtelen kicserélős játék, mint amelynek során én már őszintén belebonyolódtam, hányadik Hulkot, Pókembert és Batmant is kellene elfogadnom egyedül autentikusnak, s hányadszor is indul újra ugyanaz a történetvonal... A valóság azonban az, hogy a Solo a második SW-antológiafilm: vagyis hogy mennyit lehet várni egy ilyentől, legfeljebb akkor tudjuk meg, ha leforgatnak egy harmadikat is - a Zsivány Egyes viszont mindig is az első marad, s ez valószínűleg jobban megmagyarázza a mozilátogatók iránta mutatott hatalmas érdeklődését, mint az, ha megkíséreljük összevetni a Solóval... Így bízom benne, ha Han Solo kap még egy lehetőséget, már nem okoz csalódást azoknak sem, akik a franchise elvileg türelmes építését feltétlenül egy azonnali pénznyerő automata üzemeltetésével kötik össze. (És ha erre a második lehetőségre sor kerül, én a Disney helyében sokkal többet dolgoznék a forgatókönyvön, és sokkal jobban ügyelnék arra, hogy a rendezők és írók cserélgetésével ne blamáljam a filmet már a bemutatója előtt...)
S hogy miért locsogok annyit a filmről a könyv ürügyén? Mert függetlenül attól, hogy Mur Lafferty a Hat ébredéssel vitathatatlanul nagyot alkotott, ezúttal egy tisztes iparosmunkával állt elő, amely a kibővített részeknek köszönhetően olykor még egy kicsit ellent is mond időrendben a filmnek, amelyhez készült. Ennek ellenére tökéletesen alkalmas a látottak felidézésre és a cselekmény érdekes részletein való töprengéshez. (És talán hozzátesz valamit L3 karakteréhez.) Mivel nekem tetszett a film, így a könyv is sikert aratott nálam. Az pedig már az én magánmániám, hogy olvasás közben a képzeletemben valahogy egymásra csúszott a fiatal Harrison Ford és Alden Ehrenreich arca...
John Maddox Roberts: Királycsel - SPQR 1.
Művelt Nép / Ulpius Baráti Kör, 2018
Ezzel a könyvvel kapcsolatban megfontolandó, hogy jó lenne eldönteni, végül ki is adta ki... Ettől függetlenül nagyon meglepett már akkor, amikor beharangozták. Egyrészt csodálkoztam, hogyan kerülhetett el bennünket ez a sorozat mindeddig. Másrészt az is eszembe jutott, szerencsés-e már a borítón Steven Saylor még nálunk is tizenöt éve jól bejáratott Gordianusához hasonlítani szegény főhőst (Deciust), akiről még egy fél mondatot sem tudtunk meg...
Érdekes módon az angolul olvasók számára Decius régebben létezik, mint Gordianus. John Maddox Roberts S.P.Q.R.-szériája ugyanis egy évvel régebbi, mint a Roma Sub Rosa: mivel még 1990-ben indult. Húsz év alatt tizenhárom kötete íródott (és még nyolc elbeszélés), majd 2010-ben lezárult (bár talán épp most íródik egy újabb regény Deciusról angolul). De nemcsak ebben tér el a két sorozat. Igaz, egy regény alapján nehéz végleges ítéletet hirdetni, de az SPQR sokkal kalandosabbnak ígérkezik, mint a Roma Sub Rosa. A debütáló regény sokkal rövidebb, fordulatosabb, akciódúsabb, mint Saylor első könyve, a Római vér. Kevésbé a szavakon, illedelmes szokásokon és klasszikus iskolázottságon múlnak benne a dolgok, mint inkább azon, milyen ügyesen képes csevegni Decius különböző beszélgetőpartnereivel, mennyire mer cselekedni, s mennyire lát át az ellenséges mesterkedéseken. A magam részéről nem tudnám eldönteni, melyik stílus tetszik jobban, de a két könyv nemcsak szerkesztésében vagy mondatfűzésében, de még hangulatában is egészen más.
A Királycsel főhőse, Decius Caecilius Metellus gazdag és előkelő plebejus család sarja, aki frissen elnyert hivatalának köszönhetően abban a kétes szerencsében részesül, hogy nyomába eredhet a Városban történt mocskos gyilkosságoknak. Ebben az első történetben azonban rögtön olyan nyomra bukkan, amely egészen a legmagasabb elit összeesküvéseihez és sötét ügyeihez vezeti el, s egy olyan megoldáshoz, ahol - kicsit a kemény krimikhez hasonlóan - nem is olyan egyszerű igazságot tenni, hiszen virágzik a korrupció és a kéz-kezet-mos-politika.
A történelmileg pontos és alapos, magyarra pedig jól fordított könyv nagyon tetszett nekem. Remélem, sikerül folytatni a sorozatot, s ezután az - eredeti megjelenésekor Edgar-díjra jelölt, debütáló - első kötet után újabb izgalmas nyomozásokra is elkísérhetem majd Deciust.
Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Történelmi krimik gyűjtőhelye
Mur Lafferty: Solo - Egy Star Wars-történet
Szukits, 2018
Han Solo az a figura, aki igazán érdekel a Star Warsból. Sőt, lassan már az egyetlen. (Mekkora szerencsém van az ízlésemmel, igaz? Lásd Az ébredő Erőt...) Ez mindig is így volt: Harrison Ford-rajongásom is ott kezdődött, amikor először alkalmam volt megnézni az eredeti három Csillagok háborúját, videókazettáról. Han egyszerűen elbűvölt, különösen A birodalom visszavágban, amely máig a kedvencem: s sokáig éreztem úgy, hogy A jedi visszatérben mintha nem jutott volna neki elég kalandidő.
Így azután óriási lelkesedéssel duráltam neki magamat a Solo megtekintésének is, s azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik egy cseppet sem csalódtak. Illetve, persze, le kellett nyelnem a csalódottságomat afelett, hogy a fiatal Han Solót a fiatal Harrison Ford helyett más játssza. De mivel meglehetősen lidércnyomásosnak érzem, amikor a számítógép segítségével szerepeltetnek vagy fiatalítanak meg színészeket (bármilyen jó is pl. Kurt Russel A galaxis őrzői 2.-ben, Tarkin tábornok - Peter Cushing - feltámasztása a Zsivány Egyesben már átlépte nálam az etikai határt), messzemenően támogatom, hogy Han Solo új arcot kapott a megfelelő időben.
Ha a Star Wars-birodalom így épülget tovább, még akár egy évtizedig Alden Ehrenreiché maradhat a szerep, filmek sokaságában: jóképű is, fiatal is, könnyed is, és tud játszani (amit őszintén szólva kevésbé mernék elmondani Daisy Ridleyről...). Persze bennfentesként elhitethetjük magunkkal (több kritika is leírta), hogy az a film, amiben minden Solo-rajongónak el kellett fogadnia egy új arcot, csaknem 400 milliós bevétellel csakugyan megbukott a mozikban... Ebben az esetben elkezdődhet egy olyasféle végtelen kicserélős játék, mint amelynek során én már őszintén belebonyolódtam, hányadik Hulkot, Pókembert és Batmant is kellene elfogadnom egyedül autentikusnak, s hányadszor is indul újra ugyanaz a történetvonal... A valóság azonban az, hogy a Solo a második SW-antológiafilm: vagyis hogy mennyit lehet várni egy ilyentől, legfeljebb akkor tudjuk meg, ha leforgatnak egy harmadikat is - a Zsivány Egyes viszont mindig is az első marad, s ez valószínűleg jobban megmagyarázza a mozilátogatók iránta mutatott hatalmas érdeklődését, mint az, ha megkíséreljük összevetni a Solóval... Így bízom benne, ha Han Solo kap még egy lehetőséget, már nem okoz csalódást azoknak sem, akik a franchise elvileg türelmes építését feltétlenül egy azonnali pénznyerő automata üzemeltetésével kötik össze. (És ha erre a második lehetőségre sor kerül, én a Disney helyében sokkal többet dolgoznék a forgatókönyvön, és sokkal jobban ügyelnék arra, hogy a rendezők és írók cserélgetésével ne blamáljam a filmet már a bemutatója előtt...)
S hogy miért locsogok annyit a filmről a könyv ürügyén? Mert függetlenül attól, hogy Mur Lafferty a Hat ébredéssel vitathatatlanul nagyot alkotott, ezúttal egy tisztes iparosmunkával állt elő, amely a kibővített részeknek köszönhetően olykor még egy kicsit ellent is mond időrendben a filmnek, amelyhez készült. Ennek ellenére tökéletesen alkalmas a látottak felidézésre és a cselekmény érdekes részletein való töprengéshez. (És talán hozzátesz valamit L3 karakteréhez.) Mivel nekem tetszett a film, így a könyv is sikert aratott nálam. Az pedig már az én magánmániám, hogy olvasás közben a képzeletemben valahogy egymásra csúszott a fiatal Harrison Ford és Alden Ehrenreich arca...
John Maddox Roberts: Királycsel - SPQR 1.
Művelt Nép / Ulpius Baráti Kör, 2018
Ezzel a könyvvel kapcsolatban megfontolandó, hogy jó lenne eldönteni, végül ki is adta ki... Ettől függetlenül nagyon meglepett már akkor, amikor beharangozták. Egyrészt csodálkoztam, hogyan kerülhetett el bennünket ez a sorozat mindeddig. Másrészt az is eszembe jutott, szerencsés-e már a borítón Steven Saylor még nálunk is tizenöt éve jól bejáratott Gordianusához hasonlítani szegény főhőst (Deciust), akiről még egy fél mondatot sem tudtunk meg...
Érdekes módon az angolul olvasók számára Decius régebben létezik, mint Gordianus. John Maddox Roberts S.P.Q.R.-szériája ugyanis egy évvel régebbi, mint a Roma Sub Rosa: mivel még 1990-ben indult. Húsz év alatt tizenhárom kötete íródott (és még nyolc elbeszélés), majd 2010-ben lezárult (bár talán épp most íródik egy újabb regény Deciusról angolul). De nemcsak ebben tér el a két sorozat. Igaz, egy regény alapján nehéz végleges ítéletet hirdetni, de az SPQR sokkal kalandosabbnak ígérkezik, mint a Roma Sub Rosa. A debütáló regény sokkal rövidebb, fordulatosabb, akciódúsabb, mint Saylor első könyve, a Római vér. Kevésbé a szavakon, illedelmes szokásokon és klasszikus iskolázottságon múlnak benne a dolgok, mint inkább azon, milyen ügyesen képes csevegni Decius különböző beszélgetőpartnereivel, mennyire mer cselekedni, s mennyire lát át az ellenséges mesterkedéseken. A magam részéről nem tudnám eldönteni, melyik stílus tetszik jobban, de a két könyv nemcsak szerkesztésében vagy mondatfűzésében, de még hangulatában is egészen más.
A Királycsel főhőse, Decius Caecilius Metellus gazdag és előkelő plebejus család sarja, aki frissen elnyert hivatalának köszönhetően abban a kétes szerencsében részesül, hogy nyomába eredhet a Városban történt mocskos gyilkosságoknak. Ebben az első történetben azonban rögtön olyan nyomra bukkan, amely egészen a legmagasabb elit összeesküvéseihez és sötét ügyeihez vezeti el, s egy olyan megoldáshoz, ahol - kicsit a kemény krimikhez hasonlóan - nem is olyan egyszerű igazságot tenni, hiszen virágzik a korrupció és a kéz-kezet-mos-politika.
A történelmileg pontos és alapos, magyarra pedig jól fordított könyv nagyon tetszett nekem. Remélem, sikerül folytatni a sorozatot, s ezután az - eredeti megjelenésekor Edgar-díjra jelölt, debütáló - első kötet után újabb izgalmas nyomozásokra is elkísérhetem majd Deciust.
Link
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Történelmi krimik gyűjtőhelye