2019. június 15., szombat
Lee Child magyar kiadója, a General Press 2015-ben álmodta meg a Lee Child-regények új külsejét. Ezzel egyrészt kedvezőbb áron gyárthatóvá és vásárolhatóvá tette az immár nem kemény kötéses regényeket, másrészt külön branddé formálta Lee Child nevét, kiemelve műveit a Világsikerek egyébként méltán kedvelt sorozatából.
A fekete, puha, füles kartonborítón egyetlen szuggesztív, színes ábrát és az író aranybetűs nevét tartalmazó fedél, a remekül megválasztott gerincszínekkel annyira megnyerte a tetszésemet, hogy 2017 legszebb könyvborítótervei közé választottam. A megújult sorozat immár 18. kötetet tartalmaz, s a kiadó katalógusa szerint szeptemberben érkezik a 19., az Összeesküvés újabb kiadása. Így 2020-ra már csak öt regény marad kiadatlan új köntösben (A pók hálójában, a Lángoló sivatag, a Megérte meghalni és Az ügy, illetve a puha kötésben még csak filmes borítóval megjelentetett Nincs visszaút). Ezért nagyon-nagyon erősen reménykedem, hogy két év múlva egy teljes, egységes külsejű sorozat (akkor már) 25 kötete sorakozik majd a polcomon... Bízom a General Pressben, hogy közben nem kezd el újítani, mint annyi más kiadó, s nem változtatja meg a könyvek külsejét, hogy megfosszon ettől a nagy, vágyott, gyűjtői, rajongói élménytől...
De a Reacher-krimiket természetesen nemcsak gyűjtöm és rajongom, de olvasom is. Épp ezért íme a listája az idén kiadott négy kötetnek, amelyet nemsokára követ majd az ötödik is (arról máshol írtam).
Lee Child: Múlt idő
Ahogyan mindig, az év első megjelenése a legfrissebb, 23. Reacher-regény volt. Egy elképesztően szuggesztív és letehetetlenül izgalmas történet, amely nagyrészt szinte szó szerint a világ végén, egy gyönyörű környezetben, erdő közepén, elhagyatottan álló motelben játszódik.
Miközben Reacher saját származása, apja élete után nyomoz, s próbálja jóval a férfi halála után felfedezni, milyen is lehetett gyerekként, kamaszként, miért vált belőle épp katona, miért hagyta el a szülőföldjét, s miért nem beszélt a múltjáról soha a családjának, - véletlenül belekeveredik egy sötét és halálos játékba, amely egy fiatal kanadai párt fenyeget. A történetben senki sem az, akinek látszik, s mindenkinek kifejezetten kellemetlen, gonosz vagy szégyellnivaló titkai vannak. Kivéve Reachert, aki, mint mindig, önmaga: okos, bátor, lerázhatatlan, mindig a legrosszabbra készül és kész bárkinek segíteni, aki megérdemli. Talán fontos lehet, hogy a regény végig az ő alakjára koncentrál, így csak látszólag kezd el két szálon futni, ahogyan a fülszöveg ígéri (engem ez először kicsit megijesztett, mert a James Penney új élete című novellában épp azt nem szerettem, hogy Reacher olyan sokáig nem szerepelt benne, s féltem, hogy ez újra előfordul).
Azt hiszem, hogy ez a könyv jobban tetszett nekem még a két előző friss Lee Childnál, az Esti iskolánál és az Éjféli szállítmánynál is. Talán a benne rejtőző titok nem volt annyira bonyolult és kitalálhatatlan, mint az elődeiben, számomra azonban sokkal személyesebb, mozgósítóbb és emlékezetesebb volt, nem is beszélve a könyv hangulatáról, amely nagyon sokáig megmaradt bennem. Így február óta már újra is olvastam a regényt.
Ne add fel könnyen
Ez volt a 2. Reacher-regény, amely eredetileg még az ezredforduló és szeptember 11. előtt, 1998-ban jelent meg. Nehéz feldolgozni, mennyit változott a világ az eltelt 20 év alatt, mire ez a harmadik magyar kiadás megjelent, s ugyanakkor mennyire ugyanolyan maradt. A könyv egy lázasan szervezkedő, szélsőjobboldali terrorista csoporttal ismerteti össze Jack Reachert, aki elképesztően szomorú, olykor durva, de mindvégig nagyon izgalmas és okosan bonyolított kalandsorozatot él át. Eredetileg csak segíteni szeretne egy mankóval bicegő, elegáns nőnek, hogy eljusson a kocsijáig, kezében néhány, a tisztítóból elhozott ruhával. Mivel azonban Hollyt épp ekkor rabolja el néhány férfi, magukkal viszik Reachert is. Miközben potyautasként, akire nincs szükség, így bármikor megölhetik, próbálja védelmezni a nőt, s rájönni, ki ő, s miért is rabolták el, az FBI biztos benne, hogy Reacher az esetben nem áldozat, hanem maga is az egyik tettes. Ráadásul a nyomozószervezetben legalább egy tégla van, aki a terroristákat támogatja, Reacher pedig olyan mérhetetlen primitívséggel, gyűlölettel, kapzsisággal, erőszakkal és ostobasággal találja szemben magát, amely ellen talán nem is elég bátorsággal védekezni - szükség van némi okos iróniára is.
A titokzatos látogató
A 4. Reacher-krimi eredetileg 2000-ben jelent meg. Ha a Ne add fel könnyen megírása nem lehetett akármi, hiszen egy elképesztően erős és frappáns sorozatnyitó regény, az Elvarázsolt dollárok után kellett Lee Childnak ismét megszólalnia, mégsem okozott csalódást - akkor A titokzatos látogató legalább ekkora mérföldkő a szériában. Véleményem szerint ugyanis az első néhány Reacher-regény nyomozás-erőszak-brutalitás-faktorát kissé más arányok jellemezték még, mint a későbbi könyveket. Az első regény nem véletlenül kapta a Vágóhíd / Mészárszék / Csatatér eredeti angol címet, bár egyetlen rendkívül sötét és megdöbbentő jelenetet kivéve inkább a nyomozás és az erőszak kvázi akciófilmes-thrilleres ábrázolása, mint a brutalitás részletes lefestése jellemezte. (1) A Ne add fel könnyen azonban egy kicsit tovább merészkedett az utóbbi terepen, A pók hálójában pedig még jobban, és talán túl messzire. Ráadásul utóbbi regényben (szerintem) túlságosan szuggesztívre sikerült a gonosz bemutatása, amely egy időre elhalványította (az egyébként hallatlanul összetett és izgalmas ügyben nyomozó) Reacher alakját. Így A titokzatos látogató tulajdonképpen hagyományt teremtett azzal, hogy visszatért az első regény nyomozás-erőszak-brutalitás arányaihoz, sőt, még egy kicsit el is tolta a hangsúlyt a nyomozás felé. Úgy gondolom, ettől nem lett erőtlenebb a sorozat, Reacher viszont sokkal érdekesebb, még inkább többdimenziós karakterré fejlődött. Ráadásul az olvasók a regényből teljesen szokatlan szemszögből vethetnek egy pillantást a katonaéletre, s a lebilincselő nyomozás során azok, akik mindig meg szeretnék fejteni a krimirejtélyeket, alaposan próbára tehetik a fantáziájukat.
Csak egy lövés
A 9. Reacher-könyvről, a Csak egy lövésről tulajdonképpen már írtam, amikor arról beszéltem, mennyiben más, s mégis mennyiben azonos a filmes (Tom Cruise játszotta) Reacher alakja a könyvekben megjelenővel. Ebből a könyvből készült ugyanis az első Reacher-mozi, a Jack Reacher 2012-ben, amelyről akkor ezt írtam: "A Jack Reacher egy igen jó film lett, Jack Reacher pedig kiváló figura, nem annak ellenére, hogy Tom Cruise játssza, hanem épp azért. Igaz, nem sokban hasonlít a könyvek törhetetlen orrú, kétméteres, fenyegető külsejű óriására, de mindez kb. három percig érdekelt, többé már nem. Ahogy az sem zavart, hogy a történetet helyenként jelentősen átírták (izgalmasabb és gyanúsabb háttértörténetet kaptak egyes, később már nem is olyan fontos szereplők), hogy a zene nem különösebben sikerült jól, s hogy a főgonosz és szervezete sokkal tragikusabban és elemibben volt félelmetes a könyvben, mint itt. Eleve az életben nem gondoltam volna, hogy egy ennyire nem Reacheres kötetet filmesítenek majd meg (nem kisváros zárt közösségében nyomoz, van nyomozótársa, nagyvárosi a történet), s mégis sikerül az igazságosztó, semmiből érkező és semmibe tűnő, kallódó figurát ilyen kiválóan megragadni. Fantasztikusak a mellékszereplők is és ötletesek az akciójelenetek: ha nem lenne két felesleges verekedés és egy megmagyarázatlan mondat (Emerson szájából, a végjelenetben), tökéletes is lehetne minden. Nem tudom, megismételhető-e a siker, de ha lesz folytatás, már nézem is." Mindebből azonban nemcsak az derül ki, mennyire tetszett a film, de az is, hogy akadtak komoly eltérések, s minden elismerés ellenére mindig könyv javára. Épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, amely látszólag egy elmebeteg sorozatgyilkos tettéről szól - valójában azonban minden őrület akkor érdekes, ha van benne rendszer - itt pedig Reacher előtt egy nagyon is számító és hideg logika rajzolódik ki a látszólag egyértelmű események hátterében...
(1) Nyilván definiálnom kellene, amit mondok: leegyszerűsítve talán ez a példa jó. Akciófilmes-thrilleres erőszak-ábrázolás számomra, ha valakit egy félelmetes-bátor-ijesztő jelenetben azzal fenyegetnek, hogy levágják az egyik ujját, de végül nem teszik meg, mert az illetőt megmentik, megmenekül, vagy másképp döntenek róla. Ennél messzebbre merészkedik az a történet, amelyben az ujjat valóban levágják, esetleg az olvasó-néző (lelki) szeme láttára. És amellett, hogy az utóbbi számomra biztosan nem lesz izgatottan újraolvasható, újranézhető történet, itt mindig elgondolkodom arról, mi a szükséges hitelesség és a szépirodalmiság viszonya. Számomra a lehetséges, az utalásban létező és a kimondatlan sokkal ijesztőbb-elgondolkodtatóbb-fenyegetőbb tud lenni, mint a sok részlettel, naturalistán (de minek?) bemutatott.
Itt írtam Lee Child más könyveiről a blogon:
De a Reacher-krimiket természetesen nemcsak gyűjtöm és rajongom, de olvasom is. Épp ezért íme a listája az idén kiadott négy kötetnek, amelyet nemsokára követ majd az ötödik is (arról máshol írtam).
Ahogyan mindig, az év első megjelenése a legfrissebb, 23. Reacher-regény volt. Egy elképesztően szuggesztív és letehetetlenül izgalmas történet, amely nagyrészt szinte szó szerint a világ végén, egy gyönyörű környezetben, erdő közepén, elhagyatottan álló motelben játszódik.
Miközben Reacher saját származása, apja élete után nyomoz, s próbálja jóval a férfi halála után felfedezni, milyen is lehetett gyerekként, kamaszként, miért vált belőle épp katona, miért hagyta el a szülőföldjét, s miért nem beszélt a múltjáról soha a családjának, - véletlenül belekeveredik egy sötét és halálos játékba, amely egy fiatal kanadai párt fenyeget. A történetben senki sem az, akinek látszik, s mindenkinek kifejezetten kellemetlen, gonosz vagy szégyellnivaló titkai vannak. Kivéve Reachert, aki, mint mindig, önmaga: okos, bátor, lerázhatatlan, mindig a legrosszabbra készül és kész bárkinek segíteni, aki megérdemli. Talán fontos lehet, hogy a regény végig az ő alakjára koncentrál, így csak látszólag kezd el két szálon futni, ahogyan a fülszöveg ígéri (engem ez először kicsit megijesztett, mert a James Penney új élete című novellában épp azt nem szerettem, hogy Reacher olyan sokáig nem szerepelt benne, s féltem, hogy ez újra előfordul).
Azt hiszem, hogy ez a könyv jobban tetszett nekem még a két előző friss Lee Childnál, az Esti iskolánál és az Éjféli szállítmánynál is. Talán a benne rejtőző titok nem volt annyira bonyolult és kitalálhatatlan, mint az elődeiben, számomra azonban sokkal személyesebb, mozgósítóbb és emlékezetesebb volt, nem is beszélve a könyv hangulatáról, amely nagyon sokáig megmaradt bennem. Így február óta már újra is olvastam a regényt.
Ez volt a 2. Reacher-regény, amely eredetileg még az ezredforduló és szeptember 11. előtt, 1998-ban jelent meg. Nehéz feldolgozni, mennyit változott a világ az eltelt 20 év alatt, mire ez a harmadik magyar kiadás megjelent, s ugyanakkor mennyire ugyanolyan maradt. A könyv egy lázasan szervezkedő, szélsőjobboldali terrorista csoporttal ismerteti össze Jack Reachert, aki elképesztően szomorú, olykor durva, de mindvégig nagyon izgalmas és okosan bonyolított kalandsorozatot él át. Eredetileg csak segíteni szeretne egy mankóval bicegő, elegáns nőnek, hogy eljusson a kocsijáig, kezében néhány, a tisztítóból elhozott ruhával. Mivel azonban Hollyt épp ekkor rabolja el néhány férfi, magukkal viszik Reachert is. Miközben potyautasként, akire nincs szükség, így bármikor megölhetik, próbálja védelmezni a nőt, s rájönni, ki ő, s miért is rabolták el, az FBI biztos benne, hogy Reacher az esetben nem áldozat, hanem maga is az egyik tettes. Ráadásul a nyomozószervezetben legalább egy tégla van, aki a terroristákat támogatja, Reacher pedig olyan mérhetetlen primitívséggel, gyűlölettel, kapzsisággal, erőszakkal és ostobasággal találja szemben magát, amely ellen talán nem is elég bátorsággal védekezni - szükség van némi okos iróniára is.
A 4. Reacher-krimi eredetileg 2000-ben jelent meg. Ha a Ne add fel könnyen megírása nem lehetett akármi, hiszen egy elképesztően erős és frappáns sorozatnyitó regény, az Elvarázsolt dollárok után kellett Lee Childnak ismét megszólalnia, mégsem okozott csalódást - akkor A titokzatos látogató legalább ekkora mérföldkő a szériában. Véleményem szerint ugyanis az első néhány Reacher-regény nyomozás-erőszak-brutalitás-faktorát kissé más arányok jellemezték még, mint a későbbi könyveket. Az első regény nem véletlenül kapta a Vágóhíd / Mészárszék / Csatatér eredeti angol címet, bár egyetlen rendkívül sötét és megdöbbentő jelenetet kivéve inkább a nyomozás és az erőszak kvázi akciófilmes-thrilleres ábrázolása, mint a brutalitás részletes lefestése jellemezte. (1) A Ne add fel könnyen azonban egy kicsit tovább merészkedett az utóbbi terepen, A pók hálójában pedig még jobban, és talán túl messzire. Ráadásul utóbbi regényben (szerintem) túlságosan szuggesztívre sikerült a gonosz bemutatása, amely egy időre elhalványította (az egyébként hallatlanul összetett és izgalmas ügyben nyomozó) Reacher alakját. Így A titokzatos látogató tulajdonképpen hagyományt teremtett azzal, hogy visszatért az első regény nyomozás-erőszak-brutalitás arányaihoz, sőt, még egy kicsit el is tolta a hangsúlyt a nyomozás felé. Úgy gondolom, ettől nem lett erőtlenebb a sorozat, Reacher viszont sokkal érdekesebb, még inkább többdimenziós karakterré fejlődött. Ráadásul az olvasók a regényből teljesen szokatlan szemszögből vethetnek egy pillantást a katonaéletre, s a lebilincselő nyomozás során azok, akik mindig meg szeretnék fejteni a krimirejtélyeket, alaposan próbára tehetik a fantáziájukat.
A 9. Reacher-könyvről, a Csak egy lövésről tulajdonképpen már írtam, amikor arról beszéltem, mennyiben más, s mégis mennyiben azonos a filmes (Tom Cruise játszotta) Reacher alakja a könyvekben megjelenővel. Ebből a könyvből készült ugyanis az első Reacher-mozi, a Jack Reacher 2012-ben, amelyről akkor ezt írtam: "A Jack Reacher egy igen jó film lett, Jack Reacher pedig kiváló figura, nem annak ellenére, hogy Tom Cruise játssza, hanem épp azért. Igaz, nem sokban hasonlít a könyvek törhetetlen orrú, kétméteres, fenyegető külsejű óriására, de mindez kb. három percig érdekelt, többé már nem. Ahogy az sem zavart, hogy a történetet helyenként jelentősen átírták (izgalmasabb és gyanúsabb háttértörténetet kaptak egyes, később már nem is olyan fontos szereplők), hogy a zene nem különösebben sikerült jól, s hogy a főgonosz és szervezete sokkal tragikusabban és elemibben volt félelmetes a könyvben, mint itt. Eleve az életben nem gondoltam volna, hogy egy ennyire nem Reacheres kötetet filmesítenek majd meg (nem kisváros zárt közösségében nyomoz, van nyomozótársa, nagyvárosi a történet), s mégis sikerül az igazságosztó, semmiből érkező és semmibe tűnő, kallódó figurát ilyen kiválóan megragadni. Fantasztikusak a mellékszereplők is és ötletesek az akciójelenetek: ha nem lenne két felesleges verekedés és egy megmagyarázatlan mondat (Emerson szájából, a végjelenetben), tökéletes is lehetne minden. Nem tudom, megismételhető-e a siker, de ha lesz folytatás, már nézem is." Mindebből azonban nemcsak az derül ki, mennyire tetszett a film, de az is, hogy akadtak komoly eltérések, s minden elismerés ellenére mindig könyv javára. Épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, amely látszólag egy elmebeteg sorozatgyilkos tettéről szól - valójában azonban minden őrület akkor érdekes, ha van benne rendszer - itt pedig Reacher előtt egy nagyon is számító és hideg logika rajzolódik ki a látszólag egyértelmű események hátterében...
(1) Nyilván definiálnom kellene, amit mondok: leegyszerűsítve talán ez a példa jó. Akciófilmes-thrilleres erőszak-ábrázolás számomra, ha valakit egy félelmetes-bátor-ijesztő jelenetben azzal fenyegetnek, hogy levágják az egyik ujját, de végül nem teszik meg, mert az illetőt megmentik, megmenekül, vagy másképp döntenek róla. Ennél messzebbre merészkedik az a történet, amelyben az ujjat valóban levágják, esetleg az olvasó-néző (lelki) szeme láttára. És amellett, hogy az utóbbi számomra biztosan nem lesz izgatottan újraolvasható, újranézhető történet, itt mindig elgondolkodom arról, mi a szükséges hitelesség és a szépirodalmiság viszonya. Számomra a lehetséges, az utalásban létező és a kimondatlan sokkal ijesztőbb-elgondolkodtatóbb-fenyegetőbb tud lenni, mint a sok részlettel, naturalistán (de minek?) bemutatott.
Itt írtam Lee Child más könyveiről a blogon:
Én is nagy Lee Child és Reacher rajongó vagyok. :)