2018. október 31., szerda
Akik szeretik a jó könyveket és a jó írókat, őszintén hálásak lehetnek az Agave Könyvek Kiadónak: például, mert adnak ki Georges Simenon-könyveket nálunk, mégpedig pompás fordításokban, szép borítókkal. A legfrissebben megjelent, Az evertoni órásmester
című könyv különösen tetszett: megdöbbentő és nagyon izgalmas történet
volt egy apáról, és arról, mi is tart össze valójában egy családot.
Úgy
érzem, a történetről nem szabad többet elmondani a visszafogott
fülszövegnél: vagyis, hogy a főszereplőt Dave Gallowaynek hívják,
amerikai kispolgár, van egy picike órásüzlete és egy kamasz fia.
Eseménytelen és kiszámítható életet él – míg be nem következik a derült
égből villámcsapás. Ezután viszont olyasmiket tesz és olyan dolgokkal
néz szembe, amikről korábban nem is álmodott: át kell értelmezze az
egész életét. Közben pedig zajlik egy kegyetlen hajtóvadászat, amelyről
nem tudni, miként is ér majd véget. Hiszen a gyilkosság nem játék…
Igen,
ebben a könyvben is, amelyet a kiadó – Simenon saját szavával –
„kemény”-nek nevez, történik haláleset. Azonban ezúttal nem egy Maigret
felügyelő-féle nyomozást olvasunk, egy krimit: sokkal inkább egyszerűen
egy regényt. Így még a bűnügyi zsáner sem véd meg attól, kényelmesen
berendezett világával, amelyben kötelező a konkrét problémákra megoldást
hozni, esetleg a mű végén kissé felszabadítani az olvasót az élet –
fikciósan ábrázolt – terhei alól, hogy ránk szakadjon a plafon. S hogy
Gallowayjel együtt mindvégig kényszeresen keressük, miként is kellene
helyesen cselekednünk, ha egyszer szerető apának tartjuk magunkat. De
vajon mire képes a szeretet?
Amikor
az Agave átvette Simenon regényeinek gondozását a Park Kiadótól, s
bejelentette, hogy a Maigret-regények mellett az író egyéb munkáiból is
válogat majd kiadásra, kicsit csalódott voltam. Imádom ugyanis a bölcs
felügyelő szomorkás nyomozásait, s úgy éreztem, Simenon más történetei
nem annyira érdekesek, nem fogom tudni őket annyiszor újraolvasni, immár
a cselekmény helyett a jellemrajzra, az utánozhatatlan hangulatra
koncentrálva, mint a Maigret-ket. Nem lett azonban igazam: sőt, Az evertoni órásmester most ugyanannyira tetszik, mint a kedvenc Maigret-kötetem.
Nem csoda: az író nagyra becsülte, s nagy műgonddal írta meg ezeket az általában „roman durs"-nek nevezett regényeit (az Órásmestert
például 1954-ben). A második világháború előtt kifejezetten ilyen
műveivel lett népszerű nálunk: Maigret felügyelőt ugyanis csak a
hatvanas évek közepének hazai könyvkiadása fedezte fel. Ám ekkor viszont
az éppen nem Maigret-ről író Simenon szorult háttérbe. Mindez azért
furcsa, mert a hatvanas-hetvenes évek Simeonról szóló magyar írásai
rendre szembeállították a Maigret-krimiket és az író „rendes” regényeit:
szinte mentegetve Simenont, hogy időnként bűnügyi regényeket is ír.
Lelkesen bizonygatták (ami egyébként igaz), hogy Simenon sokkal több,
mint Maigret kitalálója, mint egy egyszerű krimiszerző (mintha krimit
írni valamiféle bűn volna).
Mindez
azért mulatságos, mert Simenonnnak szinte minden „nem bűnügyi”,
lélektani, kemény regényében megjelenik valami bűnügyi fordulat: azokban
pedig mindenképpen, amelyeket az Ageve eddig kiadott. Az Aki a vonatokat nézte
tétlen, mintapolgár főhőse váratlanul és gyorsan elveszíti az állását,
mire „megőrül”: elindul egy különös, céltalan utazásra, amelynek során
meglátogatja és elszereti főnöke szeretőjét Amszterdamban, Párizsban
félvilági nőkkel ismerkedik, az alvilág körében bujkál, álruhát
vásárol – és halottat hagy maga után. Az elátkozott hajón,
Simenon első regényének címszereplőjén egy gyilkos rejtőzik, s ez a
sokkoló helyzet írja át a többi átlagutas sorsának alakulását. A műhibában
egy orvosi tévedés témáját dolgozza fel Simeon, amely pompás alkalmat
szolgáltat számtalan különböző módon gyenge ember ábrázolására. A kísértetetekben és Az özvegyben folyamatosan fenyeget a rejtett erőszak, majd végül gyilkosság történik. Magáért beszél A gyilkos című, rövid és őrjítően jóvátehetetlen cselekményű történet címe is. A vonatban
pedig – bár háborús történet – a menekülő utazás káoszában a főszereplő
szem elől téveszti a feleségét és a gyermekét, s ez az „eltűnés" változtatja meg az életét.
Sőt,
a dolog fordítva is működik. A Maigret-könyvekben ugyanis a zsáner
miatt kötelező a bűneset, ám számos ilyen regény sokkal inkább szól
egy-egy ember, személyiség, lélek ábrázolásáról, mint a nyomozás
izgalmairól. Így például a szokatlan szerkezetű Maigret vallomásában
a felügyelő elmondja, hogyan leplezett le egy gyilkost, hogyan kezdett
kételkedni a bűnösségében és hogyan nem tudta mégsem megmenteni. Sosem
tudjuk meg, igaza volt-e a Maigret-nek, és tényleg ártatlan volt-e a
férfi, de azt sem, mi történt vele, miután – talán ártatlanul –
életfogytiglanra ítélték. Számomra ez a legkegyetlenebb Maigret, totális
tragédia, ahol még a felügyelő stabil, kedves világa sem ad feloldozást
a súlyos történet végén.
Nyugodtan
elmondható tehát, hogy teljesen téves Simenont csak krimiszerzőnek,
szórakoztató regények írójának tekinteni, de ugyanennyire felesleges
mentegetni őt, mivel bűnügyi történeteket is írt. Írói világa olyannyira
sajátszerű, szeszélyes és különleges, hogy benne egy-egy szabályosnak
tűnő krimitörténet is képes egy pillanat alatt átváltani szinte eposzi
tragédiába, s pattanásig feszült izgalmúnak bizonyulhat bármely,
elsősorban lélektani regénye, mint Az evertoni órásmester. Érdemes elolvasni!
A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: Az evertoni órásmester
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
