Így nyár végén különösen jól esik krimiket olvasni: lebilincselő és bonyolult történeteket intelligensen szőtt rejtélyekről. Ezúttal két rég várt regény és három remek novellaválogatás került az olvasmánylistámra, csupa olyan, amit örömmel ajánlanék másoknak is.

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai
Szukits, 2013
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes emlékiratai
Szukits, 2014
Kifejezetten rajongok Sherlock Holmesért. Szeretem az összes történetet (legyen akár regény, akár elbeszélés), amelyet kitalálója, Sir Arthur Conan Doyle valaha is írt róla. Szeretem az eseteiről forgatott filmeket. Szeretem azokat a folytatásregényeket, amelyeket róla írtak. Szeretem azokat a híres és kevésbé híres szerzők alkotta novellákat, amelyekben újra és újra nyomoz. Ő számomra a tökéletes, klasszikus magándetektív. (Csak Hercule Poirot és Miss Marple tudja felülmúlni, ám ők nem "szabályos" magánnyomozók, hisz az egyik visszavonult a szakmától, a másik pedig sosem gyakorolta.) És valahányszor filmet nézek, rádiójátékot hallgatok, képregényt olvasok vagy folytatást veszek a kezembe a kalandjairól, mindig visszajutok az eredeti Holmes-művekhez: a négy regényhez és az ötvenhat novellához. Mert ezeknél egyszerűen nincsen jobb.
Amióta csak megvan, újraolvasni a Szukits Kiadó 2001-ben megjelentetett, nagy, kódexméretű, kétkötetes könyvéből, a Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes történetéből szoktam az általam kiválasztott vagy az összes művet. Ebben ugyanis szép sorban, (majdnem) az eredeti megjelenés sorrendjében szerepel az összes Holmes-kaland. Így kényelmesen, időrendi sorban is el lehet merülni a teljes kánonban: vagy válogatva olvasni kedvünkre. A kiadó oldalán most is árulják a köteteket, sőt, anyagukból egy válogatás is készült, amely a (szerintük) legjobb mintegy húsz történetet tartalmazza.
Tavaly azonban felfigyeltem rá, hogy a kiadó új projektbe kezdett. 2013-ban ugyanis kiadták az első Doyle-összeállította novellaválogatást, 2014-ben pedig a másodikat, szépséges borítóval, külön kötetben. Látszólag felesleges volt beszereznem, hisz a szövegek ott voltak a polcomon. De kézbe véve az első könyvet, rájöttem, hogy egészen más önmagukban, valóban "kötetként", csak egymással összetartozó, a figura jelenétől és múltjától független novellákként kézbe venni ezt a 12 elbeszélést, mint fellapozni értük a fent bemutatott omnibusz-kiadás első kötetének 135-382.-ig terjedő oldalait. Hirtelen olyan apróságokra is felfigyeltem, amelyekre korábban nem, például, hogy Holmes házvezetőnőjét a Botrány Csehországban című elbeszélésben Mrs. Turnernek hívják... Vagy: sokkal rövidebbnek éreztem a novellákat pusztán azért, mert egy oldaluk elolvasása nem öt percet vett igénybe (az omnibusz egy lapja körülbelül két és fél rendes oldalt tesz ki): így jobban feltűnt, milyen remekül vannak szerkesztve - hol és meddig titkolózik bennük Holmes még Watson előtt is, milyen terjedelmű a nyomozás és hogy aránylik a megoldáshoz stb. Tetszettek a külsőségek is: az ízléses borítókép, a kellemesen fogható puha kötés. (Arról, mint veterán rajongó, nem is írnék, mennyire alkalmas ez a könyv - vagy társa - a Sherlock Holmes figurájával való megismerkedéshez is!) Összefoglalva: óriási élvezet volt a két külön válogatáskötet elolvasása.
Ami azonban igazán érdekes volt: új fordításban olvasni a történeteket. Először egyáltalán nem örültem annak, hogy a kiadó (ki tudja, miért) új fordítások létrehozása mellett döntött. (1)  Később azonban abszolút megbarátkoztam az új változatokkal. A Sherlock Holmes kalandjai tucatnyi írásán az omnibuszban három fordító osztozott (Takácsy Gizella, Nikowitz Oszkár és Boronkay Zsuzsanna), ezúttal viszont Szolga Emese magyarításában olvashattam az összes történetet. (2) És: tetszettek! Abszolút választékos, friss, modern, de a témához méltó nyelven szólaltak meg, ráadásul több helyen pontosabbak voltak az omnibusz kiadásból is ismert fordításoknál. (3) Nagyon élveztem a 2013-as kötetet, s mindenkinek csak ajánlani tudom!
Ahogy nagyrészt a 2014-es Sherlock Holmes emlékiratait is. Ennek a kissé rövidebb, 11 elbeszélést tartalmazó gyűjteménynek máris volt egy szimpatikus vonása, amint kézbe vettem: nem változtatták meg benne a novellák címeit. (4) Az új fordítások mindenhol megőrizték a régi, Katona Tamás által még 1974-ben elkészített változat címmegoldásait, amely véleményem szerint igen alázatos, ám olvasósegítő megoldás. (Ezek egyébként egy kivételével - The Reigate Puzzle, A reigate-i urak - amúgy is szó szerinti fordítások, így nincs náluk jobb.) A címek után következő írások azonban teljesen új magyar szöveget nyertek. Ezúttal nyolcan dolgoztak a tizenegy novellán (Szolga Emesétől mindössze két fordítás került be a kötetbe), s sajnos így a második válogatás elmarad egy kissé az első színvonala mögött: a magyar változatok minősége ugyanis helyenként jelentősen eltér egymástól. (5) Különösen két írásnál feltűnő ez: kedvenc novellám, A nyomorék esetében fájdalmasan hiányzott egy valódi lektor - mintha az új magyar szöveget senki sem olvasta volna át, hogy megnézze, olvasható-e. (6) A haditengerészeti szerződés esete azonban kínosabb: ez alatt ugyanis Varga Zoltán neve szerepel fordítóként, holott a szöveg kilencvenöt százalékban Katona Tamás régi fordítása egyetlen szó változtatás nélkül! (7) E kisebb problémáktól eltekintve azonban ez a könyv is kiváló, összességben jól fordított gyűjtemény, amely méltán kerülhet fel azok könyvespolcára, akik hozzám hasonlóan szeretnek a nagy detektív kalandjairól olvasni.
Már csak az van hátra, hogy szerencsét kívánja a sorozatnak: idén ugyanis még nem jelent meg kötete. Remélem, karácsonyig hírt kaphatunk majd a Sherlock Holmes visszatérése (ez következne most) mielőbbi megjelenéséről, feléled a nyereményjátékot és klubot ígérő, tavaly indult honlap,  s újabb jó könyv kerül a könyvesboltokba a kiadótól. Én már őszintén várom!

Faye Kellerman: Szemfényvesztés
Harlequin Magyarország, 2015
Ilyesmi is ritka a magyar krimikiadások történetében: egy regénysorozat feltámadt a tetszhalálból! Az amerikai írónő 1986-ban alkotta meg hőseit, akikről először a Rituális fürdő című kötetben lehetett olvasni, azóta pedig huszonkét kötetet írt róluk. Valószínűleg egy kissé magát is újrateremtette a főszereplőnő, Rina Lazarus alakjában: a fiatal, két kisfiúval magára maradt özvegy matematika-tanárnő ugyanis magyar származású ortodox zsidó, aki akkor lesz szerelmes Peter Decker őrmesterbe (azóta már felügyelő), amikor az a Rina által karbantartott mikva, vagyis rituális fürdő közelében történő bűntényeket nyomozza egy amerikai jesivában. Faye Kellerman szintén ortodox zsidó családból származik és eredetileg matematikus. A hasonlóság azonban közte és Rina közt ezen kívül csak lelki tulajdonságokban mutatkozik meg. Az írónő ugyanis a matematika BA elvégzése után fogásznak tanult, majd hozzáment egy pszichológushoz, Jonathan Kellermanhoz, akitől négy gyermeke született. Kellerman két sikeres szakkönyv után 1985-től detektívregényeket és thrillereket kezdett publikálni, s sikeres íróvá vált (az ő állandó főhőse Alex Delaware gyermekpszichológus). 1986-től felesége is követte az írás terén, 2006-ban pedig egyetlen fiúk, Jesse is befutott krimiszerzőként. Ezzel szemben a könyvbeli Rina egy afféle teológushallgatót választott férjéül, majd két kisfiúval maradt özvegyen. Peterrel, akinek az első házasságából már volt egy lánya, az első néhány könyv után kötötte össze az életét, s végül egy közös kislányuk is született. A Szemfényvesztés, a sorban a 18. könyv kezdetén Decker nagyszabású ügyben kezd nyomozni: egy egész családot találnak holtan házuk személyzetével együtt. Ráadásul az áldozatok nagyon gazdagok, s igen különcök. Később a birtokon néhány elásott lódög alól újabb holttest kerül elő... Mindez összekapcsolódik egy vak ember furcsa vallomásával, amelyet Rina hallgatott meg az esküdtszéken... A fordulatos regényből számomra egyetlen dolog hiányzott: mivel eddig magyarul az 1., 2., és 11. kötet volt elérhető (vagyis elég koraiak), azokban több szó esett arról, hogyan tudja egy elfoglalt rendőr gyakorolni zsidó vallását, milyen finomságokat visz magával kóser uzsonnás csomagjában, s hogyan szakít időt az ünnepekre. Persze ez előny is lehet: akiket ez nem érdekelne Decker és Lazarus történetéből, annak nem kell erről olvasnia - csak egy izgalmas nyomozásról.

Borisz Akunyin: A fekete város
Európa, 2015
Amiben csak reménykedni mertem, végre valóra vált. Napvilágot látott a mindeddig utolsó Fandorin-regény is magyarul. A fekete város (amelynek tényleg ez a címe, s helyeslem, hogy meghagyták, Mikszáth ide vagy oda) Bakuba, a huszadik század eleji orosz olajvárosba vezeti el az olvasót és Eraszt Fandorint, aki hatvan felé közeledve és egy boldogtalan házasság kellős közepén fittebb, körmönfontabb és bátrabb, mint valaha. Baku az a hely, ahol meghúzódik a titokzatos Odüsszeusz (avagy a Harkály), a gátlástalan és ügyes orosz terrorista / anarchista / bolsevik ügynök - s itt forgatja legújabb némafilmjét Fandorin felesége, Liza, új nevén Klara, is. Azután gyilkosságok és gyilkossági kísérletek váltják egymást, nyomozónk pedig több különböző szálat kezd el egyszerre követni... Már a történet első fejezete megvett kilóra (olyan volt, mint egy önálló, remek novella), s az izgalom nem is hagyott alább négyszázhatvan oldalon át. (Ami egyébként nyugodtan lehetne háromszáz is, ha nem lennének olyan átkozottul nagyok a betűk.) Ismerve a regény befejezését, nagyon örülnék, ha Akunyin írna egy újabb Fandorint. Bár nem tudom, e borús, mégis fergeteges tempójú, 1914-es történet után lehet-e... Addig is le kell szögeznem: szerintem ezzel a kötettel a sorozat visszanyert valamit abból a könnyed és szemtelen tempósságból, ami első darabjait jellemezte - még ha a kötetbeli világ valóban sötét is, ahogy a fülszöveg írja. Végül: ezúttal csakugyan tetszett a borító - az olajkutak képe egyszerűen megdöbbentő volt, s a történet egy pontján nagyon is fontossá vált. Csak azt nem tudom, a tőr hova tűnt a fedélről - s ha eltűnt onnan, minek kellett a címfelírást megtekerni. Így sikerült elérni, hogy ez a kötet megint más gerincet kapott, mint a három előde...

Szétlövés
szerkesztette David Baldacci, Európa, 2015
Nagyon boldog vagyok, hogy megjelenhetett magyarul ez a kötet. (És egy icipicit szomorú is.) Boldog, mert fantasztikusan jó írások kerültek bele, s különleges már a krimiantológia alapötlete is. A tizenegy novella mindegyikét ugyanis két-két híres thrillerszerző írta, s benne összeeresztették két hősüket, hadd nyomozzanak együtt, vállvetve. Dennis Lehane Patrick Kenzie-je egy gyerekrablás kapcsán ismerkedik meg Michael Connelly Harry Boschával... Douglas Preston és Lincoln Child Aloysius Pendergastja összecsap R. L. Stine Slappyjével... Jeffery Deaver Lincoln Rhyme-ja csak ott marad le John Sandford Lucas Davenportjától, ahova nem tud felhajtani piros tolószékével... Raymond Khoury Sean Reilly ügynöke Linwood Barclay kislányával akad össze... Az olvasó pedig élvezheti, amint Boschnak alagútfélelme támad és kívülről figyeli meg Kenzie-t munka közben - vagy amikor Jack Reacher és Nick Heller (Lee Child és Joseph Finder hősei) elkezdenek igazságot tenni egy bárban... Ám a novellák többségükben önmagukban is megállnak, például az egyik nekem legjobban tetsző írás, Steve Martini és Linda Fairstein Párducháton című elbeszélésének két szerzőjétől az utóbbi tíz évben semmi sem jelent meg nálunk, a történet azonban remekül működött anélkül, hogy - friss könyvek hiányában - a főhősök saját eseteire történő kikacsintásokat megértettem volna. A legjobb öt írás szerintem az említett Párducháton, Connely és Lehane Éjszakai járata, Deaver és Sandford Prédára rímele (amely valóságos kisregény), Khourry és Barclay Rövid kitérője és Child és Finder Törvényes és méltányos ellenszolgáltatása (utóbbi azonban inkább a hangulata, mint a sztorija miatt). S hogy akkor miért vagyok picit szomorú? Azt egy megjegyzésben írtam meg. (lásd alább) Viszont a könyvet mindenkinek ajánlom!

(Megjegyzés a Szétlövésről) A kötet amerikai eredetije azért nagyon szép kezdeményezés, mert minden szerző ingyen adta bele az írását, így támogatva a bevétellel az ITW-t, a Thrillerírók Nemzetközi Szövetségét. Ennek Baldacci előszava alapján több mint 2500 tagja van, melyek 80 százaléka thrillerszerző. Gondolom, a mintegy kétezer író tag legalább fele angolul publikál: vagyis mondjuk ezren. Ehhez képest a kötetet mindössze huszonhárman írták, ha a pusztán szerkesztő David Baldaccit is idevesszük, a szám huszonnégy. Ezerből huszonnégy... Még ha volt is, aki nem ért rá játszani (hisz nyilván nehéz ilyen négykezes novellát megírni), akkor is elmondható, hogy a legkiválóbb angol nyelven író thrillerszerzők legalább hetven százalékának a neve ott olvasható a tartalomjegyzékben. Ehhez képest ezek az írók nagyrészt alig ismertek nálunk, Magyarországon... Majdnem mindegyiküktől kiadtak valamit, de ha arra vagyunk kíváncsiak, kikre alapozhatnak nyugodtan a kiadói, már sokkal kevésbé szívderítő a kép, öt-hatan maradnak...
Készítettem egy kis áttekintést arról, mennyire ismerheti egy magyar olvasó a kötetben szereplő szerzőket.
Kiderült, hogy a könyv huszonhárom írója közül csak kettőtől nem jelent még meg könyv nálunk (M. J. Rose, John Lescroart), egytől pedig csak (igaz, méltán neves) gyerekkönyvek olvashatók (R. L. Stine Libabőr-sorozata, amelyből 16 kötet látott napvilágot), igaz, ő erről híres: ám az utolsó művét is tizenhárom éve, 2002-ben adták ki.
De érdemes inkább azt nézni, kik azok, akiktől az elmúlt két évben is jelent meg könyv. 2014-15-öt figyelve már csak kilencig jutunk.
Itt szerepel Michael Connelly, akinek jelenleg az Alexandra a kiadója, magyarul (a Reader's Digest Válogatott Könyvek rövidítéseivel együtt) 22 regénye elérhető, s hosszabb szünet után utoljára 2015-ben jelent meg tőle könyv. Hasonló Lee Child helyzete, akit a General Press ad ki, s azon kevesek közé tartozik, akinek a teljes regényéletműve elérhető: 19 kötet, melyek közül az utolsó idén jelent meg. A General Pressnek köszönhetők Lincoln Child és Douglas Preston külön és együtt írt kötetei is, amelyekből 2015-ig 23-at adtak ki (és idén szeptemberre várható egy újabb). Szintén a General Press jelenteti meg Linwood Barclay műveit is: 2014-ig 11 jelent meg, igaz, idén egy sem fog. Továbbá Peter James is General Press-szerző: 13 regénnyel, melyek közül az utolsó 2014-es, de novemberre idén is várható egy. Stabilnak még talán John Sandford sorozata nevezhető, amely évtizedek óta folyamatos volt a JLX kiadónál, egészen tavalyig: ekkor jelent meg a máig utolsó, 32. magyar regénye. Jeffery Deaver azonban már nem olyan tiszta képlet: elvileg az ő kiadója is az Alexandra, de ők 2012 óta nem adták ki könyvét, így csak a Reader's Digestnél jelentek meg újabbak még 2014-ben is (s ezekkel lesz művei száma 14). Steve Berry pedig rosszul járt: eddig az Ulpius jelentette meg (2014-ig 11 könyvét), egyelőre azonban még nem láttam, hogy valamely másik kiadó átvette volna a műveit.
Ez tehát huszonháromból kilenc, de szigorúan számolva csak öt vagy hat.
A többiek mind feltűntek, majd eltűntek nálunk. Dennis Lehane-t az Agave mutatta be a magyar olvasóknak 6 regénnyel, de 2011-ben leállt a sorozat. T. Jefferson Parkerrel az Alexandra próbálkozott, ám 2006-ban, 7 könyvnél megálltak. James Rollins is jelent meg náluk, mégpedig öt, az utolsó 2011-ben. Linda Fairsteint és Ian Rankint a Gabo igyekezett megismertetni Magyarországon, előbbinek 2005-ig négy, utóbbinak 2006-ig két regénye jelent meg. Szintén ők adták ki Raymond Khouryt is 2009-ig, két kötetüket még egy Reader's Digest-kiadás követte 2010-ben - azóta semmi. Lisa Gardnertől az Ulpius adott ki két könyvet, a másodikat 2012-ben. Steve Martini sem futott be nálunk: a General Press egy könyvét válogatta be 2001-ben a Világsikerek sorozatba, amelyben Child és Preston, Lee Child vagy Peter James ma is megy - de nem követte több. Ahogy a kakukktojás F. Paul Wilson 3 JLX-es regényét sem: ő az egyetlen, akinek már a kilencvenes években leállt a kiadása...
Két kivétel van még: Heather Grahamet a nálunk igazán sikeres szerzők közé kell sorolni, egyes régebbi kiadású történelmi romantikus regényei súlyos ezreket érnek a Vaterán: krimijeiből viszont eleve csak 5 jelent meg, s azok közül is az utolsó 2008-ban (és azt is a Harlequin adta ki). Őérte tehét kár aggódni, de nem thrillerszerzőként fog megmaradni az emlékezetünkben. Joseph Finder viszont valójában inkább az előző bekezdésbe illik: reménykedem, hogy a General Presstől talán nemsokára számítani lehet majd egy kötetére, tekintve, hogy 2011-ig gyakorlatilag  a teljes életművét kiadták (11 könyv), azóta pedig azért nem jelent meg tőle semmit, mert nem írt: csak tavaly jelent meg végre újabb regénye. (Megjegyzés: a fenti adatok tájékoztatóak, lehet, hogy Preston-Childnál egy-két RD-rövidítéssel elszámoltam magam.)
Az egyik nézőpontból persze örülök ennek a sok olvasnivalónak - s persze tisztában vagyok azzal is, hogy nem jelenhet meg minden amerikai író egy ilyen kis ország nyelvén. A másik nézőpontból viszont nem értem, miért van leszálló ágban mifelénk az amerikai (és nem összeesküvéses, hanem krimialapú) thriller! 2012 óta egy teljes Deaver sem jelent meg nálunk - de öt svéd Camilla Läckberg elfogyott. Raymond Khourynak két teljes regénye kapható (még, itt-ott) - ugyanannyi, mint a szívemnek kedves, mégis - be kell valljam - gyenge könyveket író izlandi Yrsa Sigurđardóttirnak. Ha meg akarom venni a magyar Lehane-összest, 6 kötetem lesz az 1994 óta publikáló írótól, eggyel kevesebb, mint a svédül 2009-ben indult Kristina Ohlssontól...
Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a (jó) skandináv krimit (erről épp eleget olvasni a blogban), nagyon szeretném a (jó) amerikai krimit is, legyen akár detektívregény, akár thriller. De mégis merre jár? Hol jelenik meg?
És főleg, merre jár, ha a General Press köteteit és a Reader's Digest jó ízléssel válogatott, de mégiscsak rövidített könyveit nem számolom? Az Alexandra korábban egyszerre tíz-húsz szerzővel támadott, ma azonban még abban sem lehetek biztos, lesz-e náluk jövőre Connelly. Az Ulpius - megszűnése előtt - még bedobott a kalapba egy csomó új krimiszerzőt, akik azonban mind női írók voltak - mintha a férfiak nem olvasnának ilyesféle könyveket. Az Európa szorgosan adja ki David Baldaccit, de szerintem ez a novellaválogatás sosem jutott volna az eszükbe, ha nem Baldacci szerkeszti. Néha lefordítanak egy-egy abszolút jelentéktelen, egyszer-olvasós thrillert, de sosem olyan szerzőktől, akik nagy nevek lennének (Kendal, Kuhn, Sakey mind elsőkönyvesek...). A Gabo Kiadónak meg van egy - elvileg - hard boiled-sorozata, eddig azonban két (nem rossz, de számomra teljesen ismeretlen) ír szerző egy-egy könyve szerepelt csak benne. Ezeken kívül azonban (leszámítva a filmkönyveket és Rowling/Galbraith-t), olyan thrillerek nem jelennek meg náluk, amelyek afféle nyomozósok lennének: mostanában inkább a horror felé nyitnak. Az pompás, hogy a General Press vállalja, hogy krimi- és thrillersorozata van (hozzáteszem, még két szenzációs ráérzésük van, a történelmi és a romantikus regények - kiválóak!), de mégse lehet mindent tőlük várni. Talán a Jaffa ad egy kis reményt, főleg, amióta Jeff Abbott és Harlan Coben legjobb könyvei mellett többfelé is nyit...
Szóval: a Szétlövés csak azért szomorított el egy picit, mert nagyon szeretem az amerikai krimit, de nem látom, hogy rendesen begyűrűzne hozzánk. Ennyivel több olvasót érdekel az amerikai sci-fi? Pedig azt 2004-ben, a Galaktika magazin újraindulásakor épp mindenki temette... Nos, várom az amerikai thriller feltámadását. (8)

(1) Arra a kérdésre ugyanis, hogy irodalmi szempontból volt-e ok az újrafordításra (hiányosak-e az elérhető novellaszövegek: nos, nem azok - elavult, régies-e az előző szöveg: nem, nem is lehet az, hisz az egyik köteté 1987-ben, a másiké 1974-ben készült - bővebb, új szövegekből készülhetett-e az új fordítás: nem, ugyanabból), a válasz egy hatalmas nem volt. Miért kellene akkor megszoknom egy új magyar szöveget, tettem fel a kérdést. Persze, ha a friss jobb, mint a régi, akkor lehet értelme az új változat létrehozásának...
(2) Itt a kiadó nem ment túl messzire: Szolga Emese szövegeiből ugyanis már készült egy kétnyelvű Holmes-kiadás régebben, szintén a Szukitsnál. Így az egyik náluk elérhető fordítást lecserélték egy másikra.
(3) Például A Boscombe-völgyi rejtély egyik hőse az új változatban nem "már egyszer férjhez ment Bermudán", hanem volt "már egy férje a Bermuda Hajógyárnál", és valóban ez felel meg az eredeti szövegnek ("she has a husband already in the Bermuda Dockyard"). Vagy A kék karbunkulusnak ezt a mondatát is újként sikerült lefordítani: "Hold up, man, or you'll be into the fire!" A régiben: "Szedje össze magát, ember, még a tűzbe zuhan!" Az újban: "Adja fel, barátom, különben pokolra jut!" Mivel az illető épp megtántorodik a kandalló előtt, a régi változat szimpatikus lehet, de elgondolkodtam az újon, mivel annak az eleje is pontosabb.
(4) Mivel a Hunga összevissza és nem teljes gyűjteményeit kivéve a Holmes-novelláknak 1987 óta nem volt más modern kiadása, mint az omnibuszbeli, szokásossá váltak a címek, s nemcsak számomra. Sok egyéb regényben, könyvben is így hivatkoztak rájuk. Ezért kár, hogy az első, amúgy remekül fordított kötet számos új címváltozattal élt. Bár a könyv második és tizedik írásának Az eltűnt vőlegény, Az eltűnt menyasszony címváltozatai helyett tényleg jók lettek Az elmaradt esküvő és A pórul járt vőlegény megoldások, de zavart okozhatnak, hogy melyik történetről beszélünk is éppen: csak nem egy újabbról?... A berillköves diadémot pedig fejékre (ráadásul nem női fejék, hanem coronet, férfiékszer!), A Vérbükkös tanyát A Vérbükkös birtokra, A Rőt Ligát meg A Vörös Ligára cserélni véleményem szerint abszolút felesleges volt...
(5) Először A sárga arcban futottam bele egy különös megoldásba. A szereplő így beszél angolul: "I am not a very good man, Effie, but I think that I am a better one than you have given me credit for being." Katona Tamás változata: "Nem vagyok különösebben jó ember, Effie, de talán egy kicsit jobb vagyok, mint amilyennek gondolsz." "Nem vagyok túl jó ember, Effie, de azt hiszem, jobb lettem, mert bíztál bennem." - szól az új szöveg. Aminek a helyességét nemcsak a jelen idő, de az is kizárja, hogy Effie épp, hogy nem bízott meg a férjében. Kár, mert szinte ez a novella zárszava. A szóhasználatban is vannak kevéssé szerencsés megoldások. A tőzsdeügynök titkárában például Holmes egyszer csak fiacskámnak szólítja Watsont. Az angolban valóban my boy szerepel, magyarul a korszakban azonban így csak alárendelt nőt (például feleséget), vagy legfeljebb kamasz fiúgyereket lehet megszólítani: jobb volt a régi megoldás, a barátom. A Gloria Scott egyébként kiváló magyar szövegében is feltűnik hasonló gond: a meghatott apa patetikus búcsúlevelében egy helyütt laddie-nek nevezi a fiát. A régiben behelyettesített drága fiam helyett itt igencsak hangulatból kizökkentő a nagylegény szó használata: hisz felnőtt fiúról van szó, s egy ünnepélyes emlékezésről... Ráadásul ebben a novellában lesz a kétszersültből is pogácsa: egyértelműen a tengeren, rabszállító hajó ellátmányában elő nem forduló étel. De persze vannak remek új megoldások is. D. Wallaszky Teodóra Ezüstcsillag-fordítása például pompás: a lóversenyen indulók névsora érthetőbbé vált benne még a régi szövegénél is.
(6) Sajnálom, hogy egy egyébként minőségi kötetben épp kedvenc novelláim egyike, A nyomorék esett áldozatul egy olyan próbálkozásnak, amit nehéz kész fordításnak nevezni. Az írás szövege helyenként egyszerűen érthetetlenné változott, nem beszélve a nyelvi hibákról és félrefordításokról. Felvetődött bennem, hogy ha valaki egy ponton egyáltalán nem érti az angol szöveget, amelyet fordít, ám abból rendelkezésre áll egy kész, negyven éve elfogadott, többször megjelent magyar szöveg, vajon miért nem fordul annak a sikerült megoldásaihoz, hogy segítségére legyen az értelmezésben. Ezek után természetesen elkészítheti a saját szövegváltozatát, ám már helyes logikával. (Néhány példa a problémákra, másodikként pedig mindig Katona Tamás kiváló szövege: "Mrs. Barclay, úgy tűnik, a római katolikus egyház tagja, és nagyon elkötelezte magát a Szent György Egyesület alapítása mellett, melyet a Watt Street-i kápolnával kapcsolatosan alakítottak avval a céllal, hogy a szegényeket támogassák leselejtezett ruhákkal." / "Mrs. Barclay római katolikus és tevékenyen részt vett a Szent György Jótékonysági Egyesület munkájában, amely a Watt Street-i kápolna mellett működik, és a szegényeket látja el levetett ruhával."- "Amennyire természetesen csak tudott, leszaladt, hogy elmondja mindezt a szakácsnak." / "Visszaszaladt a konyhába, természetesen mindent elmondott a másik lánynak..."- "Úrnője abbahagyta a sikoltozást és eszméletlenül feküdt egy díványon, míg lába megbotlott egy karosszék oldalában, és fejjel a földön, a kandallórács sarkához közel feküdt a szerencsétlen katona holtan, a saját vérében."/ "Az asszony már nem sikoltozott, eszméletlenül feküdt a heverőn, a szerencsétlen ezredes pedig egy vértócsában, holtan - a lába egy karosszék oldalába akadva, a feje a kandallórács sarka mellett." - "Jól volt, amíg volt pénze, de a letétbe csupán egy rossz florint helyezett biztonságba a nőnél. Megmutatta nekem, Watson, és az egy indiai rúpia volt. / "Pénzügyekben nagyon megbízható, bár a foglalóba adott pénz közt volt egy hamis kétshillinges, mondta az asszony. Meg is mutatta a pénzt. Egy indiai egyrúpiás volt, Watson." Sajnos minden oldalra jut két-három ilyen példa. Közben az a könnyedség is látható, ahogy a régi fordításban Katona Tamás megoldotta mindezt. Az ő szövege az omnibusz 408-419. oldaláról való.)
(7) A kötetben a novella harmincnyolc oldal. Ebből az első két oldal jelentősen átstilizált, a harmadik-negyediken elvétve még akad egy-két megváltoztatott szó, a következő harmincnégy azonban teljesen és szó szerint megegyezik az omnibusz Katona Tamás-féle szövegével. Remélem, az állítólagos "új fordító" csak az első két oldalért kapott honoráriumot... 
(8) Azért a Szétlövés esetében tetszett volna, ha sikerül egy tökéletes kiadással megörvendeztetni azoknak az íróknak a rajongóit, akik először olvashattak Európás könyvet a kedvenc hősükről. Látható, hogy nem olyan sok a nálunk is megjelent kötet, mégis, néhányat még a Baldacci-féle életrajzi jegyzetekhez sem sikerült megtalálni. A magyar szerkesztő külön lábjegyzetben köti a magyar olvasók lelkére a Szétlövés elején, hogy ha a kötet szerkesztői szövegeiben (előszók, életrajzi jegyzetek) "a cím csak magyarul szerepel, akkor a könyv megjelent magyarul. Ha a magyar cím zárójelben áll, akkor a műnek nincs hivatalos magyar kiadása". Ehhez képest Raymond Khoury A jelét és Menedékét (sőt, novellája előszavában Az utolsó templomos lovagot sem), Connelly Fekete hangját (ez a legelső regénye!), Joseph Finder Titkos kapcsolatát, Lisa Gardner A kamráját vagy épp Preston és Child A firenzei rémét, A megtalált ereklyéjét és a Titkok házát úgy sikerült említeni, mint amelyek nincsenek magyarra fordítva, pedig nagyon is léteznek... Talán ezek nem hivatalos fordítások?... Mindenesetre jól esett volna, ha ráadásul nem kell az utóbbi hat kötet esetében A fekete visszhangról, Eltűntről, Egyedülről, A firenzei szörnyetegről, Az ereklyéről és Ritkasággyűjteményről olvasni... Hiszen végül is én vagyok a rajongó, akinek ez a könyv szól... Igaz, a remek fordítások megvigasztaltak.