Közeledik a háború. A hírek szerint a német tankok átlépték a belga határt. 1940. május 10-ét írjuk. A párizsi rádióadás megszűnt. Senki sem tud semmit: az apró faluban rémhírek terjednek. Megindul a népvándorlás: mindenki kis kocsikkal, gyalogosan vagy épp szekéren próbál eljutni valahova, mindegy hova, csak innen el, a fenyegetettségből, a valószínű kiszolgáltatottságból. Egy kis család is menekülésbe kezd: apa, anya, gyermek és egy újabb baba édesanyja hasában. Az állomáson felülnek egy vonatra, amelyről senki sem tudja, hová is tart. Csak egy a fontos: onnan el, ahol addigi nyugodt, békés életüket talán veszély fenyegeti. Azonban attól fogva, hogy megkezdődött az utazás, mintha már egy másik életet élnének: egy olyat, amelyik még csak nem is emlékeztet a napokkal azelőtti nyugalomra és rendre – és amelynek az eseményei örökké hatással lesznek az életükre.

Leginkább így lehetne összefoglalni Georges Simenon magyarul most megjelent könyvének, A vonatnak a cselekményét. Az Agave Könyvek Simenon-életmű-sorozatában napvilágot látott regény (sőt, inkább kisregény) szépirodalom a javából. Egy ember története, aki a legszörnyűbb és legkilátástalanabb pillanatban, a II. világháború kezdetén, a szervezetlen menekülés közepén ismeri fel: talán nem is élt eddig.

A könyv már akkor megfogott, amikor – Barta Tamás pompás fordításában – olvasni kezdtem. Egy ébredéssel kezdődik, így vezet be hősének világába: „Mikor felébredtem, a drapp függönyön át a jól ismert sárgás fény szűrődött a szobába. Az első emeleten nincsenek ablaktáblák. Az egész utcában sehol sincsenek. Az éjjeliszekrényen az ébresztőóra ketyegett, és mellettem a feleségem erős szuszogása hallatszott, szinte olyan hangosan, mint a betegeké a mozifilmekben egy operáció alatt. A feleségem terhes volt, hét és fél hónapos. Ahogy Sophie születése előtt, most is a hátán kellett feküdnie a hatalmas hasa miatt.” Így jelenik meg a szoba, a ház és a falu, a főszereplő, a családja és a világa: csendben, átlagemberesen, tökéletesen mindennapian és ismerősen. Főhősünk, Marcel Féron, a rádiójavító lassan felkel: papucsot húz, begyújtja a gázt, vizet melegít, enni ad a tyúkoknak, megcsodálja az orgonát, benéz a műhelyébe. Elégedett: köznapi és biztonságos életet él, és ez tökéletesen kielégíti.

Ebbe a mélységes mély nyugalomba tör be a lehetséges háború rémképe, s minden megváltozik. Alig van idő összecsomagolni, eloltani a gázt, a szomszédra bízni a tyúkokat. S nincs is értelme aggódni az orgona, vagy a bezárhatatlan műhely miatt. Hiszen a vonatra menekülő család az életét menti egy veszély elől, amely bizonyára, kérlelhetetlenül romba dönt majd mindent, amit csak felépítettek eddig. Ám minél több idő telik el attól kezdve, hogy Marcel elhelyezi egy első osztályú fülkében a terhes Jeanne-t és a négyéves Sophie-t, furcsa módon annál kevésbé hiányzik neki a régi, meghitt kisvilág. A feleség, a gyermek, a nyűgök, a megszokások távolivá és idegenné válnak a tehervagon új univerzumában, ahol Marcel új embereket ismer meg: közönséges, alantas, kedélyes vagy különös figurákat, akik azonban valamilyen módon mind érdekesek számára. Érdekesebbek, mint a saját élete. S feltűnik Anna, a titokzatos és szép menekülő, aki egyre fontosabbá lesz a szemében.

Marcel, akinek a gyerekkorát egy másik, kegyetlen háború tette tönkre, aki betegessége és rövidlátása miatt mindig másodosztályú állampolgárnak érezte magát, osztozva a vonat utasaival a félelemben, az örömben és a reményben, hirtelen magára talál. Mindegy, hogy lőnek-e a vonatra, vagy téves irányba terelik. A tökéletes káosz és rendetlenség újfajta rendet hoz létre benne: a meglepő önismeretét.

A vonat sokkal inkább lélektani regény, mint háborús történet. Izgalmas ugyan benne a kérdés, megmenekül-e Marcel családja, megtalálja-e elvesztett szeretteit. Mégis, talán azért olyan lebilincselő, mert mindennél erősebben ábrázolja a félelem és a rettegés atmoszféráját, miközben bemutatja, hányféle reakció létezik a borzalomra. S meglepő módon van, aki erősebb lesz tőle, mint Marcel Féron.

Közben képet kapunk a hónapokig tartó „furcsa háború”-ból valódi öldöklésre ébredő országról is, megrajzolódik egy gyöngéden ábrázolt, különös szerelem. S elgondolkodhatunk azon, mi vajon mit tennénk hasonló helyzetben? Hogyan reagálnánk a történelem országútjának a szélén találva magunkat? Eltipornánk vagy eltiportatnánk? Vagy csak megpróbálnánk békében tovább ballagni, ki tudja, mi felé, ahogyan a sehová sem tartó vonat utasai?

Simenon 1961-ben publikálta a könyvet 1940-ről: ám ma is különleges olvasmányélmény. Mindaddig, míg vannak az ember életében választási helyzetek, megmagyarázhatatlan döntések és furcsa szerelmek, A vonat mindig megszólítja az olvasókat.