2020. február 25., kedd
Ez a poszt öt számomra nagyon fontos, 2019-ben megjelent könyvet gyűjt össze. Érdekes módon valamennyiben a műfordítások kérdése, vagy az eredeti és idegen nyelv használata is szerephez jut valamiképpen.
Ivan Turgenyev: Apák és fiúk
Helikon, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra az 1. helyezett. Nem csoda, hogy csak most sikerül írnom róla... Az Apák és fiúk annyira eltalált bennem valamit már az első olvasáskor, hogy attól is megborzongok és elszomorodom, ha eszembe jut a jelen kiadás kötéstáblájának sötétszürke-vízkék fedélmintája. Megfogalmazni viszont nagyon nehezen tudom az érzéseimet. Inkább csak meglepődésemről és csodálatomról tudok beszámolni.
Meglepett a kötet azért, mivel én már olvastam korábban, Áprily Lajos fordításában, s azon túl, hogy beláttam irodalmi jelentőségét, semmilyen maradandó benyomást nem tett rám. Most azonban mintha egy egészen új művet vehettem volna a kezembe: aminek egyértelműen két oka volt. Az első, hogy időközben öregedtem, s talán mást keresek egy egymással ütköző generációkról, eszmékről és illúziókról szóló regényben, mint tizenhét évesen. A második viszont, hogy ezt az Apák és fiúkat Gy. Horváth László fordította. Ami a Seniliával elkezdődött, ebben a könyvben teljesedett be: immár nemcsak egy mozaikos szerkesztésű prózaverskötet, de egy tipikus, orosz regény (terjedelmében kicsiny, de hatásában igen nagy) született újjá egy ihletett, egyszerre klasszikusan precíz és bátran modern fordító kezén. Én pedig vele haladtam: a Senilia felfedezése után elhittem neki, hogy az Apák és fiúk sokkal több, mint egy anarchista fiatalember világutálatának, eszmekeresésének és halálba rohanásának története, s igyekeztem úgy elolvasni ezt az 1862-es könyvet, hogy félretegyem információimat és vélekedéseimet a realizmusról és a romantikáról, az orosz irodalom "fejlődéséről", a romlatlan és tanulatlan orosz falu és vidék képéről, Dosztojevszkijről és Tolsztojról, sőt, magáról Turgenyevről is.
Az eredmény a lenyűgöződés és a csodálat lett: a nem egészen háromszáz oldalas regénynek annyi titka tárult fel, annyi színe, íze, hangulata, kérdése és válasza volt, ami nemcsak az év legjobb könyvévé tette a szememben, de az egyik kedvenc regényemmé. Bazarov, aki korábban egyszerűen nem érdekelt, most egyszerre tudott ellenszenves és vonzó, lebilincselő és gyűlöletes lenni: önzése és önsorsrontása mögött felderengett a megfejtendő tragédia. Minden szereplőt egyszerre tudtam kedvelni és elítélni: erényeikkel és hibáikkal egymást tükrözték és egymással vitáztak szövegük és cselekedeteik szintjén is, ám sosem a várt konstellációban. Bazarov sehová sem tartozása és kívülállása, Arkagyij hazatérése és elmenekülése, a vendégeskedések és utazások, a szerelem és a párbajok jelképként számos dolgot eszembe juttattak, de a cselekmény valós szintjén izgalmas párhuzamokat és ellentéteket is alkottak egymással. A három nőalak összehasonlítása is óriási örömet okozott. Turgenyev világa hihetetlenül izgalmassá vált számomra, mert hirtelen már nem "tipikusan orosznak" láttam, mint addig, sokkal inkább nagyon-nagyon emberinek. Szereplőit gyávaságaikkal, bátor döntéseikkel, értelmetlen önfeláldozásaikkal és hamvába holt nagyot akarásukkal még mindig nem tudtam elfelejteni. Sőt, az egész regény itt van velem most is, képekben, színekben, napsütésben, petróleumfényben...
Hálás vagyok, hogy felfedezhettem magamnak.
Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó
Jelenkor, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 4. helyezett. Az eredetileg 1938-ban íródott regénynek a magyar kiadását csak véletlenül vettem észre. Köszönet a borítótervezőnek, aki felhívta a figyelmemet ezzel a korjelző képpel a könyvre. A regény a zsidó Otto Silbermann kálváriáját mutatja be, aki a Kristályéjszaka után hirtelen üldözött vaddá válik saját hazájában, holott addig sikeres, nagyvonalú üzletember, a mérsékelt antiszemitizmussal magában már kiegyezett magánember, jó férj, családapa és barát, s minden szempontból békés átlagember volt, semmi más. Aki pedig ezt a sötét és tűpontos történetet megírta, egy huszonhárom éves fiatal német (zsidó), akinek ez a mű volt az első és egyetlen regénye. Ulrich Alexander Boschwitz 1935-ben elmenekült Németországból, Svédországban, majd Dániában élt, s John Grane álnéven, svédül adta ki a könyvét, amelyet egyébként Menschen neben dem Leben címre keresztelt, de 2018-ig soha nem jelent meg németül. 1939-ben viszont kiadták angolul Nagy-Britanniában, majd az USA-ban is. Szerzője szeretett volna Angliába költözni, a britek azonban Man szigetére, majd Ausztráliába internálták, ahonnan csak 1942-ben térhetett volna vissza új hazájába. Sosem érkezett azonban meg: az őt szállító hajót 1942 októberében megtorpedózták és elsüllyesztették a németek. A huszonhét éves Boschwitz ekkor már a regény átdolgozásával volt elfoglalva, az átírt példány azonban vele süllyedt a hullámsírba. Nem is foglalkozott a kötettel senki 2015-ig, amikor a család eljuttatta az átdolgozott változatból fennmaradt rövid részletet és az eredeti szöveget Peter Graf szerkesztőhöz, akinek köszönhetően végül megjelenhetett németül a teljes Az utazó (Der Reisende). Majdnem hetven évvel szerzője halála után is őrzi tehetsége emlékét, s látlelet, mementó és példázat 1938-ról, az erőszakról, a gyűlöletről és rólunk, emberekről.
John Updike: Nyúlháj
21. Század, 2019
Ez a megjelenés nem került be a 2019 kedvenc könyveiről írott listámra. Ezen azóta is töprengek. Az elmúlt évben kétszer olvastam végig a kötetet, Updike állandó főhősének, Harry (Nyúl) Angstromnak a történetét, amely bemutatja, hogyan élt középkorúan, túlsúlyosan, megállapodottan, megelégedetten és magabiztosan a nyolcvanas évek Amerikájában. És egyszerűen nem értem magamat! Először olvasva a számos helyen Updike által átformált, így immár nem Göncz Árpád, hanem Gy. Horváth László fordításában olvasható regényt, megdöbbentett a Nyúl körüli világ személytelensége, válságban-léte, olcsósága és hazugsága, az, hogy ezek az emberek mennyire nem vesznek tudomást arról, ahogyan a kor és a társadalom valójában viselkedik körülöttük. Ennek ellenére már megint nosztalgikus hangulatba kerültem a könyvtől. Ezért idő elteltével újraolvastam, párhuzamosan felkeresve az előző szövegváltozat egyes részleteit is: izgalmas kaland volt, amelyből kiderül, hogy Gy. Horváth László fantasztikus, megelevenítő munkát végzett fordítóként. De még mindig nem tudtam magamban legyőzni azt az érzést, hogy ez a világ vonzó számomra annak ellenére, hogy rohad és romlik. Azt hiszem, szégyellem magam.
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
Park, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 23. helyezett. Főképpen azért, mert tökéletesen meglepett: sosem gondoltam volna, hogy Cooper ilyen is tud lenni. Pontosabban, hogy Cooper valójában ilyen: hiszen ez előtt a kötet előtt még sosem jelent meg nevezetes regénye, Az utolsó mohikán teljes, csonkítatlan szöveggel. Se hely, se idő nincs itt arra, hogy azon elmélkedjek, mit jelent egy író magyar megismerhetőségre nézve, ha még akkor is rövidített átdolgozásban olvassuk a szövegét, amikor a magyar könyvkiadás elvileg már rátért az avatott tollú, hűséges és pontos műfordításokra. Mégis, bármilyen jó is Réz Ádám az ifjúságnak íródott szövege, Az utolsó mohikán című Cooper-regény valójában itt és most született meg, Gy. Horváth Lászlónak köszönhetően. Nem paradox ez kicsit? Legalább egy százada beszélünk ma is mérvadó módon Cooperről, az ifjúsági íróról, közben viszont nem is őt olvassuk, csak az átdolgozásait... Az is különös számomra, hogy vannak, akik pusztán azért, mert érzelmileg kötődnek az átdolgozott változathoz, azt hangsúlyozzák, hogy ez nem is olyan jó: nos, ezt Cooperrel kellene megvitatni. De aki az ő indiánképére, az ő tájleírásaira, az általa szerkesztett szöveg arányaira kíváncsi, az vagy angolul olvas, vagy megszereti ezt a kötetet. Ettől még Réz Ádám is kiváló műfordító marad, akitől mindig szívesen olvasok. De bízom benne, hogy Gy. Horváth László belevág még jó néhány hasonló projektbe: sejtem, a kiadó nem e köteten fog meggazdagodni, a magyar fordításirodalom viszont igen sokat gazdagodik általa.
Katona József: Bánk bán
Eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózafordításával
Színház az egész, Magvető, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 2. helyezett. Nem véletlenül: felszabadító élmény volt elolvasni ezt a két Bánk bánt, az eredetit és a fordítást... Katona József drámája átkozottul jó darab: elég csak Bánk és a királyné összecsapására gondolni. Az író színpadi utasításait elolvasva szinte filmszerűen magunk elé képzelhetjük az eseményeket. Ez egy élő és izgalmas színmű: nem nemzeti tablók összessége, mint az (egyébként pompás) opera, nem díszmagyaros, nagybajuszú urak és patetikus, fátyolos hölgyek vonulása, hanem valódi dráma féltékenységgel, gyilkossággal, választással magánélet és közélet közt, gőggel, vétséggel, önátkozással. Csak a nyelve... Nádasdy Ádám szövege nem lecserélni akarja az eredetit (ennyi önbizalom csak Illyés Gyulában volt...): inkább mellé tesz egy rendkívül hűséges műfordítást, amiben csak annyi változik, hogy a szöveg érthető legyen. A könyvben lehet csak a Nádasdy-szöveget olvasni, s a kulcsjeleneteknél átnézni az oldalpárra, hogyan is szerepelt ez Katonánál. Lehet Katona sorait véggvenni, s amikor önparódiának tűnnek a nyelvi változás miatt, gyorsan elolvasni, hogyan hangozhat ez komolyan és szépen, mai magyarul. 1699 Ft nem olyan sok (az interneten nagyobb kedvezmény is elérhető): nagyon-nagyon jó lenne, ha azok, akik a következő évben a Bánk bánt tanulják majd a középiskolákban, már ezzel a zöld könyvecskével találkoznának. Egyet fizet, kettőt kap, s talán sikerül megmenteni Katonát több új generáció számára: megéri!
Linkek
Öt könyv a világtörténelemről
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről
Öt európai regény a Typotextől 1.
Helikon, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra az 1. helyezett. Nem csoda, hogy csak most sikerül írnom róla... Az Apák és fiúk annyira eltalált bennem valamit már az első olvasáskor, hogy attól is megborzongok és elszomorodom, ha eszembe jut a jelen kiadás kötéstáblájának sötétszürke-vízkék fedélmintája. Megfogalmazni viszont nagyon nehezen tudom az érzéseimet. Inkább csak meglepődésemről és csodálatomról tudok beszámolni.
Meglepett a kötet azért, mivel én már olvastam korábban, Áprily Lajos fordításában, s azon túl, hogy beláttam irodalmi jelentőségét, semmilyen maradandó benyomást nem tett rám. Most azonban mintha egy egészen új művet vehettem volna a kezembe: aminek egyértelműen két oka volt. Az első, hogy időközben öregedtem, s talán mást keresek egy egymással ütköző generációkról, eszmékről és illúziókról szóló regényben, mint tizenhét évesen. A második viszont, hogy ezt az Apák és fiúkat Gy. Horváth László fordította. Ami a Seniliával elkezdődött, ebben a könyvben teljesedett be: immár nemcsak egy mozaikos szerkesztésű prózaverskötet, de egy tipikus, orosz regény (terjedelmében kicsiny, de hatásában igen nagy) született újjá egy ihletett, egyszerre klasszikusan precíz és bátran modern fordító kezén. Én pedig vele haladtam: a Senilia felfedezése után elhittem neki, hogy az Apák és fiúk sokkal több, mint egy anarchista fiatalember világutálatának, eszmekeresésének és halálba rohanásának története, s igyekeztem úgy elolvasni ezt az 1862-es könyvet, hogy félretegyem információimat és vélekedéseimet a realizmusról és a romantikáról, az orosz irodalom "fejlődéséről", a romlatlan és tanulatlan orosz falu és vidék képéről, Dosztojevszkijről és Tolsztojról, sőt, magáról Turgenyevről is.
Az eredmény a lenyűgöződés és a csodálat lett: a nem egészen háromszáz oldalas regénynek annyi titka tárult fel, annyi színe, íze, hangulata, kérdése és válasza volt, ami nemcsak az év legjobb könyvévé tette a szememben, de az egyik kedvenc regényemmé. Bazarov, aki korábban egyszerűen nem érdekelt, most egyszerre tudott ellenszenves és vonzó, lebilincselő és gyűlöletes lenni: önzése és önsorsrontása mögött felderengett a megfejtendő tragédia. Minden szereplőt egyszerre tudtam kedvelni és elítélni: erényeikkel és hibáikkal egymást tükrözték és egymással vitáztak szövegük és cselekedeteik szintjén is, ám sosem a várt konstellációban. Bazarov sehová sem tartozása és kívülállása, Arkagyij hazatérése és elmenekülése, a vendégeskedések és utazások, a szerelem és a párbajok jelképként számos dolgot eszembe juttattak, de a cselekmény valós szintjén izgalmas párhuzamokat és ellentéteket is alkottak egymással. A három nőalak összehasonlítása is óriási örömet okozott. Turgenyev világa hihetetlenül izgalmassá vált számomra, mert hirtelen már nem "tipikusan orosznak" láttam, mint addig, sokkal inkább nagyon-nagyon emberinek. Szereplőit gyávaságaikkal, bátor döntéseikkel, értelmetlen önfeláldozásaikkal és hamvába holt nagyot akarásukkal még mindig nem tudtam elfelejteni. Sőt, az egész regény itt van velem most is, képekben, színekben, napsütésben, petróleumfényben...
Hálás vagyok, hogy felfedezhettem magamnak.
Jelenkor, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 4. helyezett. Az eredetileg 1938-ban íródott regénynek a magyar kiadását csak véletlenül vettem észre. Köszönet a borítótervezőnek, aki felhívta a figyelmemet ezzel a korjelző képpel a könyvre. A regény a zsidó Otto Silbermann kálváriáját mutatja be, aki a Kristályéjszaka után hirtelen üldözött vaddá válik saját hazájában, holott addig sikeres, nagyvonalú üzletember, a mérsékelt antiszemitizmussal magában már kiegyezett magánember, jó férj, családapa és barát, s minden szempontból békés átlagember volt, semmi más. Aki pedig ezt a sötét és tűpontos történetet megírta, egy huszonhárom éves fiatal német (zsidó), akinek ez a mű volt az első és egyetlen regénye. Ulrich Alexander Boschwitz 1935-ben elmenekült Németországból, Svédországban, majd Dániában élt, s John Grane álnéven, svédül adta ki a könyvét, amelyet egyébként Menschen neben dem Leben címre keresztelt, de 2018-ig soha nem jelent meg németül. 1939-ben viszont kiadták angolul Nagy-Britanniában, majd az USA-ban is. Szerzője szeretett volna Angliába költözni, a britek azonban Man szigetére, majd Ausztráliába internálták, ahonnan csak 1942-ben térhetett volna vissza új hazájába. Sosem érkezett azonban meg: az őt szállító hajót 1942 októberében megtorpedózták és elsüllyesztették a németek. A huszonhét éves Boschwitz ekkor már a regény átdolgozásával volt elfoglalva, az átírt példány azonban vele süllyedt a hullámsírba. Nem is foglalkozott a kötettel senki 2015-ig, amikor a család eljuttatta az átdolgozott változatból fennmaradt rövid részletet és az eredeti szöveget Peter Graf szerkesztőhöz, akinek köszönhetően végül megjelenhetett németül a teljes Az utazó (Der Reisende). Majdnem hetven évvel szerzője halála után is őrzi tehetsége emlékét, s látlelet, mementó és példázat 1938-ról, az erőszakról, a gyűlöletről és rólunk, emberekről.
21. Század, 2019
Ez a megjelenés nem került be a 2019 kedvenc könyveiről írott listámra. Ezen azóta is töprengek. Az elmúlt évben kétszer olvastam végig a kötetet, Updike állandó főhősének, Harry (Nyúl) Angstromnak a történetét, amely bemutatja, hogyan élt középkorúan, túlsúlyosan, megállapodottan, megelégedetten és magabiztosan a nyolcvanas évek Amerikájában. És egyszerűen nem értem magamat! Először olvasva a számos helyen Updike által átformált, így immár nem Göncz Árpád, hanem Gy. Horváth László fordításában olvasható regényt, megdöbbentett a Nyúl körüli világ személytelensége, válságban-léte, olcsósága és hazugsága, az, hogy ezek az emberek mennyire nem vesznek tudomást arról, ahogyan a kor és a társadalom valójában viselkedik körülöttük. Ennek ellenére már megint nosztalgikus hangulatba kerültem a könyvtől. Ezért idő elteltével újraolvastam, párhuzamosan felkeresve az előző szövegváltozat egyes részleteit is: izgalmas kaland volt, amelyből kiderül, hogy Gy. Horváth László fantasztikus, megelevenítő munkát végzett fordítóként. De még mindig nem tudtam magamban legyőzni azt az érzést, hogy ez a világ vonzó számomra annak ellenére, hogy rohad és romlik. Azt hiszem, szégyellem magam.
Park, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 23. helyezett. Főképpen azért, mert tökéletesen meglepett: sosem gondoltam volna, hogy Cooper ilyen is tud lenni. Pontosabban, hogy Cooper valójában ilyen: hiszen ez előtt a kötet előtt még sosem jelent meg nevezetes regénye, Az utolsó mohikán teljes, csonkítatlan szöveggel. Se hely, se idő nincs itt arra, hogy azon elmélkedjek, mit jelent egy író magyar megismerhetőségre nézve, ha még akkor is rövidített átdolgozásban olvassuk a szövegét, amikor a magyar könyvkiadás elvileg már rátért az avatott tollú, hűséges és pontos műfordításokra. Mégis, bármilyen jó is Réz Ádám az ifjúságnak íródott szövege, Az utolsó mohikán című Cooper-regény valójában itt és most született meg, Gy. Horváth Lászlónak köszönhetően. Nem paradox ez kicsit? Legalább egy százada beszélünk ma is mérvadó módon Cooperről, az ifjúsági íróról, közben viszont nem is őt olvassuk, csak az átdolgozásait... Az is különös számomra, hogy vannak, akik pusztán azért, mert érzelmileg kötődnek az átdolgozott változathoz, azt hangsúlyozzák, hogy ez nem is olyan jó: nos, ezt Cooperrel kellene megvitatni. De aki az ő indiánképére, az ő tájleírásaira, az általa szerkesztett szöveg arányaira kíváncsi, az vagy angolul olvas, vagy megszereti ezt a kötetet. Ettől még Réz Ádám is kiváló műfordító marad, akitől mindig szívesen olvasok. De bízom benne, hogy Gy. Horváth László belevág még jó néhány hasonló projektbe: sejtem, a kiadó nem e köteten fog meggazdagodni, a magyar fordításirodalom viszont igen sokat gazdagodik általa.
Eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózafordításával
Színház az egész, Magvető, 2019
2019 kedvenc könyvei között ez lett számomra a 2. helyezett. Nem véletlenül: felszabadító élmény volt elolvasni ezt a két Bánk bánt, az eredetit és a fordítást... Katona József drámája átkozottul jó darab: elég csak Bánk és a királyné összecsapására gondolni. Az író színpadi utasításait elolvasva szinte filmszerűen magunk elé képzelhetjük az eseményeket. Ez egy élő és izgalmas színmű: nem nemzeti tablók összessége, mint az (egyébként pompás) opera, nem díszmagyaros, nagybajuszú urak és patetikus, fátyolos hölgyek vonulása, hanem valódi dráma féltékenységgel, gyilkossággal, választással magánélet és közélet közt, gőggel, vétséggel, önátkozással. Csak a nyelve... Nádasdy Ádám szövege nem lecserélni akarja az eredetit (ennyi önbizalom csak Illyés Gyulában volt...): inkább mellé tesz egy rendkívül hűséges műfordítást, amiben csak annyi változik, hogy a szöveg érthető legyen. A könyvben lehet csak a Nádasdy-szöveget olvasni, s a kulcsjeleneteknél átnézni az oldalpárra, hogyan is szerepelt ez Katonánál. Lehet Katona sorait véggvenni, s amikor önparódiának tűnnek a nyelvi változás miatt, gyorsan elolvasni, hogyan hangozhat ez komolyan és szépen, mai magyarul. 1699 Ft nem olyan sok (az interneten nagyobb kedvezmény is elérhető): nagyon-nagyon jó lenne, ha azok, akik a következő évben a Bánk bánt tanulják majd a középiskolákban, már ezzel a zöld könyvecskével találkoznának. Egyet fizet, kettőt kap, s talán sikerül megmenteni Katonát több új generáció számára: megéri!
Linkek
Öt könyv a világtörténelemről
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről
Öt európai regény a Typotextől 1.
