Ez a poszt rendhagyónak tűnhet, hiszen valójában, fizikailag mindössze négy kötetről esik benne szó. Nagyon is szándékosan alakítottam azonban így: mivel az első kötet minden ünneplést megér.

Ida Jessen: Új idők - Bagge doktor anagrammái
Typotex, 2019
Nem véletlenül tettem a 2019 kedvenc könyvei listámon az ötödik helyre ezt a különleges ikerregényt. Ida Jessen (*1964) dán írónő 2015-ben alkotta meg századeleji, szomorkás hősnőjét, aki egy mindenben tiszteletreméltó és példaképnek is alkalmas orvos felesége: férjénél fiatalabb, s felnéz rá, ám magánéletükben egyszerűen nem találják az utat egymáshoz. Élnek párhuzamosan, míg a férfi meghal, a nő pedig megpróbálja megérteni, elgyászolni, hiányolni őt, és hozzákezdeni az élet folytatásához. Ez már önmagában is figyelemreméltó: nem véletlen, hogy egyesek Csehovot vagy Ibsent emlegettek a csipkefinomságú történet lélektani részleteivel kapcsolatban. (Ilyen szempontból elképesztően találó a könyv Kiss Barnabás által tervezett borítóképe: annyira jellegzetes, szépséges és hangulatos, hogy - remélem - felhívja a figyelmet a kötetre és eladja a regényt, ugyanakkor színeivel és mintáival jelképeznie is sikerül valamit a történetből.)
Az Új idők azonban attól lesz igazán különleges, hogy szerzője két évvel a megjelenése és sikere után, 2017-ben folytatást, pontosabban tükörregényt írt hozzá, a Bagge doktor anagrammáit, amely a feleség után a férj, a nő után a férfi története. Ez a regény is érdekes volna önmagában is, mivel az anagrammaalkotó, másokkal is önmagával szemben és kérlelhetetlen, bátor doktor (ön)arcképe lebilincselőre sikerült. A szövegek azonban attól jönnek igazán mozgásba, hogy döntést kell hoznunk, merről kezdjük az olvasásukat. A férfikönyvvel, mert a doktor az idősebb, sőt, a nőkönyv elején már halott? A nőkönyvvel, mert az előbb íródott? Vagy olvassunk felváltva? Én az Új időkkel indultam, egy ponton elkezdtem a Bagge doktor anagrammáit is, s ettől kezdve próbáltam megtalálni azokat a cselekménypontokat, ahol érdemes lenne fordítanom, és ismét a másik kötettel folytatnom. Néha tévedtem: de számomra ez lett a meghatározó, első olvasás. A Librarius kritikusa szerint viszont éppen ez lehetetlenség... Van, aki a nőregénnyel kezdi, van, aki a férfiregénnyel: s mindez bizonyára meghatározza, milyennek látjuk, érezzük a szereplőket, vagy hogy melyik könyvet tartjuk erősebbnek, jobbnak. Egy azonban biztos: egyet fizetünk, s nemhogy kettőt, de nagyon sokat kapunk Ida Jessen kötetével. Csak hálás lehetek a Typotexnek, hogy megismertetett ezzel a gyönyörű, komoly játékkal.

Gonçalo M. Tavares Tánckönyv - Egy mozgáspoétika tervezet
Typotex, 2019
A Typotex Világirodalom sorozatában láttak már napvilágot különleges kötetek. Ott volt a litván Halak és sárkányok, amelyben regénybe íródott regény. A Festő a mosogató alatt, amely portugál szerzője akaratából tökéletes közép-európai sztorinak mutatta magát, s benne a rajzok egyenrangúakká váltak a szöveggel. Vagy ott volt a cseh Egy férfi, amely Esterházy Péter Egy nőjére válaszul miniatűr fejezetekből állt egy-egy férfiról. S még hosszan lehetne sorolni. Olyan könyvvel azonban, mint az 1870-es születésű portugál Tavaresé, nemcsak a Typotexnél, de még soha életemben nem találkoztam. Úgy gondolom, ez a kötet mindig az, aminek az ember elolvassa. S minden újraolvasásnál vagy csak újra kinyitásnál más lehet. Például verseskönyv. Vagy monológ. Esetleg filozófiai miniatűrök sora. S akkor még nem esett szó arról, vajon miért idéz meg még egy, a szövegtől nagyon különböző eszközökkel dolgozó művészetet már a címében is: a táncot a mozgással, hanggal és némasággal. A nyelv teherbírásáról, gondolat, beszéd és gesztus együttállásairól, életről, halálról, testről és lélekről szólnak a finom miniatűrök: nem szabad őket túl hosszan értelmezgetni, inkább olvasni kell, újra és újra. Bennem a könyv egy nem túl nagy, üres szobát idéz fel, egyetlen hatalmas ablakkal, és egy táncossal, aki egy csak általa hallott zenére táncol a közepén.

Brigitte Kronauer: A nők ruhái
Typotex, 2019
Amikor a kiadó beharangozta a sorozat 2019-es köteteit, azt hiszem, talán ettől a könyvtől vártam a legtöbbet. Ez a megérzésem sokszor nagyon találó szokott lenni: így készültem rá annak idején a Rémtörténetekre és a HAH!-ra, illetve a Nemzeti sugárútra és a Felix Austriára, s a kötetek a várakozásom szerint pompásak voltak, s sokat jelentettek nekem az adott évben. A nők ruhái esetében azonban egy kicsit felsültem: amiért nem akarom a könyvborítót hibáztatni, bár az némiképpen könnyed és finom beltartalmat sejtetett - ám végül egy sötét, kemény és nagyon modern elbeszélésgyűjteményt kaptam. Nem véletlen, hogy az eredeti német kiadáson egy egészen szürreális festmény volt a borítókép. A kötet huszonhat története - talán - olvasható regényként, de akár külön novellák láncaként is. Ami összeköti őket, a főhősnő, aki - mintegy az olvasó helyett - látja és végigéli az életét, amelyben folyamatosan nőkkel, női sorsokkal találkozik, s újra és újra kiábrándul. A könyv nagyon jó és erős alkotás: kivételesen azonban nehezebben szólított meg, mint a Typotexes könyvek szoktak. Paradox módon az utószó lett a kedvencem, amely poszt-posztmodern önreflexióval felveti a kérdést, önéletrajzi prózát olvastunk-e a kötetben. Talán nem kellene bevallani, de ezt a szöveget azóta már újra is olvastam: bravúros játék, ráadásul nem tudom megmondani, mi is lett a helyes válasz a kérdésre... A kötet hazai megjelenésének egyébként szomorú aktualitást adott, hogy az írónő néhány hónappal később elhunyt.

Jesús Carrasco: A föld, amelyen állunk
Typotex, 2019
Manapság annyira divatosak a disztópiák. Íme egy, ami - talán mert kortárs volt és ismeretlen - erősebben hatott rám, mint az 1984. Egy percig sem állítom, hogy ez a könyv jobb regény lenne Orwellénél. De olyan tömören, sötéten és mindenfajta erőlködés nélkül mutat be egy diktatúrát, amely nagyrészt még az olvasó előtt is ismeretlen marad részleteiben - és az ismeretlen mindig sokkal félelmetesebb és reménytelenebb, mint a belátható -, hogy most is, míg írok róla, kedvem támad újraolvasni. De talán inkább mégsem: mert annyira árad belőle a rettegés és a változtathatatlanság sötétsége. Egyébként egy másik, alternatív Spanyolországban vagyunk, amelyet legázoltak, eltapostak és rabságban tartanak. De lehetnénk bárhol, mert ez a hely egy laboratórium lelkeknek. Olyan senki földje, amely bárhol és a mosttól száz évvel előre vagy hátra bármikor létezhetne. Itt él egy nő, aki találkozik egy férfival. A férfi menekült, egy tábor szökevénye, a nő helyzete bizonytalan, de hatalmi helyzet. Mindketten sokat kockáztatnak, természetesen a bujkáló férfi a többet. De ez nem egy szerelmi történet, nem bátor hőseposz és nem is kalandregény. Mindkét főszereplő összességében passzív, és bármit is tesz, közben valójában már feladta. A legijesztőbbek a könyvben azok a részletek, amikor a nő megpróbálja megmagyarázni magában, miért is nem jelenti fel a rejtőzködőt (olyan komoly érvei lesznek, mint hogy rongyos ruháján azért látszik, hogy úriember volt), vagy amikor úgy tűnik, hogy egy munkatábor lakóinak helyzete élhetőbbé válik, mert egy jó parancsnokot kapnak (van olyan, hogy jó munkatábor-parancsnok?). Végeredményben a történetben az a nagyon nyugtalanító, hogy szinte észre sem veszi az ember, hol végződik a csak látszólagos, egy nemes cél érdekében végzett együttműködés, és hol kezdődik a(z esetleg önkéntelen) kollaboráció...

Linkek
Öt nagyon rangos olvasmány
Öt könyv a világtörténelemről
Öt érdekes életrajz
Öt könyv a magyar történelemről 
Öt európai regény a Typotextől 1.