A poszt nagy fantáziára valló címe arra utal, hogy ez a harmadik ajánlóm történelmi krimikről a Történelmi nyomozások, először és a Történelmi nyomozások, ismét után.

C. J. Sansom: Hamis próféciák I-II.
Agave
Hát, erre a könyvre el kellett határoznom magamat. Egyrészt az ára miatt (amelyen egyébként nem szándékozom nyafogni, hiszen 912 sűrűn teleszedett oldalt képtelenség olvashatóan kézben tartani, így mindenképpen muszáj volt két külön kötetben kiadni). Másrészt viszont amiatt, mert ez a terjedelem arra figyelmeztetett, hogy ez egy nagyon túlírt szöveg lesz. Végül egyik várakozásomban sem volt igazam: legfőképp azért, mert ez nem egy túlságosan hosszú krimi, hanem egy kiváló hosszúságú történelmi regény. Nem véletlenül írta C. J. Sansom négy évig a könyvét: elképesztő mennyiségű tudást halmozott fel a VI. Edward király korában, jelesül 1549-ben zajló történelmi eseményekről és társadalmi, gazdasági folyamatokról, hogy elkészüljön a monumentális mű, amely egyben a Robert Kett-felkelés izgalmas története is. Sansom kezd valamiféle modern Walter Scott-tá válni: a Shardlake-sorozat darabjai 21. századian, cseppet sem unalmasan vagy túlrészletezően, de páratlan tudásra, korfestő képességre és hangulatérzékre támaszkodva kicsit olyasmik, mint a Kenilworth vagy a Wawerley. Ez a regény is ráérős, szuggesztív, lineáris történetmesélés az apró részletek ábrázolására is ügyelő jelenetekkel, romantikus forrpontokkal és kimerítően ábrázolt hősi brutalitással. Igazából csak két dolog merülhet fel ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy Sansom szövege azért messze áll a Walter Scott-féle, bármikor örömmel újraolvasandó prózanyelvtől. A másik, hogy a Hamis próféciákban a krimicselekmény már tényleg csak ürügy a történelmi események bemutatásra, egyetlen, elég könnyen kitalálható megoldású gyilkosság, amely nem egészen száz oldalon játszik szerepet, meg abban, hogy főszereplőnk pont akkor lesz ott, amikor a Kett-felkelés megindul Kelet-Angliában. Kíváncsi vagyok, hogy az olvasóközönség elfogadna-e egy olyan Shardlake-regényt, ami még csak nem is álcázza magát történelmi kriminek, egyszerűen csak mesél a történelemről, s benne a hős(ök)ről. Én elolvasnám.

Volker Kutscher: Goldstein
General Press, megjelenés: május
Hát, ez a könyv elég megosztó volt - számomra. Minden jó tulajdonságára jutott egy kevésbé tetsző: összességében mégis nagyon élveztem. A címe például kiválónak tűnt, de utólag azt mondom, mégsem tökéletes. Goldstein az az Amerikából érkezett bérgyilkos, akit a könyvben a főszereplő Gereon Rath nyomozónak követnie és ellenőriznie kell. Félelem- s olykor gáncs nélküli, és - természetesen - zsidó, - ez érdekes, bár ennek a vonalnak nem volt olyan nagy szerepe a cselekményben, mint gondoltam. A könyv azonban számomra nem igazán róla szólt, így azt mondom, a korábbi regénycímek (a Tisztázatlan bűnügyé csak németül: Der nasse Fisch, a Csendes halálé mindkét nyelven: Der stumme Tod) rejtélyesebbek és pontosabbak voltak. Ugyanígy a fülszöveg ígérte hangulat és probléma nagyon izgalmasnak tűnt ("Berlin, 1931: gazdasági válság, szélsőséges csoportok összecsapásai, alvilági leszámolások."), de szerintem a Goldstein elődeitől eltérően sokkal kevésbé ábrázolja a kis- és nagypolitika hatásának lecsapódását a korabeli Berlin, vagy a rendőrség mindennapjaiban. Ehelyett a karakterábrázolásban remek: messze kiemelkedően sikerült bemutatni Alex kisasszonyt (őt nevezi a fülszöveg hajléktalan lánynak), akivel betörés közben találkozunk az első lapokon, de akivel mindvégig a leginkább azonosulni tudtam: igazi, nagyvárosi hős, a macska, aki mindig a talpára esik, s közben mégis tragikus nőalak. Gereon Rath szerelmének, Charlynak a szerepeltetése azonban ezúttal sokkal halványabbra sikerült, sőt, maga Gereon is inkább csak a könyv második részében változik cselekvő és izgalmas karakterré. Annak ellenére, hogy a regény önmagában is tökéletesen érthető, kissé azt éreztem, Kutscher tudta, hogy ekkor már két hosszú regényt letett az asztalra hőséről, így nem kell különösebben jellemeznie. Ugyanakkor a kötet enyhe túlírtsága ellenére is bonyolult és fortélyos bűnesettel és nyomozással köti le az olvasót, s ezúttal a vaskos (majdnem 600 oldalas) regény fizikai megjelenése is (puha papír, jól olvasható oldalak) nagyon olvasóbarátra sikerült.

Linkek
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik  
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor 
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Könyvtestvérek 6. - Könnyű olvasmányok
Könyvtestvérek 7. - Sherlock Holmes, sokadik folytatás 
Könvvtestvérek 8. - Ugyanaz duplán 
Könyvtestvérek 9. - Történelem, mindennapok, ötvenes évek
Könyvtestvérek 10. - Tudomány, váratlanul
Könyvtestvérek 11. - Kemény diók, amelyeket érdemes feltörni
Könyvtestvérek 12. - Maigret és Machen
Könyvtestvérek 13. - Helikonos borzongás
Könyvtestvérek 14. - Történelem negyedszer
Könyvtestvérek 15. - Történelmi nyomozások először
Könyvtestvérek 16. - Történelmi nyomozások, ismét

Ahogyan arról már júniusban szót ejtettem a Történelmi nyomozások, először című posztban, az idei év igazán elkényezteti a történelmi nyomozások, a régi időkben játszódó krimik kedvelőit. Épp ezért ebben a bejegyzésben is két ilyen könyvtestvér szerepel, két történelmi krimi, ami nem okoz csalódást.

Sophie Hannah: A háromnegyed rejtélye
Helikon
A különleges címet és gyönyörű borítót kapott  detektívregényben Hercule Poirot és ifjú barátja, Edward Catchpool újra nyomoz! Ezúttal furcsa levelek nyomába kell eredniük, amelyeket a nagy detektív, Poirot nevében írogat valaki, s amelyek már négy embert is azzal vádoltak meg, hogy egy bizonyos Barnabas Pandy gyilkosai. Miközben a kis belga védekezni kényszerül a felháborodott nem-gyilkosok számonkérő és önostorozó rohama ellen, azért persze felmerül benne, hogy valóban, hogyan is halt meg Barnabas Pandy. Sokkal fontosabb azonban, mi lehet a célja a leveleknek: hiszen még a titokzatos Mérgezett Toll (vagy Írógép) sem gondolhatja, hogy egyszerre négy külön gyilkos létezik... Múltbeli titkok és tragédiák tárulnak fel, fontos szerep jut egy gagát gyászkarkötőnek, egy kék alapon sárga és fehér virágos ruhának és Fee Spring kockás tetejű tortájának, s bár az olvasóknak ezúttal a könyv utolsó harmadáig kell várniuk a jelenben történő gyilkosságra, a történet megéri a türelmet. A mindeddig legrövidebb Hannah-Poirot ugyan szokás szerint kicsit más bonyolultságú és teljesen más hangulatú, mint egy Christie-féle Poirot-történet. Remekül el lehet azonban szórakozni vele, s így rövid időre feltámasztani sokak kedvenc detektívjét egy újabb kalandra. Bár a Helikon Kiadó még csak kettőt adott ki, valójában ez a regény Sophie Hannah harmadik Poirot-története. S abból kiindulva, hogy A monogramos gyilkosságok 2014-ben, A zárt koporsó (mindeddig a kedvencem) 2016-ban, A háromnegyed rejtélye pedig 2018-ban jelent meg a hazájában, bízom benne, hátha jövőre is várható egy új Poirot...

Indrek Hargla: Melchior és a piritai fojtogató
Metropolis Media
Ha Melchior-regényt veszünk a kezünkbe, akkor öt dolog biztosra vehető. 1. Csavaros, bonyolult, érzelem- és kalandgazdag történelmi rejtélyt fogunk kapni, amely, mint mindig, a középkori (ezúttal az 1431-es) Talinnban játszódik. 2. Lesznek a könyvben térképek, alaprajzok, időrendi táblázatok, történelmi érdekességek, de csak akkor, ha szeretnénk: hisz a krimirész akkor is tökéletesen tisztességes és lebilincselő, ha csak a régi bűntények iránt érdeklődünk, a régi korok iránt nem különösebben. Az új kötetben akad fojtogatás a zárdában, titokzatos ereklye, látszólag természetfeletti behatás, néma tanú: de végül minden tökéletesen evilági magyarázatot nyer, ahogyan az egy jó krimiben szokás. 3. Ha pedig valakit érdekel a história, akkor ismét újabb izgalmas szeletét fogja megismerni a középkori világnak, legyen szó akár különleges ételekről, akár rég elfelejtett vallási szokásokról, lovagi becsületről, latin nyelvű ráolvasásról vagy a középkori gyógyászat és alkímia részleteiről. 4. Ismét találkozhatunk Melchiorral: számomra ezeknek a könyveknek az egyik erőssége a nyomozó remekül ábrázolt alakja. Bár a bátor és okos patikusmester már középkorú, még mindig ugyanolyan érdekes és szerethető karakter, mint az első könyvben volt, lánya és fia pedig szintén különleges felnőttekké kezdenek válni ebben a regényben, akiknek izgalommal követi a sorsát az olvasó. 5. S végül: minden Melchior-krimi pompás kötetzáró fejtegetéssel végződik. Ha már egy posztba került a Poirot-kötettel, Indrek Hargla az efféle rejtélyfejtések megírásában és szerkesztésében sokkal inkább Agatha Christie örököse, mint Sophie Hannah. De ez nem baj. Szóval: mindenkinek nagy lelkesedéssel ajánlom a Melchior és a piritai fojtogatót, éppúgy, mint a korábbi Melchior-könyveket (Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye, Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, Melchior és a hóhér lánya). 

Linkek
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik  
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor 
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Könyvtestvérek 6. - Könnyű olvasmányok
Könyvtestvérek 7. - Sherlock Holmes, sokadik folytatás 
Könvvtestvérek 8. - Ugyanaz duplán 
Könyvtestvérek 9. - Történelem, mindennapok, ötvenes évek
Könyvtestvérek 10. - Tudomány, váratlanul
Könyvtestvérek 11. - Kemény diók, amelyeket érdemes feltörni
Könyvtestvérek 12. - Maigret és Machen
Könyvtestvérek 13. - Helikonos borzongás
Könyvtestvérek 14. - Történelem negyedszer
Könyvtestvérek 15. - Történelmi nyomozások, először

Ebben az augusztus eleji bejegyzésben felsorolom, melyek a kedvenc kalóztörténeteim filmen. Nem egy regény alapján készült adaptáció, de vannak köztük a mozivászonra született történetek is. Biztos vagyok benne, hogy többről később még fogok írni, hiszen kedvenceim közé tartoznak. Kíváncsi vagyok, ki mennyit ismer a 11+1-ből, s főleg mennyit szeret közülük...


Sejtem, senkit sem lep meg, hogy a lista első helyére ez a film került, hiszen egyértelműen a kedvencem. Ezzel azonban, azt hiszem, nem vagyok egyedül, hiszen a mozi 1936-ban öt Oscar-jelölést is begyűjtött: nevezték a legjobb film díjára, Kertész Mihályt a legjobb rendezőére, Casey Robinsont a legjobb adaptált forgatókönyv díjára, Nathan Levinsont a legjobb hangért, s Leo F. Forbsteint (a zenei vezetőt, a film valódi zeneszerzője, Erich Wolfgang Korngold helyett) a legjobb filmzenéért járó díjra. Ha pedig az internetet böngésszük "minden idők legjobb kalózfilmjei"-listák után, érdekes módon rendszeresen a Blood kapitány rajtuk az egyetlen fekete-fehér film, amely szintén mutatja az időtállóságát. Kertész Mihály műfajteremtő alkotására a rendező személye miatt is külön büszke lehet minden magyar néző, s bár már nagyon régen volt 1935, a film napjainkban is képes szórakoztatni és lebilincselni.


Errol Flynn második nagyszabású, kalóztémájú kalandfilmje a második világháború idején készült, így nem csoda, hogy témája, az Erzsébet-kori angol hazafiak és a hódítani vágyó spanyolok közötti harcok története szimbolikusan utal korának angol-német szembenállására. Alapvetően azonban fordulatos kalandsorozat, amelynek főszereplője I. Erzsébet bátor privateerjeinek egyike, Geoffrey Thorpe kapitány, akinek az alakját részben Sir Francis Drake-ről mintázták. Thorpe-ot semmi sem tarthatja vissza attól, hogy hazáját és királynőjét szolgálva hírt vigyen a spanyolok mesterkedéseiről és kiderítse, ki az udvar árulója: sem a közép-amerikai dzsungel, sem a gályarabság, sem szerelme a spanyol követ lánya iránt... A Kertész Mihály rendezte filmben van minden, ami kell: hatalmas tengeri ütközet, izgalmas vívójelenetek, remek párbeszédek, románc, hősiesség és hazafiság.


Több mint tizenöt évvel azután, hogy ez a film újra romantikussá és népszerűvé tette a kalózok témáját világszerte, nyugodtan elmondható, hogy újradefiniálta a kalóztörténet műfaját. Nehéz elhinni, hogy készítőit eredetileg a Disneyland egyik látványossága inspirálta, bár talán nem is olyan érthetetlen ez, hiszen a park attrakciója a kalóztörténetek összes közhelyét magába foglalta: Gore Verbinski rendezőnek és a többi alkotónak "csak" annyi volt a dolga, hogy valami merőben újat hozzon ki belőlük. Az elátkozott kísértetkalózok ellen harcba induló naiv fiatalember, Will Turner alakja a régi kalózfilmek hagyományait folytatta, bátor menyasszonya, Elizabeth a kalandhősnő alakját fogalmazta újra, a Johnny Depp játszotta antihős kalóz, Jack Sparrow kapitány viszont elképesztő újdonságot jelentett. Kár volt elkoptatni.



Mivel ez szubjektív válogatás, előkelő helyet juttattam annak a pompás zenéjű filmnek, amelyről csak annyit szoktak leírni, csődbe vitte a gyártó cégét. Negyed évszázaddal az elkészítése után szerintem vállalható, hogy ez a film stílusos, fordulatos és újszerű kísérlet a kalózlegenda megelevenítésére. Főhőse egy kitalált kalóznő, Morgan Adams, a történelem valóságos nőalakjából összegyúrt, ám valamennyiüknél szebb, okosabb, önfejűbb, etikusabb és sikeresebb kapitánynő, akit az Oscar-díjas Geena Davis játszik. Morgan különleges örökséghez jut: egy kincses térkép egyharmadához. Már csak annyi a dolga, hogy megszerezze a térkép másik két darabját: nem számol azonban ördögien gonosz vetélytársával, Dawg kapitánnyal. Kalandjai közben társául szegődik a szélhámos William Shaw, egy vonzó férfi, aki azonban egyszerűen nem megbízható...



Nálunk tudomásom szerint sosem mutatták be Errol Flynn-nek ezt a kései, de annál izgalmasabb és szórakoztatóbb filmjét, amely madagaszkári kalózok között játszódik. Főhőse Brian Hawke, őfelsége haditengerészetének hadnagya, aki azt kapja feladatául, hogy magát a flottától elcsapott kalandornak beállítva épüljön be a Partok Testvérei közé, leplezze le terveiket, s szerezze meg titkos szigetük és a rejtett öböl térképét, hogy a királyi haditengerészet hajói felszámolhassák a kalózfészket. A kalandfilmek valamennyi elemét tartalmazó, színes, látványos és fordulatos film ugyanakkor végtelenül eredeti és humoros, nem utolsósorban Flynn könnyed és önironikus alakításának köszönhetően. Ellenlábasait ráadásul Anthony Quinn és Maureen O'Hara játsszák. A film olyan sikeres volt, hogy már 1967-ben remake-je készült The King's Pirate címmel, Doug McClure és Jill St. John főszereplésével. 





Daphne Du Maurier 1936-os regényéből két sikeres televíziós minisorozatot is forgattak már, számomra azonban mindmáig egyetlen igazi adaptációja Alfred Hitchcock utolsó angol gyártású filmje. A 19. századi történetben a címbeli fogadóba elárvult fiatal lány érkezik: rég nem látott nagynénjéhez szeretne költözni. Ekkor még nem tudja, hogy itt van a cornwalli part hajófosztogató bandájának székhelye, a banda egyik vezetője pedig éppen az ő Joss bácsikája. Mary, akit a később oly sok kalózfilmben főszerepet alakító Maureen O'Hara játszik, megment egyet a kalózok közül, akit társai árulásért fel akartak akasztani, s jobb híján vele, Jem Trehearne-nel (Robert Newton, aki később minden idők leghíresebb Long John Silvere lesz majd) menekül a környék urának, Pengallan bárónak (Charles Laughton) az oltalmába, hogy kideríthessék, ki a fő bandavezér. A történetben azonban senki sem az, akinek látszik...


Sokáig haboztam, Louis Haywardnak melyik kalózfilmje kerüljön fel erre a listára. Végül az elmúlt hónapban sokat emlegetett két Blood kapitány-film helyett a Sirocco kapitányt választottam (ha valaha bemutatják nálunk, ez jó cím lenne neki). A The Pirates of Capri ugyanis történetében igazán eredeti kalandfilm, amely olasz-amerikai koprodukcióban készült, s benne összekapcsolódik a kalóz-, a történelmi és a Zorro- (vagy Pimpernel-) téma. Főhőse, a piperkőc, hiú és ostobácska Amalfi báró, Mária Karolina, a nápolyi királyné amatőr balettmestere, aki egyben az álarcos igazságosztó, a titokzatos Sirocco kalózkapitány is, s 1798-ban kivívja Nápoly szabadságát. Így a filmben akad tánc, udvari intrika és sok-sok humor a pojáca bárónak köszönhetően, de tengeri ütközet, kardpárbaj és győztes forradalom is, amelyben a bátor és bársonyos hangú kalóz jeleskedik.


Ez a film igazi klasszikus, a nagybetűs kalózfilm a némafilmkorszakban. Főszereplője, Douglas Fairbanks, az első igazi filmes Robin Hood, Zorro, D'Artagnan és bagdadi tolvaj, aki nem állhatta meg, hogy vászonra ne vigye az első igazi, nagyszabású kalóztörténetet is. Elton Thomas álnéven maga írta a forgatókönyvet (sőt, a regényváltozatot, amelyet 1928-ban magyarul is közölt A Hét), és részben maga is rendezte az egyébként Albert Parker által jegyzett filmet. Ha semmit, akkor azt a jelenetet mindenki ismeri belőle, amikor a Fekete Kalóz (egyébként álruhás herceg) megvív egy ellenségével a főárbóc tetején, majd belevágja tőrét a vitorla vásznába, s kettéhasítva annak anyagát, leszánkázik az árbóckosárig: számtalan filmben láthatjuk azóta is ezt a Fairbanks által dublőr nélkül végrehajtott, legendás mutatványt. A mozi ráadásul pasztellszínekben pompázik: az első kétszínű Technicolor eljárással készült film a világon.



Ki hinné, hogy Paul Henreid, minden idők legszuggesztívebb tekintetű, legönfeláldozóbb és leginkább karót nyelt antifasiszta hősének, Victor Laszlónak az alakítója számos kalózfilmben játszott pimasz és nőcsábász hősöket? A Pirates of Tripoliban (1955) Miszráta szabadságáért harcol, a Last of the Buccaneersben (1950) a híres Jean Lafitte-et alakítja, de legjobb kalózfilmje a lendületes és fordulatos The Spanish Main. Van Horn kapitányból, a békés holland telepesből a spanyolok igazságtalansága és kegyetlensége formál vakmerő kalózt, aki Barracuda nevű hajójával járja a tengert. Amikor elfogja a szép Francisca grófnőt (Maureen O'Hara), akit épp főellenségének szántak menyasszonyul, elégtételéül szolgál, hogy a lány feleségül megy hozzá a spanyol életekért cserébe. Mindvégig úriember marad azonban, s a lány végül minden bosszúnál fontosabbá válik számára.


William Goldman 1973-ban írt egy regényt, amely egyszerre volt csöpögős románc, bájos mese, s minden kalandregények paródiája, amelyből a szerző folyton kibeszél. Kultuszkönyvvé vált, s Rob Reiner rendező évekig készült rá, hogy megfilmesítse. 1987-ben valósíthatta meg tervét: az író készítette a forgatókönyvet, a főszerepeket pedig a Lady Jane-en már túl, de A fuszeklik fejedelmén még innen járó ifjú Cary Elwes és a még ifjabb Robin Wright (később tizenöt éven át Robin Wright-Penn) játszotta. Az eredmény kultuszfilm lett, amellyel kapcsolatban csak két viszonyulás létezik: a teljes értetlenség, mit lehet ezen a bolondságon imádni - és az állhatatos rajongás. Mivel rám az utóbbi magatartás jellemző, indoklásul, mitől jó a film, elég egy mondat: "Valamit el kell mondanom: én se balkezes vagyok..." Egyébként meg: kalózok, ármány, párbaj, bűbáj, egy hős, aki pimaszul blöfföl és - igaz szerelem...

Végül következzen öt film, amelyik nem fért fel a 11+1-es listára, de azért igazán kedvelem:
A fekete kalóz (Il corsaro nero, 1976)
Sokak szeretettel őrzött kalózemléke ez az olasz film Emilio Salgari regényéből, a főszerepben az ellenállhatatlan Kabir Bedivel.
Kalózok háborúja (Blackie, a kalóz, A fekete kalóz, Kalózok kincse) (Il corsaro nero, 1971)
Az a Terence Hill - Bud Spencer film, amelyben a két mester ellenfeleket alakít: igazából az ifjú Hill romantikus kalandfilmje a műfaj összes kötelező részletével.
Seven Seas to Calais (1963)
Félig a magyar származású Rudolph Maté rendezte nagyszabású történelmi film a Rod Taylor játszotta Sir Francis Drake-ről, I. Erzsébetről, Stuart Máriáról és a Nagy Armadáról. (Terence Hill is játszik benne egy kis szerepet.)
The Black Swan (1944)
A daliás Tyrone Power kalózfilmje Rafael Sabatini regényéből, dicsőséges Techni-colorban, a további szerepekben Maureen O'Harával, Anthony Quinn-nel és George Sandersszel (lásd a képet).
Feketeszakáll és a Karib-tenger kalózai (Blackbeard, 2006)
Háromrészes (másik vágásban kétrészes) minisorozat Feketeszakállról (vagyis Edward Teachről) és az őt végül elfogó és megölő Maynard hadnagyról. Fantasztikumtól és CGI-től is mentes, így látványban pontos, mégis rettentően romantikus televíziós kalandfilm olyan kiváló szereplőkkel, mint Angus Macfadyen, Mark Umbers, Richard Chamberlain és Jessica Chastain.

Link
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)