2016. június 24., péntek
Sajnos ma már szinte minden könyváruház sznobul elválasztja egymástól a szépirodalmat (sőt, irodalmat) és a szórakoztató irodalmat. Számomra azért különös ez, mert a lentebb látható három köteten egyformán remekül szórakoztam. Közben viszont mindhárom könyv igényes szöveg, igaz, egészen más. Az elsőt mindenhol szépirodalomnak neveznék, pedig az anekdotikus szerkesztésmód és valami megfoghatatlan derű kifejezetten könnyű olvasmánnyá avatja, igaz, maradandóvá. A második kötet félúton áll a történelmi regény és a történelmi krimi között: nagyapám biztosan az első kategóriába sorolná, mivel a detektívregényeket semmire sem becsülte, nagyon szerette viszont az egész, hiteles világot felépítő történelmi könyveket. A harmadik könyv is történelmi krimi, sőt, első látásra nyugodtan le lehetne becsülni puszta lektűrré, főleg rózsaszín borítója alapján: miközben végigizgultam, sokszor eszembe jutott azonban, nekünk miért nem lehet valami ilyenünk. Talán mert mi olyan súlyosan "tiszteljük" íróinkat-költőinket, hogy játszani sem merünk velük?
Piotr Pazinski: Panzió
Noran Libro, 2016
A kiadó egyszerre "kapcsolt" másokkal: immár neki is van kortárs közép-európai regénysorozata - igaz, nem tudom, meddig (Spanyol krimi sorozatuk, Kossuth-arccal, mindössze két évet élt például). A széria kissé direkten érdekes címet kapott (Új k-európai történetek), s kezdésként egy szlovák, egy szerb, egy (kelet)német és egy lengyel regény jelent meg benne.
Utóbbi, a Panzió az 1973-as születésű Piotr Pazinski műve, amely 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Amikor először olvastam róla, már tudtam, hogy ez fog engem érdekelni a négy kötet közül: a Könyvhéten pedig némi beleolvasással meggyőződhettem arról, hogy nem tévedtem.
A Panzió azonnal elbűvölt, habár meglehetősen másnak éreztem, mint amilyennek a fülszöveg sejtette. Ebben ez szerepel: az író "regénye egy szeretetotthonként működő panzióban játszódik. Idős, életük javát már leélt férfiak és nők emlékeznek kellemes és kevésbé kellemes történeteikre. Mesélnek, mesélnek, mesélnek." Egy fontos szó lemaradt: hogy ezek a férfiak és nők, sőt, a közéjük megérkező, saját gyerekkorába visszautazó narrátor is - zsidók. Zsidók, mégpedig Lengyelországban. Elképesztően magvas, mégis magát olvastató identitásregény ez a könyv, telve nosztalgiával és elutasítással, idegenkedéssel és vállalással. A főhős, aki egykor, kisfiúként már élt ebben a különös, világvégi panzióban (körülötte erdő, mező, s titokzatos sínek vezetnek hozzá - ha akarom, mindez igaz, akár földrajzi nevekkel megtűzdelve, ha viszont akarom, csakis szimbolikus), most felnőttként tér vissza. Alig tapasztal azonban változást. Igaz, a szocializmus (maradványa is) elmúlt, s a kultúrszobát sem használják már, mert mindenkinek van tévéje a szobájában, az emberek azonban mintha ugyanazok lennének. Sőt, ugyanazok. Öregek, csak még öregebbek. Gyászolók, csak még gyászba borultabbak. Különcök, szenilisek, gyerekesek, éles eszűek, titokzatosak, logikusak, emlékőrzők, emlékfelejtők, emlékidézők. És valóban mesélnek, de ezek a történetek egymásba folynak, összekapcsolódnak, s folyamatosan kérdeznek: továbbvihető-e az identitás? Ha az öregek meghalnak, van-e újabb generáció, aki itt élhet, a panzióban, aki továbbra is emlékszik és felejt? Mit választ a főhős: ott marad-e - legalább lélekben - a titokzatos erdőben, a halottak és élők erdőjében, a borókafenyők között, a hatszázezerrel? Egyáltalán: lehet-e választani?
Okos könyv, szellemes, szórakoztató, de olvasás után is vissza-visszatér az emléke.
C. J. Sansom: Egy bűnös siralmai
Agave, 2016
Az egyik legfájóbb könyves tény számomra, hogy az Agave már nemigen ad ki történelmi krimit. Szinte egyetlen külföldi szerzőjük, aki a műfajt műveli, Steven Saylor, ám ő immár jó ideje hagyja pihenni idős és bölcs Nyomozóját, helyette egy zöldfülű ifjú Gordianus szaladgál egyik véres kalandregényből a másikba. (Nem mintha nem szeretném így is, persze.) Caleb Carr egészen idénig várt László Kreizler-sorozata harmadik kötetével, így ő is rég nem olvasható magyarul. Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja valahol a hatvanas évek külföldjén tengeti életét, írója pedig már a Librinél nyomoz. Baráth Katalin Dávid Veronja rejtőzködik: a friss Arkangyal éjjel mai történet.
A Tudor-krimik is elfogytak. Nem folytatódott Rory Clements kevéssé jól fordított, de rendkívül izgalmas, igazán jobb sorsra érdemes John Shakespeare-sorozata (angolul 2009-től máig hét regény és egy elbeszélés, magyarul három könyv - Mártír, Bosszúálló, Herceg - 2010-2013 között). Nem jelent meg több kötete James Forrester (azaz a történész Ian Mortimer) érdekfeszítően induló Clarenceux-trilógiájának (három kötet 2010-2012 között, magyarul Megszentelt árulás, 2013), amelyben a királynő heroldja nyomozott egy kalandos kézirat rejtélye ügyében. S amit a legjobban sajnálok: Giordano Brunonak is mindössze egyetlen lehetősége volt megmutatni, milyen kiváló detektív, logikus gondolkodó és ötletes elbeszélő. S. J. Parris (vagyis Stephanie Merritt), akinek volt bátorsága egy ennyire híres - s félreismerten hírhedt - történelmi személyiséget nyomoztatni az Erzsébet-kori Angliában, 2010-től máig öt regényt és egy elbeszélést szentelt hősének, ezek közül azonban mindössze az Eretnek című könyv jelent meg magyarul 2010-ben. Én kifejezetten rajongok ezért a kötetért (a kínos fordítás ellenére): tempós, érdekfeszítő detektívtörténet kereszteződik benne az oxfordi egyetemi világ és az Erzsébet-kori Anglia vallási viszonyainak alapos és élményszerű bemutatásával, az egyes szám első személyű történetet kellemes humor szövi át, s mindemellett ott a furcsa paradoxon: hogy olvasóként tudjuk, a könyvben még krisztusi korban járó Bruno végül 1600-ban, Rómában máglyára lépett... Ha csak egy sorozatot lehetne újraindítani a fentiek közül, én biztosan ezt választanám.
Az Agave azonban mind közül a legkorábbi történelmi krimisorozatát folytatta az idén, C. J. Sansom Shardlake-regényeit. (Ez ugyanakkor indult, mint a Saylor-széria, s angolul és magyarul is hat regényből áll, melyek 2003-tól napjainkig jelentek meg.) Miközben vágyakozva végigolvastam a fent felsorolt korábbi Tudor-krimiket, alig vártam már, hogy hálásan a kezembe vehessem Matthew Shardlake hatodik nyomozását. Nem kellett csalódnom: a könyv vaskos, érdekfeszítő, hihetetlenül sok kutatáson alapuló, izgalmasan részletes bemutatása a kornak és a detektívrejtély is méltó a terjedelméhez. A púpos ügyvéd ezúttal is Katalin királyné (Katherine Parr, VIII. Henrik hatodik és utolsó felesége) érdekében dolgozik, s élete árán próbálja védelmezni az okos és bátor asszonyt, akinek napjainkig fennmaradt egy vallási könyvecskéje, az Egy bűnös siralmai. A regényben épp ennek a kézirata tűnik el rejtélyes módon, s a nyomában mindenütt arat a halál. Közben beleláthatunk a király uralkodásának utolsó, viharos évébe, a különböző, a reformáció idején létrejött vallási felekezetek küzdelmeibe és a politika boszorkánykonyhájába. Sansom ezúttal sokkal kevésbé szószátyár és túlrészletező (mint amilyennek számomra A bosszú nyilaiban átmenetileg tűnt): a könyv rendelkezik a korai regények, a Kard által és a Sötét tűz tempósságával, ám legalább olyan fordulatos és történelmileg megalapozott, mint Az uralkodó és az Apokalipszis.
Így azután csak ajánlani tudom mindenkinek. De azért, bevallom, szívesen olvasnék még történelmi krimit a Tudor- (s főleg az Erzsébet-) korból: ha jelenne meg ilyesmi...
Stephanie Barron: A szolgáló titka
I. P. C., 2016
Boldog vagyok, hogy ezt is elolvashattam. Stephanie Barron sorozata olyasmi számomra, mint felvenni a kedvenc ruhámat. Tudom, hogy jól áll majd rajtam és csinos leszek, de mivel kényelmes is, nyugodtan elengedhetem magam benne. Azt viszont, hogy épp mi jó történik majd velem, ha felveszem, előre nem lehet megjósolni.
Ugyanígy: a Jane Austen nyomoz kötetei is azonosak és mégis mások. A kellemes stílus, a korhű hangulat, a tiszta és az Austen-regényeket itt-ott megidéző írói hang, a remek jellemrajzok, a finom humor, a jól sikerült egyes szám első személyű elbeszélésmód azonos minden kötetben. A bűnesetek, a helyszínek és az új és kiválóan ábrázolt szereplők viszont mindig meglepnek és lebilincselnek. Minden regény jó első olvasmányélmény: azonban könnyedén újra is olvashatók a nyomozások, túl a bűntényfejtésen, akkor már inkább a jóízű történetmesélésért és a szöveg hangulatért. Érdekesség, hogy a könyveknek alapvetően derűs a hangja, annak ellenére, hogy komolyan vehető tragikus események játszódnak le bennük. Ám ahogyan Jane Austen valódi regényei is sorsfordulókat és szomorkás döntési helyzeteket, a fiatal hősnők életének tévedéseit és problémáit mutatják be, mégis könnyeden, ironikusan és finoman távolságtartóak, a zárásuknál pedig kötelező a boldog vég, úgy Barron is akként stilizálja a krimijeit, hogy alapvetően derűs maradjon az alaphangjuk, s - a detektívregényekben kötelező - jó befejezésük kellően súlyos legyen, mégis feloldja a regény esetleges sötétségeit.
A szolgáló titka az ötödik Austen-nyomozás magyarul. (Megelőzi Az udvarház rejtélye, A titokzatos Tiszteletes, az Egy boszorkány portréja és A hely szelleme.) Azt hiszem, nekem a kezdőkötet után ez tetszik a legjobban. Kiváló arányban található benne bűntény, komorság és sötét családi titkok sorozata, továbbá elegancia, pletyka és történelem. Jane Austen Derbyshire-be látogat, ahol egy horgászkiránduláson szörnyű dologra bukkan: egy szép arcú, előkelő ruházatot viselő fiatalember megcsonkított holttestére. Nemsokára kiderül azonban, az ifjú valójában nő, a ruhák pedig nem voltak a sajátjai: egy helybeli úriember tulajdonát képezték, ahogyan a lány is az ő kúriájában dolgozott gyógyító szolgálóként. Vajon miért halt meg Tess Arnold? Vajon szerelmet kell a háttérben keresni? Erkölcstelenséget? Vagy valami egészen más titkot? Mit tud a helybeli halottkém, a rossz modorú kovács? Miért olyan elviselhetetlenül udvariatlan a közeli birtok ifjú örököse? Miről hallgat a gyászoló Lady Harriott? Miért akar mindenáron vallomást tenni a köztiszteletben álló ügyvéd? A remekül összegubancolt szálak egy többmenetes, bonyolult drámát rejtenek, melyet csakis Jane Austen tud kibontani, miközben független kívülállóként megjegyzést tesz mindenre és mindenkire a környezetében a babonás falusiaktól a pöffeszkedő úriemberekig.
Szeretném hinni, hogy Jane Austennek tetszene, ahogyan Stephanie Barron szerepelteti őt: rajongóként még jobban kedvelem Austent e remek fikciótól, krimiszeretőként pedig örülök a csavaros történetnek. (És a sok-sok korhű füveskönyvi bejegyzésnek: érdekemes aprólékosan elolvasni őket...) Csak egy bánatom van: hogy most ismét egy egész évet várnom kell a következő nyomozásra... (Amiből angolul már 13 van...)
Linkek
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
Noran Libro, 2016
A kiadó egyszerre "kapcsolt" másokkal: immár neki is van kortárs közép-európai regénysorozata - igaz, nem tudom, meddig (Spanyol krimi sorozatuk, Kossuth-arccal, mindössze két évet élt például). A széria kissé direkten érdekes címet kapott (Új k-európai történetek), s kezdésként egy szlovák, egy szerb, egy (kelet)német és egy lengyel regény jelent meg benne.
Utóbbi, a Panzió az 1973-as születésű Piotr Pazinski műve, amely 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Amikor először olvastam róla, már tudtam, hogy ez fog engem érdekelni a négy kötet közül: a Könyvhéten pedig némi beleolvasással meggyőződhettem arról, hogy nem tévedtem.
A Panzió azonnal elbűvölt, habár meglehetősen másnak éreztem, mint amilyennek a fülszöveg sejtette. Ebben ez szerepel: az író "regénye egy szeretetotthonként működő panzióban játszódik. Idős, életük javát már leélt férfiak és nők emlékeznek kellemes és kevésbé kellemes történeteikre. Mesélnek, mesélnek, mesélnek." Egy fontos szó lemaradt: hogy ezek a férfiak és nők, sőt, a közéjük megérkező, saját gyerekkorába visszautazó narrátor is - zsidók. Zsidók, mégpedig Lengyelországban. Elképesztően magvas, mégis magát olvastató identitásregény ez a könyv, telve nosztalgiával és elutasítással, idegenkedéssel és vállalással. A főhős, aki egykor, kisfiúként már élt ebben a különös, világvégi panzióban (körülötte erdő, mező, s titokzatos sínek vezetnek hozzá - ha akarom, mindez igaz, akár földrajzi nevekkel megtűzdelve, ha viszont akarom, csakis szimbolikus), most felnőttként tér vissza. Alig tapasztal azonban változást. Igaz, a szocializmus (maradványa is) elmúlt, s a kultúrszobát sem használják már, mert mindenkinek van tévéje a szobájában, az emberek azonban mintha ugyanazok lennének. Sőt, ugyanazok. Öregek, csak még öregebbek. Gyászolók, csak még gyászba borultabbak. Különcök, szenilisek, gyerekesek, éles eszűek, titokzatosak, logikusak, emlékőrzők, emlékfelejtők, emlékidézők. És valóban mesélnek, de ezek a történetek egymásba folynak, összekapcsolódnak, s folyamatosan kérdeznek: továbbvihető-e az identitás? Ha az öregek meghalnak, van-e újabb generáció, aki itt élhet, a panzióban, aki továbbra is emlékszik és felejt? Mit választ a főhős: ott marad-e - legalább lélekben - a titokzatos erdőben, a halottak és élők erdőjében, a borókafenyők között, a hatszázezerrel? Egyáltalán: lehet-e választani?
Okos könyv, szellemes, szórakoztató, de olvasás után is vissza-visszatér az emléke.
Agave, 2016
Az egyik legfájóbb könyves tény számomra, hogy az Agave már nemigen ad ki történelmi krimit. Szinte egyetlen külföldi szerzőjük, aki a műfajt műveli, Steven Saylor, ám ő immár jó ideje hagyja pihenni idős és bölcs Nyomozóját, helyette egy zöldfülű ifjú Gordianus szaladgál egyik véres kalandregényből a másikba. (Nem mintha nem szeretném így is, persze.) Caleb Carr egészen idénig várt László Kreizler-sorozata harmadik kötetével, így ő is rég nem olvasható magyarul. Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja valahol a hatvanas évek külföldjén tengeti életét, írója pedig már a Librinél nyomoz. Baráth Katalin Dávid Veronja rejtőzködik: a friss Arkangyal éjjel mai történet.
A Tudor-krimik is elfogytak. Nem folytatódott Rory Clements kevéssé jól fordított, de rendkívül izgalmas, igazán jobb sorsra érdemes John Shakespeare-sorozata (angolul 2009-től máig hét regény és egy elbeszélés, magyarul három könyv - Mártír, Bosszúálló, Herceg - 2010-2013 között). Nem jelent meg több kötete James Forrester (azaz a történész Ian Mortimer) érdekfeszítően induló Clarenceux-trilógiájának (három kötet 2010-2012 között, magyarul Megszentelt árulás, 2013), amelyben a királynő heroldja nyomozott egy kalandos kézirat rejtélye ügyében. S amit a legjobban sajnálok: Giordano Brunonak is mindössze egyetlen lehetősége volt megmutatni, milyen kiváló detektív, logikus gondolkodó és ötletes elbeszélő. S. J. Parris (vagyis Stephanie Merritt), akinek volt bátorsága egy ennyire híres - s félreismerten hírhedt - történelmi személyiséget nyomoztatni az Erzsébet-kori Angliában, 2010-től máig öt regényt és egy elbeszélést szentelt hősének, ezek közül azonban mindössze az Eretnek című könyv jelent meg magyarul 2010-ben. Én kifejezetten rajongok ezért a kötetért (a kínos fordítás ellenére): tempós, érdekfeszítő detektívtörténet kereszteződik benne az oxfordi egyetemi világ és az Erzsébet-kori Anglia vallási viszonyainak alapos és élményszerű bemutatásával, az egyes szám első személyű történetet kellemes humor szövi át, s mindemellett ott a furcsa paradoxon: hogy olvasóként tudjuk, a könyvben még krisztusi korban járó Bruno végül 1600-ban, Rómában máglyára lépett... Ha csak egy sorozatot lehetne újraindítani a fentiek közül, én biztosan ezt választanám.
Az Agave azonban mind közül a legkorábbi történelmi krimisorozatát folytatta az idén, C. J. Sansom Shardlake-regényeit. (Ez ugyanakkor indult, mint a Saylor-széria, s angolul és magyarul is hat regényből áll, melyek 2003-tól napjainkig jelentek meg.) Miközben vágyakozva végigolvastam a fent felsorolt korábbi Tudor-krimiket, alig vártam már, hogy hálásan a kezembe vehessem Matthew Shardlake hatodik nyomozását. Nem kellett csalódnom: a könyv vaskos, érdekfeszítő, hihetetlenül sok kutatáson alapuló, izgalmasan részletes bemutatása a kornak és a detektívrejtély is méltó a terjedelméhez. A púpos ügyvéd ezúttal is Katalin királyné (Katherine Parr, VIII. Henrik hatodik és utolsó felesége) érdekében dolgozik, s élete árán próbálja védelmezni az okos és bátor asszonyt, akinek napjainkig fennmaradt egy vallási könyvecskéje, az Egy bűnös siralmai. A regényben épp ennek a kézirata tűnik el rejtélyes módon, s a nyomában mindenütt arat a halál. Közben beleláthatunk a király uralkodásának utolsó, viharos évébe, a különböző, a reformáció idején létrejött vallási felekezetek küzdelmeibe és a politika boszorkánykonyhájába. Sansom ezúttal sokkal kevésbé szószátyár és túlrészletező (mint amilyennek számomra A bosszú nyilaiban átmenetileg tűnt): a könyv rendelkezik a korai regények, a Kard által és a Sötét tűz tempósságával, ám legalább olyan fordulatos és történelmileg megalapozott, mint Az uralkodó és az Apokalipszis.
Így azután csak ajánlani tudom mindenkinek. De azért, bevallom, szívesen olvasnék még történelmi krimit a Tudor- (s főleg az Erzsébet-) korból: ha jelenne meg ilyesmi...
I. P. C., 2016
Boldog vagyok, hogy ezt is elolvashattam. Stephanie Barron sorozata olyasmi számomra, mint felvenni a kedvenc ruhámat. Tudom, hogy jól áll majd rajtam és csinos leszek, de mivel kényelmes is, nyugodtan elengedhetem magam benne. Azt viszont, hogy épp mi jó történik majd velem, ha felveszem, előre nem lehet megjósolni.
Ugyanígy: a Jane Austen nyomoz kötetei is azonosak és mégis mások. A kellemes stílus, a korhű hangulat, a tiszta és az Austen-regényeket itt-ott megidéző írói hang, a remek jellemrajzok, a finom humor, a jól sikerült egyes szám első személyű elbeszélésmód azonos minden kötetben. A bűnesetek, a helyszínek és az új és kiválóan ábrázolt szereplők viszont mindig meglepnek és lebilincselnek. Minden regény jó első olvasmányélmény: azonban könnyedén újra is olvashatók a nyomozások, túl a bűntényfejtésen, akkor már inkább a jóízű történetmesélésért és a szöveg hangulatért. Érdekesség, hogy a könyveknek alapvetően derűs a hangja, annak ellenére, hogy komolyan vehető tragikus események játszódnak le bennük. Ám ahogyan Jane Austen valódi regényei is sorsfordulókat és szomorkás döntési helyzeteket, a fiatal hősnők életének tévedéseit és problémáit mutatják be, mégis könnyeden, ironikusan és finoman távolságtartóak, a zárásuknál pedig kötelező a boldog vég, úgy Barron is akként stilizálja a krimijeit, hogy alapvetően derűs maradjon az alaphangjuk, s - a detektívregényekben kötelező - jó befejezésük kellően súlyos legyen, mégis feloldja a regény esetleges sötétségeit.
A szolgáló titka az ötödik Austen-nyomozás magyarul. (Megelőzi Az udvarház rejtélye, A titokzatos Tiszteletes, az Egy boszorkány portréja és A hely szelleme.) Azt hiszem, nekem a kezdőkötet után ez tetszik a legjobban. Kiváló arányban található benne bűntény, komorság és sötét családi titkok sorozata, továbbá elegancia, pletyka és történelem. Jane Austen Derbyshire-be látogat, ahol egy horgászkiránduláson szörnyű dologra bukkan: egy szép arcú, előkelő ruházatot viselő fiatalember megcsonkított holttestére. Nemsokára kiderül azonban, az ifjú valójában nő, a ruhák pedig nem voltak a sajátjai: egy helybeli úriember tulajdonát képezték, ahogyan a lány is az ő kúriájában dolgozott gyógyító szolgálóként. Vajon miért halt meg Tess Arnold? Vajon szerelmet kell a háttérben keresni? Erkölcstelenséget? Vagy valami egészen más titkot? Mit tud a helybeli halottkém, a rossz modorú kovács? Miért olyan elviselhetetlenül udvariatlan a közeli birtok ifjú örököse? Miről hallgat a gyászoló Lady Harriott? Miért akar mindenáron vallomást tenni a köztiszteletben álló ügyvéd? A remekül összegubancolt szálak egy többmenetes, bonyolult drámát rejtenek, melyet csakis Jane Austen tud kibontani, miközben független kívülállóként megjegyzést tesz mindenre és mindenkire a környezetében a babonás falusiaktól a pöffeszkedő úriemberekig.
Szeretném hinni, hogy Jane Austennek tetszene, ahogyan Stephanie Barron szerepelteti őt: rajongóként még jobban kedvelem Austent e remek fikciótól, krimiszeretőként pedig örülök a csavaros történetnek. (És a sok-sok korhű füveskönyvi bejegyzésnek: érdekemes aprólékosan elolvasni őket...) Csak egy bánatom van: hogy most ismét egy egész évet várnom kell a következő nyomozásra... (Amiből angolul már 13 van...)
Linkek
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
