Még tavaly februárban határoztam el, hogy írok a témáról. Aztán úgy ítéltem, nagyon szerteágazó, nehéz a téma, nem tudom rendbe tenni. Végül mégis megszületett az alábbi írás. A végül képernyőre vetett eszmefuttatás bizonyára igen felületesnek tűnik majd sokak számára, mégis megpróbálkozom vele.

A kérdés: miért olyan nehéz erős nőket hitelesen bemutatni a filmvásznon?

Mégpedig akkor, ha nem feminista drámákról vagy írónők, festőnők, királynők stb. életrajzának megfilmesítéséről van szó, hanem a jó öreg, sértő szóval kommersznek nevezett műfajokról: kalandfilmről, akciófilmről, krimiről. (1) A szóba kerülő mozikat teljesen szubjektíven, saját filmélményeim és ízlésem alapján választottam ki, remélem, példának megfelelnek. Hátha lesz igazság az összképben. (2)

Mivel nő vagyok, természetesen az esetek többségében a filmvásznon fontos szerepben feltűnő nőkkel azonosulok a moziban. Épp ezért fontos, milyenek is ezek a nők. Azt hiszem, tudat alatt és felett mindenki erős, energikus, tökéletes nő szeretne lenni, vagyis legszívesebben az ilyen nőalakok helyébe képzeli magát szívesen. Ugyanakkor mégis a nőies nő az ideál. Sarkítva: ha a filmben felrobban egy ház, Bruce Willis kitántoroghat a romjai közül tépetten, művérrel borítottan, hetyke mosollyal a szájszélén, elfogadjuk; ám ha Monica Belluccival történik hasonló, elvárható, hogy a sminkje szép, a haja pedig szexisen borzas maradjon akkor is, ha véres és szakadt ruhát visel az eseményeket tükrözendő.

A némafilmek idején voltak bájos hölgyek (mint Mary Pickford) és elvetemült vampok (mint Theda Bara), az előbbiek általában győzedelmeskedtek, bár csak a szerénységük és a kitartásuk volt hatalmas, az utóbbiak gyakran tragikus véget értek, hiába voltak lenyűgözően erősek és önállóak. Ám mindketten nőiesek voltak a maguk módján. Ez a kettősség - az ártatlan jó kislány és a kemény, sötét nőies nő - máig megmaradt, a legtöbb közönségfilmes nőalak e két típus valamelyikébe tartozik. Ez saját korában a legjobban a rajzfilmekben érhető tetten. Biztos vagyok benne, hogy például a Hamupipőke című Walt Disney-rajzfilm nézése közben a bájos, szelíd, alázatos, elnyomott Hamupipőke a kedvencünk, s a zárójelenetben, amikor a gonosz mostoha minden eszközével meg akarja akadályozni, hogy szegény, toronyszobába zárt mostohalánya felpróbálhassa az üvegcipőt, Hamupipőkének szurkolunk. Ám míg a két gonosz mostohatestvér krumpliorrú, komikus, komolyan nem vehető borzadály, az uralkodni vágyó mostohaanya rajzolt alakja szinte szép a maga kegyetlen, arisztokratikus módján. Hiszen csak akkor van feszültség e jelenetben, ha ő uralja egy részét: vagyis amikor különösen gonosz, néhány pillanatra átvesszük a nézőpontját, vele is azonosulunk, ő is tökéletesnek, ideálisnak tűnik. (3)


Tehát azok a nőalakok, akiket "gonoszok"-nak lehet nevezni, gyakran erősek, uralkodóak, sőt, tökéletes, hideg szépségek. És mindig van egy titkos, sebezhető oldaluk is (ilyen például Cate Blanchett az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában, Sharon Stone az Elemi ösztönben, Sophie Marceau A világ nem elég című Bond-filmben, vagy éppen Béres Ilona Alphonsine szerepében A kőszívű ember fiaiban). Ez azonban régi hagyomány mesében, színházban és moziban. (4) A "sötét oldalhoz" húz Vivian Leigh Scarlett O'Harája is a világhírű Elfújta a szélben: bár jó cél - családja, világa, önmaga megmaradása érdekében - cselekszik, tettei igencsak vitathatóak (ráadásul minden erejét elveszíti a rendkívül férfias Rhett Butler, vagyis Clark Gable jelenlétében).

Más azonban a helyzet, ha kifejezetten pozitív szereplőről van szó. Létezik-e önálló, céltudatos, erős, tökéletes, a vásznon magának első helyet követelő nő a közönségfilmekben? Lehet-e nő a pozitív, abszolút főszereplője kalandfilmnek, akciófilmnek, kriminek úgy, hogy mindazok a klisék és cselekményfordulatok vonatkozzanak rá, mint ha egy férfi lenne a főszereplő? Létezhet olyan történelmi kalandfilm, amiben nem egy Errol Flynn vagy egy Russel Crowe a főszereplő, hanem egy női szerep a legfontosabb? Elképzelhető olyan ügynöknő-film, mint amilyenek a James Bond-, vagy a Bourne-mozik? Megállja-e a helyét akciófilmben vagy krimiben egy nő úgy, ahogyan azt Sylvester Stallone-tól vagy Bruce Willistől megszoktuk?

Első ránézésre a válasz igen. Ám az esetek többségében hiába van igen erős karaktere a filmben szereplő nőnek, mindig szerepel mellette egy kellően erős, domináns férfi is, aki "elhomályosítja" őt, legkésőbb a történet egy pontjánál átveszi a vezetést, gondolkodik a nő helyett, vagy éppen a kezénél fogva vontatja maga után, s így fut ki vele a veszélyek közül.

Az akciódús Halj meg máskorban, a huszadik, jubileumi Bond-filmben Pierce Brosnan angol titkosügynöke mellett Halle Berry játszotta Jinxet, az amerikai kémnőt, akit legalább olyan hangsúlyosra és fontosra terveztek, mint férfitársát, és ezt valamennyi interjúban a leendő nézők lelkére is kötötték. (5) Ennek ellenére a film végén természetesen Bond mentette meg Jinxet, kétszer is (és nem fordítva történt, ami persze fel is borította volna egy Bond-film arányait), az az (egyébként ostoba) reklámötlet pedig, hogy a Bond-széria mellett a "feminista" Jinx személye is mozifilmsorozatot kapjon, gyorsan eltűnt a süllyesztőben.


A Zorro legendája készítésekor a korábbi, klasszikus Zorro álarca pihegő keblű, sokszoknyás kisasszonyából formálták önálló kalandfilmhőssé Catherine-Zeta Jones szerepét. Ha az ember csak a vívójeleneteket nézi a filmből, akkor valóban azt mondhatni, legalább olyan súlya van Elenának, mint Zorronak. Ám az egész filmet tekintve, neki jutott az összes szappanoperába illően érzelemdús, lelkizős, családanyai, elvált feleségi jelenet is, így aztán hiába a sok kardvillogtatás, utólag az első film egyetlen vívójelenetében erősebbnek, karakteresebbnek és önállóbbnak tűnik (még úgy is, hogy ebben Zorro alsóruhára vetkőztette a kardjával...), mint a folytatásfilmben.

Hasonló a helyzet a vígjátékokban is. Julia Roberts ugyanolyan rámenős, lerázhatatlan és bátor újságíró A zűr bajjal járban, mint Nick Nolte. Még nadrágban is jár és megrögzött vegetáriánus, hogy jól látszódjék, milyen önálló. Ennek ellenére mégis ő, az egymást állandóan becsapó, bosszantó, majd megszerető nyomozópáros nőtagja az, akit fals címre küldenek a libák közé, és akit meztelenül fotózhat egy egész raj fiúcserkész.

Szó eshetne még Keira Knigthleyról, aki A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átkában még tökéletesen helyén volt, mint a hősies Willt szerető, nádszálderekúvá fűzött, ám önálló és bátor úrhölgy, ám minél "férfiasabbá", kalózosabbá és harcosabbá formálták, annál inkább vált egyre semmilyenebbé, vagyis szerepe átalakítása erős, nem "jó kislány" nővé kudarcot vallott. (6) Vagy említhető lenne még Famke Janssen izgalmasnak tervezett szerepe, Jean Grey /Sötét Főnix az X-Men-trilógia harmadik részében: aki minél "szuperhősebb", erősebb és sötétebb lett, annál kevésbé tűnt történetbeli, nőies és érdekes önmagának.

S persze ott van az abszolút szuperhősnős-film, a Macskanő is. Minden rajongó imádta Michelle Pfeiffert a Batman visszatérben, de ott a főszereplő egyértelműen a denevérember (Michael Keaton) volt. Amikor pedig megszületett a saját film, a szexis és tehetséges Halle Berryvel a főszerepben, azonnal megbukott. Állítom, nem azért, mert rossz lett volna a szereplőválasztás, vagy Pitof villogó, túltechnicizált kamerája miatt. A történet volt az oka; az, hogy egyszerűen nem tudunk mit kezdeni egy eltökélt, erős, minden pillanatban a helyzetet uraló szuperhőssel, ha az nő. A bejegyzésben felvetett probléma legjobban a film elvetett alternatív befejezésén látszik A film végére megszületett egy önálló, magányos szuperhősnő. De mi legyen a férfiakkal? "Adjuk férjhez", vagyis tartsa meg az életében kapcsolatként az őt le nem leplező rendőrt (Benjamin Bratt)? De akkor nem lenne elég feminista a befejezés: így ez a jelenet kivágatik. Tényleg idétlen és viktoriánus lenne a győzelem kivívása, női önmagunk valódi megismerése után fél perccel férjhez menni és alárendelődni egy férfinak. Ám így a film vége: a magányos macska elsétál az éjszakába. Eszerint a szuperhősnő számára csak a leszbikusság vagy a totális magány a megoldás...

Végül érdemes megnézni egyetlen ellenpéldát is, ami - mégsem az. Sandra Bullock (aki csodás módon játssza egyszerre a jó kislányt és az erős nőt filmjeiben) a Beépített szépség első részében FBI-ügynöknőt alakít, akinek egy robbantásra készülő terroristát kell kinyomoznia a legexkluzívabb amerikai szépségverseny résztvevői és szervezői között. Épp ezért versenyzőnek álcázzák, s így, egyúttal végigélvezve a szépségversenyt, derít fényt az ügyre. Aki ismeri a filmet, tudja, hogy inkább vígjátékról, mint akciófilmről van szó, hogy Sandra Bullock hihetetlenül kemény, ugyanakkor nagyon szexis és nőies benne, és azt is, hogy nincs igazán fontos férfiszereplő mellette (Benjamin Bratt ezekben az években sorra játszott ilyen pótlékférfiakat, 7). De: el lehetne képzelni a film vígjátéki alapötletét fordított módon, egy férfiügynökkel, akit - mondjuk - a testépítők versenyére neveznek be? Egyértelműen nem: vagyis a környezet, a történet, amiben egy független, erős nő főszerepe működni látszott, nem a hagyományos, egyébként férfiak uralta, hanem ízig-vérig női, kifejezetten Sandra Bullocknak kitalált világ.

Az eddigiek alapján tehát úgy tűnhet, arra a kérdésre, hogy a kommerszfilm be tud-e mutatni hitelesen erős nőalakokat pozitív szerepben, a válasz egyértelműen a nem.

Ellenpéldaként négy olyan filmről szeretnék írni, amik talán mégis bizonyítják, létezhet megoldás. Vagy legalább is a filmesek szorgosan keresik. Igaz, bár én mind a négy filmet kedvelem valamiért, közülük csak egy aratott kirobbanó sikert, egy pedig kifejezetten rossz fogadtatásban részesült.

Angelina Jolie sokat szidott, több változatban megjelentetett és folytatni ígért, ám azóta sem folytatott akciófilmje-kémkrimije, a Salt ügynök 2010-ben került a mozikba. A Phillip Noyce rendezte, hihetetlenül akciódús, a Bourne-filmek megállíthatatlanságát a James Bond-filmek ügynökkliséivel összeötvöző film ugyan végtelenül gyenge háttértörténetet kapott (a hidegháborút túlélő, misztifikált szovjet-orosz ügynökgyár ötlete meglehetősen fájdalmas), ám képes lebilincselni nézőjét. Evelyn Saltot játszva Jolie megmutatja, hogy messze túljutott már a Tomb Raider filmek egysíkú, ajakbiggyesztő hősfiguráján. Akár az akciójeleneteket, akár a konspirációs szálat nézzük, a film majdnem tökéletesen működik. Amikor először láttam a Saltot, épp a Pierce Brosnan főszereplésével készült Halj meg máskor egyik újranézése után, egészen megdöbbentő volt hasonlósága a késői Bond-film koreai, kínzós-menekülős kezdőjelenetével. Vagyis a CIA-ügynöknő története látszólag még a képernyőre engedett brutalitásban is követte férfi főszereplős mintáit.

Ám a menekülő, illegalitásba húzódó, kettős játszmára kényszerülő ügynök alakja csak addig működik kiválóan, míg végig nem kell néznie, amint szerelmét (az August Diehl játszotta kedves tudóst) meggyilkolják. Salt nem mutathat együttérzést és nem mentheti meg a számára kedves férfit, ha nem akarja leleplezni álcáját. Így hagyja meghalni (sőt a film egy másik vágásában éppen ő járul hozzá a halálához). Ám míg James Bond nyugodtan hagyhat maga után legalább egy női hullát történetenként (lehet a Goldfinger híres aranylányos jelenetére, de az utolsó előtti Bond-mozi, A Quantum csendje Strawberry Fields ügynöknőt olajba fullasztó részletére is gondolni), egy nőszereplő esetében a nézők jó része ezt a részletet oktalan, gőgös szívtelenségnek minősítette. Egy férfi főhős filmjében sajnáljuk az ártatlan áldozatot, de már lépünk is tovább, remélve, hogy a főszereplő majd alaposan bosszút áll a - lám, most már jól látszik, milyen - gonosz főgazemberen. Ezzel szemben a Salt ügynökről írt kritikák egyik visszatérő eleme, hogy Jolie hős(nőj)éről már nem lehet tudni ezek után, azonosulhatunk-e vele. Pedig ez az érv nagyon is sántít: hisz Bourne esetében fel sem merül a kétely az emberben, tudjuk, hogy a rejtélyekre lesz magyarázat, s mi addig is szurkolhatunk a titokzatosnak tűnő hősnek! Úgy látszik tehát, a baj valójában azzal van, hogy a Salt főszereplője nem férfi, hanem nő. Ezt a gondolatmenetet folytatva, a Salttal kapcsolatban felmerülő további kritikák ahhoz kapcsolódnak, hogy az ügynöknő kitartása, a világ ellen egyedül vívott harcának sikere, egyáltalán, az, hogy egy ilyen "vékony" nő egyáltalán győzhet egy fegyvertelen közelharcban, teljesen hihetetlen. Míg a férfifőhőst felléptető high-tech akciófilmekben bármilyen elképesztő megoldást elfogadunk, hétszer átpördülő autókból alig vérző homlokkal kiszálló hőst, tizenöt lövést nyílt utcán, amiből egy sem találja el a főszereplőt, sőt, akár helikopteres ugrást is egy összedőlő híd felett... - úgy tűnik, Salt esetében már az is meglepő, hogy (kiképzett ügynökként, tehát nem szűk szoknyában szaladgáló amatőrként) egyszerre három embert is el tud intézni egy verekedés során. Az ügynökszerep nőiesítve csak majdnem működik.

Érdekes a megoldása a nálunk Gyilkos összeesküvés címen bemutatott 2002-es filmnek (Ignition), melyet Yves Simoneau rendezett. Ebben a meglehetősen kis költségvetéssel megvalósított, közhelyes végű, de jellegzetes és megkapó hangulatú politikai thrillerben Bill Pullmann játssza a kiégett rendőrt, Gallaghert, akit testőrként rendelnek ki a bátor és önfejű, katonai ügyekben nyomozó Faith Mattis bírónő mellé. Ellentétben a Salt-féle szuperprodukciókkal, ez a film nem az akciójelenetek technikájára, inkább az intelligens és érdekesen vezetett cselekményre, a főszereplők személyiségére és indítékaira helyezi a hangsúlyt. Épp ezért fontos, hogy a Lena Olin által varázslatosan játszott bírónő a történetnek nem mellékszereplője, hanem az egyik főszereplője. Sem a makacs bírónő, sem a cinikus rendőr nem tekinthető ideális alaknak, a nő nem képes mindenre magányosan, a rendőr pedig magánéletének káosza miatt sem tud erős, tökéletes és közhelyes férfihőssé válni. A két színész alakításától és a főszereplők jellemének ábrázolásától válik a film kiemelkedővé. Mindkét hős nyomoz önállóan és a másikkal együttműködve is, van közöttük feszültség és összetartás, mindketten megmentik a másik életét. Csakhogy a film befejezésekor mégsem marad más lehetőség a forgatókönyvírók előtt, mint az addig önálló és meggondolt bírónőt sikítozó, megmentendő áldozattá változtatni, hogy az addig szinte antihősként ábrázolt rendőr immáron szokványos, legyőzhetetlen főszereplővé változva megmenthesse őt... Úgy tűnik tehát, hogy akár szuperhőst, akár szabályos főszereplőt csinál a krimi, akciófilm, thriller a nőből, előbb-utóbb fel fog tűnni mellette egy férfiszereplő (legyen bármily gyengének, esendőnek ábrázolt), aki a cselekmény egy pontján helyreteszi a film addig rendhagyó, nemek közötti erőviszonyait. Ha pedig ez nem történik meg, hiányérzetünk támad...

A Lasse Hallström rendezte Casanovában (2005), amelyik a fiatalon meghalt Heath Ledger talán legkönnyedebb filmje, igazi maszkabálos, forgatagos, kalandos, szellemes szerelmi történet, szintén ott találjuk a színésznők között Lena Olint, igaz, anyaszerepben. A film "erős nő"-je Sienna Miller Francescája, aki férfimódra él a későbarokk Velencében: álnéven nőjogi és filozófiai traktátusokat jelentet meg, férfiruhában ad elő az egyetemen, jobban vív és vitázik, mint a legtöbb férfi, s természetesen semmire sem becsüli a piperkőcnek és csalónak tűnő Casanovát. Bár a filmben természetesen az igaz szerelem végül mindent legyőz, s Casanova is megtanulja az őszinteség és az önfeláldozás férfias leckéit, elgondolkodtató, vajon miért is szerepel a zárójelenetben Francesca, az önálló, független nő végig egy szál szexis, szoros, fehér fűzőben, s miért könnyezik jó sokat. Persze a történet bájos zárása, amely megmutatja, hogyan szelídül makrancos kisasszonyból megértő nővé Francesca, s hogyan adja fel egész életét érte Casanova, tényleg megható. Ám akkor is tény marad, hogy a kalandfilmben, ahol két egyformán erős főszereplő, egy férfi és egy nő szerepelt, a film végére közülük már csak a férfi érdekes igazán. Casanova története váratlan és meglepő véget ér, Francescáé viszont szokványosat és hagyományosat.

Amilyen sikeres volt a Casanova, akkorát bukott a bemutatáskor az 1995-ös A kincses sziget kalózai (Cutthroat Island), Lenny Harlin filmje. Az elrontott reklámkampány nyomán szinte azonnal eltemetett mozinak ugyan vannak forgatókönyv-problémái, de véleményem szerint elképesztően jól sikerült alkotás csodás zenével, sok humorral, remek szereplőkkel, s egy ügyesebb, megfontoltabb reklámkampánnyal megelőzhette volna akár A Karib-tenger kalózai sikerét is... Ez az egyetlen olyan kalózfilm, amely csak és kizárólag egy kalóznőről szól (a filmes aranykorszak, a negyvenes-ötvenes évek kalózfilmjeiben gyakran szereplő Maureen O'Hara és társnői remek mozijaiban ugyanis mindig megjelentek a férfi főszereplők is a történetben, pl. jó és gonosz kalózkapitány képében). A kitalált kalóznő, Morgan szerepét az intelligens, gyönyörű és Oscar-díjas Geena Davis játssza, mégpedig elképesztően energikusan, szexisen és szellemesen. A nő által megvásárolt, szélhámos és nagyképű rabszolga, Shaw (Matthew Modine) ugyanúgy csak mellékszerepet játszik a történetben, ahogyan mondjuk Errol Flynn kalózfilmjében, a Blood kapitányban is csak egy nagyon fontos mellékszereplő a főhős szerelme, Arabella.

A bukott filmbe könnyű volt annak idején belekötni, ám sok év távlatából elgondolkodtató, hogy a korabeli kritikáknak főképpen azzal volt baja, hogy a, Geena Davis nőként hiteltelen a kalóz szerepében b, a történelemben sosem tettek szert ekkora befolyására kalóznők, tehát a film ilyen szempontból hamis c, a Matthew Modine által játszott karaktert túlságosan elhanyagolják, túl kevés jelenetben szerepel, valójában csak a rendező szerelmes elfogultsága okozhatja (aki ekkor Davis férje volt), hogy nem Shaw a főszereplő. Ha végignézzük ezeket az állításokat, akkor oda jutunk el, hogy már megint azért nem szeretjük a filmet, mert benne a nőszereplő nem a főhős függelékeként, kiegészítőjeként vagy segítőjeként viselkedik, hanem főhősként. Senki sem állíthatja, hogy pl. az aranykor híres kalózszínészeinek, Errol Flynn-nek vagy Tyrone Powernek a filmjeiben több történelmi hűség lett volna, mint A kincses sziget kalózaiban. (b, kifogás) Ha elfogadjuk, hogy egy férfiszínész, aki magánéletében talán jól teniszezik, ügyesen lovagol és szereti a hajókat, de biztos hogy nem zsákmányol spanyol aranygályákról és nem lendül át hajófedélzetről hajófedélzetre kést szorítva a fogai között, nyugodtan eljátszhat egy kalózfigurát, semmi ok nincs rá, hogy egy jól koreografált akciójelenetekkel teli moziban egy hihetően maszkírozott, öltöztetett, sportos alkatú színésznő ne tehesse meg ugyanezt (a, kifogás) Persze ha képtelenek vagyunk elfogadni egy olyan kalózfilmet, amiben a főszereplő nő, szívünk joga. Ám elgondolkodtató, hogy Shaw figurája, a kedves szélhámos, akiből a szerelem formál önfeláldozó, bátor férfit amolyan kalandfilmes módon, valójában a legkevésbé sem lenne alkalmas arra, hogy bármilyen kalózfilm főhőse legyen. A film nagy részében gyáva és önző, ötletes, de mindig csak a maga hasznát nézi. Annál nagyobb dolog, hogy a történet végére méltó, romantikus párjává válik a tökéletes kalóznőnek, Morgannek, de ez csak a mese vége. Aki tehát azt állítja, hogy Davis (vagy a rendező) háttérbe szorította Modine-t, inkább csak nem akar elfogadni egy férfi mellékszereplőt egy kalózfilmben (c, kifogás). A színész nagyon szerethetően, humorosan és hódítóan játssza Shawt, de a legkevésbé sem játssza túl: alakításában a csaló doktor, körmönfont kincsvadász, végül nemes szerelmes fiatalember pontosan olyan, amilyennek lennie kell. De nem főszereplő.


A fenti négy film számomra példa arra, amikor a filmkészítőknek majdnem sikerül megalkotniuk egy, a hagyományos férfimintára készült hősnőt, végül vagy rákényszerülnek arra, hogy a történet végére megtagadtassák vele önállóságát és függetlenségét, vagy a film alapvetően rossz kritikákat kap alakjai hiteltelenségéért.

Persze azt is végig lehet gondolni zárásképpen, egyáltalán kell-e egy nőszereplőnek úgy első helyet követelnie magának a vásznon, hogy James Bond-szerű ügynöknő, rettenthetetlen kalózkapitány, történelmi ősfeminista vagy szabványos akcióhős szerepét írják meg neki? Egyszerű lenne nemet mondani a kérdésre, s ezzel megoldani a problémát, mégsem merem.

Ha ugyanis azzal magyarázom az egész fent ismertetett dilemmát, hogy vannak olyan szerepek, amikben egy nő egyszerűen nem mutatkozhat, amiknek a felöltésére egyszerűen nem alkalmas, már olyan antifeminista, sőt nőellenes tájakra tévedek, ahonnan ideje visszatérni...

Inkább várom lelkesen a következő erős nőalakot a filmekben.

(1) Az elsőnek említett műfajok elemezgetése nemcsak borzasztó messzire vezetne, de éppen ellenkező képet mutatna! Elég Jodie Foster, Susan Sarandon, netán Meryl Streep egyes drámai szerepeit, filmjeit végignézni ahhoz, hogy látszódjék, a filmművészet e téren sokat fejlődött hitelesség tekintetében Bette Davistől és a harmincas évek női filmjeitől máig, bár biztosan nem ért még célba.
(2) Még ha ez egy nő szemével látott összkép is. Arra kíváncsi lennék, ha férfi ír erről a témáról, férfi néz filmet, mit látna másképp (gondolom, mindent).
(3) Korábbi példa: egészen nyilvánvaló, hogy Walt Disney Hófehérkéjében a pisze orrú, kerek arcú, rózsaszájú címszereplő a jó kislány, a gonosz királynő azonban - gonoszság ide vagy oda - határozottan Greta Garbora hasonlít. Vagyis hiába a jó-rossz szembenállás, mindkét rajzolt nő ideális valamilyen szempontból.
(4) A gonosszal azonosulni, vagy legalább is alakja hatása alá kerülni filmnézés közben néha szükségszerű, különben nem működik a film, de ez csak nagyon rövid ideig tarthat. Előfordul, hogy filmnézés közben úgy távolítunk el magunktól pillanatokra valami borzalmat, hogy néhány századmásodpercre "átállunk" a másik oldalra, például a "kevéssé fontos", áldozat-szereplőről, akit lelőnek, arra, aki lő - de azután találni kell valaki jót is, akivel azonosulhatunk, különben a film nem működik. Ezért kommersz, de hagyományos megoldás a fenti jelenetbe behozni külső szemlélőnek mondjuk egy ártatlan, elborzadó kisgyereket, akinek a nézőpontja - giccsesen - helyreteszi a dolgokat... Az is fontos lehet egy filmben, hogy érezzük a gonosz szereplő hihetetlen hatalmát, intelligenciáját, humorát stb., amin azonban átsüt az embertelenség, gőg, egyéb - hogy aztán a jó hős megjelenjen és leszámolhasson a méltó, kellően érdekessé tett ellenféllel (példának megfelelnek az ómódi kalandfilmek kardpárbajos jelenetei vagy a legújabb James Bond, a Skyfall főgonosza). Ha azonban a gonosz sokkal izgalmasabb a kommerszfilmben, mint az unalmas jó, akkor egyszerűen rosszul sikerült a film.
(5) Furcsamód ezt volt hivatott jelképezni az is, hogy ez volt az első Bond-film, amelyben Bond és szerelme ágybeli együttlétekor nem a férfi volt felül... Micsoda bátorság...
(6) Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy a Casablanca híres háromszögviszonya egyszeregy ahhoz az érzelmi zűrzavarhoz képest, amit Will, Elizabeth és Jack között teremtettek a folytatásfilmek.
(7) Lásd a már említett Macskanőben is Halle Berryvel.