Több mint másfél éve már, hogy nyolcvankilenc évesen elhunyt Sir Roger Moore, a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoka (KBE), a UNICEF jószolgálati nagykövete, James Bond harmadik filmes alakítója, a televíziós és mozisztár. Mindig is nagyon kedveltem őt színészként és a rajongók előtt feltűnő magánemberként is. Az utolsó angol úriember volt számomra.

Mielőtt azonban elolvastam volna önéletrajzi könyveit, sosem hittem volna, hogy ennyire szerethető és becsülhető ember volt. Bár az önéletrajzok lényege, hogy maradandó, kerek és problémamentes képet hagyjanak megírójukról az utókor számára, azért egyértelmű, hogy a szerkesztők és szellemírók minden igyekezete ellenére sem tudunk olvasóként megkedvelni minden embert, miután befejeztük az önvallomásait. Különösen így van ez a nagy színészek esetében. Ők ugyanis képesek csak úgy élni az életüket, s könyvükben általában arról akarnak mesélni (találkozásokról, összejövetelekről, barátságokról), ami valóban érdekelte őket, ahelyett, hogy lexikonát nyújtanák összes filmjük forgatási anekdotáinak. Nem egy közülük bevallja, hogy a filmvásznon állandó romantikus társával elviselni sem tudták egymást. Mások nem átallják leírni, hogy világéletükben utálták a filmezést, azt a munkát, ami miatt rajongani kezdtünk értük! Sőt, néhány filmszínész-önéletrajz-szerzőről - minden kiadói csiszolás ellenére - még az is kiderül a könyvéből, hogy modortalan, önző, nyűgös, öregedő ember...

À bientôt..., 2017 (Kossuth, 2018)

Persze ezeket az önéletrajzokat aztán - szerencsére - elfújja az idő: az igazán jók viszont megmaradnak. A botrányhős Errol Flynn például kiváló érzékkel töltötte élete utolsó napjait is az önéletrajza csiszolgatásával. Van egy olyan benyomásom, hogy szinte mindent, amiben nagyon  tehetséges volt, csak mellesleg csinált, legyen szó filmezésről, színházról, írásról (helyette inkább ivott, mulatott, hajózott, nőzött és házasodott) - ettől függetlenül viszont átkozottul jól tudott írni is. Először a - szokás szerint - botrányos és sajnos, korai halála után okozott meglepetést az őt rég leíróknak, amikor megjelent a My Wicked Wicked Ways című önéletrajza - és nemcsak hatalmas üzleti siker lett, de ismét feltámasztotta Flynn egykori legendáját. Azóta pedig újra és újra meglep mindenkit. Szövege ugyanis tele van ivással, mulatással, hajózással és nőkkel, ennek ellenére sikerült olyan szenvedéllyel, iróniával és szeretetreméltósággal megfogalmazni élete történetét (és olyan bájosan-őszintén átkelni az ingoványos részeken), hogy bármely olvasója azzal érhet a kötet végére: becsüli az embert a Robin Hood-maszk mögött, vagy egyenesen meg akarja menteni... (Hatvan év távlatából is: az 1959-es könyv legfrissebb kiadásai mind az ezredforduló után jelentek meg, sőt, hangoskönyvben is kaphatók!)

My Word Is My Bond, 2008 (Európa, 2010)

Roger Moore esetében azonban talán nem is kellett volna meglepődnöm, mennyire hatásos, szórakoztató és élvezetes embernek mutatja az önéletrajza. Elég megnézni bármely televíziós beszélgetését (még azt a rendkívül ügyetlent és tiszteletlent is, amelyet 2010-ben egy magyar tévécsatornán folytattak vele), hogy lássuk, remek anekdotázó volt, félelmetesen gyorsan tudott reagálni, ha ostobasággal vagy pimaszsággal találkozott, vagy egyszerűen csak szerette volna elterelni a beszélgetést más témákra. Nem csoda, hogy élete utolsó éveiben pontosan egy olyan pódiumműsorral tért vissza a színpadra, amelyben egyik barátja beszélgetett vele az életéről - a közönség dőlt a nevetéstől és vette a jegyeket... Ugyanakkor történetmesélései közben Moore mindvégig udvarias volt, korrekt és finom. Úriemberhez méltón sokkal szívesebben beszélt a barátairól, mint az ellenfeleiről. A kellemetlen történetek hőseit sosem nevesítette, ezzel szemben nála sokkal kevésbé "fontos" színészekre, filmes-tévés munkatársakra is igyekezett pontosan visszaemlékezni. A végsőkig önironikus volt, másokat azonban szinte sosem bántott: úgy tűnik, ez már csak azért is nehezére esett volna, mert szinte mindenki szerette őt. Ami az ő szakmájában szerintem nagy ritkaság.

Találkozásom Moore-ral a színész szellemes szösszeneteit és szeretettel teli optimizmusát örökül hagyó, posztumusz kötetével, a Viszlát...-tal kezdődött néhány hete, amely véletlenül akadt a kezembe. Majd A nevem Moore... Roger Moore című, vaskos, de legalább ugyanannyira izgalmas, szórakoztató és egyéniséggel rendelkező önéletrajzi kötetével folytatódott, amelyhez ugyan nagyobb kihívás volt hozzájutni, de nagyon megérte.

Miközben mindenkinek ajánlom a két kötetet, amelyek őrzik egy rokonszenves, s az általa bevallottnál jóval tehetségesebb, klasszikus sztár emlékeit, eszembe jutott, hogy készítek egy listát Roger Moore szerintem legjobb filmjeiről. A szubjektív felsoroláson 7+1 film szerepel majd. Íme: a hetedik.

7. A vadlibák (The Wild Geese, 1978)

Ha egy háborús akciófilm szeretne társadalmi-politikai mondanivalóval is bírni, nagyon jó forgatókönyvvel kell rendelkeznie. Az Andrew V. McLaglen rendezte brit film sajnos nem ilyen: ezért kerülhet csak a hetes lista végére. A történet szerint egy korrupt afrikai diktátor gépeltérítéssel elraboltatta demokratikus ellenfelét, de nem jutott el addig, hogy kézre keríthesse és kivégeztesse: Limbani elnök az őt elrabló terroristahadsereg fogságában maradt, s immár két éve zsarolják vele a diktátort, amikor az - vörösréz-koncessziókért cserébe - szívességre kér egy brit bankárt. Zsoldoshadsereget kell felfogadnia, amely kiszabadítja Limbanit, és - átadja a diktátornak, hogy az végre kivégeztesse: ez a kommandóscsapat lesz a film főszereplője...

Nos, gondolom, ennyiből is érezhető a fő probléma: ha a főszerepeket nem Richard Burton, Roger Moore, Richard Harris, Stewart Granger és a korabeli filmgyártás szinte összes nagy karakterszínész-öregje játszaná, élő ember nem ülne be egy (látszólag) igazságtalan célokért és pénzért elszegődő, ráadásul hangsúlyozottan túlkoros, rég leszereltekből újraverbuvált katonai egység afrikai kalandozására. Persze épp a színészek neve a garancia arra, hogy a zsoldosok végül erkölcsös és nemes célokért fognak majd élni vagy meghalni: ez azonban igazán csak a film közepén derül ki, amikor bankár megbízójuk becsapja és magára hagyja őket. A nézőnek viszont az első perctől rokonszenvesnek kell találnia a mindenért felelős főhősöket, puszta bemondásra, mert azok alakítják a szerepeket, akik.


A film kortárs fogadtatását ráadásul megnehezítette, hogy - értelemszerűen - csupa feketét ölnek benne - többnyire - fehér zsoldosok, Afrikában: így a bemutató idején - Európában - többen bojkottálták a mozi megtekintését, mondván, az apartheid-politikát támogatja. Nem is tévedhettek volna jobban: a nagyrészt eredeti, afrikai helyszíneken forgatott filmben minden afrikai szerepet afrikai színészek játszottak, s az érintett országok kifejezetten biztosították támogatásukról a gyártókat politikai szempontból is. Ezt bárki könnyedén megértheti, ha megnézi a filmet, amelynek legjobban megírt szerepe épp a magatehetetlen, ám szellemileg az utolsó percig friss, nagy álmodó, Limbani elnöké (akit Winston Ntshona dél-afrikai színész játszik).


A főcímben Roger Moore a második helyen szerepel Richard Burton után, s Richard Harris csak a harmadik helyen következik, mégis, ahányszor megnézem A vadlibákat, annyiszor leszek biztos benne, hogy ez igazán Harris filmje. Részben azért, mert Janders századosé hálás szerep, másrészt, mert ez a mozi másik olyan karaktere, amelyet nem felejtettek el megírni. Burton jóval halványabb, mint az tőle megszokott. A film katonai jeleneteiben legtöbbször szinte nem is játszik, csak van: pusztán akkor válik többdimenzióssá és félelmetessé, amikor a film végén civilben mutatkozik.

Moore, aki egy vagány, nőcsábász, de a saját etikai kódexéhez mérten erkölcsös írt játszik, képes úgy humort csempészni a filmbe, hogy mégsem teszi túl könnyeddé vagy játssza túl a szerepét. Sőt, többször, mintha szándékosan háttérbe húzódna a közös jelenetekben. Mivel ekkor volt Bond-sága csúcsán (A kém, aki szeretett engem és a Holdkelte között), talán örömét lelte egy másokkal összhangban játszható és nem túl tökéletes szerepben (Fynn hadnagy például a kiképzésen olykor elképesztően rosszul teljesít, ejtőernyővel is vacakul ugrik, igaz, éles helyzetben viszont ellőtt lábbal is megállíthatatlan). Mindettől függetlenül Moore ebben a filmben is épp olyan jól néz ki, mint mindig: hiába próbálja hosszabbra hagyott hajjal és a csatajelenetekben bőszen szívott szivarral karakterré alakítani és öregíteni magát, továbbra is átkozottul jófiús, s ötvenegy évével fiatalabbnak tűnik a vele egyidős Hardy Krügernél és a nála fiatalabb Richard Harrisnél is. Persze szerencsére vannak jól kinéző zsoldosok is.


Roger Moore annak idején büszke lehetett a filmre, amely az USA-ban ugyan nem hozott sokat, de nemzetközi szinten végül szép sikert aratott, mára pedig valósággal legendás hírűvé vált. Egyértelmű azonban, hogy nem ez a legjobb filmje. A legjobb hetes listára viszont még épp felfér: megnézése ma is élmény lehet.

Nemsokára következik a 6. és 5. helyezett...
Megjegyzés: A cikket eredetileg december 7-én publikáltam.  

Linkek
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész - Az Angyalról
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 5. rész - James Bondról