Roger Moore hét filmben mondhatta ki teljes joggal a szavakat: A nevem Bond. James Bond. Ezzel mindmáig ő a legtovább szolgáló 007-es ügynök, hiszen Sean Connery hat, Pierce Brosnan és Daniel Craig (mindeddig) négy-négy, Timothy Dalton két, George Lazenby pedig egy Eon-filmben alakíthatta Ian Fleming hősét. Pontosan ezért ragaszkodtam azonban hozzá, hogy az én hetes listámon egy franchise csak egyszer szerepelhet: különben előfordulhatott volna, hogy mind a hét helyre James Bond-mozi kerül - mint olyan sok a neten elérhető "Roger Moore legjobb filmjei" összeállításban.

Ám az mindvégig egyértelmű volt számomra, hogy az első helyet James Bond-történet szerzi meg. Amikor viszont el kellett döntenem, melyik is lesz a kedvencként befutó a hét Moore-féle Bond közül, sokáig haboztam két film között, mivel szerintem mindkettő Moore-legjobb Bondja - bizonyos szempontból. Így került plusz egy film a hetes listára, s így alakult ki a végleges kedvenc-sorrendem Roger Moore legjobb filmjeiről:

1. Élni és halni hagyni (Live and Let Die, 1973)
2. Az Angyal: A szökés útja (The Saint: Escape Route, 5. évad, 14. epizód, 1966)
3. Sherlock Holmes New Yorkban (Sherlock Holmes in New York, 1976)
4. Tengeri farkasok (The Sea Wolves, 1980)
5. Karácsony a kastélyban (A Princess for Christmas / Christmas at Castlebury Hall, 2011)
6. Minden lében két kanál: Nyitány (The Persuaders: Overture, 1. epizód, 1972)
7. A vadlibák (The Wild Geese, 1978)
+1. A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me, 1977)

Így a posztsorozatot két Bond-filmmel zárom: a kedvencemmel, az Élni és halni hagynival, és a másik kedvencemmel, A kém, aki szeretett engemmel, meg persze rengeteg fecsegéssel James Bondról... A maratoni hosszúságú bejegyzéssel (még jó, hogy van rá néhány karácsonyi, szilveszteri szünetnap, ha valaki hajlandó vele részletekben megbirkózni) kívánok mindenkinek boldog karácsonyt az idén!

Moore-rekordok sok-sok számmal

Mielőtt szó esik arról, miért épp ez a két film a legjobb szerintem, íme néhány számos-adatos érdekesség a Moore főszereplésével készült Bond-filmekről. Roger Moore ugyanis nemcsak azzal rekordere a Bond-moziknak, hogy ő szerepelt a legtöbben.

1973-ban öltötte magára a 007-es öltönyét, s 1985-ig játszotta a titkosügynököt: vagyis tizenhárom éven át - ez a terminus jelen pillanatban még szintén megdöntetlen rekord. Sean Connery - aki öt film után megvált a szereptől, hogy aztán még egy mozi erejéig visszatérjen - "csak" hét évig volt hivatalos James Bond (1962-67, 1971 - van, aki kilenc évnek számolja). George Lazenby egyetlen (1969), Timothy Dalton három (1987-1989) évig alakította a 007-est. Pierce Brosnan, akivel 1995-ben megújult a sorozat, s egészen a 2002-es negyvenedik évfordulóig játszotta Bondot, nyolc éven át tekinthette magáénak a szerepet. Daniel Craig 2006 óta Bondja az új évezrednek, és idén szilveszterkor meg fogja haladni Moore e rekordját (feltéve, ha 2020-ra tényleg leforgatja a Bond 25-öt), 2019-ben ugyanis már tizennegyedik éve lesz Bond. Ám mivel napjainkban a Bond-mozik sokkal lassabb tempóban készülnek, mint a korábbi évtizedekben, Craignek ez a sok idő még mindig csak négy filmet jelent, szemben Moore hétjével.

Moore abban is különbözik Bond-társaitól, hogy ő kapta meg legidősebb korában a szerepet, s ő játszotta a legtovább. Sean Connery 1930-ban született, így 32 éves volt, amikor először alakította Bondot, s 41, amikor megvált tőle. George Lazenby 1939-es születésű, így épp 30 éves volt, amikor elnyerte a szerepet. Timothy Dalton 1946-ban született, így 41-43 évesen alakította Bondot. Pierce Brosnan 1953-as születésű: a szerepet 42 évesen kapta meg és 49 évesen adta át másnak. Végül Daniel Craig 1968-as, vagyis 38 évesen vált a legújabb filmes Bonddá. Ezzel szemben Roger Moore 1927-ben született, vagyis még Sean Connerynél is idősebb volt három évvel: így az Élni és halni hagyniban 45, utolsó Bond-filmjében, a Halálvágtában pedig 57 évesen játszotta el a 007-es szerepét. Mivel Daniel Craignek valószínűleg a 2020-as 25. Bond-film lesz az utolsó, s a színész ekkor még mindig csak 52 éves lesz, Roger Moore eme életkori rekordjai, úgy tűnik, sokáig megmaradnak. (1)

Sok mást is fel lehetne azonban sorolni, ami csak vagy először Roger Moore Bond-filmjeire jellemző: a Conneryt is rendező Guy Hamilton és Lewis Gilbert után például ő dolgozott először John Glennel, a sorozat harmadik meghatározó alkotójával (három filmben is). Szintén ő játszott először olyan Bond-filmben, amelynek már semmiféle igazi kapcsolódása nem volt a Fleming-életműhöz: az 1977-es A kém, aki szeretett engem mindössze címében egyezik meg az író 1962-es regényével, egyébként egyetlen momentumot sem használ fel belőle.

Míg Connery és Lazenby filmjeinek mindvégig John Barry írta a zenéjét, Moore filmjei közül háromnak is más szerezte a score-ját (1973: George Martin, 1977: Marvin Hamlisch, 1981: Bill Conti), s mind a három anyagot jelölték Oscar-díjra a legjobb filmzene és / vagy főcímdal kategóriában. S ha már Oscar, a 24 Bond-film közül a mai napig kilencet neveztek valamilyen Oscar-díjra: a Craig-érából kettőt, a Connery-érából hármat, a Moore-érából viszont négyet. (Igaz, épp ezek közül egy sem nyert.)

Élni és halni hagyni

A kaszkadőrmutatványok terén is vannak rekordjai Roger Moore Bond-filmjeinek: egy 2008-as szavazás szerint a legizgalmasabb Bond-filmes mutatványok sorában az első a Casino Royale darus verekedőjelenete és ugrása, a második A kém, aki szeretett engem síelős-ejtőernyős zuhanása, amely a maga többezer lábjával mindmáig összfilmes rekord, a harmadik Az aranypisztolyos férfi híd feletti, autós átfordulása, a negyedik pedig a krokodilos jelenet az Élni és halni hagyniból.

Mindezek miatt sem lehet csodálkozni, hogy a Moore-ral készült Bond-filmek még ma is a legjövedelmezőbbnek számítanak a sorozatban. Az 1979-es Holdkelte jelenleg is a kilencedik legsikeresebb Bond-mozi 70 millió dolláros hazai bevételével (csak Brosnan és Craig nyolc új filmje előzi meg): egészen 1995-ig, az Aranyszem leforgatásáig ez volt minden idők legtöbbet hozó Bond-filmje, több mint 210 millió dollár összbevétellel. A jegyárak inflációját is figyelembe véve pedig minden idők legsikeresebb öt Bond-filmje: a Tűzgolyó, a Goldfinger, a Skyfall, a Csak kétszer élsz és - a Holdkelte. Vagyis az első nagy, legendás és még újdonságot jelentő Bond-mozik nyomába csak Craig és Moore egy-egy filmjének sikerült eddig felzárkózni.

Polipka

Moore James Bondja volt az első, amelyik először harcolt egy szimpla, háttérszervezet nélküli bérgyilkos  (Az aranypisztolyos férfi) és egy kettős ügynök ellen (Szigorúan bizalmas). Jaws személyében neki volt először és mindeddig utoljára olyan ellenfele, aki nem főgonosz, hanem annak végrehajtója, mégis több filmben is megjelenik (A kém, aki szeretett engem, Holdkelte). Moore Bondja jutott el először többek közt Ausztriába, Spanyolországba, az NDK-ba és Skóciába, s járt először az űrben (a Holdkeltében).

Roger Moore az egyetlen James Bond, aki soha nem birtokolta a legendás, először a Goldfingerben feltűnő Aston Martint. (2) Az ő igazi autója a Lotus Esprit, A kém, aki szeretett engemben az egyik még tengeralattjáróvá is átalakul. De emellett vezetett Bondként Citroën-kacsát, Fordot, Chevrolet Impalát (ez ugrik át a hídon Az aranypisztolyos férfiban), gondolát, emeletes buszt és egy félbetört Renault-taxit is.

Halálvágta

Roger Moore filmjeiben végzett Bond a legtöbb emberrel: egy összesítés szerint a hét moziban összesen 121-gyel. Ez a szám akkor érdekes, ha tudjuk, hogy a második helyet jelenleg is Pierce Brosnan Bondja tartja, 103 gyilkossággal, mindössze négy filmben, Connery pedig hat filmmel, de csak 68 halállal a harmadik - ami mutatja, milyen más módon álltak hozzá Bond gyilkosságra vonatkozó jogosítványához a három különböző filmes korszakban. Moore Bond-figurájára ugyanakkor az ellenkező véglet is jellemző. Az aranypisztolyos férfiban a teljes játékidő alatt mindössze egyetlen embert öl meg: Scaramangát, a főgonoszt. Érdekes viszont, hogy bár Moore Bondját általában kifejezetten finomnak és úriasnak szokták tartani, mégis, ő ütött meg utoljára Bond-filmben nőt (Az aranypisztolyos férfiban). (3)

A Moore-moziknak van egy sajátos magyar vonatkozása is. Magyarországon először olyan James Bond-filmet mutattak be, amelyben Roger Moore játszotta a 007-est: pedig a világ számára ekkor már három éve Timothy Dalton volt az ügyeletes James Bond. 1989. augusztus 24-én A kém, aki szeretett engem került a magyar mozikba elsőként az egész franchise-ból. Ennek - és persze a rövidesen bemutatott, Dalton-féle A magányos ügynöknek - a tiszteletére a Playboy is közölt egy képes, színes (és nagyon pontatlan) összeállítást az ügynökről: én ekkor hallottam először a figuráról. (4)

A Bond-filmek és a figura iránti rajongás persze csak később alakult ki bennem, ahogy az is, ki a kedvenc Bondom. Bár erre a kérdésre ma is három különféle válaszom van.

Bondok: Brosnan, Connery, Lazenby, Craig, Dalton

Moore-filmek sok-sok kalanddal

A hat filmes James Bond közül bizonyára minden mozinéző annak alapján szokta megtalálni a kedvencét, hogy mit is vár egy Bond-történettől. Férfiasságot, erőszakot, realitást? Humort, könnyedséget, eleganciát? Valami teljesen egyedit és újat? Netán a könyvbeli Bond pontos másolását, felidézését? Extravaganciát vagy hihetőséget? Ilyen preferenciák alapján döntjük el, vajon a nyers és férfias Connery-Bond, a fanyar humorú és elegáns Moore-Bond, az érzékeny és veszedelmes Dalton-Bond, a könnyed és bátor Brosnan-Bond vagy a kőkemény, de sebezhető Craig-Bond lesz az igazi. (5)

Sean Connery az, aki megteremtette James Bondot a filmvásznon, így elválaszthatatlan a szereptől. Bizonyos nézőpontból nem lehet más a kedvenc Bondom, mint ő: legjobban az Oroszországból szeretettelben tetszik, amelyben egyszerre kőkemény és romantikus, sötéten drámai, de azért humoros és könnyed is olykor. A későbbi filmekben azonban - bár igazán csodálatos - egyre messzebb kerül attól, ami számomra az esszenciális Bond. Az én James Bondom ugyanis egyszerre veszélyes és elegáns, férfias és érzelmes, okos és szenvedélyes, könnyed és humoros: egy igazi úriember. Ehhez a képhez pedig csak két Bond-színész áll igazán közel: Pierce Brosnan és Roger Moore. A Brosnan-éra mozijai azonban (amelyek közül a kedvencem a Halj meg máskor) kérdésfelvetéseikben és szerkesztésmódjukban már modernek a korábbiakhoz képest: a figura alkalmazkodik az új idők elvárásaihoz, így egyre távolabb kerül nemcsak a regények, hanem a klasszikus Bond-filmek Bond-alakjától is. Így, bár néha úgy érzem, a kedvenc Bond-színészem tulajdonképpen Pierce Brosnan is lehetne, a legvégiggondoltabb válaszom arra a kérdésre, ki számomra az igazi Bond, egyértelműen: Roger Moore.

Sean Connery a Dr. Noban

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden az ő főszereplésével készült Bond-filmet egyformán szeretnék. Míg ugyanis Connery a megalapozás, a megteremtés, Timothy Dalton a reményteljes, de sikertelen, Brosnan pedig a nagyon is sikeres megújítás Bondja, Daniel Craig meg abban a különös helyzetben van, hogy szinte mind a négy filmjével újra- és újrapozicionálják Bondot az új évezredben (6) - Moore filmjei több korszakon is átívelnek. Nemcsak a hetvenes, hanem a nyolcvanas évek Bondja is alapvetően ő: első filmje, az Élni és halni hagyni pedig sok szempontból felidézi a hatvanas éveket, hiszen nemcsak önmagában létezik, hanem az előző évtizedben készült Connery-filmekhez viszonyítva is. Így nagyon sokféle filmvilág teremtődött az általa megalkotott Bond köré. Alakítása mindig emeli a filmek minőségét, tehetsége, könnyedsége és öniróniája pedig rendre javára válik a kevésbé jól szerkesztett forgatókönyveknek, mégis, bár számomra ő a legtökéletesebb Bond, az őt övező világ néha mégsem tökéletes.

Timothy Dalton a Halálos rémületben reklámfotóján

Márpedig a Bond-figura mindig filmekben létezik. Úgy gondolom, Timothy Dalton például egészen különleges és izgalmas Bondot formált meg a Halálos rémületben című filmben. 007-ese egyszerre volt profi gyilkos, veszélyes, okos és elegáns ügynök és nagyon szimpatikus, töprengő, érzékeny ember. A film a vasfüggönyön túl játszódó jeleneteinek utánozhatatlan volt a hangulata, s az is igazi újdonságot jelentett, hogy a női főszereplő, a csehszlovák csellóslány nem egy volt a Bondot körülrajzó dekoratív nők közül, hanem - a film idején legalábbis - az egyetlen számára, akivel bonyolult és érdekes emberi kapcsolatba került. De mit kezdjen az egyszeri mozinéző a kétezres években egy olyan Bond-filmmel, amelyben kedvenc ügynöke a film utolsó egyharmadában jobb híján a mulatságosan műveletlen, a szovjetekkel folyamatosan háborúban álló, kedélyes ópiumkereskedő mudzsahedineknek segít? Mit lehet mondani Art Malik egyébként remekül eljátszott szerepéről, Kamran Shahról, aki fájdalmasan emlékeztet az Oszáma bin Láden típusú, nyugaton iskolázott afgán vezetőkre? A naiv módon megvalósult 1987-es kísérlet, hogy Bond ellenfeleit az új érában aktuálissá és reálissá tegyék, 2001 (sőt, 1995) után már olyannyira zavaró, hogy az ember visszakívánja a Holdkelte űrkalandjait, vagy Blofeldet, a szuperbűnözőt. A jó karakterábrázolás így nem tud függetlenedni a kevéssé sikerült filmtől, amelyben megvalósul.

George Lazenby - Őfelsége titkosszolgálatában

És persze ennek az ellenkezője is igaz. Az Őfelsége titkosszolgálatában című film számomra legkedvesebb jelenete, amikor James Bond reménytelen helyzetben, fegyver nélkül menekül az üldözői elől. Körülötte dúl a téli fesztivál giccshangulata, tánczene szól, emberek vásárolnak, nevetnek, táncolnak és sétálgatnak léggömbökkel, az ő helyzete viszont tökéletesen egyértelmű: nem menekülhet. És akkor megjelenik előtte Tracy, a lány, akit meg akart nevelni, és meg akart menteni - most viszont ő lesz az egyetlen, aki tud és mer segíteni a 007-esnek. De akárhányszor eljutok eddig a részig, akárhogy erőltetem a karakterrel való azonosulást, egy kisördög egyfolytában azt sugdossa a hátam mögül: milyen hitelesen tudott volna ebben a jelenetben férfiasan félni egy Roger Moore, vagy egy Sean Connery... Peter Hunt rendezésében teljesen egyedi módon peregnek és váltanak a képek és jelenetek, azon azonban a világ legügyesebb vágója sem segíthet, hogy Lazenby minden beállítást ugyanazzal az egyetlen arckifejezéssel kezd és végez. Hiába ad lehetőségeket a film, ha nincs karakterábrázolás.

Az aranypisztolyos férfi

Roger Moore Bondja esetében az első két film (Live and Let Die, 1973, The Man with the Golden Gun, 1974) bemutatása idején a kortárs nézők sok szempontból annak alapján ítélkeztek, miben más és miben olyan az új Bond-film, mint a Connery-éra mozijai. A filmek ennek az elvárásnak próbáltak megfelelni, Moore-Bond pedig a Connery-féle Bonddal összhangban, s egyúttal ellentétben is fogalmazta meg önmagát. A következő két Moore-féle Bond (The Spy Who Loved Me, 1977, Moonraker, 1979) számomra megfog valamit a hetvenes évekből: egyszerre komoly és könnyed, csillogó látványosság és utánozhatatlan hangulatú akciómozi. A nyolcvanas évek három filmje (For Your Eyes Only, 1981, Octopussy, 1983, A View to a Kill, 1985) viszont három teljesen különböző válasz a kérdésre, mit lehet kezdeni Bond karakterével a Rambo, a Terminátor, a Kobra és az Indiana Jones évtizedében. Míg az első igyekszik jóval komolyabban venni magát elődeinél (még egy valódi Bond-kínzós jelenetet is felhasznál a Fleming-féle Live and Let Die-ból, hogy sötétebb legyen), a második olyannyira önironikus, hogy az már szinte paródia. A harmadik aztán, amely Moore utolsó Bond-filmje, visszavesz ebből a hangulatból: izgalmas, bonyolult cselekményű hattyúdal, mégis, kissé a múlt nosztalgikus terméke a már megszokott Bond-klisék teljes tárával, és Roger Moore remek, de már ismerős alakításával. (7)

A legkevésbé Az aranypisztolyos férfit kedvelem: számomra ez a felesleges pazarlások filmje. Roger Moore remek benne, amikor csak a szerepe engedi: ám az olykor kifejezetten ellentmondásos. (8) Christopher Lee Scaramangája már megjelenésében is tökéletes filmes gazember, s méltó kihívója lehetne Bondnak: a története azonban szinte megíratlan. Segéde, Nick Nack, a törpe, egzotikus látvány, de szerepe mégis zavaróan végiggondolatlan. (9) Maud Adams számomra a kevés tökéletes Bond-lány egyike, kifejezetten izgalmas múlttal, amelyből sokat ki lehetett volna hozni (kit választ, kinek segít, kit árul el): ehhez képest a film felénél meghal, s helyette főszereplőként az egyébként bájos Britt Ekland a női nemre nézve egyszerűen sértő, felháborítóan ostobának megírt Mary Goodnightját kell elviselni, akihez képest egy ma született kisnyuszi is akadémiai doktorátussal rendelkezik. Mindez kihat a történetre is: hisz miféle Bond-küldetés az, amelynek a sikerét olyasmik döntik el, rossz helyen parkol vagy beleesik-e egy csomagtartóba az ügynöknő, vagy hogy milyen gombot nyomott meg véletlenül egy csinos női hátsó? Ez a mókásnak szánt idiotizmus rossz fényt vet Bondra magára is, hiszen már a film játékidejének felénél győzelmet arathatna, ha kirúgná Miss Goodnightot, és helyette egy normális partnerrel dolgozna együtt. A sok mókásnak szánt kínlódást ráadásul egy olyan filmben láthatjuk, ahol egyébként sokszor igen komoly a hangulat: sok önálló jelenetet kap az önimádó és veszélyes főgonosz, életre-halálra megy a játék, sorra halnak a mellékszereplők, s Bond a Connery-érában megszokott határozott durvasággal kényszerít ki vallomást egy nőből. (10) Az eredmény a teljes zűrzavar, s olykor már az ízléstelenség.


Ez talán  a Polipkáról is elmondható időnként, amelynek a legnagyobb baja, hogy néha annyira extravaganza, hogy már nem is kémtörténet vagy akciófilm. Cirkuszi légtornászok és indiai vadászok, egy szadista, szerencsejátékos afgán herceg és egy hatalomimádó orosz katonatiszt, ékszerlopás Moszkvában, bomba a német katonai támaszponton, robbantás Kubában, és persze Polipka, a titokzatos múltú asszony (Maud Adams ismét...), aki a film játékidejének feléig valójában fel sem bukkan, aztán pedig meglehetősen gyorsan el is terelődik róla a figyelem: pedig csak az ő és Bond kapcsolatáról nyugodtan lehetett volna egy külön történetet írni... Mindez nem az igazi. Mégis, ennek a filmnek már vannak klasszikus, nagy pillanatai, mint Bond kubai kalandja, a Polipka palotájában lefolytatott harc, vagy a 007-es vonatos menekülése: és talán nem kellene bevallanom, de én ezek között tartom számon azt a jelenetet is, amikor a 007-es bohócmaszkban bejutva a cirkuszporondra hatástalanítja a bombát. (11) Nehéz volna mást komolyan venni ebben a jelenetben, de Roger Moore-t valahogy sikerül. Kár egyébként, hogy az egzotikus tájakat előnyben részesítő forgatókönyvben oly sok idő jutott Indiára: az európai részek annyival izgalmasabbak. Mindenesetre tény, hogy bármilyen jó Sean Connery azonos évben elkészülő nem hivatalos Bond-mozija, a Soha ne mondd, hogy soha, Roger Moore Bondként még az igen paradoxonos Polipkát is olyan elegánsan uralja, hogy méltán nyerte meg filmjével annak idején a nézettségi versenyt.


A Holdkelte szintén ellentmondásos számomra. Bár értem, miért utazott Bond az űrbe két évvel a Csillagok háborúja sikere után, mégis, a halálos orchideákat tenyésztő, megalomániás főgonosz, aki a Föld egész lakosságát ki akarja irtani, majd csupa szép embert tartalmazó űrállomás-bárkájából visszatelepíteni az új emberiséget a bolygóra, valahogy annyival fenyegetőbb a filmben az előtt, hogy megtudnánk, pontosan mit tervez, mint utána... A pillanat pedig, amikor halálosan komolyan elhangzik az amerikai űrhajósparancs, "egyes szakasz: űrhajón kívüli akció", és az egyes szakasz kirepül lézercsatázni, kifejezetten kínos (és mai szemmel a jelenet is teljesen felesleges: elég lenne az űrállomáson belül harcolni, ami a bekapcsolt gravitáció miatt esetleg még a fizika törvényeinek se hányna fittyet). Mégis, a Moonraker nagyon is vállalható Moore-film, több okból. Csodálatos a zenéje: az álmodozó és finom score valóságossá és ünnepélyessé teszi a trükkszinten esetleg már kissé elavult, sőt, az eleve nevetséges űrjeleneteket is. Bond nyomozása kifejezetten fordulatos (például a kutatása Drax kastélyában és Velencében), a film hajszái elfelejthetetlenek: beleértve a légpárnás hajóvá alakuló gondolát és a megvaduló centrifugát. A kedvencem pedig az utolsó nagy jelenet, amikor Bondnak pontos célzással le kell lőnie a Föld felé tartó méregtartályokat. Ez a rész valahogy már annyira nem az űrről szól, a sci-firől és a nézői elvárásokról. Intim és izgalmas, ahogy két ember ül egy kis pilótafülkében, aggódik és cselekszik, hiszen a pontos találat életet és halált jelent. Roger Moore pedig Bondként ismét ugyanazt műveli, mint sok más alkalommal: hitelessé, szuggesztívvé és komollyá tesz valamit, ami az előző pillanatban még hihetetlen, túl könnyed és mesébe illő volt.


Ami a Szigorúan bizalmast és a Halálvágtát illeti, ezeket már nyugodtan besorolnám a jó Bond-filmek közé. Mindkettő meglehetősen komolyan veszi önmagát, Roger Moore azonban szerencsére egyikben sem teszi ezt. John Glen első rendezése, a For Your Eyes Only kifejezetten tragikus hangokat pendít meg a gyönyörű Melina szüleinek lemészárlásával kapcsolatban, vagy a grófnő meggyilkolásának jelenetében. Bond nyomozásában mégis egy papagáj szavai jelentik az utolsó láncszemet, s fontos szereplő Bibi Dahl, a műkorcsolyázó leányka, aki csak annyira naiv, hogy befeküdjön Bond ágyába. Dráma és komédia között Bond alakja jelenti a kapcsolatot, és ez a kettősség ezúttal remekül sikerül. A nők kedvence titkos ügynök rémülten hárítja a rá akaszkodó Bibi érdeklődését, apafigurát alakítva a lányka oldalán, eközben azonban hiteles, romantikus szerelmese, megmentője és segítője Melinának. Olykor nevetséges és kínos helyzetbe kerül, miközben az NDK-s sportoló doppingsztár elől menekül, a motoros banditákkal azonban fél kézzel elbánik. A legizgalmasabb autósjelenetben egy kanárisárga Citroën-kacsában ül, amely az első gyors kanyarnál nemes egyszerűséggel felborul és úgy kell kézzel visszatámogatni az útra - aztán viszont a legparádésabb autósüldözésben állja meg a helyét. És így tovább: ez a Moore-film egyszerűen pompás az efféle kontrasztok miatt. Nem is beszélve a történetéről, amely igazán csavaros, s hosszú ideig kétségek közt hagyja a nézőt, ki is az igazi főgonosz: a lehetséges jelölteket pedig olyan színészek játsszák, mint Julian Glover és Topol.


Hasonlóan nagyon jó film a Halálvágta: egy Bond-film, amit gyakran szokás lebecsülni. Szerintem kifejezetten alulértékelt alkotás: pedig nélkülözi a Bond-éra azon jellegzetességeit, amelyekkel egyeseket ki lehet kergetni a világból. Nincsenek benne egzotikus gonosz-karakterek, hacsak a May Dayt játszó Grace Jonest nem tekintjük annak extravagáns megjelenése miatt - de ő a civil énekesnő-életében is épp ugyanilyen volt akkoriban, bár persze nem ölt embereket. Nélkülözi a helyzetkomikumra és sok-sok apró gegre épülő üldözési jeleneteket, amelyek a Polipka indiai részeiben néha már tényleg fárasztóak. Nem rajzik benne feleslegesen az attraktív hölgyek egész karneválja (mint a Holdkeltében és a Polipkában), ezzel szemben az egész Bond-sorozatban először fellépteti az első fekete bőrű nőt a főgonosz bűnsegédének szerepében. A kinyomozandó bűntény kezdetben egészen Fleming-féle és reális (mikrochipek és csaló sportfogadás), majd jóleső Goldfinger-hommage-zsá alakul (Fort Knox radioaktívvá tétele kontra a Szilícium-völgy elárasztása). Moore-Bond összjátéka segítőjével, Sir Godfrey Tibbett-tel (Patrick Macnee) abszolút emlékezetes. Az a választás pedig, hogy a középkorú, nyugodt, elegáns és tapasztalt Bond ellenfele egy nála jól láthatóan fiatalabb, agilis, pimaszul gátlástalan pszichopata legyen (az Oscar-díjas Christopher Walken alakításában), nagyon szerencsés, hiszen végre értelmes és kétesélyes kihívás elé állítja a 007-es karakterét. (12)

Összefoglalva: Roger Moore Bond-filmjei között egyet tartok kevéssé jónak (amely persze még így is kiemelkedik az átlagos mozik tengeréből), kettőt kellemesen nézhetőnek, kettőt pedig igazán jónak. A Moore-éra két igazi gyöngyszeme azonban az első és a harmadik film: az a Bond-mozi, amelyben Roger Moore bemutatkozott, és az, amelyben tökéletesen a sajátjává tette a szerepet.

Moore, ahogyan Bonddá vált

A Live and Let Die 1973-ban került a mozikba. Alapvetően Fleming-adaptáció, az író azonos című (magyarul az egyszerűség kedvéért Voodoo címen kiadott), 1954-es regényéből, amely a Casino Royale után a második Bond-könyv volt. A producerek biztosra mentek: a filmet a Goldfingert is jegyző Guy Hamilton rendezte, aki ezúttal már harmadszor nyúlt a Bond-témához, a forgatókönyvet pedig Tom Mankiewicz írta, aki az előző Connery-mozit, a Gyémántok az örökkévalóságnakot is jegyezte. A filmhez azonban számtalan újítás is kapcsolódott: így a zenét a sorozat történetében először nem John Barry komponálta, hanem George Martin. A Paul McCartney és a Wings készítette főcímdal sem csak szerzőségében tért el az addig megszokottól, hanem modern stílusában is: nem csoda, hogy bekerült a legjobb főcímdal Oscar-jelöltjei közé.

Az Élni és halni hagyni főszereplői

Mivel a cselekmény részben egy kitalált karibi szigeten, részben pedig New Yorkban, Harlemben, illetve New Orleansben játszódott, rengeteg fekete bőrű szereplő jelent meg a filmben. S nemcsak, mint addig, mellékszereplőként, segítőként: ehelyett a Bond-sorozatban először néger volt a film főgonosza (Yaphet Kotto alakításában) és két fő bűnsegéde, a félkezű Tee Hee (Julius Harris) és a kísérteties Baron Samedi (Geoffrey Holder) is. Bár arra, hogy Bond CIA-s barátját, Felix Leitert afroamerikai színész játszhassa, még 33 évet kellett várni, a szerep mintegy megkettőzéseként a David Hedison megformálta Leiter mellett a filmben szerepelt egy másik, néger CIA-ügynök is, Strutter (Lon Statton) - szintén először a Bond-szériában. Izgalmasan játszottak a film első felében azzal is, hogy Bondot Amerikába való megérkezésétől kezdve fekete ügynökök sokasága figyelte: de hogy melyikőjük dolgozott a főgonosz Mr. Bignek, s melyikőjük a CIA-nek, csak utólag derült ki a nézők számára.

Rosie Carver Bond karjaiban

Végül: az Élni és halni hagyniban volt látható először fekete bőrű Bond-lány. Rosie Carver (Gloria Hendry), a karibi CIA-ügynöknő ráadásul azzal lepi meg Bondot, hogy már előtte bejelentkezett a hotelbe Mrs. Bondként: márpedig ha az álházasság valódi, akkor Bond és felesége eltérő bőrszínű házaspárt alkotna. Ez ma már talán érdektelennek tűnik, de az Élni és halni hagyni 1973-as film, márpedig Amerikában a legfelsőbb bíróság csak 1967-ben mondta ki, hogy a rasszok közötti házasság tiltása alkotmányellenes (és egyes államok egészen 1970-ig harcoltak a döntés ellen). Innen nézve Rosie Carver összes jelenete (beleértve természetesen azt is, amikor Bond lefekszik vele) kifejezetten bátor, modern és izgalmas. (13) Még akkor is, ha addig, míg a főszereplő Bond-lányt is játszhatta afroamerikai színésznő, Halle Berry, még további 29 évnek kellett eltelnie.

JB a kávéfőzővel

A filmnek azonban természetesen Roger Moore Bondja volt a legnagyobb újítása. A szerepet az első pillanattól elkezdték újraértelmezni, amit jól szemléltet a Bondot bemutató első jelenet. Connery-Bond mindig irodai körülmények között találkozott főnökével, M-mel, előtte pedig az íróasztal mellett folytatta humoros, flörtölő szócsatáit Miss Moneypennyvel. (Kivétel az utolsó filmje, ahol egy határállomáson csevegtek kicsit, Moneypenny mint vámtiszt, Bond pedig mint gyémántcsempész.) Moore-Bondra azonban ezúttal hajnalok hajnalán, kényelmes legénylakásában nyit rá a türelmetlen M. Bond mindössze egy JB monogrammal ellátott házikabátot és elegáns pizsamaalsót visel, miközben  kénytelen a főnökével kipróbálni az új kávéfőző gépezetét. Ezalatt legújabb, olasz hódítása, a csinos Miss Caruso a gardróbban talál menedéket. Miss Moneypenny szintén otthonában keresi fel Bondot, leszállítva számára a filmben gyakorlatilag egyedül jelentős Bond-kütyüt, az óráját. Szeretettel falaz a nőcsábász, ám kedvesen ellenállhatatlan 007-esnek, az pedig nem felejti el megköszönni a jóindulatot. Ennyi alapján is: Moore Bondja kamaszosabb, pimaszabb, gálánsabb, mint Conneryé, s imádja használni a Q-tól kapott szerkentyűit. Moneypenny nem mint lehetséges, vágyott partnerre néz rá, hanem barátra, akinek anyáskodva bocsátja meg a hibáit. Továbbá: Moore-Bond nem lefekteti a nőket, hanem bebűvöli őket az ágyába. Ezzel új korszak kezdődik Bond történetében.

Templar és Bond Lois Maxwellel: 1966, 1973

Amikor George Lazenby felváltotta Sean Conneryt, a castingolók mintha egy második változatot kerestek volna a skót színészből (legalábbis tudat alatt). Az ausztrál modell szintén magas volt, széles vállú, hosszú lábú, a haja sötét és felfésült, a szemöldöke íves, az arca markáns, állkapcsa pedig erős. Hozzáadva ehhez a fogpasztamosolyt és az ötödik Bond-filmben a 007-es által viselt skótszoknyát, elmondható, hogy a Connery-imitáció meghaladta az elviselhető szintet. Roger Moore kiválasztásánál azonban semmi ilyesmi nem volt tapasztalható. A színész első Bond-filmjében ránézésre sokkal jobban hasonlított önmagára valamelyik színes Angyal-epizódból, mint Conneryre valamelyik korábbi Bondból: még a szabója is ugyanaz maradt 1974-ig, Cyril Castle, akinél a The Saint-sorozat idején dolgoztatott.

Ezzel a franchise részben eltávolodott a Fleming által megírt Bond-külsőségektől, hiszen Moore haja gesztenyebarna volt (némely megvilágításban egészen szőkés: miközben Fleming Bondja és Connery fekete hajú), egész kiállása inkább fényképre illett, mint a markáns Conneryé, arcáról pedig hiányzott a sebhely, vagy bármiféle jellegzetes ránc, viszont ott ékeskedett a védjegyévé vált anyajegy. S bár ugyanolyan magas volt, mint elődei, ezt a filmek már egyáltalán nem hangsúlyozták, hiszen az ő Bondja általában nem a puszta fizikumával, hanem inkább kecses ötletességgel győzött a verekedésekben. (14) Igaz, abban hasonlított Conneryre, hogy mindketten másképp, de figyelemre méltó módon voltak  képesek a szemöldöküket felrántani. Annyiban pedig "hiteles" Bond volt, hogy kék szemekkel nézett a világba: összhangban Fleming leírásával, de ellentétben a barna szemű Conneryvel.

Az óramutató szerint: Connery először és harmadszor M-nél, Lazenby mint klón és Moore, a maga módján

Bondnak Moore jóvoltából megváltozott az öltözködése is: öltönyben, zakóban az ízlése még angolosabbá és klasszikusabbá, egyebekben viszont modernebbé, változatosabbá és fiatalosabbá vált, összhangban az új évtizedekkel (csak a nyolcvanas években váltott ismét konzervatívra). Szivarozott cigarettázás helyett, új autókkal közlekedett, szívesen fogyasztott Bollingert és - morgolódó elődével ellentétben - kifejezetten élvezetét lelte a mindenféle kütyük és gépezetek kipróbálásában. Rajongott a mulatságos egysorosokért, társaságban szórakoztató volt, ellenfeleivel pedig nagyon provokatív, s ezt tudta is magáról.

Holdkelte

Mielőtt Moore ténylegesen Bond lett volna, egyfajta mosolygó küzdelemben állt a szereppel. Néhol azt olvasni, hogy a neve már Sean Connery előtt felmerült, még a Dr. No forgatása idején, mint lehetséges, ideális Bond: el volt azonban kötelezve a The Saint sorozatban, így nem vállalhatta a szerepet. Ezt a történetet azonban nemcsak Moore cáfolta az önéletrajzában, hanem az is erre mutat, hogy míg a Dr. No-t 1962. október 5-én mutatták be a mozik, Az Angyal első epizódja mindössze egy nappal korábban, október 4-én debütált a tévében - vagyis a két forgatás többé-kevésbé párhuzamosan folyt. A producer Cubby Broccoli önéletrajzában az olvasható, hogy csak beszélgettek Harry Saltzmannel Roger Moore-ról, de végül nem hívták castingra, mert akkor még túl fiatalnak és főleg túl szépfiúsnak tartották a szerepre. 1967-ben és 1968-ban ismét szóba került Bondként, azután, hogy Connery elutasította, hogy egy hatodik filmben is eljátssza Bondot. Erről Moore az önéletrajzában csak annyit ír, amikor megkeresték, épp nem ért rá: de talán a producerek sem akarták igazán megváltoztatni jól bevált Bondjuk külső és belső jellegzetességeit ekkoriban, s ezért döntöttek a Connery-szerű Lazenby mellett bárki más helyett.

Simon Templar, az Angyal

Bármi is az igazság, inkább az a fontos, hogy Moore Simon Templarja és Sean Connery James Bondja szinte napra pontosan ugyanakkor született meg: és ezzel a következő években különös, barátságos vetélkedés indult a két színész és a két figura (a mozis és a televíziós) között. Ez olyasmikből is érezhető, mint amikor Roger Moore híres, 1963-as interjúját ezzel a kérdéssel indították: "Mr. Moore! Mit gondol, miért Önt választották ki az Angyal szerepére?", mire ő kamaszos mosollyal ezt válaszolta: "Mivel Sean Connery már foglalt volt." 1964 júliusában a BBC műsorában, a Mainly Millicentben egy hétperces, élőben felvett jelenetben Moore eljátszott egy paródia-Bondot: az ügynököt, aki a nyaralásán összeakad egy rivális szovjet ügynöknővel (őt játszotta Millicent Martin), aki állítólag szintén csak nyaral. Bond persze gyanakszik, verekszik, de végül csókolózással fejezi be a történetet. (15) A pompásan megírt szkeccs nem kifejezetten Connery Bondját fordítja ki, sokkal inkább az első két film kliséit: ott van benne az inkognitóban érkező Bond, akit mindenki felismer, a furcsa kütyük a robbanó cigarettától a ciánnal átitatott szájrúzsig, az óriáspók (amely a Dr. Noból lehet ismerős), vagy hogy M a hívásaival mindig megzavarja Bond romantikus pillanatait. Tudva azonban, hogy Moore végül tényleg eljátszotta a 007-es szerepét, sőt, A kém, aki szeretett engemben összeakadt egy rivális szovjet ügynöknővel is, igen tanulságos, hogyan látta és láttatta (eltúlozva és parodizálva) Bond szerepét egy évtizeddel azelőtt, hogy valóban megkapta volna.

"Mikor mehet James Bond szabadságra?": 007 M-mel telefonál - Templar-zakóban, Bond-nyakkendőben, Connery-féle beállásban és komorsággal...

Ez is az Angyal

Az Angyal korai, fekete-fehér évadjai közt akadt egy epizód, amelyben Simon Templar James Bondnak adta ki magát egy hiszékeny hölgy előtt: ez a 2. évad 19. része, az Aki másnak vermet ás. A sorozat megújult ötödik és hatodik évada pedig - amellett, hogy pompás epizódokkal van tele - olykor kicsit olyan, mint egy párbeszéd a James Bond-karakterrel. Az 5. évad 22. epizódjában, az 1967-es A kincses szigetben például ellenfelei egy kígyót helyeznek el Templar hálószobájában: a jelenet kissé hasonlít arra, amelyben Bondra egy pók támad az ágyában a Dr. No-ban. A dolog azonban attól válik igazán érdekessé, hogy az 1973-as Élni és halni hagyniban is akad egy kígyós jelenet: így igazából nehéz megmondani, hogy az Angyal találkozása a kígyóval Bondtól merített, vagy Bond előképéül szolgált... Simon Templar egyébként, aki a sorozat első évadában még kizárólag gyilkosok, csalók, zsarolók és gengszterek leleplezőjeként kezdett detektíveskedni, a 2. évadtól már szembekerült kémszervezetekkel is (először a Mr. Merise trükkjei című, 1. részben a szovjetekkel), az 5. évadtól kezdve pedig már legalább annyira viselkedett független ügynökként, mint sajátos magánnyomozóként: az 1966-67-es 27 epizódból kilenc is kémtörténet, háromban pedig feltűnik egy-egy szinte Bond-filmbe illő szuperbűnöző. Az 1968-69-es 20 epizódnak is hasonlóak az arányai: három kémtörténet és hat olyan rész is akad köztük, amelyben Bond-filmes főgonosz ellen harcol az Angyal.

Komikus képkocka Az Angyal elrablásából

Kiemelkedik ezek közül Az álomgyár vagy Az Angyal elrablása címen ismert kétrészes epizód (a 11-12.), amelyből mozifilm is készült, s 1968-ban nagy nemzetközi sikert aratott. Ebben Simon Templart elrabolja néhány megszállott, aki annyira imádja Amos Klein kalandregényeit (amelyek főhőse Charles Lake, egy igazi Bond-alterego), hogy megpróbál valóra váltani mindent, ami valaha leíródott bennük. A társaság magára ölti a könyvbeli szuperbűnöző, Warlock és segédeinek szerepét, megépíti a főgonosz búvóhelyét, és elkészíti a kínzóeszközöket, amelyek előfordultak a regényekben. Kleinre pedig azért van szükségük, mert meg akarják vele íratni, miként rabolhatják ki a Hermetico nevű, bevehetetlen bankerődöt (a Goldfinger után szabadon). Mivel Klein valójában írónő, akinél Templar épp ott vendégeskedett, együtt kerülnek a szuperbűnözők fogságába, s első kézből szembesülnek vele, mi a különbség irodalom és valóság között... Ez a szatirikus, vidám film görbe tükörben mutatja a Bond-kliséket, közben azonban Bond-szerű, hősi történet is egyben. A másik egész estés Templar-mozi, a 15-16. duplarészből készült Az Angyal vérbosszúja viszont, amelyben Templar a szicíliai maffia ellen harcol, súlyban már szinte felveszi a versenyt a Dr. No-val. Igaz, nagy gonddal is készült: nagy részét Máltán, eredeti helyszínen forgatták a kényelmes stúdió helyett, Roger Moore rengeteg olyan külső felvételen is maga játszik a távoli beállításokon, amelyekhez hasonlókban a korábbi epizódok mindig dublőrt használtak a forgatás gyorsabb menete miatt, erős a forgatókönyv és pompás a zene.

Moore Az Angyal vérbosszújában

Moore még Sinclair-hajjal, amikor bejelentették Bondként

Templar azonban sosem vált valamiféle Bond-pótlékká, hanem önálló, legendás karakterré fejlődött. Szerintem a fentebb körvonalazott barátságos versengésnek épp ez volt a tétje: vajon sikerül-e Roger Moore-nak olyan ikonikus figurát teremtenie Simon Templarból, mint Sean Connerynek James Bondból. Ráadásul egy tévésorozat segítségével, vagyis jóval kevesebb pénzből és egészen más eszközökkel készült, viszont sokkal több történeten keresztül. (A válasz természetesen az: igen.) Ugyanakkor semmiképpen sem mondanám azt, amit itt-ott olvasni: hogy Moore az Élni és halni hagyniban inkább csak egy újabb Simon Templart játszott el, mint egy valódi James Bondot. (16) Alakításában Templar és Bond egészen más egyéniség lett, s legfeljebb három dologban hasonlított: a magától értetődő eleganciában, a könnyed riposztozásban és a bátor hazafiságban. Templar azonban mindig magányosan dolgozott, egyedül kockáztatott, s sokkal szívesebben használta az eszét és az öklét a konfliktusok megoldásában, mint bármiféle fegyvert. Bond azonban minden történetében küldetést hajtott végre, utasításokat követve, nemzeti érdekeket mérlegelve, háttérszervezetére támaszkodva - és természetesen gyilkosságra feljogosítva.

A teljességgel megújult Bond (18)

Moore, a tökéletes Bond (Élni és halni hagyni)

Az Élni és halni hagyni azért a kedvenc Bond-filmem, mert szerintem minden tökéletes benne: a történet, a szerkesztés, a zene, a szereplők, a merész újítások, a megszokott hagyományok. Számomra ez az a mozi, amiben Roger Moore a legkiválóbb alakítást nyújtja, s amely egyben a legjobb filmje is.

A forgatókönyv meghökkentően pontos adaptáció: az összes fontosabb részletet megtartja Fleming eredeti könyvéből, nem utolsósorban pedig a hangulata is megmarad. A Bondra leselkedő állandó veszélyek, a brutálisan és gátlástalanul gyilkoló Nagy Ember, aki azzal henceg a regényben, hogy "az első nagy fekete bőrű bűnöző", a harlemi szórakozóhelyek titokzatos és izgalmas világa, a Karib-szigetek vudu-mániája - mind, mind átkerültek a filmbe. (17) Ugyanakkor a cselekményt sikerült megszabadítani minden félreérthető hangsúlyától és öncélú kegyetlenségétől, továbbá modernizálni a heroincsempészettel, amelynek gyakorlatiassága csak még jobban felerősíti az eredeti könyv leleményét, hogy Mr. Big bűntetteinek elleplezéséhez felhasználja az embereknek a vudu babonákba vetett vakhitét.

Bond utolsó összecsapása Kanangával

Ám a filmbeli főgonosz alakja izgalmasabb lett a csavarral, hogy Mr. Big a SMERSH-nek kémkedő, Dr. No-típusú szuperbűnözőből kétarcú és kapzsi szadistává változott. Egyfelől ő Kananga, egy kis, fejlődő ország látszólag jótékony és demokratikus, intelligens fekete vezetője, aki valójában kábítószerültetvényekkel gyarapítja vagyonát és hatalmát. Másfelől pedig ő Mr. Big, a fekete gengsztervezér, aki mulatóiban teríti a heroint Amerika-szerte, s megpróbál minél nagyobb piacot teremteni Kananga - vagyis önmaga - drogjának. Mindezt pompásan játssza Yaphet Kotto: az eredeti angol hangsávval egészen felismerhetetlen torz akcentusával, Mr. Bignek maszkírozva, s közben lenyűgözően szuggesztív államvezető Kanangaként. Ráadásul egészen a film végéig függőben maradnak Kananga magánemberi indítékai: vajon miért ragaszkodik annyira a kártyavető Pasziánszhoz és a bosszúhoz? Mert tényleg babonásan hisz jósnője szűzi kiválasztottságában? Vagy mert szerelmes a lányba? Mert szadista őrült? Vagy mert féltékennyé válik James Bondra? Épelméjű, csak bűnöző, vagy zseniális, de őrült?

Nem vetített háttér...

A filmben csodálatosan fényképezett és vágott, izgalmas hajszák váltakoznak okos, nyomozós jelenetekkel. A Dr. Nohoz hasonlóan az új Bond is azonnal bajba kerül, amikor megérkezése után beül az érte küldött autóba: a sofőrt meggyilkolják, Bond pedig állva vezet, részben szembe a forgalommal, kocsijával felszáguldva egy lépcsőn. A rekordhosszúságú motorcsónakos és autós üldözés során rengetegszer látni, hogy Moore kivételesen sok kaszkadőrpillanatban is maga szerepel, így válik a jelenetsor a pompás mutatványok mellett (átrepülés egy híd és egy autó felett, egy násznép megzavarása stb.) valóságos lovagi tornává, amelynek a végén Bond és ellenfele egy-egy motorcsónakon száguld egymás felé, s ha nem is lándzsával és a nyeregből, de megpróbálja kibillenteni a másikat az egyensúlyából. Kananga, aki egy krokodil-és aligátorfarmon akarja megetetni Bondot kedvenc állataival, arról a kaszkadőrről és krokodilfarm-tulajdonosról kapta a nevét, aki megcsinálja a filmben a szédületes lehetetlent: Bond négy krokodil hátára lépve rohan át a kis szigetről, ahol magára hagyták meghalni, a partra, mindezt anélkül, hogy a rettenetes állkapcsok elkapnák a lábát. (19)

A krokodilos jelenet pompás vágásokkal

Ugyanebben a jelenetben szerepel a sorozat egyik legtakarékosabb Bond-kütyüje is. A 007-es ugyanis a film végén majd mágneses órája segítségével menekül meg, valójában ez az egyetlen játékszere az egész nyomozás során, ellentétben a későbbi filmek tárgy-áradatával. A krokodilos jelenetben viszont már egyszer úgy tűnik, most fogja hasznát venni az órájának, magához vonzva egy csónakot. Az azonban ki van kötve a parthoz, így Bond kudarcot vall. Nekem tetszik ez a kiszámíthatatlanság: nem feltétlenül jó, ha nézőként azonnal tudom, melyik kütyüt mikor használja majd Bond, hogy kimásszon a bajokból.

A későbbi Bond-filmek fanyar humora már az Élni és halni hagyniban is megjelenik, de nem tolakszik a cselekmény helyébe, sőt, inkább egyensúlyban tartja azt. Például ott a mulatságosan földhözragadt Pepper seriff, aki vadul üldözi a motorcsónakázó Bondot és üldözőit, sőt a 007-est majdnem le is tartóztatja rendzavarásért, amikor az, ártalmatlanná téve összes ellenségét, végül a megengedett legalacsonyabb sebességgel, igen szabályosan behajózik a mólóhoz. Bár nagyon mókás a bilincset lobogtató, viharvert külsejű és tépett önérzetű J. W. Pepper, aki majdnem ráugrik Bondra (007 közben épp a nyakkendőjét köti újra unottan), azért mégis sokban igaza van. Hitetlenkedve fogadja, hogy nem fogathatja le az egész folyópartot feldúló célszemélyt, mivel "az illető úr Londonból jött, brit", és titkosügynök. "Ez titkosügynök? Hiszen csak kárt csinál!" (az eredetiben: "És kinek az oldalán?") - kiabálja - és mennyire így van ez bizonyos szempontból... Mert tényleg: mitől olyan tökéletes titkosügynök James Bond, ha akármerre jár, mindig felrobban a jóvoltából valami? Vagy ahogyan Roger Moore írta: "Hogy lehet valaki mesterkém, ha a világ összes bárjában rögtön felismeri a pultos, és elkészíti neki a kedvenc italát?" Nehéz ezt véresen komolyan kezelni, elhülyéskedni viszont a néző megsértése volna: Roger Moore és a film azonban megtalálja a középutat.

Önironikus sajtófotó

Moore egyébként is mindig fantasztikusan értett hozzá, hogy bármely filmben egy pillanat alatt váltson át a hősies és borzongatóan izgalmas komorságból a finom humorra: ez pedig az Élni és halni hagyniban tökéletesen sikerült. Bondja komoran és kétségbeesetten menekül repülőtéri üldözői elől, ám bepattanva a pilótaiskola gyakorlógépébe a reménybeli tanítvány mellé, máris így riposztozik a hölgy kérdésére. "Mit tanulunk ma?" - "A gyors helyzetfelismerést." A lehető legalaposabban kutatja át a vuduboltot, előtte azonban ellenállhatatlan turistamodorban ad át egy randa textilkígyót az eladónőnek: "Ajándék! Díszcsomagolást kérek! Könyörgöm, össze ne hajtsa!" Mindezt egy filmben, amelyben nemsokára egy kígyóval próbálják meggyilkolni, s a titokzatos és misztikus Baron Samedit is gyilkos kígyók kísérik. A legjobb e szempontból mégis az a jelenet, amikor Bond, aki már tudja, hogy Rosie Carver becsapta őt és Kanangának dolgozik, kellemes piknikjük egy pontján pisztolyt szegez a lányra és megpróbálja vallomásra kényszeríteni. Finom, kedves és remekül csókol, ám utána egy csapásra meglehetősen ijesztővé válik: higgadt, mégis dühös. "Te nem ölsz meg egy nőt, aki épp most lett a tiéd" - próbál kitérni Rosie. Mire elhangzik a cinikus válasz: "Kár lett volna, ha előtte öllek meg."

Különleges pár - Solitaire-rel

A film nagy erőssége Jane Seymour a kislányos Pasziánsz (Solitaire) szerepében, aki őszintén és bájosan naiv: mindaddig hisz saját kiválasztottságában, amíg Bond be nem bizonyítja előtte, hogy a kártyavetése és a vudu varázslatok csak babonák, amelyeket kihasználva Kananga rabszolgává tesz embereket. Ezután is hisz azonban a végzetben, s mélységesen morális, mégis, bájos és izgalmas nővé változik. (Aki sokkal érdekesebb karakter, mint a regényben.) Szerepe fontosságát mutatja, hogy neki mondja el Bond a híres bemutatkozását: Roger Moore ekkor ejtette ki először a "A nevem Bond, James Bond" szavakat. Pasziánsz kissé hasonlít azokra a Bond-lányokra, akik a főgonosz szeretőjéből vagy munkatársából válnak Bond segítőjévé (Goldfinger, Tűzgolyó, Csak kétszer élsz): de tiszta és ártatlan, aki sosem volt igazi bűnsegéd, s mindaddig szűz, míg Bond el nem tölt vele egy éjszakát. Valóban beleszeret a 007-esbe, és az belé, ráadásul ez a kapcsolat egészen izgalmasan végivezetődik a filmen.

Pasziánsz és Bond az ágyban

Pasziánsz először azért enged Bondnak, mert azt hiszi, ez a kártyák rendelése (vagyis naiv babonából): Bond azonban becsapja őt hamis kártyákkal. Célja csak az információszerzés: a Moore-féle Bond ugyanis kezdettől pompásan ért ahhoz, hogy a nőkből az ágyban, szerelemmel és kedvességgel udvarolja ki a titkaikat (itt jelesül azt, mit titkol Kananga). Magában csak mosolyog Pasziánsz patetikus gondolkodásmódján, mégis megértéssel alkalmazkodik az igényeihez ("Míg a halál el nem választ" - közli reggel hősiesen - sietős zoknihúzás közben...). De túllépne a lányon már a film közepén: egyszerű csaléteknek használja a New Orleans-i gyilkosok leleplezéséhez, hisz ekkor már tudja, hogy heroinról van szó, s úgy véli, részéről többé-kevésbé véget is ért a kutatás azzal, hogy mindezt felderítette, Pasziánszt pedig a segítségéért cserébe áthozta az Államokba.

Szerelmi háromszög - bérgyilkossal

A cselekmény azonban innentől átvált két bosszúhadjáratba. Ezek közül az első, hogy Mr. Big, akiről Bond ekkor még nem sejti, hogy azonos Kanangával, elrabolja a tőle megszöktetett Pasziánszt és Bondot is. Majd felteszi Bondnak a kérdést: vajon megvan-e még Pasziánsz jóstehetsége, szűz-e még. És bármily gálánsan hangzik Bond tiltakozása, miszerint ilyen kérdésre úriember nem válaszol, közben azért bárkiben felmerülhet: vajon ugyanez az úriember helyesen tette-e, hogy bemászott egy hölgy ágyába információkat szerezni, s ezzel nemcsak magát keverte veszélybe, de a nőt is, akinek nagyvonalúan új életet ígért, mégsem védte meg. A pompás jelenetben, amely újraértelmezi a szerelmi háromszög fogalmát, Pasziánsz kap egy utolsó esélyt. Elméletileg azzal bizonyíthatja a szüzességét, hogy még megvan a jóstehetsége, vagyis igazat jósol, amikor válaszol a Bond órájára vonatkozó kérdésre. Az addig olyan naivnak tűnő lány helyes választ akar adni: így - végeredményben  - megmenti Bondot és elveszejti magát. Ez már nemcsak ünnepélyes és végzetszerű, de nagyon tiszteletreméltó is. Ezek után Bond egészen új szemmel néz rá: a film utolsó harmada már az ő bosszúhadjárata, amellyel végül megmenti Pasziánszt. Egyszóval: ez a Bond-lány nemcsak a legszebb, de az egyik legösszetettebb nőalak is a filmekben. Bondnak pedig olyan bonyolult kapcsolata alakul ki vele, amilyen a Connery-filmekben még nem fordult elő. (20)

Az új Bond megérkezik Amerikába

Hasonlóan sokoldalú Roger Moore Bondja önmagában is. A már leírt jellemzőkön túl megfigyelhető, milyen óvatos, fegyelmezett és zárkózott a 007-es ebben a részben. Sem a laza Leiter, sem a fekete Strutter nem érti egészen Bond eleganciáját, aki "angol úriembernek öltözve" nyomozgat Harlemben: márpedig a könyvek Bondjától is elválaszthatatlan, hogy még a halál küszöbén is a lehetőségekhez mérten magas színvonalon akar létezni. Moore-Bond láthatóan átkozottul élvezi az életet, ha hagyják: látjuk a kádban ülve borotválkozni, hófehér atlétában horgászni, szép nyakkendők közt válogatni, jót reggelizni, finomakat inni, a már említett kezdőjelenetben pedig, ahol M az ágyból kergeti ki reggel háromnegyed hatkor, meglepően természetesen és jólesően ébredezik a szép Miss Caruso mellett. (21) Moore különösen elegáns a film számos jelenetében. Amerikába egy sötétkék, karcsúsított, duplasoros gombolású kabátban és finom, fekete bőrkesztyűkben érkezik, s így nyomozza végig Harlemet. (Ahogyan majd Brosnan-Bondot nevezik egy későbbi filmben: mint egy "nyársat nyelt brit".) Nyakkendője akkor sem csúszik félre, amikor szó szerint kidobják a gettó egy kísérteties, félig lebontott házának udvarára. ("Köszönöm, urak" - búcsúzik a fogdmegektől.)

A végső összecsapáshoz öltözve - a vudu temetőben

Mindig stílusos, ez azonban nemcsak jólöltözöttséget jelent: sőt, ebben a filmben még a ruháknak is jelentősége van. Bond a krokodilfarmra krokodilcipőben látogat el. Többször visel könnyű, halványszürke, kétgombos öltönyt széles, bordó selyemnyakkendővel, amilyenbe Fleming öltöztette eredeti hősét. A Kananga-féle mulatók szürke-vörös-fehér díszítésű termeibe viszont meglepő módon kizárólag kékben, bézsben és barnában sétál be: még véletlenül sem olvadva be a környezetbe... Amikor Tee Hee, demonstálva erejét, műkezével összetöri a pisztolyát, az ügynök egy szemeteshez sétál, és laza mozdulattal beleejti a hasznavehetetlen fegyvert. Amikor pedig Bond éjjel, siklórepülővel hatol be Kananga szigetére, higgadtan szivarozik a leszállás előtti utolsó percig. Mégis, bár minden szorult helyzetben van egy-egy szellemes mondata (a kígyó megölése utáni például így hangzik: "aki bungalóba megy lakni, tartson mongúzt"), valójában nem könnyelműsködi el a súlyos helyzeteket: a krokodilfarmon, és az utolsó jelenetben, Kananga cápájára várva is egyértelmű, hogy Bond fél - de közben valami megoldáson gondolkodik. Épp úgy, mint Fleming eredeti hőse. Mégsem szolgai másolat, hanem az eredeti karakter továbbgondolása. Connery Bondja is az volt - de Moore-é határozottan másmilyen.

Bond parancsnok

Moore, még egyszer, másképp (A kém, aki szeretett engem)

Amikor pedig ez a 007-es öt évvel később ismét megjelenik A kém, aki szeretett engemben, többé már nem kísérlet, hanem kész figura. Moore - aki visszaemlékezéseiben mindig csak Jimmy Bondként emlegeti az általa már kigondolt, sőt kiismert karaktert - pontosan ugyanazt játssza, mint az Élni és halni hagyniban, csak széles mosollyal és vígjátéki elemekkel. (22)

Partnernője Ánya Amaszova őrnagy (Barbara Bach), a KGB Tripla X ügynöke, aki Egyiptomban találkozik Bonddal, egy mikrofilm után kutatva, s hamarosan a munkatársává válik az őrült milliomos, Karl Stromberg (Curd Jürgens) elleni harcban. Kettősük kicsit olyan, mint Katherine Hepburn és Cary Grant vagy Clark Gable és Claudette Colbert párosítása a háború előtti, fekete-fehér vígjátékokban. A férfi és a nő folyamatosan vitázik, verseng és vetélkedik egymással, mindketten mindent jobban akarnak tudni és csinálni a másiknál, s közben persze egymásba szeretnek. A film első órájában épp ezért nincs igazi feszültség a két szereplő között, pedig ekkor még többé-kevésbé ellenségek és ellenségesen is méregetik egymást: a brit és a szovjet tikosügynök, akiket a háttérszervezetük közös munkára kényszerít a közös ellenség ellen, az enyhülés jegyében. Kapcsolatuk itt egy jó komédiába illik.

"Meg foglak ölni": csóktól a drámáig

Bond kellemetlennek érzi, hogy minden fensőbbségessége és gyakorlott hódítási próbálkozásai ellenére Ánya kifog rajta, megszerzi a mikrofilmet és ellenáll minden közeledési kísérletének. Mivel Bond eddigre már a film harmadik csinos hölgyén is túl van (közülük kettő egyébként meg akarta őt ölni), szinte érthetetlen számára, hogy létezik olyan nő, aki nemet mond neki, bájos mosolyának és jégbehűtött pezsgőjének. Ánya viszont egyrészt bizonyítani akarja, hogy nő létére nemhogy nem rosszabb, de jobb ügynök Bondnál, másrészt még mindig gyászolja néhány hete elvesztett szerelmét, egy orosz ügynököt. Ám miután Bond megmenti az életét, következik fél órányi játékidő, ami alatt tökéletes összhangban nyomoznak együtt, látogatást téve Stromberg Atlantisz nevű, úszó palotájában, sőt, Ánya már féltékeny is Bondra. A felhőtlen boldogságnak az a váratlan, komor jelenet vet véget, amelyben Ánya rájön, a szerelmével Bond végzett: épp ezért megfogadja, hogy a küldetésük végén megöli a férfit. Innentől vált át az egzotikus, nyomozgatós vígjáték kalandfilmbe: Stromberg elfogja a szovjet ügynököt, Bond pedig, aki nyugodtan sorsára hagyhatná az ellenfelévé lett lányt, miután távollétében már gyorsan megmentette a világot - az életét kockáztatva mégis elmegy a főgonosz búvóhelyére és végez vele, csak hogy kiszabadítsa Ányát. (23)

Ikonikus jelenet a Union Jackkel

A filmben nemcsak a Bond és a főszereplőnő közti viszony kedélyesebb, humorosabb és könnyedebb, mint az Élni és halni hagyniban. Extravagánsabbak a kaszkadőrmutatványok is: köztük is a leghíresebb a világ leggrandiózusabb síugrása, amelyet Rick Sylvester hajtott végre. Az üldözött Bond némi hátrafelé lesiklás és egy látványos szaltó után egy sziklafal széléig síel, majd leugrik, ledobja lábáról a síléceket és kioldja a Union Jack színeiben pompázó ejtőernyőjét. (24) A pazar jelenet nagy része feszült némaságban telik, majd felzendül az optimista Bond-téma.

Hasonlóan élvezetes az autós hajsza is, amelyben a hófehér Lotus Espritet Stromberg számos embere üldözi motoron, autón, helikopteren, végül pedig a vízbe zuhanó és tengeralattjáróvá változó kocsit búvárok is megtámadják. Bond azonban még időben kilő és megzavar mindent és mindenkit a szuperautó titkos fegyvereivel, majd kényelmesen kihajt a partra. Miután Vénusz születése helyett a habok a hófehér autót vetik partra Szardínia egy strandján, Bond letekeri az autó ablakát és elegáns grimasszal kidob rajta egy eltévedt halat.

Bond és a hal

A komikus és szatirikus elemek ugyanígy megjelennek a luxori romok közt és a szűk vonatfülkében Jaws-zal, az óriás bérgyilkossal lefolytatott harcokban. Az előbbi esetében elhangzik Bond részéről a híres, rosszalló mondat, "Egyiptomi építészek..." (hisz előtte nem sokkal kis híján ráomlott egy egész, teleállványozott, ókori templom), az utóbbi után pedig ezzel az aranymondással utal az acélfogsorú Jaws-ra: "Beugrott, hogy harapjon valamit..." Szintén felfogható szatirikus önreflexióként a jelenet, amelyben bemutatkozik Tripla X ügynök. Miután elhangzott, hogy a szovjet kém épp kiküldetésen van, egy ölelkező férfit és nőt látni, ami felkészíti a nézőt a szokásos poénra. A 007-esnek minden akció alkalmával akad egy hölgy a karjaiba, aki elsuttogja: Ó, James! - s elsőre úgy tűnik, orosz megfelelője is hasonló módon értelmezi a bevetés szót. Gogol tábornok hívására azonban a párosból nem a férfi, hanem a nő válaszol: vagyis kiderül, Tripla X, a szovjetek legjobb embere nőnemű, az őt ölelő szerelme pedig csak afféle másodosztályú ügynök. Ez önmagában is jó poén: Szergej Barzov (Michael Billington, akit egyszer Bond szerepére is meghallgattak) azonban tökéletesen megtestesíti a Connery-féle férfitípust (sőt, azzal a külsővel rendelkezik, amit Bondon a Csak kétszer élszben olyan zavarbaejtően megcsodáltak a japán hölgyek). Így a poén sokkal jobban ül, s még inkább kiemeli, mennyire más Roger Moore Bondja, akit perceken belül azonos helyzetben láthatunk.

Veszedelmes páros - túlöltözve a sivataghoz

Abban is játékosabb a film, ahogyan egyre izgalmasabb és mesésebb helyszíneket dob fel háttérként a piramisoknál lezajló fényjátéktól egy valódi sejk sátortáborán, egy nílusi bárkán és a szardíniai szerpentinen át egy ókori sír belsejééig, amelybe épp beköltözött a helyi MI6-iroda. Bond talpig burnuszban tevegel, csokornyakkendőben, szmokingban és lakkcipőben tapossa a homokot az Arábiai Lawrence zenéjére, mókás kütyüket tesztel, és efféle beszélgetéseket folytat: "Telefonhoz hívták. Mi történt?" "Megszakadt a vonala. Véglegesen." Vagy: "Mivel kínálhatlak meg? Birkaszem? Lányok? Vodka-martini?" "Információ..."

Ugyanakkor a filmnek van egy reálisabb és hasonlóan élvezetes vetülete is. Bond végre inkognitóban nyomoz, mint Robert Sterling tengerbiológus. Nemcsak együtt dolgozik egy szovjet ügynökkel, de amikor meg kell akadályozni Stromberg terveinek valóra válását (aki egy szovjet torpedóval akarja megsemmisíteni New Yorkot, egy nyugatival pedig Moszkvát, egymásnak ugrasztva a szuperhatalmakat), Bond ráveszi a szovjet, a brit és az amerikai tengeralattjáró legénységét, hogy egyetértésben harcoljanak egymás oldalán.

Igazi hős

Egyáltalán, ebben a történetben Bondnak sikerül bizonyítani, hogy nem véltelenül viseli a parancsnoki rangot. A film zárórészében az őrült Stromberg elfogja az amerikai tengeralattjárót, amelyet az általa épített, Liparus nevű óriás tartályhajó megfigyelésére és megsemmisítésére küldtek, s amelyen Bond és Ánya is utaznak. A legénységet cellákba zárja, maga pedig Atlantisztra távozik, hátrahagyva embereit, hogy kirobbantsák a harmadik világháborút. Bond azonban megszökik, majd szabotál, verekszik, kiszabadítja a foglyokat, támadást vezet a páncélfallal védett vezérlőterem ellen, detonátort szerel ki egy torpedóból, bombává alakítja, elhelyezi és felrobbantja: így végül át tudják programozni a tengeralattjárókat egymás kilövésére és a konfliktus megoldódik. Mindezek alatt Bond tengerészparancsnoki uniformist visel, ami igen ritka a sorozatban (csak a Csak kétszer élszben és A holnap markában című Brosnan-filmben szerepel): de egy tengerészkék garbóval hordja. Ugyanilyen kettősség, hogy miközben jelenetről jelenetre harci feladatokat old meg rettenthetetlenül, halálmegvető bátorsággal és atlétikusan - mégsem egészen katona. De nem is titkosügynök: leginkább csak James Bond, akiből csak egy van, a komoly, bátor, tökéletes, de nem önmutogató hős. Annyira sajátos és különleges figura, hogy - először a franchise történetében - a Maurice Binder által tervezett főcímben is megjelenik, természetesen Roger Moore sziluettjével és arcával, mint nemcsak ikonikus, de egyenesen ikonná váló hős.

Most nem tréfál: elmegy a nőért, akkor is, ha belehal...

Hogy miért tetszik ez a pompás film mégis egy kicsit kevésbé nekem, mint az Élni és halni hagyni? Pontosan azért, ami az erénye: mert olyan tökéletesen új koktélja a komédiának és a kalandnak, amelyhez mérten a korábbi mozi egzotikumai is már-már realitásnak tűnnek. Olyan új hagyományt teremt, amely ellen a Dalton- és Craig-filmek nem győznek küzdeni, s amelyet a Brosnan-filmek viszont részben továbbvittek: az egzotikus, könnyed, kütyűkedvelő, hölgybájoló, mégis hősies, férfias, leleményes és hazafias Bondét, aki nem akar megfelelni semmiféle kémtörténetes elvárásnak, hanem egyszerűen csak elbővölő önmaga.

Mit művel, Bond? - Angol módra halok meg.

Mindez viszont szükséges volt: ha A kém, aki szeretett engem nem ilyen, James Bond nem élte volna túl a hetvenes éveket. A franchise-nak nagyon jól jött ez a hangsúlyeltoló megújulás, amelyben Roger Moore-nak elévülhetetlen érdemei voltak. Neki volt köszönhető, hogy - némely kivételtől eltekintve - a következő filmekben jól sikerült a komoly és a könnyed részeket kombinálni, s a jelenetek egy pillanat alatt váltottak át vidámból lélegzetelállítóba, vagy romantikusból fenyegetőbe. Moore annyira jó volt, hogy még az sem vált zavaróvá, amikor az 1977-es film után Lewis Gilbert gyakorlatilag leforgatta ugyanazt a sztorit még egyszer (ez a Moonraker: szovjet ügynöknő helyett CIA-s ellenlábassal, víz alatti világ helyett űrrel, a habokból felbukó Lotus Espirit helyett a velencei csatornából a Szent Márk térre kikapaszkodó légpárnás gondolával, mentőkabinos szeretkezés helyett súlytalanságban szeretkezéssel, és persze Jawszal, ismét, stb. stb.). Moore-nak sikerült mindig egy kicsit változtatnia az általa kikevert koktél arányain, így legalább ő meglepő maradt a filmekben, beleértve még a Halálvágtát is.

Bondjának egyértelműen A kém, aki szeretett engem a legfrappánsabb megmutatkozása: nem csoda, hogy többször is elmondta és leírta, hogy ez a kedvenc Bond-filmje az összes közül. Egyszerre komoly és könnyed, hősies és vidám, akciódús és ironikus. A közepe táján például hihető és izgalmas a sötétnek tűnő dilemma, vajon hogyan tud együtt dolgozni két egymásnak rokonszenves ember, miután rájönnek, hogy egy halál áll közöttük. Mire azonban a film befejeződik, többé-kevésbé magától értetődő, hogy Ánya nem fogja megölni azt a férfit, aki szálegyedül visszajött érte Atlantiszra, időt kikönyörögve a Pentagon parancsa ellenére, saját pusztulását kockáztatva, s végül immár harmadszor is megmentve a nő életét. Lenne olyan ember, aki ezután agyonlövi? És mégis: Moore-Bond, aki nem ijedt meg, amikor majdnem együtt robbant fel a Liparuson elhelyezett bombával; aki nem félt az alattomos Stromberg gyilkos liftjétől és csodafegyverétől; aki elbánt az acélfogú, óriás Jawszal - kettesben maradva Ányával a küldetés végén, a mentőkabinban, egy pillanatra egészen hihetően megrémül egy pezsgősdugó pukkanásától, és megijeszti a lelkes nézőket is: lehet, hogy Tripla X igenis rálőtt? A következő pillanatban azonban máris a szokásos stílusban javasolja: "Mifelénk a halálraítéltnek teljesítik utolsó kívánságát. (...) Bújjunk ki a vizes ruháinkból!" Így fejeződhet be a film a szokásos évődő ágyjelenet helyett inkább fergeteges romantikus komédiával, bár Bond szerint mindössze annyi történik, hogy "angol módra hal meg". (25)

Elszánt és komoly Bond A kém, aki szeretett engemben

Moore Bondjáról, összegzésképpen

Mint írtam, az, hogy melyik filmes Bond a kedvencünk, nagyban függ attól, mit várunk a figurától. Az enyém ráadásul női nézőpontú Bond-felfogás: egy férfi nyilván egészen más miatt döntene Roger Moore mellett. Hogy én miért kedvelem, azt sarkítva így lehetne megfogalmazni: ha életveszélybe kerülnék, és azt szeretném, hogy valaki megmentsen, azt kívánnám, Sean Connery-Bond jöjjön értem. Ha életveszélybe kerülnék, azt szeretném, hogy valaki megmentsen, és - hiába, de - reménykednék, hogy utána örökre mellettem marad, akkor Pierce Brosnan-Bondra várnék. Ha viszont életveszélybe kerülnék, azt szeretném, hogy valaki megmentsen, és azután reménykednék, hogy - ha rövid időre is, de - elhiteti velem, én vagyok a világon a legtökéletesebb nő, akkor csakis Roger Moore Bondja jöhetne szóba.

Bár 007-ese harminchárom éve visszavonult, s azóta iszonyúan nagyot változott a világ, ma is őszintén kedvelhető és elfogadható, mivel sokkal kevésbé gyökerezik a saját korában, mint bármelyik másik filmes Bond. Hozzá mérve Connery bátor és erős ügynökfigurája túlságosan zabolátlan és maszkulin alkat, aki kifejezetten szexista módon fogyasztja a nőket, a lelkét pedig valahol elzárva tartja. Dalton érzékeny Bondja túlontúl magányos farkas, akivel nehéz együtt dolgozni. Fényév távolságra áll Craig 007-esétől, aki olyannyira belemerül saját múltjának és lelkének felfedezetlen titkaiba, hogy az szinte már megakadályozza abban, hogy megmentse a világot. Brosnan ügynöke pedig, amelyik sokban hasonlít rá, közben azért megnyugtatóan emlékeztet a kedves szomszédfiúra is, hiszen szinte nem is dohányzik, alig iszik, és bár bájos és gyakran bebűvöli a nőket az ágyába, főnöknője gyakran megszidja ezért. (26)

Provokatív és elegáns Bond az Élni és halni hagyniban

Egyedül Moore Bondjában találkozik a tökéletes, derűs életöröm a hősies kockázatvállalással, a hölgyek iránti romantikus figyelem, a gáláns védelmező szerep betöltése az aktív nőfalással és az ellenállhatatlan szerelmi állhatatlansággal, a kemény és harcos küzdőszellem az ironikus és távolságtartó önismerettel. Karakterének ráadásul nincs múltja, hanem mindig éppen a jelenben él (talán pontosan ezért is "öregedhet" fizikailag nyugodtan), egész személyiségében mégis látványosan hordoz olyan tapasztalatokat, amelyek képessé teszik rá, hogy éles helyzetekben jól döntsön. Nem jön valahonnan és nem tart sehová, csak épp létezik. Ettől számomra örökebb, mint a társai.

Ezért a kedvenc Bondom. Ezért a kedvenc Moore-filmem az Élni és halni hagyni. Ezért készült ez a posztsorozat. Köszönöm, ha elolvastad.

Sok-sok megjegyzés

Mozikép a karkicsavarással Az aranypisztolyos férfiból

(1) Mint ahogy az az elsőség is örökké az övé sajnos, amelyet egy interjúban szokott humorával így foglalt össze: ő lesz az első James Bond, akinek a gyászjelentése bekerül a lapokba...
(2) A Minden lében két kanálban viszont Lord Sinclair egy Aston Martin DBS-szel autózgat... Igaz, a színe nem szürke, hanem Bahama Yellow.
(3) A legteljesebb mértékig elítélem a nők elleni erőszakot. Amikor először láttam az Oroszországból szeretettelt, még komolyan megrázott, hogy Bond, a hős keményen megpofozta Romanovát, akiről úgy hitte, elárulta őt. Hiszen nőt nem ütünk. Ettől függetlenül tény, hogy a Connery-filmek idején erről a témáról még a filmesek is másképp gondolkodtak: a hatvanas évek Bondja, bár nagyon gyengéd, toleráns és együttérző is tud lenni velük, mégis nyugodt lélekkel üt meg nőket, vagy csavarja ki a karjukat, hogy vallomásra bírja őket. Az pedig már a kedvessége és bizalma jele, ha a fenekükre csap. Lazenby Bondja hasonlóan viselkedett, Roger Moore viszont semmi ilyesmit nem tett Bondként az Élni és halni hagyniban, első filmjében, illetve a későbbi ötben sem. Épp ezért az is Az aranypisztolyos férfi ellentmondásosságára utal, hogy ebben az egy esetben megpróbáltak visszatérni egy régi mintához.

Daniel Craig a Spectre-ben

(4) A Playboyban olvastam először Ian Fleminget is: mivel rövidítve közölték A Hildebrand-ritkaság című novellát. De ez jóval később került csak a kezembe: addigra már túl voltam életem első három James Bond-filmjén is, sorrendben a Dr. No-n, az Oroszországból szeretettelen és a Halj meg máskoron.
(5) És vannak, akik George Lazenbyt tartják a legjobbnak, bár ezt sehogyan sem tudom megérteni. Persze minden rajongás szubjektív, így az enyém is.
(6) Ez az újrapozicionálás szerintem a Casino Royale-lal pompásan sikerült, a Skyfall-lal és a Spectre-rel viszont, bárki bármit mond, sokkal kevésbé. A Craig-érában egyébként is elképesztően nehézzé teszi egyetlen következetes Bond-karakter megformálását, hogy az mindössze hat év alatt vált a kihívásokkal szembenéző újoncból életunt, kiöregedett, gyökereit kereső "öreggé", a múltja és a személyisége pedig, amelyben olyan sok lelki drámával vájkálnak az új filmek, minden forgatókönyvvel egyre változik... (Pedig  mindent, ami az előző húsz filmben kiderült Bondról, a Casino Royale gondosan eltörölt és újrajátszott, szóval az új történeteknek olyan sok referenciának nem kellene megfelelniük, lehetnének következetesek is: ha az írók az ötletelés helyett legalább öt perccel előregondolkodnának.)

A filmben még ennyi sem látszik...

(7) És hogy milyen jó ez alakítás! Most komolyan: mondjon valaki másik olyan filmsztárt, aki úgy tudná eljátszani a filmet befejező zuhanyozós jelenetet (majd' 58 évesen), hogy az ember szerelmes lesz a hangjába (semmi nem látszik ugyanis)... A film utolsó dialógusának ugyanis ezt a magas színvonalú szöveget sikerült megírni: "Bond: Stacey... Itt egy kis szappan... Ott egy kis szappan... A fenébe, kicsúszott a szappan. Stacey: Megkeresem. Bond: Ez nem pontosan a szappan..." (Igen, angolul is ez hangzik el.) És mégis - a jelenet működik.
(8) Bond, amint véletlenül lenyelve, a gyomrában szállít haza egy szétnyílt aranygolyót, brr - és Bond, amint hidegvérrel lelövéssel fenyeget egy fegyverkereskedőt. Bond, aki egy szumóbirkózót úgy állít meg, hogy csavar egyet a, hm, ágyékkötőjén - Bond, aki bravúrosan megküzd egy mesterlövésszel. Ezek a mondatpárok olyanok, mintha két különböző filmből származnának, egy közepes színvonalú, parodisztikus vígjátékból és egy drámai akciófilmből.
(9) Mivel Nick Nack tulajdonképpen ok nélkül gonosz, a nézőben felvetheti a felületes magyarázatot, hogy testi torzsága miatt lett ilyen. Kisember volta miatt viszont bizonyos szempontból mégis érthetetlen, Bond, aki elméletileg profi gyilkos, adandó alkalommal miért nem végez vele, kihasználva pl. a magasságkülönbséget. Egy alattomos rúgás vagy ütés persze undorító eljárás volna, s semmi keresnivalója egy elegáns Bond-filmben, sőt, egyáltalán, semmilyen filmben. De akkor vajon miért kell egyáltalán előállítani ezt a dilemmát, és törpét választani a film bérgyilkos-bűnsegédének?

Remek páros - lehetett volna

(10) Roger Moore sem volt különösebben elragadtatva tőle, hogy a Maud Adamsszel közös jelenetben az erőszakoskodó Bond majdnem kitöri a nő karját, aztán pedig erősen pofon vágja. Mindezt egyébként azért, hogy teljesen feleslegesen bevallas-son vele valami olyasmit, amit ő maga már régen tud... Mindennek ellenére a jelenet erős és hatásos, talán, mert a két színész annyira jó együtt: és mert Moore-Bond olyan magától értetődő kedvességgel és könnyedséggel vált át a verekedésről a pezsgőzésre. Mégis elgondolkodtató, hogy e zűrzavaros forgatókönyvben Miss Anderst, akinek annyi a bűne, hogy Scaramanga szeretője, Bond megveri, Nick Nacket viszont, aki bűnsegédként sokak haláláért felelős, és Bondot is megpróbálja megölni, egyszerűen csak becsomagolja egy bőröndbe...
(11) Bár oly sok efféle filmjelenethez hasonlóan itt is elég furán szabták az időt: mit nem adnék, ha az "X másodperc múlva robban" helyett a sokkal valóságosabb "X perc múlva robban" hangzana el ilyen helyzetekben, hisz ez is elég izgalmas. (Bond itt 19 másodpercet mond a robbanásig, a bomba azonban ettől számítva 1 perc 3 másodperc múlva old ki. Nem lehetett volna inkább 65 másodpercet vagy egy percet mondani...? Az angol feliratban 90 másodperc szerepel - ami meg túl sok -, de én ahányszor meghallgatom a filmet eredetiben, mindig nineteent hallok, nem pedig ninetyt...)

Öreg? Egy úriember sosem öregszik meg

(12) Nyilván van, aki egyszerűen nem kedveli, sőt, akár el sem tudja viselni Roger Moore-t. Természetesen tiszteletben tartom az ilyen véleményeket is. Azzal azonban semmiképpen nem tudok mit kezdeni, amikor valaki pusztán azért sorolja a Halálvágtát a gyenge filmek közé, mert Moore "öreg" benne. Mihez képest? Mondjuk a Mission Impossible 6-ban szereplő Tom Cruise-hoz hasonlítva? Mert nála valóban idősebbnek hat - pedig a két filmben szinte egyidősek: de más férfitípust, stílust és elvárást testesítenek meg. Vagy Sean Conneryvel összevetve? Connery egészen más alkat, mint Moore: a Gyémántok az örökkévalóságnakban, 41 évesen sokkal idősebbnek tűnik, mint Moore az Élni és halni hagyniban, 46 évesen. Moore egész pályája során szinte mindig olyan szerepeket játszott, amelyeket, ha nem ő kapja, inkább nála egy évtizeddel fiatalabb színészekre bízhattak volna: huszonéves Ivanhoe-t a harmincas éveiben, harmadik évtizede elején járó Angyalt negyven felé járva, harmincas éveit számláló Bondot jó negyvenesen és így tovább. De ha a színészek tényleges életkorából - és az életkorokhoz társított közhelyekből - kellene kiindulni, Harrison Fordnak az olyan sikeres filmjei helyett is már csak a közelgő nyugdíjra kellett volna gondolnia, mint A szökevény (51 évesen) vagy Az elnök különgépe (55 évesen), Liam Neesonnek pedig jobb lett volna már csak a tévé előtt üldögélni, ahelyett, hogy leforgatja az Sírok közöttet (62 évesen) vagy a Commutert (66 évesen). Szerencsére azonban a mozi ilyen szempontból csodálatosan és meggyőzően tud hazudni, pontosabban mesélni. Egyáltalán nem érdekel, hogy a felsorolt urak mennyire fiatalok, szépek, hősiesek és legyőzhetetlenek otthon, magánemberként, pizsamában üldögélve egy fotelben. A felsorolt filmekben viszont tökéletesen a helyükön vannak, és épp annyi idősek, amennyinek látszanak (vagyis mindig legalább 10-15 évet letagadhatnának).

Nem a magassága sokkol: a fiatalsága (54 éves)

(13) Épp ezért megdöbbentő számomra, hogy az Élni és halni hagynit néha rasszizmussal vádolják. Ami saját korában emancipáló merészség volt, hogy fontos szereplő, sőt, akár a főgonosz is lehet a filmben fekete, ma egyesek szemében faji előítéletnek tűnik... Igaz, maga a Fleming-regény valóban tartalmaz sztereotip megfogalmazásokat. (A Bond-világban előforduló sztereotípiákról itt is írtam.) Az eredeti regények tele vannak ilyenekkel, s ha az ember kicsit is rajongani akar a modern világban értük, muszáj tudatosan átsiklani felette, mi volt bennük Bond véleménye a nőkről, a nemi szerepekről, vagy például a homoszexualitásról. (Ennyit a "legyen Bond pontosan olyan, mint a könyvekben" elvárásról...) Ezt a gondolkodásmódot épp a Gyémántok az örökkévalóságnakban, az előző filmben idézték fel: és a Mr. Kidd és Mr. Wint halálakor elsütött viccet szerintem ma is nehéz megbocsátani. Az Élni és halni hagyni épp ezért egy nagyon más, korrekt Bondot mutat be.
(14) A James Bondot hivatalos filmben eljátszó színészek mind elképesztően délcegek, de egészen más alkatúak, így valamennyien eltérő koreográfiával verekednek. Connery 6 láb 2 inch magasra nőtt (ami kb. 188 cm-nek felel meg), Lazenby kísérteties módon pontosan ugyanilyen magas. Timothy Dalton 187, Pierce Brosnan pedig 186 cm-es magassággal vált Bonddá. Daniel Craig a legalacsonyabb minden eddigi 007-es közül: "mindössze" 178 cm a testmagassága. Roger Moore-ról olykor azt olvasni, hogy 186 cm volt a teljes magassága (mint Brosnannek), olykor azt, hogy 188 cm (mint Connerynek), de ez tulajdonképpen mindegy is. Érdekes viszont, hogy az Angyal-sorozattal ellentétben Bond-filmjeiben szinte sosem magasodott a többi szereplő fölé, mivel bátran választottak mellé magas színészeket (pl. a főgonosz Kananga és Scaramanaga is magasabb volt nála), nem is beszélve a kétszer is feltűnő, óriás termetű Jawsról, akit a 217 cm-es Richard Kiel játszott.

- O-o... - Yes, and I am O-o-7, as if you didn't know...

(15) Ha valaki megnézi a paródiát, amellett, hogy valószínűleg remekül szórako-zik, arra is rácsodálkozhat, hogyan tudott rögtönözni Roger Moore. A jelenet élő adás, Millicent Martin pedig a befejezés előtt fél perccel megcsúszik benne a lépcsőn és elesik. Az egy dolog, hogy Moore félbehagyja a szövegét és felsegíti: de eközben annyira szerepben marad, hogy miután Martin lereagálja a váratlan esést, ő egy kifejezetten humoros, kétértel-mű mondattal viszi tovább a jelenetet. (Dőlttel írtam a rögtönzéseket.) Szonya: Nos, itt a vége a vakációmnak. Bond: Igen, és az enyémnek is. Többé semmi... Szonya: (felbukik) Bond: Ó! Szonya: Itt az én végem is. Bond: Well, it was a nice trip. Azaz: Igen, ez gyönyörű utazás volt. / Igen, ez gyönyörű elbotlás volt. 
(16) Igaz, van egy Angyal-epizód, (A kígyó próbája, 3. évad, 21. rész) amelyben Templar Haitire látogat, s ott szembesül a vudu vallással és egy mérhetetlenül gonosz ellenséggel. Ám sem ennek a résznek a forgatókönyvét, sem pedig Fleming eredeti regényét nem Roger Moore írta: így minden egyezés csak a véletlen és a korízlés műve.
(17) Még az olyan apróságok is megjelennek az adaptációban, mint Bond kisujja, amelyet a regényben eltörnek, a filmben pedig kishíján levágnak. Ami kimarad, két dolog: közülük az egyik Felix Leiter történetszála, amelyben ellenfelei elrabolják és félig megetetik élve a ragadozó halakkal. Ezt a brutális történetelemet A magányos ügynökbe illesztették be később: érdekes, hogy akkor ugyanaz a színész, David Hedison játszotta Leitert, mint az Élni és halni hagyniban. A másik eltérés: Kananga / Mr. Big nem a "farvízen húzással" (hanem jóval praktikusabb módon) akar végezni Bonddal és szerelmével a filmben. Roger Moore-nak azonban végül alkalma volt leforgatnia az eredeti, Fleming kitalálta kínzási jelenetet is (amelyből Bond persze végül megmenekül), mert az átkerült a Szigorúan bizalmasba.

Moore 45 évesen, 1972 novemberében, az Élni és halni hagyni forgatásának kezdetén

(18) Megdöbbentő módon az új James Bond legalább tíz kilóval volt soványabb és legalább tíz évvel látszott fiatalabbnak, mint az egyébként kifogástalan megjelenésű Lord Brett Sinclair... Eltűntek Moore túl hosszú hetvenes-évek-fürtjei is. Így ír erről az önéletrajzában: "... egy szép napon Harry felhívott telefonon.
- Cubby szerint kicsit le kell fogynod.
Jól van, gondoltam. Szigorú diétába kezdtem.  
Megint megcsördült a telefon. - Cubby szerint kicsit kijöttél a formádból.
Intenzív edzésprogramot vezettem be.
Megint megcsörrent a telefon, most Cubby hívott. - Harry szerint túl hosszú a hajad.
 - Miért nem adjátok a szerepet eleve egy sovány, edzett, kopasz pasinak? Akkor megspórolhatnátok nekem ezt a pokoljárást - feleltem."
(Roger Moore: A nevem Moore... Roger Moore, Európa, Bp., 2010, 206. o. A fejezetet Révbíró Tamás fordította.)

Könnyű azonosulni: Bond az Élni és halni hagyni végén

(19) Ross Kanangának ötödszörre sikerült az a szédítő átrohanás a krokodilok hátán, amelyet a filmben láthatunk: előtte négyszer is bezuhant az állatok közé. Fantasztikusan értett a krokodilokhoz, aligátorokhoz - és a halálos mutatványokhoz. Bár nagyon imponál nekem Tom Cruise, aki 56 évesen is helikoptert vezet, HALO-ugrást végez és tetőkön rohangál csodálatos tempóban a MI: Utóhatásban, csak azért, hogy a közönség jobban élvezze a filmet, a kalandfilmekben számomra a legfontosabb az azonosulás: hogy az akciócselekmény során végig követni tudjam saját érzelmeimmel a színész játszotta figura érzelmeit. Egy jó színésznek tudni kell, mikor néz ki úgy, hogy a közönségben hiteles benyomást keltsen egy akciójelenetben. Ez sok esetben fontosabb annál, hogy valaki minden mutatványt maga csináljon. Roger Moore-t ilyen, igazán azonosulásra késztető és meggyőző színésznek tartom. Ettől függetlenül Moore a Bond-filmekben kifejezetten kitett magáért kaszkadőr-szempontból is. Ugyanakkor az interjúiban soha nem csinált titkot abból, hogy szeret dublőrrel forgatni, míg ellenben Connery Bond-imázsához szinte a DVD-lemezek megjelenéséig hozzátartozott a némiképp máig ható kép, hogy sosem használt helyettest (valójában mindkét színész körülbelül ugyanolyan arányban engedte át a Bond-mutatványokat kaszkadőröknek). Érdekes egyébként, hogy a Minden lében két kanálban Moore Sinclairként úszik, vízisíel, lovagol (még (kis)távolikon is), íjászkodik, botpárbajt vív - dublőr nélkül. Sosem értettem, hogy eme kaszkadőrképességeit miért nem használták ki soha, egyetlen Bond-filmben sem. (Beleértve a Halálvágtát is, ahol ugyan van lovasjelenet, de úgy van megkoreografálva, hogy egyetlen biztosító sem engedné meg egy huszonéves színésznek sem, hogy dublőr nélkül nyakát törje benne...)

Vajon Kananga valóban csak a jelenet végén tudta meg az igazságot?

(20) Talán Bond és Domino Derval kapcsolata közelítette meg ezt a bonyolultságot a Tűzgolyóban, de ott túl nagy szerep jutott a gonosz női karakternek, Fiona Volpe-nak. Megjegyzendő: a háromszög-jelenet - köszönhetően annak, hogy az Élni és halni hagyni magyar szinkronja, bármilyen igényes is, valószínűleg a legszabadabb magyarítás az egész sorozatban - kissé más értelmezést sugall magyarul, mint angolul. Miután Bondot elviszik, az eredetiben Kananga ezt a beszélgetést folytatja le Pasziánsszal: - Solitaire, why? I treated you well. You lacked for nothing.- I don't understand what you... - Mr. Bond's watch, my dear. I gave you every break possible. You had a 50-50 chance. You weren't even close. - I had no choice. Please believe me. The cards. Magyarul viszont ez hangzik el: - Nem én akartam így. Megtiltottam, hogy hozzád érjenek. - Így volt megírva a kártyákban. - Megbocsátottam volna. Adtam neked még egy esélyt. Nem tudtál élni vele. - Nem mondhattam mást. Azt akartam, hogy ő éljen. Ez két dolog miatt fontos: az első, hogy Pasziánsz angolul majdnem a jelenet végéig azt hiszi, meg tudta téveszteni Kanangát, magyarul viszont már kezdettől tisztában van vele, hogy elveszett. A második, ennél sokkal fontosabb: hogy a magyar változat megkérdőjelezi, Solitaire rossz választ adott-e, ami az angolban - csaknem egyértelmű. Azért hozzátenném: csaknem, mert mégis hogyan lehet az igen és nem közti választásban "még csak közel sem járni" az igazsághoz...? Így azután angolul is tele az internet (és a nézők elmélkedése) vitával arról, Kananga végül miért nem kínozta halálra Bondot csaló jósnője jelenlétében, s miért küldte inkább a farmra. Talán mert Pasziánsz önkéntelenül mégis igazat jósolt az óra száma felől: s éppen hibáznia kellett volna?

Csók még félálomban

(21) Felpillant, egy percre visszasüpped a párna mélyébe, fúj egyet, az órájára néz, ad egy felületes csókot, végre felül - és ez az egész mozdulatsor nagyon otthonos és természetes: holott ezek egyébként Moore legelső percei a filmvásznon Bondként. A színész szerintem meglepően értett az ilyen apró gesztusokhoz. Az általam 2. helyre listázott A szökés című Angyal-epizódban, ahol Simon Templart börtönbe zárják, egy verekedés után magánzárkába kísérik: s ott, amikor már senki sem látja, a kézfejével megtörli az orrát. Miután megnéztem a sorozat mind a 118 epizódját, rá kellett jönnöm, hogy Moore ezt a gesztust egyetlen másik Angyal-filmben sem használta, csak itt, egyszer: amikor az egyébként mindig hallatlanul elegáns és illedelmes Templar egy pillanatra kétségbeesik és - egyedül lévén - elfeledkezik magáról.
(22) És ami megdöbbentő: 50 évesen - de egy nappal sem tűnik többnek 37-nél... Íme egy civil interjú ugyanekkorról.

Az Angyal Szmolenko tábornokkal (Mary Peach)

(23) Munkatársakká tenni egy szovjet és egy nyugati ügynököt önmagában nem valami eredeti ötlet, viszont nagyon gyümölcsöző. Számos filmben feldolgozták már: két férfival (tehát nem szerelmespárral) a főszerepben például az eredetileg 1964-68 közt futó sorozat, Az U.N.C.L.E. embere. Roger Moore mint Angyal is keveredett már ilyen helyzetbe, amikor a közös ellenség (a kínaiak) ellen fogott össze a katonás, de bájos Szmolenko tábornokkal (5. évad, 23. epizód, Halálos játékszerek). E történet Bond-vonatkozású két érdekessége, hogy egyrészt Templar megmenti benne az orosz titkosszolgálat tábornoknője életét, miközben Szmolenkónak parancsa van az Angyal megölésére: kérdés, hogyan dönt végül - ismerős helyzet. Másrészt Templar azért varrja magát a történetben kéretlenül és pimaszul az oroszok nyakába, hogy végül nyomozásával olyan eredményt érjen el, amilyet majd a Szigorúan bizalmas című Bond-film befejezése is hoz: a technikai fölényt jelentő titkos eszköz végül sem a briteké, sem a szovjeteké nem lesz, hanem megsemmisül. (Mókás, hogy a Henry Cavill és Arnie Hammer főszereplésével forgatott, 2015-ös Az U.N.C.L.E. embere-remake-filmnek is pont ugyanez a vége...)
(24) A mutatvány egyébként a baleset határát súrolta. Egyrészt az ejtőernyőt alacsonyabban sikerült kioldani a tervezettnél, másrészt az egyik lecsatolt síléc ráesett az épp kinyíló ejtőernyőre, s majdnem kiszakította: ez a kész filmen is látszik. A végeredmény azonban mégis olyan, mint egy csodálatos balettmozdulat: lélegzetelállító és frappáns.

Pierce Brosnan a Halj meg máskorban

(25) Szinkronpárti vagyok, ezért itt is, és az egész, óriásposztban mindenhol a Bond-filmek magyar szövegét idéztem. Annak ellenére, hogy a Bond-szinkronoknak vannak mélypontjaik, alapvetően nagyon-nagyon kedvelem őket. Ráadásul amikor elkezdtem angolul nézni a Bond-filmeket, rá kellett jönnöm, hogy míg Roger Moore Láng Józsefé helyett és Pierce Brosnan Kautzky Armandé helyett a saját hangjával is pontosan ugyanolyan asszociációkat keltett bennem, s ugyanúgy azonosulásra késztetett, ez nem volt igaz Sean Conneryre. Az iránta való rajongásom szempontjából különösen sokat jelentett, hogy amikor először láttam a korai Bond-filmeket, a markáns külsejű 007-es Vass Gábor hangján szólalt meg, ami kissé fiatalított Conneryn, s könnyedebbé, játékosabbá, izgalmasabbá tette az alakítását. Talán szégyen ezt bevallani, mégis tény.
(26) Nagyon szeretem Brosnan Bondját is. Bizonyos szempontból szintén tökéletes megelevenítése a karakternek. Mégis érdekes, hogy a franchise-t újraértelmező szavak, amelyekkel M jellemzi őt az első filmjében, az Aranyszemben ("szexista, nőmegvető őskövület, a hidegháború maradványa", némi "fiús sárm"-mal, amely erősen hat a nőkre, s olyasvalaki, aki feleslegesen "lovagiasan fogja fel az életet"), mennyivel inkább illik Connery (az első) és Moore (a második kettő) Bondjára, mint arra, amilyen Brosnan lesz saját négy filmjében.
Megjegyzés: A cikket eredetileg december 25-én publikáltam.

Linkek
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész 
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész - Az Angyalról
Ian Fleming James Bond-könyvei és a folytatások
Csodálkozom - hosszú és szubjektív bejegyzés James Bondról (ennek a javát ma is így gondolom, de hogy ez milyen egy sz-n-o-b bejegyzés lett....)