Ezzel a bejegyzéssel új sorozat indul a blogon. A Könyvek a mérlegen mindig két-két olyan magyar nyelven megjelent könyvet hasonlít össze, amelyeket összeköt valami: a téma, a stílus, a műfaj. A cél nem a szembeállítás, az értékelés, inkább az egymás mellé helyezés: hátha ismered az egyiket és tetszik majd a másik, hátha a két együtt mérlegelt könyv valami újat juttat eszedbe, amikor ismét a kezedbe kerül.

Elsőként két olyan regényről szeretnék írni, amelyekben közös, hogy olyan (kemény) krimik, amelyben egy néger nyomozó deríti fel a bűnügyet. A bűnesetek szálai ráadásul mindkettőben egy-egy kisvárosba, vidéki közösségbe vezetnek. A két mű Ed Lacy Feketén-fehérenje (korábbi címén: A szálak Bingstonba vezetnek) és John Ball Forró éjszakája.

Ed Lacy: Feketén-fehéren 
Room to Swing, 1957, Krimiklub.hu, Bp., 2007, A szálak Bingstonba vezetnek címen: Magvető, Albatrosz, Bp., 1975, fordította: Szilágyi Tibor

Ed Lacy 1957-ben írta meg regényét a krimiirodalom első afro-amerikai magánnyomozójáról. Az árulkodó nevű Toussaint (Touie) Marcus Moore (apja kívánságára a haiti szabadsághős, Toussaint L'Ouverture, és a jamaikai fekete politikus, Marcus Garvey keresztneveit viseli) mélységesen átéli a négersorsot, annak ellenére, hogy a felvilágosult és szabad szellemű New Yorkban él. Igaz, munkája is van, szerelme is van, a csábító, de anyagias Sybil, aki mást sem szeretne Touie-nak, mint hogy adja fel bizonytalan detektívéletét és inkább szerezzen egy jó kis nyugdíjas állást mint levélkihordó - de valami mégsem igazi. Nem csoda tehát, hogy amikor az elbűvölő és rámenős marketinges, Kay megkeresi egy hatalmas pénzt ígérő megbízással, igent mond: egy fehér férfit kell figyelnie, akit nemi erőszak miatt köröznek, s egy Kay által szervezett tévéműsor egyik adásában fognak szenzációsan leleplezni. Malacka Thomast azonban rövidesen meggyilkolják, Touie-t pedig egy hamis telefonnal odacsalják a friss hulla mellé. Bár elmenekül, tudja, hogy gyilkosságért körözik, s az élete a tét, ha nem deríti ki a valódi gyilkos személyét: "átkozott bolondot fogtam ki ügyfélnek - saját magamat" - mondja. Az ügy szálai Thomas szülővárosába, Bingstonba vezetnek, ahol Moore csak magára és az okos Francesre számíthat...

Ed Lacy (eredeti nevén Leonard S. Zinberg, 1911-68) fehér bőrű amerikai író volt. Első detektívregényeiben még hagyományos nyomozókat szerepeltetett. A Room to Swing a kilencedik könyve volt 1957-ben, s a következő évben elnyerte vele az Edgar-díjat a Legjobb Regény kategóriában. Ez volt pályája csúcsa, egycsapásra híres lett, könyvének stílusát pedig Raymond Chandleréhez hasonlították (Van benne valami, bár Lacy stílusa a bonyolult képalkotás mellett kézzelfoghatóbb. Az egyik leghíresebb mondata pl. ez: "Ha celofánból van a feje, akkor sem láthattam volna tisztábban, hogyan működik a csöpp tyúkesze: színes férfi egy drága kocsiban - tiszta sor, biztos lopott a kocsi.") Sosem sikerült megismételnie a könyv sikerét, bár Touie-nak is írt még egy nyomozást 1964-ben. A Feketén-fehéren azonban időtálló klasszikussá vált, ma is élvezettel olvasható.

John Ball: Forró éjszaka
In the Heat of the Night, 1965, Gulliver, Bp., 1993, Európa, Fekete Könyvek, Bp., 1970, fordította: Göncz Árpád

John Ball (1911-1988) 1965-ben jelentette meg második regényét, első krimijét, amelynek a főszereplőjéül néger nyomozót választott. Virgil Tibbs a kaliforniai Pasadena rendőrségének nyomozótisztje. Amikor azonban először találkozunk vele a regényben, nem tűnik másnak mint átutazónak egy dél-kaliforniai kisvároson. Wellsben nagyon erős a faji megkülönböztetés és rengeteg az előítélet: így amikor Sam Wood, az éjszakás rendőr holtan találja az út kellős közepén a helyi fesztivál gazdag szervezőjét, majd az állomáson találkozik "a gyanús feketével", akinek sok pénz van a zsebében, azonnal letartóztatja mint gyilkost. Hamarosan azonban kiderül Tibbs személyazonossága, s Gillespie, a helyi seriff kénytelen elfogadni segítségét, hogy levezényelje a nyomozást. A fordulatos és iróniával teli regény folyamán Gillespie újabb és újabb embereket kíván lefogni a gyilkosság gyanújával, miközben Tibbs újra és újra megsemmisíti érveit és bebizonyítja az illetők ártatlanságát, miközben szívósan nyomozva halad a cél, a valódi gyilkos kilétének felfedése felé.

A regény egy évvel megjelenése után Edgar-díjat kapott a Legjobb Első Könyv kategóriában. A szerző még további hat regényt és három elbeszélést szentelt rokonszenves hősének, s Tibbs megjelent a filmvásznon is. 1967-ben készült el a Forró éjszaka cselekményét lazán követő film In the Heat of the Night címmel, a már Oscar-díjas Sidney Poitier (Tibbs) és Rod Steiger (Gillespie) főszereplésével. 1968-ban hét Oscar-díjra jelöltek, melyek közül ötöt el is nyert: a legjobb film, a legjobb főszereplő (Steiger), a legjobb vágás, a legjobb hang és a legjobb adaptált forgatókönyv díját. Később még két Tibbs-mozifilmet forgattak Poitiers-vel, majd egy nyolc évadot megért tévésorozatot Howard Rollins főszereplésével. Ezek azonban már csak lazán kapcsolódtak a regényekhez, Tibbs személyén keresztül. Ball egész életében figyelemmel kísérte a karaktert, de regényeiben a saját útját járta: későbbi könyvei azonban már nem voltak olyan sikeresek, mint a Forró éjszaka. Hasonlóan Lacyhez, tőle is egy krimit érdemes ismerni, de ezt feltétlenül.

Mérleg

Bár a két könyv írója érdekes módon egyidős volt, a Feketén-fehéren sokkal reménytelenebb korszakban, az ötvenes években íródott, mint a hét évvel későbbi Forró éjszaka. Toussaint Moore-nak folyamatosan érzékelnie kell a faji megkülönböztetés keserveit, hiába él egy nagyvárosban. A regényben rajzolt kép szerint az ötvenes években már boldogulhat ott mint magánnyomozó, de állandóan fel kell készülnie a megkülönböztetésre, az önvédelemre a szóbeli és tényleges erőszak ellen, s - ami talán a legkellemetlenebb - arra, hogy olyan fehérekkel találkozik, akik kínosan tapintatosan érzékeltetik majd vele, mennyire fontosnak tartják, hogy a négerek (majdnem) ugyanolyanok, mint ők: ami persze csak újabb megaláztatás. A fekete nyomozónak általában fekete ügyek jutnak: a végső nyomor szélén táncoló négerektől kell adósságokat behajtania, a hatóságok keresztülnézhetnek rajta az igazolványa ellenére, ráadásul soha nem tudhatja, számíthat-e a "meszesképűekre". Általában egyébként van oka bizalmatlannak lenni, ám sorsa gyanakvóvá és sértetté is teszi: ördögi kör. Amikor a holttest mellett találják, ahhoz, hogy elmeneküljön, le kell ütnie egy rendőrt. Ettől kezdve folyamatosan kell rettegnie attól a lehetőségtől is, hogy ha elfogják - derüljön bár ki az ártatlansága később -, hülyévé verik, mivel kezet emelt egy rendőrre. És ez nem holmi fóbia, hanem sajnos a korszak teljes realitása. Ugyanakkor a megkülönböztetésbe belenyugvó bingstoni négerekkel is nehezen találja a hangot: ahhoz már túl művelt, túl világlátott (a seregben szolgálva még Európában is járt), hogy önvédelemként becsukaszkodjon a saját vidéki világába, közösségébe, ahogy sok fekete teszi. A könyv mindezt sok humorral, öniróniával tálalja ("be kellett vallanom, hogy szívesen játszom a néger kegyenc szerepét - egy kicsit"), de nyíltan lefesti: ez ma is izgalmas. (1)

Virgilnek szintén a legsötétebb déli előítéletekkel kell megküzdenie, ám a Forró éjszaka sokkal derűsebb, reménytelibb világot ábrázol. Legendás például a távirat, amit Gillespie küld Pasadenába: "Városunkban főbenjáró emberölés történt. Információt kérek a színes bőrű Virgil Tibbsről, aki állítólag a pasadenai rendőrség munkatársa. Esetleges gyanúsítottként őrizetben." És a rá adott válasz, a zárópoénnal: "Virgil Tibbs több mint tíz éve a pasadenai rendőrség munkatársa. Rendfokozata nyomozótiszt. Gyilkossági szakember. Híre kitűnő. Ha szolgálataira önöknél szükség van, értesítést kérünk. Emberölés valóban főbenjáró." (2) Vagyis Tibbsnek a nagyváros már biztos, védelmező hátteret ad. Végeredményben szabad döntése, hogy hajlandó Wellsben maradni és kinyomozni a kisvárosi gyilkosságot, bár az ottaniak elsőre mintha nem érdemelnék meg a segítséget. Ennek ellenére természetesen igen sokat kell nyelnie, hiszen a város fajvédői még meg is támadják, igaz, könnyedén elintézi őket. Míg a film Gillespie és Tibbs kapcsolatára koncentrál, a könyvben nagyon fontos az is, ahogy Sam Wood véleménye megváltozik az először még koszos niggerként letartóztatott, később azonban munkatársává váló négerről. Míg a Feketén-fehéren egy kompromisszumos megoldással zárul - Touie megtalálja a szerelmet, ami jövőt ígér, így képes együtt élni a faji megkülönböztetéssel -, Tibbs már rövid életű csodát művelhet: ha Wells lakói nem is válnak lelkes egyenjogúság-pártivá, legalább megjegyzik, hogy vannak Virgilek is, mert Virgil - másmilyen fekete.

A két regény elbeszélésmódjában is eltér. A Feketén-fehéren nyolc különálló részre tagolódik, Bingstonban kezdődik, majd innen ugrunk vissza az időben az előzményekre. Így fokozatosan derülnek ki az események. Elbeszélője a nyomozó, így a szokásos, cinikus-kemény krimis narrációt E/1. személyben olvashatjuk. Ettől a könyv személyessé válik. A benne szereplő nyomozás viszonylag rövid, egyszerű, csavarosságát az időbeli ugrások, illetve a gyilkos leleplezésének bonyolultsága adja. A Forró éjszaka ezzel szemben lineáris szerkesztésmódú, és E/3. személyű, ám legalább ugyanolyan lebilincselő. Főképpen a szereplők ábrázolása nagyon találó benne, a csábító nem-is-olyan kislány Delores, az okos és városias Diana, Jess, a fekete autószerelő és a többiek mind nehezen felejthető, remekül ábrázolt figurák. A nyomozás kiválóan kitalált tévutakra vezeti Gillespie-t, így Virgilnek valóban alkalma van bebizonyítani, hogy kitűnő szakember és rendes ember.

A két könyv között biztosan nem tudok dönteni. Mindkettőt nagyon lehet szeretni, s mindkettőt érdemes ismerni. A krimi műfaj klasszikusai, remekül fordított, örömmel olvasható regények. Ennél pedig nemigen kellhet több.

(1) Érdekesség, hogy míg az első magyar kiadás fülszövege - joggal, hisz ekörül forog a cselekmény - arra helyezte a hangsúlyt, hogy "egy hulla mellett találni egy négert, a fehér rendőrség számára egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ő a gyilkos", a - ki tudja, miért új címre keresztelt - második kiadás ajánlója (amelyik megengedi magának azt is, hogy jaj-de-modernül "reality tévé-show"-nak nevezze a regényben szereplő, 1957-es képzelt műsort) ezt a kérdést teszi fel: "Mi történik, ha egy nyomozó maga keveredik gyilkosság gyanújába?" Az első kiadás borítóján egy néger fotója van, a másodikén (ami egyébként nagyon szép) hulla mellett egy olyan elegáns nyomozó öltönyös, fényes cipős lába, amilyen Moore sosem lehetett. A második kiadás külsejéről egyszerűen ki sem derül, hogy a könyv detektívje - néger. Remélem, nem azért, mert közben mi, olvasók előítéletesebbek lettünk...
(2) A film híres "They call me MISTER Tibbs!" fordulata viszont így nem szerepel a könyvben, nem is illene ez a rendreutasító hang az ottani Tibbshez, aki mindig ironikus - épp ezt nem tudja követni Gillespie. Míg a filmben a híres mondat dacos visszavágás, addig az eredeti történetben finom, ironikus figyelmeztetés.