Színpad: Tanner John házassága

Mivel egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne a fenti címet adjam a posztomnak, már a bevezetőjében becsületesen le kell szögeznem, hogy soha életemben nem álltam szemtől szembe Gábor Miklóssal, egyik kedvenc magyar színészemmel. Valódi találkozásokról tehát nem tudok beszámolni: abból azt hiszem, az igazán elhivatott, kutató rajongóknak is csak kevés adatott meg. S sajnos színpadon sem láttam őt, amit már könnyebb megmagyarázni: ennek leginkább az életkorom az oka.

Ezek után feltehető a kérdés: hogyan lehet csodálni és tisztelni egy olyan művészi munkásságot, amit nem is ismerhetek igazán. Valóban, a színpadi művészet mind közül a legmulandóbb: még egy ideiglenesen felépített diadalkaput vagy egy különleges ételkölteményt is le lehet úgy fényképezni vagy rajzolni, hogy a késő utókor legalább megérthesse, mitől volt zseniális teljesítmény. Ezzel szemben a színészt hiába filmezik, rajzolják, fotózzák, hisz mindig változékony: ő maga a műalkotás. Még egy felvett előadás is csak töredékét adja vissza a nagy egésznek, ami az adott szerep megformálása volt. Nem is beszélve a bírálatokról, amelyek ugyan egyedüli szavakba foglalásai nagyságnak és tehetségnek, de nincs olyan megörökítés, ami ennél nagyobb forráskritikával volna kezelendő - persze, ha egyáltalán születnek leírások egy adott alakításról.

Film: Keserű igazság

Mégis, úgy gondolom, hogy Gábor Miklós és kortársai ebből a szempontból számos elődüknél szerencsésebb korszakban éltek. Egyrészt már megmaradhatott valami színészi lényükből és személyiségükből a hangosfilmek tekercsein. Gábor Miklós már 1941-ben, 21-22 évesen szerepelt filmen, s az ötvenes-hatvanas években az egyik legnépszerűbb magyar filmszínész volt. Másrészt ő és kortársai már megérhették a televízió térhódítását, ami - ellentétben napjaink tévés gyakorlatával, akkor még - számos fontos és kevésbé fontos tévéjáték és tévéfilm elkészülését eredményezte. Gábor Miklós a hetvenes évek derekától már alig vállalt filmszerepet, a tévé viszont végigkísérte életét, legyen szó színházi előadás átültetéséről a képernyőre, önálló tévéfilmről vagy épp televíziós rendezésről, amelyben szintén kipróbálta magát. A televíziónak volt köszönhető a hatvanas évek nagy színpadi sikereinek (esetében például a Hamletnek vagy a Koldusoperának) a megörökítése is. Végül ezek az évek még a rádiónak (és a lemezkiadásnak) is nagy korszakai voltak. Gábor Miklós hangját is elképesztően sok felvétel őrzi, klasszikusok és modern művek, nem is beszélve a hangzó versantológiákról. Mindezekből pedig mégiscsak összeáll egy kép: ha töredékes is, mégis, szinte felfoghatatlanul gazdag.

Az utolsó könyv

Ráadásul Gábor Miklós igazi polihisztor volt, hiszen nemcsak értette a képzőművészetet, de maga is nagyon tehetségesen rajzolt, nemcsak játszott a színházban, de írásaiban folyamatosan kereste a művészet értelmének, az igazi színjátszásnak a mibenlétét, elemezte szerepeit és azokat a műveket, amelyekkel kapcsolatba került, s kommentálta önmagát és a világot, amiben élt. Mindezek felett pedig író is volt, akinek legalább egy regényével mindenképpen helye van a huszadik századi magyar próza történetében.

Mindebből már talán meg lehet ismerni Gábor Miklósból, az emberből, a művészből is - valamit. Éppen ezért a vele ilyen módon történt találkozásaimból gyűjtöttem össze ötöt. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a találkozások ostobán esetlegesek és személyesek, mégis úgy döntöttem, hogy megírom őket. Az öt találkozás három egymást követő posztban válik olvashatóvá.

1. A Micimackó és a Koldusopera hanglemez

Az első találkozás

Amikor azon töprengtem, mi volt az első élményem Gábor Miklóssal kapcsolatban, csodálkozva jöttem rá, hogy nem az arca vagy a mozgása, hanem - a hangja. Minden olyan film megnézését, amelyben szerepelt, megelőzte az életemben két hanglemez állandó hallgatása, amelyen beszélt és énekelt: ez pedig a Micimackó és a Koldusopera volt.

Természetesen először a Micimackóval ismerkedtem meg, pontosabban a Lemezzel, amelyben bemutatnak bennünket Micimackónak, mellékesen meg is szólal. Ez az igényes vállalkozás csodálatosan elevenített meg részleteket Milne regényéből, ráadásul alakjainak nagyon jót tett, hogy a Disney Micimackó filmjét csak öt év múlva mutatták be nálunk, vagyis még semmiféle hatást nem gyakorolhatott a lemez készítőinek, vagy reménybeli hallgatóinak fantáziájára. Számomra csodálatos élmény volt odahúzni a nagyfotelt a lemezjátszós szekrény közvetlen közelébe és elkezdeni hallgatni a lemezt, amely egészen varázslatosan recsegett, pompásan mesélt (Mensáros László, Domján Edit, Békés Itala és Margittay Ági hangján), s gyönyörű zenei részleteket tartalmazott többek közt Saint-Saëns Az állatok farsangja című művéből. (1)

Írott betűk

Gábor Miklós a Mesélő szerepét kapta, s ezzel egyfajta apává vált számomra a lemez meghallgatásának idejére: tudniillik élőben mindig apu olvasta fel nekem a Micimackót. Míg a könyv szövegének egésze ma is az ő hangján szól bennem, azok a részletek, amelyek a lemezen is szerepeltek, állandó villózásban idéződnek fel: s van néhány (de csak néhány) mondat, amely - kizárólag Gábor Miklósé. Mint például: "Micimackó egy erdőben élt, saját kunyhójában." Vagy: "Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás." És: "De Füles már nem hallotta őket. Kivette meg betette a rongyot a csuporba: és ragyogott a boldogságtól."  Viszont: függetlenül attól, mennyit hallgattam ezt a lemezt, csak nagyon sokára jöttem rá, hogy kik a lemezen játszó színészek: vagyis hogy a meglepően fiatal és finom hang, amely mesél, Gábor Miklósé. (2)

Ugyanebben a sorozatban: Hamlet...

Ezzel szemben a Koldusoperáról mindig is tudtam, hogy szerepel benne amárkuslászló, apsotairén, apécsisándor és persze agábormiklós. (3) Ez a Vastaps sorozatban megjelent kislemez nagyon régi volt, sokkal öregebb nálam (1966-os), s csak 17 percnyi anyagot tartalmazott, mégis rengetegszer hallgattuk: elsősorban is a Kalózok szeretőjét, a Dal az emberi célok elérhetetlenségérőlt, a Ti, jó urakat - és az Ágyúdalt, amelyet agábormiklós és amárkuslászló énekelnek. Bár abban, hogy elképzeljem, miről is szólhat a darab, keveset segített, hogy volt egy másik lemezünk, amelyen Márkus László adta elő a Cápadalt, visszagondolva is nyugodtan állíthatom, hogy a lényeg tökéletesen átjött például az Ágyúnótából (4), annak ellenére, hogy a gyerekek nem szokták érteni, ami groteszk vagy elidegenített. Az egyértelmű volt, hogy ez valami nagyon férfias, nagyon hősies, nagyon nosztalgikus, egyben nagyon hazug, szomorú és szemét dologról szól: hiszen világos volt, hogy a barna bennszülöttekkel valami nem stimmel (ilyet igazi hősök nem mondanak más emberekről, és nem is tesznek más emberekkel, nem igaz?).

A nevezetes borítókép

Ami pedig visszagondolva meghatározó, az Bicska Maxi maszkja, illetve a fotó a lemez szakadozott papírborítóján. Gábor Miklós több helyen leírta, hogy a bajuszos amorózókülsőt Clark Gable nyomán találta ki magának. Az amerikai színész volt számára ifjúkorában, amikor garmadával nézte a filmeket apja mozijában, a tökéletes ideál: a férfi, akivé felnőve emberként és színészként válni akart. Érett művészként, érezve az erős, szép és hősies férfi filmmítoszának hazugságát, természetesen elvesztette ezt az ideált, nagyon alkalmasnak találta azonban Bicska Maxi megalkotásához, aki maga is a mítoszából él, s összes feleségei, zsebmetszői és ellenségei előtt az erős, szép és hősies főhős szerepét alakítja. Így lett Maxi magas (mert Gábor Miklós egyebekben nem az), jóképű, elegáns, fölényesen okos, ellentmondást nem tűrően kemény - látszólag: hogy aztán ez az egész nevetségesen széthulljon, s ne nem maradjon más belőle, mint egy kínosan piperkőc hajigazítás az akasztófa alatt (és persze egy forradás a nyakon) - meg a tökéletesen meg nem érdemelt királynői kegyelem. Nos, mindezt olyan tökéletesen sikerült lefényképezni (illetve eljátszani a fényképezőgép objektívje számára), hogy amikor a lemez hallgatása közben  a kezemben tartottam a gyűrött borítót és próbáltam elképzelni, hogy mi is történhetett Maxival, nem is tévedtem olyan nagyot. Később aztán végigülhettem a Koldusoperát egy remekül érthető előadásban, ami kiegészítette a korai képet. Mégis, ahányszor újra látom a borítófotót, s rajta jobbra a boldog párt, a bóbitájával alázatosan, de sokat sejtető mosollyal a férje mellé-alá simuló Pollyt, és a magabiztos és arrogáns, veszélyesen (vagy kiábrándultan) somolygó Bicska Maxit, aki fehér kesztyűs kezét (persze, "Maxi kesztyüben jár") ernyedt és nyárspolgári lenézéssel a Pollyéba fonja: mindig eszembe jut mindaz, amit én képzeltem el annak idején. A kép alapján - és Gábor Miklós hangja alapján.

Nemsokára újabb találkozások
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2. 
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.
Linkek
100 éve született Gábor Miklós
Gábor Miklós könyvei

(1) Erről a zenéről ma sem az jut eszembe, aminek az énekkönyvi elemzések szerint kellene, hanem a saját történetemlékeim a Micimackóról... De alighanem annak is a lemez az okozója, hogy annyira rajongok Farkas Ferenc muzsikájáért, legyen szó filmzenéről vagy másról: hiszen a B oldalon szerepel egy rövid részlet az ő Piccola musica di concertója Allegro tételéből - és milyen jó...
(2) Sajnos a hangulatos borítón írott betűkkel szerepeltek a nevek: én pedig ezeket a nyomtatottakkal ellentétben csak később tanultam meg kiolvasni.
(3) No meg Kiss Manyi, de őt eleinte még nem jegyeztem meg efféle fogalomként.
(4) Tényleg, vajon melyik az igazi címe? Amit a darabban mondanak, vagy amit a lemezre írtak?