Nagyon megérte elolvasnom Jane Austen leveleit. Olyan érzés volt, mintha sikerült volna beszélgetnem a majdnem kétszáz éve halott írónővel, kissé belelátni abba, hogyan is gondolkodott a világról, az emberekről, a divatokról. Élvezhettem humorát, játékos élcelődéseit. Olvashattam azt a meglepően megható és szép levelet, amelyet apja halálakor írt. Meghallgathattam a tanácsait. És arra is jó volt ez a sok levél, hogy megértsem belőlük, soha többet nem szabad teljességgel hinnem a különféle életrajzíróknak.

A könyvecske (elképesztően kedves és ízléses borítókép mögé rejtve) mintegy nyolcvan levelet tartalmaz (hetvenet Jane Austentől, nyolcat, amit neki vagy róla írtak, továbbá az írónő végrendeletét), amelyek megértését időrendi táblázat, családfa, s egy okos előszó segíti. A báloktól, szalagoktól és kalapoktól elkápráztatott, bátran, de nem túl okosan flörtölő fiatal lánytól (amilyen az első levelet író, huszonegy éves Jane lehetett), szép, fokozatosan jutunk el a pártában maradó, fontos családtag, az amatőr, és a váratlanul sikert arató professzionális írónő szerepein keresztül a kedves nagynéniig, akihez egy unokahúg szerelmi bánatával fordulhat. Cassandra, a nővér két leveléből Jane Austen halálának a körülményeit is megismerhetjük.

A konkrét eseményeknél azonban sokkal fontosabb az a sok érzés, gondolat, apróság, ami ott van a levelekben. Például a Jane Austen egész életén át tartó spórolás: ahogyan újra és újra előkerül, mennyibe kerülhet egy új kalap vagy egy csinosabb ruhaszegély, milyen jó lesz még a régi ruha is új szegéllyel, melyik kocsis viszi haza a mosnivalót olcsóbban, miért nehéz zongorázni, ha a zongora csak bérelve van - ez egészen megható... Különös az is, hogy az írónő sokat leírt, meg is filmesített szokása, hogy amin épp dolgozik, azt lapokon viszi magával, s egy füzet vagy könyv lapjai közé rejti, ha valaki belép, abszolút logikus védekezés: a levelek szerint ugyanis folyton jön valaki, folyton történik valami a női kisvilágban, s hallatlan udvariatlanság lenne, ha egy hölgy nem fogadna arra hivatkozva, hogy fontosabb dolga van, mert ír. Egy Mrs. Radcliffe megtehet ilyet, mert ő már független asszony, de egy Miss Jane Austen semmiképp. Fura az is, mennyit idézik, hogy Austen gyermekének nevezte több frissen a nyomdából kikerült regényét is, azt azonban ritkábban olvasni, milyen keveset ír róluk, szerény, bagatellizáló, szégyellős velük kapcsolatban - még Cassandra előtt is. Erősen hatott rám az a kedvesség, ahogyan Austen hajlandó volt javítgatni rokona regényét: megértéssel, lelkesedéssel fordult unokahúga kísérlete felé, pedig ekkor ő már elismert szerző volt.

Portré egy 1909-es színdarabból

S hogy miért nem szabad hinni az életrajzoknak: hát mert pl. Claire Tomalin is írt arról, hogyan vált egyre durvábbá, cinikusan csipkelődő vénkisasszonnyá Austen az idők során, ahogy ez a levelekből kitetszik. Még utalt is a nevezetes levélre, amelyben Austen ismét szülésre készülő rokonáról (Anne Lefroyról) ez áll: "Poor Animal, she will be worn out before she is thirty." Vagyis: "Szegény állat, tönkremegy, mielőtt betöltené a harmincadik évét!" Ezek után ráadásul arról ír, hogy kezd elege lenni a gyerekekből - mi pedig, mint utókor ezt már egyértelmű bizonyítékként olvassuk arra nézve, hogy ez a szikár vénkisasszony utált volna gyereket vállalni, ez taszította a női sorsban... Ha azonban végiggondoljuk, hány olyan női családtagról esik szó a levelekben, akik életük 25-35 éve alatt több mint tíz gyereket megszültek, majd meghaltak, ifjan, mégis beleöregedve, belebetegedve az állandó, sokszor rosszul sikerült terhességekbe, a fenti mondat nemcsak hírhedt és kemény, de nagyon igaz is lesz. Jane Austen nem ért el a társadalmilag vágyott végcélhoz, nem ment férjhez, de szülőgép sem lett belőle... Amit pedig magáról a házasságról gondolt, sokkal inkább érdemes keresni az ugyanebben az évben megírt Meggyőző érvekben.

Vagy azokban a levelekben, amelyekben Fanny Knight-nak, korán elárvult, s viszonylag sokáig pártában maradó unokahúgának segít abban, kihez is menjen. Sikerrel lebeszéli első igazi kérőjéről, aki iránt Fanny saját bevallása szerint semmit sem érez, ám nem foglal igazán állást akkor, amikor a lány igazán szerelmes, mondván, erről csak maga az érintett dönthet. És ezt írja: "ne siess, bízzál abban, hogy a megfelelő férfiú végül megérkezik, a következő két-három év folyamán találkozol valakivel, aki általában véve különlegesebb, mint bárki más, akit eddig ismertél, aki forróbban szeret, mint bárki mást, és aki annyira fontossá válik a szemedben, hogy úgy érzed majd, sose szerettél korábban."

Szóval, nagyon szép olvasmány ez a könyv, így azután mindenkinek csak ajánlani tudom: élvezze, olvassa, s kedvelje meg e leveleken át is Jane Austent.