Tavaly már írtam egy összefoglalót a magyar nyelven megjelent Robin Hood-regényekről. Akkor az volt a célom, hogy szó essék minden ifjúsági és felnőtteknek szánt kötetről, amely Robin Hood kalandjait beszéli el. Azt meg sem kíséreltem, hogy a mese- és képeskönyveket is felsoroljam, amelyekben a híres sherwoodi bandita a főszereplő, mert csak Walt Disney-féléből lett volna vagy tizenöt változat... Kimaradt azonban egy műfaj, amiről most szeretnék írni: a se nem képeskönyv, se nem regény rövid elbeszéléseké. Íme tehát három újabb történet Robin Hoodról. Ami a fordulatok és kalandok eredetét és az irodalmi Robin Hood-hagyományokat illeti, mindez megtalálható a fenti, régebbi bejegyzés bevezetőjében. Akit pedig az érdekel, mit gondolok az ilyen, könnyített, átdolgozott elbeszélésekről, megtalálja ennek a bejegyzésnek a végén.

Kalandos történetek
A Robin Hood - a tolvajok fejedelme című történetet átdolgozta Hilda Young
Egmont, Bp., 1994

A nagyalakú kötet külseje alapján meséskönyv is lehetne, tartalma alapján azonban inkább kiskamaszoknak való. Négy kalandos történetet mond el színes, egész oldalas festményekkel kísérve, újramesélve. Davy Crockett sztorija igazi, amerikai legenda, míg Robin Hoodé angol. A három testőr lazán követi Dumas híres regényét, míg A Karib-tenger kincse című "átdolgozást" máig sem értem: sok-sok beszéd a szörnyű, kegyetlen kalózéletről, de se igazi főhőse, se igazi sztorivonala nincs, zanzásított semmi. A Robin Hood-történet talán a legjobb darab a könyvben: mivel az "átíró" kezét semmi sem kötötte, viszonylag ügyesen sikerült egy in medias res-kezdésű, rövid történetet összeállítania a legismertebb Robin Hood-legendák alapján. Az elbeszélés kezdetén Robin (eredetileg Sir Robert de Locksley) már hónapok óta erdei bujdosó, aki a távollévő Richárd királyt várja haza, s János herceg ellen harcol, társai, Molnár Much, Little John és Vörös Will körében. Felidéződik, hogyan ismerkedett meg Little Johnnal, milyen hőstetteket hajtott már végre. Azután Tuck barát hírül hozza, hogy a gonosz rablólovag, Sir Guy of Gisborne feleségül fogja venni Robin szerelmét, Lady Mariant. S Sir Guy meg is jelenik az erdőben szamárbőr páncéljában (érdekes, hogy ez az egyetlen hely, ahol erről olvastam, hiszen Sir Guy hagyományosan lóbőr köpenyt és lókoponyából készült rémisztő sisakot visel...), hogy megölje Robint, ám persze Hood győz. A történet szól még arról, hogyan szabadította ki Little John Wynefrid asszony három fiát (igazán idétlen, hogy Tomnak, Dicknek és Harrynak nevezték el őket...), majd Robin a szamárbőr álruha segítségével az elfogott Little Johnt. A történet itt sajnos véget ér: ennyi fért a huszonöt oldalba. A kaland jól megírt, választékos nyelven fordított, érdekes szöveg, amelyen csak annyit ront a fordító, hogy láthatóan még sosem olvasott Muchról, a molnár fiáról vagy éppen Skarlát Willről... A rajzok szépek és látványosak, bár érdekes módon a rajzoló szeme előtt folyton ott lebegett kedvenc filmem, az 1938-as, Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood: a sheriff (az egyébként Sir Guyt játszó) Basil Rathbone-tól, Robin pedig (ahogy ez a 109. oldal portréján egyértelmű) Flynntől kapta a vonásait. De hogy miért ezt a könyvet vettem volna meg a gyerekemnek egy teljes Robin Hood-történet helyett 1994-ben, azt nem tudom. Bármilyen ügyes is a zanzásítás, a kötet jó könyvnek mégsem nevezhető.

Robin Hood
Neil Philip
Szemtanú klasszikusok, Park, Bp., 1997

Az itt szereplők közül talán a leglátványosabb könyv. Közepesen szép rajzok, érdekes meseszöveg, és hozzá rengeteg okos, érdekes kiegészítő, ismeretterjesztő anyag a margókon és külön oldalpárokon: ebből áll a sorozat minden kötete, így ez is. Van benne egy rövid (tizenegy fejezetes) regényke, néhány felejthető illusztrációval, ám mellé viseletek fényképét, krónikaillusztrációkat, térképeket, festményeket és részletes magyarázatokat kapunk Robin Hood idejéről és idejéből. A mű nem valamelyik (esetleg nálunk is ismert) konkrét Robin Hood-regény rövidítése, hanem egy teljesen önálló, gyerekeknek szóló feldolgozás, bár sokat merít a tizenkilencedik századi és huszadik század eleji (magyarul ki nem adott) klasszikus angol Robin Hood-könyvek történetéből (Howard Pyle, Paul Creswick, Louis Rhead). A mű egy sorozat harmadik tagja (a Drakula és A Notre Dame-i toronyőr előzte meg), de a legjobb mind közül. A sztori a legkevésbé sem képregény- vagy képeskönyvszerű, bár a meseszöveg igen tömör. Véleményem szerint leginkább a világra ráeszmélő, de még kevesebbet, rövideket olvasó harmadikos-negyedikes kalandkedvelő fiúknak, lányoknak ajánlható. Mindenképpen jó olvasmány, hiszen a Dorling Kindersley-könyvektől megszokott információval zsúfolt, mégis áttekinthető és esztétikus oldalak, rövidebb magyarázatok a fiatalabbak figyelmét is lekötik. A regényrészben pedig a legtöbb ismerős történet megtalálható: miért lett Robert, Huntingdon grófja földönfutó épp az esküvője napján, hogyan találkozott Csipet Jánossal, Zeke baráttal, hogyan járt be álruhában Nottinghambe, hogyan nyerte meg az íjászversenyt, hogy győzte le Sir Guyt, és hogyan halt meg... Az eredeti mű egyetlen hibája, hogy kissé rabul ejti a kultúrtörténeti magyarázatokat a legenda: szó sem esik arról, hogy I. Richárd nem volt túl jó király, János herceg szegény kap-hideget, meleget, pedig talán nem is volt ilyen rossz uralkodó, s az egyházi társadalom bemutatásánál is akad gond azzal, hogy a Robin Hood-történet minden pap/apáca szereplője, kivéve Tuck barátot, „gonosz”, népnyúzó. Így a középkori élet, és a történelem bemutatása kicsit mesés. A magyar változatban pedig szerepel egy fordítói döntés, amely beárnyékolja az egyébként élvezetes, kiváló, választékos nyelvű fordítást. Makovecz Benjamin - ahogy az fentebb is látható - a név- és helynévalakokat "Bartos Tibor iránti" tisztelete "jeleként az ő fordításából" kölcsönözte. Arról már írtam, hogy azt a regényt Bartos nem fordította, és nem átírta, hanem - írta. (Persze ez nem baj, csak kár azt állítani, hogy az a mű E. Charles Vivian regénye: a szerző egyszerűen nem ismerne rá.) Azt pedig megértem, hogy ha valakinek ez a gyerekkori meghatározó élménye, akkor ezeket a névalakokat fogja szeretni, autentikusnak érezni. Ám ebben az alapvetően ismeretterjesztő, kultúrtörténeti jegyzetekkel teleszőtt kötetben nem volt okos döntés Bartos légből kapott névalakjait használni. Ugyanis attól, hogy Tuckból Zeke barát lett (furamód, hiszen a szerzetes nem is viselhet zekét), még le kellett fordítani azt a jegyzetet, ami elmagyarázza, mit jelent a tuck szó. Attól, hogy Bartos kitalált egy Szent Mária apátságot (miközben Szűz Máriáról volt szó, akit így soha nem neveznek szentnek magyarul), ahhoz, hogy a könyv elején ez az anakronizmus térképre kerülhessen, megint hosszas magyarázatokba kellett bonyolódni, a 34. oldal pedig teljesen hiteltelen lett, amikor egy 1086-ban alapított "Szent Mária" apátságot mutatott be. Végül természetesen Sir Guyt nem lehetett Vad Viddé tenni, hiszen legkésőbb itt rá kell jönnie mindenkinek, hogy ez egy teljesen eltérő, másik Robin Hood-történet, nem Bartos és nem Vivian. Nagy kár, hogy az egyébként remek fordító ragaszkodott érzelmi döntéséhez, mert így az ismeretterjesztő szövegrészekbe túlmagyarázott illetve téves információk kerültek, így a könyv egyik feladatát nem tudja rendesen betölteni.


Robin Hood kalandjai
Howard Pyle eredeti regényét átdolgozta John Burrows
Klasszikusok könnyedén, Alexandra, Pécs, 2011

Ez a gyönyörű külsejű kisregény (tizenhat viszonylag rövid fejezet szép, finom fekete-fehér illusztrációkkal, kemény kötésben, olcsó áron) egy olyan amerikai sorozat tagja, amely a leghíresebb klasszikus könyveket dolgozza át rövidítve a Nyolcvan nap alatt a Föld körültől A három testőrön át Az utolsó mohikánig. A kötetek a legtöbb esetben megőrzik az eredeti regény szerkezetét, fejezetbeosztását, de alaposan rövidítenek, egyszerűsítenek, az utószó pedig segítő, értelmezésre, vitára indító kérdéseket tesz fel az olvasónak. Howard Pyle Robin Hood-regénye, a The Merry Adventures of Robin Hood igazi angol nyelvű klasszikus, amely először 1883-ban jelent meg. Talán ez a legrégebbi olyan Robin-regény, amely ma is az angol irodalom közkedvelt, sokszor kiadott műve, vagyis fennmaradt az idők rostáján. Ez a kötet pedig olyan, mint amikor mi egy Jókai Mór-regényt rövidítünk, dolgozunk át. Mivel egy konkrét, nálunk, Magyarországon viszont nem ismert regényről van szó, Robin kalandjai természetesen olyanok is, meg nem is, mint ahogy megszoktuk. Robint csellel, a királyi vadászok teszik bujdosóvá, amikor kilövetnek vele egy szarvast, de hiányzik a több regényből ismert elfogás jelenete. Szerepel az íjászverseny, a Little John-párbaj, Robin találkozása Tuck baráttal (akit itt Kurtacsuhás barátnak is neveznek), Allan a Dale-lel, akinek aránytalanul hosszú történetszál jut, Sir Richard of Lea megsegítése (aki itt Emmett perjeljének van eladósodva), vagy épp a párbaj Guy of Gisbourne-nal, de valamennyi történés a jó II. Henrik és nem Oroszlánszívű Richárd uralkodása alatt játszódik. A regény csúcspontja az, ami a későbbi regényekben már csak kisebb fordulat szokott lenni: a városbíró kiűzése Sherwoodból, és nyíllal való meglövése. A történet a frissen trónra került Richárd látogatásával zárul, aki Robint és néhány társát testőrévé teszi, Lady Marian pedig nem szerepel a történetben. A könyv igényesen fordított, szépen illusztrált (bár a képek kissé elmosódottak, jelentéktelenek), kellemesen kézbe illő, de meglehetősen aránytalanul szerkesztett és lecsupaszított történetszövésű kötet. Bármennyire is a szereplők jellemére, viselkedésére akarnak rákérdezni a záró, értelmező kérdések is, Robin Hoodnak például egyszerűen nincs jelleme. Tesz dolgokat - de kiismerni, megismerni nem lehet, mert papírfigura. Élete első gyilkosságán például egy egész soron át morfondírozik, s társaihoz, barátaihoz sem köti több, mint hogy azok uramnak nevezik, ő meg őket fiúknak. A történetből kilúgozódott Pyle hierarchikus, romantikus szemlélete, de helyébe nem lépett semmi modernebb. A könyv látszatra jó ajándék lehet, de kétlem, hogy valakinek klasszikus, gyerekkori emlékévé válik majd. Inkább elfelejti, mintha sose olvasta volna.

Végül: a három könyv ürügyén a könnyített olvasmányokról szeretnék még írni.

Az itt felsorolt mindhárom mű olyan átdolgozás, amelyik szándékosan letett arról, hogy egy teljes, eredeti regény élményét, sokértelműségét nyújtsa. A Kalandos történetek tette ezt azért, hogy a színes, élmény- és akciódús képek kísérte rövid szöveg kedvet csináljon az eredeti, igazi történetek megismeréséhez. A Szemtanú azért, mert sorozatszerkesztési elvükhöz híven egyszerre akartak irodalmi élményt adni és ismeretterjesztést végezni, s az irodalmat, a híres legendát felidéző rövid szöveget inkább csak azért közlik, hogy mindenki megismerhesse a legfontosabb történetszálakat, amelyekhez az érdekes kultúrtörténeti jegyzetek, részletes históriai magyarázatok és izgalmas képek és források fűződnek majd. Végül a Klasszikusok könnyedén sorozat deklarált célja, "hogy a gyerekek számára megfelelő, kíméletes bevezetés lehet a szépirodalomba, hogy közben nem szegi kedvüket a nehézkes szókincs és a szövevényes történet".

Mielőtt ezt a mondatot részletesen elemezném, jelzem: ezek a történetek egyszerűen NEM JÓ szövegek. A képeskönyv elhadarja az egész sztorit fél perc alatt. Akkor élvezhető valamennyire, ha már ismered a Robin Hood-kalandokat. A Szemtanú-kötet szakadozott, "mindent bele" szerkesztésű, pedig talán a legjobb szöveg a három közül: egy-két-három oldalas fejezetei szépen bemutatnak mindent, de a szereplők jellemzésére, a világban való körültekintésre már nincs idő. Persze ezt pótolja a könyv ismeretterjesztő része, de attól elválasztva a regényrész - semmi. Ám talán a legkínosabb az Alexandra vállalkozása: ez a könyv - nem az ő hibájukból, hisz a fordító remek munkát végzett - egyszerűen üres. Unalmas, agyonzsúfolt, mégis érdektelen. Nézzük az eredeti sorozat szerkesztője, Dr. Arthur Pober, a korai fejlesztés szakértője szavait: "Az első benyomások mindig fontosak." "Tanítsuk hát meg a gyerekeket a klasszikus művek élvezetére..." - írja az utószóban. Eszerint viszont Howard Pyle műve, egyáltalán, a Robin Hood-történet: egyszerűen unalmas. Első benyomásom, hogy nem tudom élvezni. Végigküzdöttem, de sehol nem volt egy sorsfordító, felkavaró jelenet. Se sokk, se feszültség, se humor, se csúcspont nem volt benne, még a szerelem is hiányzott. Hogy én ezek után kezembe nem veszem az eredetit, az biztos.

Eleve nem értem, miért hisszük azt, hogy a gyerekek gyengeelméjűek. Annak ellenére, hogy van, aki nagyon hátrányos körülmények közül érkezik, kisgyerekként nem hallgathat mesét, nincsenek saját könyvei, s (ezért is) rendkívül rossz technikával kezd el olvasni, úgy vélem, semmiképpen sem az a helyes módszer arra, hogy megnyerjük őt az olvasás ügyének, ha hatszáz oldalas nagyregényeket nyomunk össze neki hatvan oldalba, aztán megsimogatjuk a buksiját, mert máris elolvasott hatszáz oldallal felérő szöveget... Hadd olvasson érdekes meséket, sok képpel ellátott (de nem képregény!), igényes szövegű rövid történeteket. Olyasmit, ami valódi, eredeti, teljes értékű szöveg, de neki szól. Szerintem mindnyájunk olvasói életében volt egy-két olyan, viszonylag nagybetűkkel szedett, rövid, szerethető regény, amit pont ilyen első barátkozáshoz szántak, akkor is, ha mi esetleg állandóan olvasó környezetből jöttünk. (Nekem például a Riki-tiki-tévi a Már tudok olvasni! régi sorozatában.) Hol van az megírva, hogy ezt vagy azt a gyerekkönyvet már x évesen ismerni kell? Ha csak felsősként olvas először Robin Hoodról valaki, mert játszott egy érdekes számítógépes játékkal, ha valaki egyetemistaként veszi kezébe a Micimackót, mert elvitte a húgát a mozifilmre és tök jó volt - ki vádolhatja érte? A lényeg, hogy önként, saját választásából nyújtja ki a kezét valamiért, ami örök érték.

Ehelyett - már ez is sajátos - az utószó szerint a szépirodalom valami olyasmi, ami megviseli az embert. Másként nem kellene "kíméletesen" felkészíteni rá... A könyv ráadásul a legrosszabb beidegződéseket, a - véleményem szerint teljesen jogos - kötelezőolvasmány-utálatot élesztette fel bennem a zárókérdéseivel. Hogy én, ahelyett, hogy élvezném a sztorit, a legjelentéktelenebbnek tűnő adatokat próbáljam elmenteni az agyamban, mert a végén majd rákérdeznek... (Pl. Eszedbe jut olyan eset, amikor Robin emberei megijedtek valamitől?) Ez a tipikus olvasónapló-szindróma: utálom, mert kikérdezik, utálom, mert be kell számolnom az "élményről", ahogy olvastam... Tegyük még hozzá, a szintén kritizált "szövevényes történet" mindenféle irodalmi mű velejárója (például az oly váratlan sikert aratott Harry Potter és a bölcsek köve fő aduja), sőt pont ezért szoktunk olvasni. Mert érdekel a sztori! A Klasszikusok könnyedén idézett utószava mégis retteg tőle. Pedig elég unalmas lenne a Hófehérke, ha azzal kezdődne, hogy a királylányért eljön a királyfi, aztán elveszi, és kész. Menekülés, halálos veszedelem, törpék, gonosz királynő, három próba, álhalál, megmenekülés, szerelem - na, ez már valami. Pedig elég szövevényes. Persze biztos vagyok benne, hogy mondjuk a Monte Cristo grófja szövevényei nem egy ötévesnek valók. De vélhetőleg még ha keze ügyébe is kerül a könyv, nem is fogja elolvasni ennyi idősen. Ezzel szemben mondjuk egy Robin Hood könyvben olyan veszedelmesen sok kaland mégsem fenyeget. Feltéve, hogy minden fejezet szépen lezárul (amit sajnos ebben a pedagógiai rövidítésben nem értek el!), megvan a napi egy kaland, aztán félre lehet tenni a regényt (a jót, az igazit), amit olvasunk, és mással foglalkozni.

Végül ami konkrétan ezt a sorozatot, a Klasszikusok könnyedént illeti, de nehogy valaki azt higgye, a sorozattal vagy az Alexandrával van bajom, gondolhatnék az Illusztrált klasszikusok kincsestárára, a Régi csibészekre (ez a Robin Hoodos, csak puhakötésben) vagy a Klasszikusok újramesélve világirodalmi köteteire (a magyar könnyített irodalom más tészta), van még két nagy baj. Az első, hogy ami állítólag könnyebben érthető, nem is olyan nehéz szókincsű, az ilyen "borzasztóan érthetetlen" szavakat tartalmaz (angolul is): csecsszopó, daliás, siheder, felajz. Mert hát ez van: ilyen szavak nélkül egyszerűen nem lehet korhűen elmesélni a Robin Hoodot. Aki ezt nem érti, itt is lemarad, ha tehát képtelen ilyen szavakat elolvasni, ezt a könyvet is hiába olvassa. Illetve: megteheti, hogy megnéz egy remekül szinkronizált Robin Hood-filmet, aminél rámutatnak a sihederre, meg lehet látni az íj felajzását, sőt a sztori fő vonalai is kisülnek. Utána pedig esetleg elolvas egy igazi, teljes Robin Hoodot. Csak épp akkor itt semmi szükség nincs zanzásított közvetítőregényre. A másik bibi pedig, hogy nálunk bizony szinte minden könyvnek van-volt már ifjúsági változata. Csak hogy a Klasszikusok könnyedén sorozatát nézzem: Defoe-t, Verne-t, Dickenst, Twaint, Coopert, Kiplinget, Swiftet, Dumast és Jack Londont úgy körülbelül ötven-negyven éve rövidítésben (is, illetve néha sajnos csak...) elolvashatja a magyar gyerek. De nem "pedagógiai szándékú", kivesézett könyvként, afféle bébipapiként, hanem rövidített átdolgozásban (gondolj Karinthy Gulliverjére, Radnóti Don Quijote-könyvére) kapta kézhez: mert ha a milánói makarónit meg is darálod, továbbra is főleg tésztából, sonkából meg gombából kell állnia.

Fogalmam sincs róla, hogy ostoba, gyereklélektaninak tűnő dumák alapján minek kell sorra kiadni nálunk külföldi másodlagos irodalmat. Amikor nekünk van nemcsak másodlagos, hanem elsőosztályú gyerekirodalmunk is. Ha már Sherwood, Mándy Iván Robin Hoodján például nem lehet elaludni, buta szavak sincsenek benne, viszont aki nem nevet fel rajta időnként, annak egyáltalán nincs humorérzéke. Igazi jó könyv, ami egyszerre komoly és vidám, izgalmas, szövevényes, és könnyen olvasható, ifjúsági mű, de igazi szépirodalom. Egy jó könyvet nem(csak) a pedagógia ajánl figyelmedbe, hanem az olvasók, s nem kell olvasásszakértőknek sorozatukba szerkeszteni, hogy megbízhass benne (bár a Magyar Olvasástársaság nem is ilyen kiherélt regényeket ajánl a magyar gyerekeknek) - elég, ha mindig vannak lelkes ifjú és felnőttolvasók, akik szerint remek könyv, s így mindig népszerű marad.

Ha tudod valamiért szeretni, akkor jó a könyv.

Linkek a Robin Hood-regényekkel foglalkozó más bejegyzéseimről:
Történetek Robin Hoodról
Könyv a filmből, film a könyvből