Ez nem egy valódi poszt. Ez csak néhány benyomás rögzítése (meg egy gonosz lábjegyzeté). A megismerés még folyik, annál is inkább, mert Robert E. Howard Összes Conan története kétkötetes változatának még csak a második kötetét sikerült elolvasnom, így nem teljes az élmény. Robert E. Howard Solomon Kane történetei meg csak egy válogatás, rémesen fordítva (1). Mégis, valami fontos dolog történt velem: megtértem a sznobériától az élvezethez.

Több mint húsz éven át ha meghallottam Conan nevét, a Schwarzenegger-filmekre asszociáltam. Amelyeket egyáltalán nem kedveltem meg, mindig inkább a Vörös Szonjához húztam helyettük - ha már barbár... A másik Conan nevéhez kapcsolt reakcióm az utálkozás volt a barbár, csupa izom, csupa erő, bunkónak ábrázolt hőstől. Még egy Conan-könyvre is emlékszem homályosan, amely nagyon nem tetszett: most kutakodva a neten, úgy vélem, sajnos a Conan, a barbár filmkönyv volt az, persze nem Howard tollából.

A Delta Vision kiadó értékmentő-értékteremtő MesterMűvek sorozatának Howard-kötetei hatására vettem kézbe Conan, majd pedig Solomon Kane történeteit. S bár szívesebben olvastam volna inkább a sorozatban már megszokott, filológiailag pontos, betoldatlan anyagból történt magyarításban ezeket az elbeszéléseket (ez az óhajtás az új sznobériám a régi helyett...), végeredményben óriási örömet okoztak.

Először is ott van Solomon Kane, a puritán igazságtevő, az elátkozott lélek, akinek sorsa, hogy gonoszokat gyilkoljon, jókat védjen, elűzze a rontást, s erre áldozva tönkretegye a saját életét. Elképesztően jó figura, aki teljességgel olvasmányos, mégis költői, s nagyon sokféle elbeszélés főhőseként jelenik meg. Bejárhatjuk vele a titokzatos, élőholtakkal teli lápvidékeket, az afrikai dzsungel sötét mélyét, a félelmetes szörnyektől rettegő angol falvakat, s vívhatunk, kardozhatunk, üldözhetünk, irthatjuk a rossztét lelkeket mindenféle felemelő, szomorkás győzelmek közepette. (Robert E. Howard: Solomon Kane történetei, Tuan, Bp., 2008, fordította: Szántai Zsolt)

Aztán ott van Conan, akinek az idősebb változatával sikerült eddig megismerkednem: a félelmetes harcos és nagy túlélő, a fáradhatatlan vándor és rafinált kincsvadász, aki ugyan képes önző, barbár zsákmányszerzőként viselkedni, de egy pillanat alatt képes helyes döntést hozni, ha megmenthet egy védtelen nőt vagy egy kincsesládát, de mindkettőre már nincs ideje... Igen, a nőt választja.... Ráadásul Conan a késői történetekben, ahol már királyként találkozunk vele, hasonló helyzeteken megy keresztül, mint kedvenc hősöm, Kull király: megpróbálják meggyilkolni, megfosztani trónjától, elárulják, nem is egyszer, ám ő visszavág, mert felelősséget érez országa, népe iránt. És persze sikerrel jár. (Robert E. Howard: Összes Conan története I-II., Szukits, Szeged, 2004, 2006, fordította: Jónás János, Kornya Zsolt, Nemes István, Sámi László)

Ami pedig mindkét hőst igazán megkedveltette velem, az Robert E. Howard pokolian szuggesztív és abszolút eredeti stílusa. A történetek megírása óta eltelt majdnem száz éve, nem csoda hát, hogy egyes cselekményfordulatok esetleg kiszámíthatóvá váltak - hisz százak másolták Conan kalandjait (bár Solomon Kane történeteinek vannak olyan trükkjei, amelyek abszolút megleptek). Olyan fenséges, tiszta, mégis könnyed és izgalmas stílusban, egy-egy mondattal világokat teremtve, titkokat hihetetlenül izgalmasan megfejtve, népeket, kultúrákat pillanatok alatt hihetően megalkotva írni azonban, ahogy Howard teszi, kevesen tudtak és tudnak azóta is.

Jelenleg a Conan első kötetére vadászom*, várom az új Howard-kötetet a Delta Visiontől (Fekete Turlogh és a kelták), továbbá folyton azon jár az eszem, miből maradtam ki eddig. Conanról nem tizenkét évesen kellett volna először olvasni?

(1) Tényleg rémesen fordítva. Pedig Szántai Zsoltot egyébként nagyra tartom, de itt vagy nagyon sietett, vagy utálta a novellákat. És különösen a verseket. Mert mégis hogy lett ebből:
The white gulls wheeled above the cliffs, the air was slashed with foam,
The long tides moaned along the strand when Solomon Kane came home.
He walked in silence strange and dazed through the little Devon town,
His gaze, like a ghost's come back to life, roamed up the streets and down.
ez (ami elég jól sikerültnek mondható a kötetbeli fordítások közt)?
Sziklák fölött fehér sirály
levegőben habtaréj,
tengerparton hosszú hullám
Solomon Kane hazatért.
Csendben haladt, kábultan,
végig Devon városán,
pillantása, mint élő holté
vizslatta a sok utcát.
Ezzel szemben egy azonos ritmusú másik versrészlet:
The sun died crimson in the sea, the long gray shadows fell;
The moon rose like a silver skull that wrought a demon's spell,
For in its light great trees stood up like spectres out of hell. 
és Kornya Zsolt fordítása hozzá. 
A nap a rőt tengerbe fúlt a szürke árny kezén,
A hold ezüst halálfeje kisért az éj egén,
Fényében fölmagaslanak a fák, megannyi rém. 
Szerintem csak az utóbbi módon volna érdemes fordítani... Főleg verset!
Források: Solomon Kane's Homecoming, Solomon Kane hazatérése In: Solomon Kane történetei, Tuan, Bp., 2008, 335. oldal, The King and the Oak, A király és a tölgy In: Kull király és az ősök, Delta Vision, Bp., 2011, 190. oldal.
*Azóta sikerült beszereznem, s örömmel tapasztaltam, hogy rövidebb, tömörebb, - számomra - izgalmasabb elbeszéléseket tartalmaz, mint a második mű.