Magamtól biztos, hogy fel sem figyelek rájuk. Pedig milyen jó könyvek! Jack Vance amerikai író fantasy-sorozata, a Haldokló Föld-ciklus öt kötetből áll: két elbeszélésfüzérből és két regényből, melyet az író írt, továbbá egy kanonizált, az író engedélyezte folytatástörténetből. Mind jó és mind más: mind remek fantasy!

Szégyen-nem szégyen, a nagy felfedezéshez két dolog vezetett:
1. már tavalyelőtt elbűvölt a Delta Vision MesterMűvek sorozatának Klasszikus alfolyama (Doyle, M. R. James...), ami ráirányította a figyelmemet a testvérsorozatokra, a Fantasy és a Science-fiction alfolyamra is.
2. a fantasyregények korábbi, Tikos Péter - Vass Richárd készítette borítófestményei inkább taszítottak, mintsem vonzottak a zöld borítós sorozathoz, a külföldről átvett (a kötet elolvasása után azt mondom, talán már-már túl szép, túl álomszerű) Vance-borítónak viszont olyan erősen csábító jellege volt, hogy azonnal meg kellett vennem a kötetet.

Mit nyertem a Rhialto, a Csudálatossal?

Bepillantást egy hihetetlenül különös fantáziavilágba, amely tele van törékeny szépséggel és elefántlábú önzéssel, finom érzelmekkel és durva érvényesülni akarással, szigorú szabályokkal és a szabályokat szinte jogászi csűrés-csavarással állandóan kijátszani akaró szereplőkkel, akik ráadásul mind varázslók - beszélő nevekkel, kedvenc varázslatokkal és telve ostoba egoizmussal -, akik egy haldokló világban élnek, ahol lassan kihuny a Nap. Csoda-e, hogy miközben teljesen emberiek, majdhogynem szerethetők, mégis nem normális, milyen kicsinyesek, ostobák, logikátlanok vagy önzők képesek lenni?

Rhialto az a figura, aki a kötetben szereplő három hosszú novella (vagy rövid kisregény) középpontjában áll: ő is mágus, aki épp olyan, mint a többiek, mégis más. Szerethetőbb figura, úgy antihős, hogy közben azért nagyon megtetszett nekem (meg a novella összes nőnemű szereplőjének is), s bármennyire kétesek is olykor a céljai, még mindig ő mutatkozik a legépeszűbbnek és leghősiesebbnek a sok veszekedő varázsló között.

A három történet közül a Murth az, amit mindenkinek ajánlok, ha meg akarja szeretni ezt a fantasyvilágot. Rövid, viszonylag egyvonalú elbeszélés, amely nagyon erősen Rhialtóra koncentrál, de mindjárt a nyakunkba szabadítja az egész Haldokló Földet. Van benne egy kis próbatétel, egy kis kaland, egy kis filozófia, sőt, szerelem is. A világa furcsa, nem igazán karakteres, olyan, mint egy különös folyosó, amelyen attól függ, mit is találsz az egyes róla nyíló szobákban, hogy milyen sorrendben nyitsz be az ajtajukon. Szinte az összes fantasy-közhely megtalálható benne, de egy olyan, kissé mesés, kissé groteszk keverékben, ami teljesen egyedivé teszi.

A Fader fuvallata, a második darab már kisregényméretű, ez adja a kötet gerincét. Rhialto a maga igazát védelmezi az egész varázslótársadalom ellenében, ezért egy térbeli és egy időbeli utazásra is el kell mennie. Joghallgatók különösen élvezhetik a folyamatot, ahogy a jó szándékú varázslótársak áligazságos álbíróságként kedvük szerint értelmezik a Kék Alapelveket, s mindenféle formaságokra hivatkozva próbálják meg Rhialto minden vagyonát, sőt, még személyes szabadságát is elperelni, puszta sértettségből. Ugyanakkor senki se higgye, hogy Rhialto gáncs nélküli lovag: maga is remekül ért ahhoz, hogy kihasználja a helyzetet, ha lophat a társaitól vagy ha föléjük kerekedhet egy vitában...

S hogy mást is elkövetett a múltban, arról szól a Morreion című elbeszélés, amely már messze vezet: a csillagok és a Haldokló Föld múltjának titkai közé.

A könyvet Nemes István fordította frissen (az is teljesen új fordítás, amely korábban már megjelent a tollából) és nagyon jól. Két jó kis előszó is segít megismerkedni a Haldokló Föld-ciklussal benne, de igazából csak akkor van rá szükség, ha az ember tovább akar olvasni, még, mást, ilyet... Egyébként ez a három elbeszélés teljesen önállóan is megállja a helyét.

De én tovább akartam olvasni. Következett tehát maga a Haldokló Föld, amelynek amerikai kiadója adta ezt a címet. Ez a könyv a ciklus elindítója: hat lazán összefüggő, költői-abszurd novella 1950-ből. Bár a Rhialto, a Csudálatos 1984-ben, vagyis több mint harminc évvel később született, én leginkább eközött a két könyv között éreztem hasonlóságot. A korábbi hat novella egy kissé finomabb, szomorkásan szebb, de szereplői - a nagyravágyása miatt tönkremenő mágus, a szerelmét meglelő tudós, az elrútított arcú férfi, a lány-teremtény, aki a szépet látja csúfnak, a bátor harcos vagy épp a mindig-kérdező hős - és történeteik a későbbi novelláskötethez hasonlóan egyszerre harmonikusak és finomak, s groteszkek és meglepőek.

Úgy érzem egyébként, a legtöbben Ravasz Cugelt szeretik ebből az univerzumból (róla lejjebb), ezután következnek az alaptörténetek, vagyis a Haldokló Föld hat novellája (Miíri Turjan; Mazirian, a mágus; T'sais; Liane, a Kósza; Ulan Dhor; Sferéi Guyal - ezek mind nevek, a főszereplőké, érdemes őket ízlelgetni, mert ez is a Vance-hangulat egyik alkotóeleme), és csak utolsónak kocog a Rhialto.

Nálam ez épp fordítva van, s nemcsak azért, mert először azzal találkoztam. Úgy érzem, a Rhialtóban pont annyi van Vance különleges stílusából, szerkesztésmódjából, iróniájából, amennyi kell. A Haldokló Földet utána olvasni fura érzés volt, mert talán az utolsó novellát kivéve még szerettem volna minden egyes történetben néhány részletet. Ezek a legkorábbi történetek elképesztő szépségű és különös látásmódú vázlatok voltak, de szinte csak vázlatok. Összehasonlítva mondjuk a Miíri Turjant a Murth-tal (kissé hasonló a témájuk), olyan volt, mintha egy elképesztően szép és látványosan kanyargó fonalgombolyagot tennék egy teljes, különös falvédő mellé.

Ami Ravasz Cugelt, a legfortélyosabb, ám legtöbbször önmagát is becsapó mágust illeti, vele pedig különös lett a kapcsolatom. A túlvilág szeme elképesztően tetszett. A Fader fuvallatának hangulata költözött bele egy kétszáz oldalas regénybe, amelyben a Nevető Mágus, Iucounu ellen ármánykodó Cugelt a felháborodott varázsló bűbájai a világ túlsó felére röpítik, ahonnan csak egy különleges ajándékkal térhet haza az őt megrendszabályozó mesterhez. A Hanyatló Föld korában, amikor minden mágus kissé tökéletlen (egyszerre maximum négy varázsigét tud megjegyezni, s azokat az egyszerű embereket, akik nem akarják megölni, rettegvén a már nem értett tudománytól és mágiától, inkább hol bűvésztrükkökkel, hol meg rövid távú hatásokkal kápráztatja el, semhogy egy rendeset varázsoljon...), Cugel egészen jó mágusnak számítana, ha nem folyton az járna az eszében, hogyan tehet szert minél több kincsre, varázstárgyra, lehetőleg minél csekélyebb ellenszolgáltatásért és minimális munkával... Mivel azonban mindenkit becsap, őt is folyton becsapják: hallatlan kincseket szerez és veszít el Föld körüli vándorútján, hogy aztán furcsa módon végződjön a második találkozása Iucounuval...

Sokáig haboztam, hogy mivel folytassam az 1966-os regényt. A történetnek ugyanis két továbbszövése létezik: 1974-ben Vance engedélyt adott rá, hogy az akkor huszonnégy éves fiatal író, Michael Shea folytassa Cugel történetét. Ez a könyv, a Ravasz Cugel lett Shea első megjelent kötete, ám ez egyáltalán nem érzik rajta: kiváló könyv. 1983-ban azonban Vance-t ismét foglalkoztatni kezdte a Haldokló Föld, így írt egy saját Cugel-folytatást is, ez lett a Démonpikkelyek. Így választhattam, hogy melyik utazásra menjek először Cugellel, hiszen mindkét kötetben ugyanazt az úti célt éri el, ám teljesen más kalandok szövevényén át. Vance-t választottam - és rosszul döntöttem. A Démonpikkelyek körülbelül kétszer olyan hosszú, mint A túlvilág szeme és véleményem szerint erősen túlírt (gyakori második-kötet-betegség). Egészen zseniális kalandok vannak benne (pl. férgekre gondolok itt, meg oszlopokra, mást nem akarok elfecsegni), ám egy idő után sehová sem vezető önismétlésekbe bonyolódik egy egyre abszurdabb világban. Így üdítő volt a sort Shea kötetével folytatni, amely A túlvilág szemével közel azonos terjedelmű regény, s ha az előzménye színvonalát nem is éri el egészen, legalább a túlbeszéltségtől nem szenved. Talán annyiban öntörvényű, hogy egy állandó útitársat ad Cugel mellé, ám ez is rengeteg groteszk és humoros jelenet forrásává válik. Így számomra a Ravasz Cugel végül jobb könyvnek bizonyult, mint a Démonpikkelyek.

Jack Vance

Persze nem kell velem egyetérteni. S sorozatolvasni sem muszáj: elsősorban a Rhialto, a Csudálatost ajánlom mindenkinek, amelyik megvásárolható a legtöbb könyvesboltban is, s aztán majd kitűnik, kinek van még kedve a Haldokló Földön kalandozni. Nekem volt: a jó a dologban, hogy a sorozat régebbi köteteihez antikváriumokban igen könnyű hozzájutni. Ha tetszett tehát az utolsó kötet, ne sajnáld az időt megkeresni az elsőt - és ne felejtkezz meg Ravasz Cugelről!

Ajánlott linkek:
Ravasz Cugel alakváltozatai
Jack Vance Haldokló Föld-ciklusa
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science-fiction alfolyama