Tervezgettem. Fontolgattam.
Megszállottan üldöztem egy tartalomjegyzéket, hogy láthassam, milyen írások is szerepelnek benne. Aztán fontolóra vettem a régi kiadás megvételét, de nem bíztam benne. Szerencsére, mert az új jobb, bővebb, teljesebb és még az illata is finomabb.
Megint majdnem elriadtam tőle a borítója miatt.
Végül megrendeltem az interneten.
Aztán szembejött velem a könyvesboltban, és képtelen voltam letenni. Gyorsan megvettem, a netes példányt meg lemondtam.

Persze, sose legyenek nagyobb gondjaim.
Mégis, különös, hogy ennek a novelláskötetnek milyen rendhagyó útja vezetett a könyvespolcomra.

A könyv a Sötét álmok (Delta Vision, 2012), szerzője pedig Raoul Renier, a magyar fantasyirodalom egyik legnagyobb tehetsége. (1) Nyilván szolgalelkű rajongás, de ha ez a szöveg most igazán szubjektív lenne, akkor azt írnám, a legnagyobb tehetsége, és nem csak az egyik... Hogy miért? Mert egyetlen percig sem szövegként olvastam, amit írt. A prózája csak úgy repített, elgondolkodás és fontolgatás nélküli olvasmányélményt jelentett: nem bukkantam benne stílustörő szavakra, lelkes túlmagyarázásra, rejtett nyelvi hibákra, volt viszont benne szín, íz, különlegesség és magától értetődés. Amit írt, azt így lehetett és kellett megírni - és nem másképp. Épp úgy volt jó, ahogy volt. (2)

És nem minden a szöveg: sose hittem volna, hogy egyszer a dark fantasy zsáner kedvelőjévé válok, de ha az, amit Renier ír, dark fantasy, akkor jelenleg ez a kedvencem. Legalább is, ha úgy írják meg a történeteket, ahogyan ő. Fölényes tudással történelemről, irodalomról, kultúráról. Sok iróniával, különleges nézőpontokból. Stílusbravúrokkal, szövegparafrázisok, intertextualitás és egyéb bölcsészcsemegék könnyed alkalmazásával. Elképesztően sodró mesélőképességgel. Számos nagy előd nyomdokain haladva, mégis teljesen egyénien.

A Sötét álmok majdnem tökéletes elbeszélésgyűjtemény volt számomra: bármit is olvastam azóta Reniertől, az mindig hasonlított valamelyik a könyvben szereplő novellára. A második, itt emlegetett kiadást 13 írás alkotja (babonásoknak jó lesz vigyázni velük), amelyek közt szerepel meseátirat és krónikás szöveg, lélektani elbeszélés és finom abszurd, hihetetlenül humoros írás és tragikus, költői látomásleírás. (3) Ami közös bennük, hogy mind kiváló, sejtelmes, izgalmas és sötét. Nagyon.

Ott van például a kedvencem - no, itt jön a gond, mert nem tudom eldönteni, két elbeszélés közül melyik is az abszolút legjobb - : a Logosz. Van valami vándoranekdota alapja biztosan, de ennyi misztikus, fantasztikus, mágikus, babonás középkori dolgot összerakni egy ilyen apró történetbe, s ilyen önmagában is súlyos zárást írni hozzá úgy, hogy a megoldás már az ötoldalas kis történet negyedik oldalán is nyilvánvaló - igazi művészet. Szerintem. Mint ahogy a másik első számú kedvencem, A könnyhullató is mestermű: mert annyira, de annyira könnyfakasztó, azonosulásra késztető az elátkozott, elrekkentett nemesi örökös története, csak győzze az ember összeszedni magát, miután a történet végét is elolvasta...

A második helyre két vidámabb sötét történet pályázhat. Az asszony és az ork végig hangos nevetésre, de legalább is állandó somolygásra késztető elbeszélés, amely közben mégis az ajkunkra fagyasztja a mosolyt. A tündér bosszúja ezzel szemben halálosan komolyan veszi magát és időn, téren, kultúrákon kívülálló, szépléptű tündér (tünde) főhősét, aki vitézül bosszút áll - olyasmiért, amiről fogalma sincs, s azzal az angyali ártatlansággal, bájos naivitással és finom kegyetlenséggel, amely csak egy olyan lény sajátja lehet, aki nem ismeri a gonoszságot. Így végtelenül gonosz lehet úgy is, hogy fogalma sincs arról, mit művel... (4)

A harmadik helyezésen négyen osztoznak nálam: egyértelműen A fegyverkovács meséje, A vasorrú bába, a Sárkányölő Bende és a Sánta Barghúl költészete következnek a rangsorban. Négy annyira eltérő típusú elbeszélés, hogy képtelenség őket összevetni. Az utóbbi három egyébként később került be a kötetbe, csak az itt ajánlott kiadásban olvasható: mind a tragikusan frappáns A vasorrú bába, mind a Stanislaw Lemet idézően modernül mesélő Sárkányölő Bende a Delta Vision hét meseparafrázist tartalmazó pályázatkötetének anyagához készült kiegészítésképpen. Az előbbi talán kissé hosszú, az utóbbi talán kicsit részletes helyenként, ezért kerülhetett csak a harmadik helyre. Sánta Barghúl történetével, amely Az asszony és az ork kedélyes tematikáját viszi tovább, meg épp az a baj, hogy nagyon rövidke: én még olvastam volna néhány groteszk ötletet. A fegyverkovács novellája azonban már A könnyhullatóhoz hasonló, komoly és tragikus mese titokkal, átokkal, mágiával...

Ahogy a Rajnai rege is, amely pusztán azért csúszik a negyedik helyre, mert igen hosszú: ez az előnye és a hátránya is. Mert igen nagylélegzetű, viszont egyszerűen tökéletes, ahogy az utolsó mozzanatáig valós történelmi eseményeket misztifikál: azokat a történéseket, amelyek során a Habsburg-dinasztia először ragadta meg, majd vesztette el a német-római császári trónt. Mindig is izgatott az elképesztő botrány, ahogyan Parricida János meggyilkolta rokonát, Albert főherceget, ám sose gondoltam volna, hogy ilyen meggyőző alternatív magyarázatot kapok az események mikéntjére. Átkok, mágia, várostromok, titokzatos őrizők, hajók a Rajna fenekén és démonok a ravatalnál, s mindez egy korabeli krónikás éleslátó, mégis rövidlátó nézőpontjából megírva - ez a Rajnai rege. Ajánlható akár kiegészítő olvasmánynak is történelemórára...

Az ötödik helyen három különleges történet várakozik: a balladás kísértettörténet Írországból, a Segítség a bajban, az egészen hangsúlyozottan költői, bár leheletfinoman túlcizellált A költő angyala és a Sötét Mersant világába átvezető, mérsékelten kegyetlen, ám elképesztően frappáns A dúvad. Bár a könyv szinte minden novellájáról elmondható ez, leginkább mégis ez utóbbi írás játszódik már a mágusok Európájában, s azon belül is abban a középkorban, ahol a szerző állandó mágusfőhőse, a kívül-belül sötét, mégis, néha, ritka pillanatokra egészen rokonszenves Mersant őrzi ősei titkos tudását. (Lásd az erről szóló bejegyzést, nemsokára.) Két ötletes, kedélyesen gonosz, sötét sztori, még mindig nagyon szerethetőek.

Számomra igazából egyedül A város hőse volt az a dark fantasy, amely egy kissé meghaladta a tűréshatárt. Miközben Sötét Mersant és az exorcista különös kalandjaiban a "nincs fekete-fehér gonosz, sem tiszta, ártatlan jóság a világon"-elmélet öltött testet, amivel még egyet tudok érteni, A város hősének - egyébként izgalmas fordulatokkal és sok cinizmussal elmesélt - karriertörténete számomra a gonosz győzelméről szólt. A kényes egyensúly felborult benne, átadva helyét a gyomorforgató sötétségnek. Hiába, hogy technikailag ez is Mersant-történetté zár, a város hősének győzelme számomra a sötét mágia veresége - az a mágus, akinek ennyire alantas eszközökre van szüksége hatalma fenntartásához, nem lehet igazán hatalmas. Így nem is szeretem ezt az elbeszélést Mersant világához kapcsolni. Szerencse, hogy - mivel a könyvet felváltva olvastam elölről és hátulról, ehhez jutottam el utolsónak.

Ám összességében, az egész kötetről mégis elmondhatom, hogy akár azonnal újraolvasnám. Raoul Renier összes sötét álma megérdemli, hogy máskor is újraálmodjuk. Még akkor is, ha sötét.

És akkor is, ha egyesek szerint lányoknak nem való. Legalább is a könyvesboltban, a pénztárnál dolgozó egyetlen férfi ezt mondta nekem, amikor táskámba süllyesztettem a várva várt Sötét álmok példányomat: "Valaki bizonyára nagyon fog majd neki örülni!..." Hát - én örültem. Ajándék lett - de magamnak...

(1) Raoul Renier, vagyis Kornya Zsolt 1970-ben született. Író, műfordító, szerkesztő, sosem végzett klasszika-filológus, a M.A.G.U.S. szerepjáték regényvilágának és a Káosz világának egyik, a Sötét Mersant és a Saint Sangué fantasyvilágának egyetlen megalkotója, sok más mellett Robert E. Howard, Lovecraft, Clark Ashton Smith, Glen Cook, Ian Watson avatott fordítója, a fantasy irodalomtörténetének (ha van ilyen) egyik legjobb magyar ismerője.
(2) Mielőtt valaki azzal vádolna, hogy bizonyára csak ítélkezem és nem olvastam ezt, meg nem ismerem azt, be kell valljam, valamennyire igazak ezek a vádak: nagyon sokáig nem olvastam magyar fantasyt. Viszont az is tény, hogy próbálkoztam én keményen, még a 2000-es évek elejével bezárólag több magyar szerző megismerésével is, bizonyos Ch., O., VP., H&F., M. és Ph. monogramú kiadók könyveinek antikvár és könyvesbolti megvásárlásával, kölcsönzésével, kölcsönkérésével, ám csak arra jutottam, hogy bár szinte minden alkalommal élvezem a sztorikat (kivéve, ha nagyon sok bennük a közép-ázsiai humor), a nyelvvel, a szerkesztéssel, a megfogalmazással nem úgy vagyok, mint amikor az ember kézbe vesz egy kész könyvet, hanem úgy, mint amikor egy jónak ígérkező szöveget kell közben javítgatva átolvasnia. Dölyf vagy nem, bölcsészbetegség vagy nem, így volt. Persze az ember nyilván fokozatosan változik: talán újra meg kellene próbálnom... Talán majd most.
(3) A könyv korábban Setét álmok címmel látott napvilágot a Dolmennél, de ebben a 2003-as első kiadásban még nem szerepelt három új, tekintélyes hosszúságú novella, s másképp sikerült a szöveggondozás is. Én már - elsőként - a Sötét álmokat ismertem meg, így ezt ajánlom mindenkinek.
(4) Mindkét történetben tetszik az is, hogy teljesen átértelmezi két tipikus fantasy-faj létezésének toposzait. A végén még az orkokhoz fogok vonzódni...
A borítógrafika Tikos Péter és Vass Richárd munkája, ezzel játszottam a posztban, amiért bocsánat, de semmi olyan képet nem találtam, ami a borítónál jobban illett volna ide.