Közeljövő: a Texasi Egyetem Asztrofizikai Tanszéke. A világszerte elismert Tripler professzor csak kikacagja Marcus Frullifert, amikor a lelkes fiatal kutató az emberi gondolatok és lélek erejével hajtott űrhajókról akar beszélni vele. Ahogy azonban a közeljövő Amerikája egyre inkább fundamentalista keresztények irányítása alá kerül, a tudósok megtanulják tisztelni Frullifer megszállottságát… 2194, a Cartagenai Űrközi Bizottság ülése. A 22. század már rendszeresen alkalmazza a pszitronikus meghajtást az űrhajózásban. A bizottság az év végén kezdi vizsgálni egy űrhajó különös útjának eseményeit, ám minél többet hallgatnak meg a névtelen utas tanúvallomásából, annál sötétebb titkokra derül fény… 1352, Zaragoza, Aragóniai Királyság. A főinkvizítor, Augustín atya rettenetes és misztikus titkot őriz. Borzalmas haláltusájában a rejtélyt a fiatal domonkosra, Nicolas Eymerichre bízza, majd kinevezi utódának a főinkvizítori székbe. Mit kezdhet azonban egy inkvizítor a jelenésekkel a főutcán, vagy épp a nem emberi kisgyerek-holttestekkel, melyeket a ciszternában találtak?...

Az olasz Valerio Evangelisti regénysorozata, melynek első kötetét vehettük kezükbe a tavalyi év végén Indulj, inkvizítor! címmel, a Galaktika Fantasztikus Könyvek új felfedezése. Ritka, hogy egy nem angolszász szerző sci-fi-szériája olyan sikert arasson világszerte, mint az Inkvizítor-saga. Tény azonban, hogy Eymerich (még korántsem teljes) története mára tíz kötetre rúg, számítógépes játék és képregény formájában is hódít, s népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy még hozzánk is eljutott.. Evangelisti kötete mindössze a második olasz regény az újjászületett Galaktika-Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (Elisabetta Vernier ClipArtja után).

Mi olyan különleges ebben a könyvben? Számomra három dolog. Az első, hogy az Indulj, inkvizítor! tulajdonképpen nem egy regény, hanem három. A bevezetőben említett három történetszál fejezetei egy sokemeletes torta rétegeiként rakódnak egymás fölé (egészen pontosan öt a Malpertuis űrhajón játszódó réteget, hét az egyetem életével és Frullifer felfedezésével kapcsolatos emeletet és tíz az inkvizítor 14. századát bemutató lapot találhatunk benne). Az első történetszál egyfajta sajátos, baljóslatú, horrorelemekkel kibővített űroperettet játszik el a szemünk előtt. Ha lehetséges úgy utazni, hogy az álom, a telepátia és a gondolat segítségével valójában megkettőzzük magunkat, s egyszerre tartózkodunk az űr két pontján, így hajtva végre térugrást – vajon miféle veszélyek fenyegetik álmainkat, gondolatainkat és magunk mögött magára hagyott első létállapotunkat? Ki és miként élhet vissza a pszitronikus utazással? Egyáltalán, miért alkották meg? Lehet, hogy csak azért, mert mostanában sok effélét olvastam, de hatáskeltését és szorongósan sötét hangulatát tekintve ezeket a részeket Lovecraft elbeszéléseihez tudnám hasonlítani: bár természetesen a technikai részletek teljességgel modern vetületet is biztosítanak nekik.

A második történetszál a legironikusabb. Szokás róla azt írni, hogy egy alternatív Földön játszódik, ahol a rasszizmus és a keresztény fanatizmus képes lehet elhatalmasodni. Számomra azonban ez az első olvasáskor még csak egy félelmetes disztópiának tűnt: nem hinném, hogy biztosak lehetünk benne, a mi Földünk jövőjében nem fordulhat elő ilyesmi… Hogy a sötét eseménysor mitől ironikus mégis? Frullifer figurájától, aki egyrészt első osztályú technoblablával (pontosabban helyenként már lélektani és filozófiai eszmefuttatásokkal) szórakoztatja az olvasót, amelyek olyan meggyőzőek, hogy az ember már tényleg kezd hinni a pszitronikus utazás lehetségességében… – másrészt mind érzelmileg, mind politikai érzékét tekintve egy porcelánboltba tévedt elefánt színvonalán kóvályog az üldözött tudósok (köztük szerelme) és a rafinált vallási fundamentalisták között, észre sem véve, mit okoz a zsenialitása.

Ám természetesen a legizgalmasabb történetszál az inkvizítoré, amely egyúttal a második különlegességét adja a regények. Evangelisti, aki politológusként, majd történelmi regények szerzőjeként kezdte pályáját, egy valóban élt személyt tett meg története főhősének. A középkori részekben tehát valóban egy félig-meddig igaz, de persze mágiával, boszorkánysággal, eretneküldözéssel, nyomozással és megmagyarázhatatlan rejtélyekkel teli alternatív múltról olvashatunk, amelyet ismét sikerült horrorelemekkel telerakni, ráadásul Eymerich, az inkvizítor figurája is – minden kegyetlen fanatizmusa mellett, néha számomra is érthetetlen módon – már-már megnyerőnek mutatkozik benne.

Végül a harmadik, egyben utolsó különlegessége a könyvnek, hogy e három nagyon különböző, tulajdonképpen külön-külön kisregényként is működő szálat sikerült óvatosan összeszövögetni egy frenetikus fináléban. A szövés tényleg csak óvatos, s két nagy kérdőjelet hagyott bennem: egyrészt, hogy hogyan lehetett mindezt folytatni (de remélem, ez nemsokára kiderül), másrészt, hogy mennyiben adna ez a történet „évekre elég gondolkodnivalót”, ahogy a magyar fülszöveg írja.

Én ugyanis inkább egy hihetetlenül szórakoztató, gyorsmenetű, remekül rémisztgető, de végül magyarázatokkal tisztességesen ellátó, kalandos-költői történetnek tartom a könyvet, semmint mély filozófiai sci-finek. Tény azonban, hogy nagyon tetszett! Talán éppen azért, mert nem akart sokat markolni, izgalmas volt a szerkesztése, villózó a nyelve, s alaposan megmozgatta a kalandos fantáziámat. Kevés manapság az ilyen sci-fi. Alig várom a folytatást!

A cikk az Ekultura.hu-n: Valerio Evangelisti: Indulj, inkvizítor!
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én