Az újkori rabszolgaság fogalmához mindenféle ősi félelmek, elképesztő szörnyűségek, embertelen bánásmód emlékei, valamint klasszikus történetek kapcsolódnak a képzeletünkben. Könyvek Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regényétől Margaret Mitchell Elfújta a szél című kötetén át Alex Haley Gyökerekjéig, s filmek és sorozatok az Amistadtól a Rabszolgasorsig. De vajon miért érzi szükségesnek egy 1958-as születésű, ma Spanyolországban élő, doktori címmel rendelkező, lóbarát német írónő (Christiane Gohl), hogy angol írói álnéven vaskos trilógiát szenteljen a rabszolgaság témakörének?

Az első helyes válasz mindenképpen az, hogy messze több van ebben a tematikában, mint amit már megírtak. Az ezer forrás szigete Angliában kezdődik a 18. század elején, egy hatalmas szerelemmel és egy óriási csalódással. Majd az események helyszíne titokzatos és ismeretlen földre kerül át: egy jamaicai brit ültetvényre. Az itt élő rabszolgák és rabszolgatartók sorsán keresztül láthatunk bele egy teljességgel megíratlan, ismeretlen, különleges világba. Ellentétben a 19. századi amerikai, déli rabszolgatartó gazdaságokkal, ahol legalább néhány feketének lehetett emberhez méltó sorsa, a 18. századi barbadosi és jamaicai rabszolgák még sokkal embertelenebb körülmények között voltak kénytelen szenvedni. Támogatásukra nem szerveződött semmiféle Fekete Vasút vagy abolicionista segélyszervezet, megbénította őket saját, a mai vudura emlékeztető vallásuk (amely elidegenítette őket keresztény jóakaróiktól, ha voltak, ráadásul saját, esetleg tanult reformereik egy részétől is), s életük még kevésbé volt érték, mint az USA-ban.


A nagyívű regény minden szegmensét bemutatja a rabszolgák életének: szerepel benne a fehér „gazdákhoz” húzó, tőlük támogatást váró, de velük büszkén szembeforduló, sőt, őket legyilkoló rabszolga is, s láthatjuk, milyen következményekkel járt egy-egy okos rabszolga kiművelése egy olyan társadalomban, amelynek fehér tagjai minden jó képességük ellenére sem tekintették személynek, személyiségnek fekete bőrű embertársaikat.


Másrészt, és ettől is jó a könyv, minden történetet el lehet mesélni újra, másként. Olvashattunk már rabszolgalázadásról, de olyanról, ami ebben a könyvben szerepel, még nem. Született már olyan történet, amiben a fehér úrnő megsajnálja a rabszolgákat, s akár férje ellenében is segítene nekik, de ezek a sztorik általában egyszerű, pozitív véget értek egy-egy nagy, örömteli rabszolga-felszabadítással. Az ezer forrás szigete azonban megmutatja, hogy a dolgok a valóságban távolról sem voltak ilyen egyszerűek. Végül: nem kell ahhoz rabszolga-téma, hogy egy regény megörökítsen egy különös szerelmi háromszöget a férj, a második feleség és a mostohafiú között. A Phaidra óta közkedvelt a problémakör, amely minden szerelmes történetben más- és más megoldást nyer: itt egészen különlegeset.

Mindenképpen különleges tehát ez a monumentális, hatszáz oldalas nagyregény: lebilincselő, szórakoztató, izgalmas, elgondolkodtató. Nekem talán csak egyetlen dolog nem nyerte el igazán a tetszésem benne: hogy az írónő mindvégig olyannyira komolyan vette témáját, s igyekezett ragaszkodni fikciójában is a valósághoz és az igazsághoz, hogy biztos voltam benne, a történet tragikus véget ér, így lesz hiteles. Ehelyett kaptam egy kissé kényszerített happy endet, hogy a sorozat folytatódhasson a következő nemzedékek sorsával… Ám talán ez nem is baj, hiszen így van egy újabb könyv, amit felvehetünk a várólistánkra: A vörös mangrovefák.

A cikk az Ekultura.hu-n: Sarah Lark: Az ezer forrás szigete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én