Kleopátra az ókori történelem egyik legizgalmasabb, leghírhedtebb és legbotrányosabb személyisége. Férfifaló, buja és gátlástalanul hataloméhes nőstény, aki egymás után két meghatározó római államférfi köré szőtt hálót, hogy szeretőjükként megőrizhesse trónját Egyiptomban. A halállal szemben közönyös despotikus uralkodó, aki még az öngyilkosságához használt méreg hatását is ártatlanul kivégzendő rabszolgák végvonaglásait figyelve tanulmányozta. Rossz anya és rossz testvér, aki miatt a Ptolemaiosz uralkodócsalád utolsó férfisarjai úgy hullottak el, mint a legyek, s aki hatalomvágyának gyermekei is áldozatául estek. Az a nő, aki cserbenhagyta Actiumnál utolsó szeretőjét, Marcus Antoniust, aki emiatt lett öngyilkos. Emellett még: a világ legszebb melleinek tulajdonosa, legalább is így ábrázolja az a több ezer első osztályú és jelentéktelenebb kép, szobor, festmény, rajz, amely az idők során Kleopátra öngyilkosságáról készült, s amely világszép, buja, sokszor egészen kurtizánféle nőket mutat, hófehér keblükhöz fallikus mérges kígyót szorítva. Illetve…


Illetve ilyennek szokás látni Kleopátrát a köztudatban. S hiába született számos mű magyarul is az életéről – Michael Foss rendkívül rosszul fordított kultúrtörténeti kalandozása, Lucy Hughes-Hallett a verses-képes-zenés-színházas-filmes Kleopátra-kultuszt feldolgozó kötete, Ürögdi György klasszikus, ám Róma-központú életrajza és Wolfgang Schuller új szemléletű, friss, ám kissé száraz összefoglalója –, nem igazán létezett eddig olyan nagyívű, olvasmányos és megbízható kötet a fáraónőről, amely sikerrel változtathatott volna ezen a képtelenül elfogult vélekedéssorozaton.


A Pulitzer-díjas Stacy Schiff életrajzi kötete azonban éppen ezt teszi. Nem véletlen, hogy könyvének magyar alcíme: Egyiptom királynőjének valódi arca. Belőle ugyanis tényleg egy új Kleopátrát ismerhetünk meg: olyasvalakit, aki elhivatott uralkodónő, aki hosszan és alaposan készül feladatára, akinek vannak elképzelései, aki kiemelkedik családjából irányítóképességével, politikai éleslátásával, a diplomáciai sakkjátszmákban való előrelátásával és Egyiptom, vagyis a Ptolemaioszok országának kultúrája iránti őszinte érdeklődésével. Mennyire szokás tudni például, hogy hosszú idők óta Kleopátra volt az első, aki az egyiptomi (görög) fáraók közül megtanulta az egyiptomi nyelvet – azt a nyelvet, amelyet alattvalóinak mintegy kétharmada egyetlenként beszélt?


A könyvet a végén kezdtem, a képanyagnál, amely azonnal elbűvölt: igyekezett ugyanis összegyűjteni mindazokat az érmén látható, szoborportréként és domborműként ránk maradt ábrázolásokat, amelyek talán a titokzatos királynőt ábrázolják. Már ezek a fotók is egészen új szemléletűek, hiszen a Kleopátra-ábrázolások szimbolikájára helyezik a hangsúlyt, s egyúttal azt is megmutatják, a közismerten világszép és buja Kleopátra kecsesen alacsony, s kissé hosszú orrú átlagos szépség lehetett inkább, aki azonban nagyon is határozott elképzelések mentén ábrázoltatta magát, ezekkel a képekkel is kifejezve nagyságát és uralkodása természetét.


A kötet kezdetén pedig máris ezzel az új Kleopátrával ismerkedhetünk meg: aki nem a melleivel és más részeivel, hanem a hangjával, intelligenciájával és vitakészségével bűvöli el férfi politikuspartnereit, aki kezdettől Egyiptom nagyságának feltámasztásában, egy keleti birodalom megőrzésében és létrehozásában gondolkodik, tudatosan választ szeretőt, s egyúttal politikai támogatót is (mint előtte valamennyi sikeresen uralkodó őse, csak azok férfiak voltak…), s ráadásul olyannyira művelt és önálló nő, amin a római, patriarchális elképzelésekben felnővő férfiak, mint Caesar és Antonius csak csodálkozni tudnak. Ez az új Kleopátra csak akkor gátlástalan, ha trónja megőrzéséről van szó, ám sem férfifaló nimfomániásnak, sem dekadensen kegyetlenkedő despotának nem lehet nevezni. Okos nő és okos uralkodó, aki előtt nagy jövő áll, bár birodalmának sorsát determinálja a római politikusok (végső soron Octavianus) egyeduralomra törése…

Ami pedig leginkább tetszik a szellemes, szakszerű, megbízható, rengeteg ókori, hiteles forrást felhasználó, ám ugyanakkor – nem lehet eléggé hangsúlyozni – regényszerűen olvasmányos kötetben, az a praktikus női szemlélet. Stacy Schiff egészen közel tudott hozni hozzám egy elképesztően régen és egészen más világban élt nőt – leginkább azzal, hogy életrajza női nézőpontból íródott, őszintén és humorosan. Feministának, túlzónak nem nevezhető a könyv, ám az feltétlenül megjelenik benne, mennyire értetlenül álltak a férfiközpontú társadalomban felnőtt rómaiak Kleopátra képességei, elképzelései, egyáltalán, uralkodói szerepe előtt, s ez az értetlenség milyen hatással volt Caesar és Antonius magánéletére, s egyben Róma és Egyiptom sorsára is.

Meglepő és különleges a kép, ami kirajzolódik a kötetben, de nagyon is kedvemre való. Ajánlom mindenkinek: Stacy Schiff könyvéből talán tényleg megismerhetjük a valódi Kleopátrát.

Ui: Azt az egyet azért sajnálom, hogy a magyar kiadás minden ötletessége ellenére olyan sztereotíp... Mivel rajta az árnykép-Kleopátra nemcsak óegyiptomi, de negroid is, holott Schiff ennek a modern ötletnek a kritikájával kezdi a könyvét... Akkor még mindig a külföldi borító, az legalább sejtelmes...
A cikk az Ekultura.hu-n: Stacy Schiff: Kleopátra
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én