Egyszer régen, nagyon régen, amikor még lelkesen próbálkoztam a magyar fantasyval, volt egyszer a Cherubion kiadta Osiris könyveknek egy 100. kötete. A 100 mini fantasy történetet tartalmazó válogatás a Cherubionos szerzők aprócska és mókás műveinek a legjavát szedte össze, s annak ellenére, hogy sokszor kissé túl, hm, egyszerű humor jellemezte, nagyon jó szórakozás volt elolvasni. A történetek mintegy harmada meg is maradt bennem jó emlékként: ezek között szerepelt az egyperces novellának talán kissé hosszú, de annál kellemesebb és cinikusabb Szüzek vacsorára című opusz.

Ennyi volt az első találkozásom Eric Muldoommal, vagyis Berke Szilárddal, Ammerúnia világának kitalálójával és összefogójával, a Cherubionos írógárda - ma így gondolom - egyik leginkább ízlésem szerint író szerzőjével. Aztán viszont jött az Éjféli erdő, amely tulajdonképpen a szerző első önálló novelláskötete, s amely megnyert Muldoom lelkes olvasójának.

Fórumon láttam, hogy volt, aki szinte hűtlenségként élte meg, hogy ez a könyv a Delta Vision kiadó és nem a (közben egyébként a Delta Vision által megvásárolt) Cherubion kiadványaként látott napvilágot 2013-ban. Én azonban biztos vagyok benne, hogy ha a szokásos formátumban, borítótípussal, magát szorosan egy világhoz kötő (Worluk: A Káosz világa vagy Ammerúnia) Cherubion-kiadásban veszem a kezembe a történeteket - akkor nem veszem a kezembe őket, a könyv marad a bolti polcon, s sosem szórakozhattam és borzonghattam volna végig a benne szereplő 13 elbeszélést. Így mielőtt bármit is írnék magukról a novellákról, fontosnak tartom leszögezni, hogy szerintem nincs igazuk azoknak a régi fantasyrajongóknak (Káosz, M.A.G.U.S. stb.), akik minden olyan 2011 óta megjelent elbeszéléskötetet átverésnek éreznek, amelyben egy-egy régi, akár a kilencvenes évektől publikáló kedvenc szerzőjük korábban antológiákban megjelent elbeszéléseit gyűjti össze a Delta Vision. Közben ugyanis egyrészt új nemzedékek nőnek fel, akiknek garantáltan nincsenek meg a születésük avagy óvodáskoruk idején kiadott, s azóta sokszor antikváriumokban is csak aranyárért mért régi antológiák, másrészt előfordulhatnak olyan olvasók (mint én), akik óvatosak, előítéletesek, s nem feltétlenül akarják azonnal a kezükben tartani a teljes magyar fantasy-világokat, hanem egy-egy szerző stílusát, ötleteit szeretik meg igazán... Engem nagyon sokáig hidegen hagyott mindenféle hazai fantasy, mostanában azonban azon veszem észre magam, hogy egyre jobban a "még! még! még!" olvasói állapotába kerülök: hála a jó, klasszikus köteteknek.

Amilyen az Éjféli erdő. Be kell valljam, egyáltalán nem értettem egyet az ekultura.hu egyébként kiváló és olvasásra lelkesítő kritikájának azon megállapításával, hogy ezek a novellák túl régimódiak, a kard és boszorkányság stílusának azt a divatjamúlt irányzatát követik, amely ma már vészesen anakronisztikus. Egyrészt én (is) elég ironikusnak láttam azokat a történeteket (a kötet végén), amelyek a hagyományos kard és boszorkányság általam ismert közhelyeit idézik (Lidellé Tornya, A Varjú története, Démonlovasok), vagyis a zsáner elemei lehetnek régiómódiak,  de a nézőpont igyekszik új lenni. Másrészt nem érzem, hogy a magyar fantasy annyira sajátos arculatú és világszínvonalúan izmos lenne már, hogy a stílusok és hatások érvényesítésében mindjárt a zászlót kellene vinnie. Persze ezalatt távolról sem azt értem, hogy elég a mi kis országunk kis szerzőinek, ha jól leutánoznak ötvenéves trendeket (nem is erről van szó), ám tény, hogy jó modern magyar környezetben játszódó krimi például még mindig nem született (legfeljebb elszórt próbálkozások), mégis ebben a zsánerben már megtört az irodalmi jég úgy, hogy egy hagyományosabb műfajban, a történelmi krimiében (Kondor Vilmos, Baráth Katalin) született valami sajátosan hazai és kiváló. Az Éjféli erdő egyszerre klasszikus és darkos első hét novellája szerintem egy nagyon rokonszenves, és ötletes, bár meglehetősen hagyománykövető út a folytatáshoz - ráadásul olyan, amin én biztosan szívesen ballagok tovább újdonsült magyarfantasy-olvasóként.

Hogy most már a kötet darabjairól is szó legyen: az első nyolc novella úgy jó, ahogy van. Ha van is bennük néhány hosszasabb leírás, apróbb logikátlanság, vagy kis szerkezeti aránytalanság (mint A legendák könyvében, amely hosszú oldalak kemény világépítő munkáját dobja oda egyetlen zárópoénért...), elképesztően hatásos az összes szöveg, komor, erős, izgalmas és sötét az írások hangulata, különösek a szereplők, és lebilincselő a világ bemutatása. A kedvenceim talán a Lovag a ködből, a Hollók és a Fekete Óriások lettek: valamennyi történet egy-egy szereplőjét beleláttam még a borító titokzatos lovasába is... Tökéletes fantasyhangulatom támadt a novelláktól, amelyek egyszerre voltak mitikusan súlyosak és romantikusan kalandosak.

Hasonlóan jól sikerült a Láncok csörögnek is, csak a benne szereplő sztyeppei világ állt elég távol az ízlésemtől. Tetszett a Vérhold is, bár különös volt a jelenlegi vámpírkorszakban egy efféle vámpírhistóriát olvasni: kellemesen ódon, mégis gúnyos hangút. A Fagyboszorkányon és a majdnem tragikus Jégmadáron sokat fáztam, kiválóak voltak a lélek- és tájleírások. (Csak a Jégmadár címét változtattam volna meg, mert ez a biológiai fogalom nálam már foglalt és egy icipici, színes madárkát jelent, nem pedig egy elképesztő méretű, különös tollazatú, mitikus jósmadarat.) Végül: nagyon jót pihentem és nevettem, amikor A Görbe Torony című kis történet került sorra, s örömmel láttam a Szüzek vacsorára tetemekkel bővített, bár így kissé befejezetlen új változatát is a kötetben. Egy kicsit a lezáratlanság volt a gondom a Lidellé Tornyával is: szívesen olvastam volna tovább. Így elmondható, hogy van ebben a gyűjteményben kisregény-felvezetés, mese, átoktörténet, dark fantasy-sztori és hagyományos, középkorias fantasy-novella is, de mind jók és olvasandók, újraolvasandók. A régi rajongóknak pedig érdemes tudni, hogy a 13-ból tizenegy történet szövege változott, frissült, sőt, egynek még a befejezése is új...

Összességében alig várom, hogy új Muldoon-kötet kerüljön a kezembe: mintha rebesgetnének valamit egy átdolgozott, továbbírt Codricról, bár én inkább afféle ködös, lovagos, kísértetes, rémes, boszorkányos, tündéres, mágusos dolgokat olvasnék még, amilyen az Éjféli erdő nagy része volt. Majd meglátjuk.

Ui1: Egy dolognak azonban örülnék: kicsit kevesebb erotikus leírásnak. Ha valami nem volt túl eredeti a kötetben, hát ezek a részletek: a kevesebb néha több. Persze azért Codric oltárjárása megért egy misét...
Ui2: A kötetborító és az általam "elrontott" hangulatképek mind Pozsgay Gyula gyönyörű borítófestményét veszik alapul, amelyről már itt is lelkendeztem.