Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen tengerré árada.
És amint nő: szaporodik benne
A szörnyeknek rémes tábora.
 
És ha benne a rémek mozognak,
És ha rajta szélvész vágtatott:
Föl az égre csap szilaj hulláma,
S lemos onnan minden csillagot.
 
És mi kelti e vihart?... Az eszme:
Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
Iszonyú ez éj és e sötétség
S villám benne égő agyvelőm.
 
Oh, az ily perc helyett egy öröklét
A pokolban áldás volna rám!... -
Múl a vész, a tenger csendesül, ha
Ezt az eszmét elzavarhatám.
 
Csendesűl a tenger és lesímul,
És a tengerpartra lépek én,
S ott remények erdejében járok;
Oh, mi szép zöld erdő a remény!
 
A remények szép zöld erdejében
Két galamb ül s búg egy ág felett,
S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
E galambpár én leszek veled!
 
(Pest, 1845. augusztus 17. és 20. között)