Tudod, midőn először ültünk
E tó fölött, e fák alatt?
Röpűl a gyors idő fölöttünk,
Azóta két év elhaladt.
 
Ily ősz volt akkor is, ilyen szép
Mosolygó őszi délután,
Szelíd fuvalmak így rezgették
A sárga lombokat a fán.

Így tükrözé vissza a tónak
Vize a tiszta kék eget,
Így ringatózott ama csónak
Ábrándosan a víz felett.
 
De akkor még csak gondolatban
Élveztem mennyországomat,
Mert akkor még nem csókolhattam,
Mint mostan, édes ajkadat.
 
Két éve annak... sokat elvitt
Az idő tőlem azalatt,
De nem panaszlok, mert amennyit
Elvitt, sokkal többet hozott.
 
Téged hozott meg nekem, téged,
Reményim fényes gyöngysora,
Kiért az örök üdvösséget
Ezerszer adnám én oda.
 
Maradjunk még itt, légy mellettem...
Hol úgy busultam egykoron,
Hagyj engem itt most elmerengnem
Végetlen boldogságomon!
 
(Erdőd, 1848. szeptember 27.)